Elemzés

Épülő környezet

A Szekszárd sorozatból.

Mindig érdeklődéssel nézem ezeket a telepszerű építkezési helyzeteket, amikor én is építkezem, a szomszéd is, meg a Julcsi néni is, meg a Géza bácsi is, és mindenki tüsténkedik, és egyszerre éljük át, hogy se víz, se villany, se ablak, se kerítés, mert ebben van egy kollektív összetartozási érzet. Aztán ez megszűnik akkor, amikor az utak kialakulnak, meg beültetődnek a fák, és megjönnek a kutyák, és minden, ami közösségi élmény volt, rögtön a szeparáltság és az elkülönülés élményévé kezd válni, és valamiféle versennyé. Itt is van egy versenyhelyzet, mert látjuk, hogy vannak, akik előrébb tartanak az építkezéssel. Tehát itt a történet és a mese nagyon rendben van. Ami nekem egy kicsit kérdéses, az, hogy tulajdonképpen itt mi történt, mert ebből a helyzetből még azt is gondolhatnám, hogy Szekszárd városát tornádótámadás érte, és azért van ilyen kupleráj. Tudom én, hogy az építkezésnél az építők nagyon nem szoktak arra figyelni, hogy rend legyen körülöttük, de mégis, ez kicsit furcsa most, és nincsen magyarázat. Magyarázatot adhatnának az emberek, hogy itt most folyamatról van szó, hogy építkezés van, vagy egy bebukott történet, magárahagyottság. Ez nekem most nem derül ki. Ez riporthelyzeti kérdést vet föl bennem, hogy most akkor mi történt. Baljóslatúak a felhők, a nagy fekete ablakszemek, nagy fekete szájként a garázsajtó, de közben ott van a kék, a remény, tehát nem tudom, hogy ez most mit akar nekem üzenni. Eközben a kompozíció abszolút rendben van, minden tökéletes, értem én ezt az épülést, de jó lenne valamit kapnunk, hogy el tudjuk dönteni azt, hogy itt most mi történt. (hegyi)
értékelés:

Borvíz télen

Borvíz forever!

Ágnes itt van a képen, én ennek nagyon örülök. A borvíz egy speciális helyzet ott ahol ő él, egészen hedonikus történetek vannak, mert ők nem sima csapvízben fürdenek, hanem ásványvízben, tehát ez majdnem olyan, mint pezsgőfürdőt venni, és félreérteni, és Törley-t tölteni a fürdőkádba, úgyhogy izgalmas. A kép önmagában egy kicsit még kevéske. Gondolom, hogy Ágnes valamit beledobott a vízbe, hogy létrejöjjön valamilyen mozgás, de félt attól, hogy mi van, ha lefröcskölöm a fényképezőgépemet. Ez a félelem bizonyos tekintetben jogos, de azért az ember ezt előtte legyakorolja, hogy ha egy kicsivel nagyobbat dobok, akkor az hova fröccsen, szóval kitesztelhető előre. Nem veszélytelen, de azért megoldható, és akkor konkrét formák jönnek létre. A személyessége megvan a dolognak, de ezen a leckén még kell dolgozni. Ismétlés. (hegyi)

Duna

Ez olyan, mintha valami leletmentés során egy festő vásznát találtuk volna meg a kisszobában, és a sok lim-lom között egy restaurátor ezt áttörölgette volna, és előkerült volna a kosz-csíkok mögül a gyönyörű tájkép. Zseniálisan jól látja Bara a vonalakat, és a tömegelhelyezést is. Talán most a kép előterét szigorúan vágta el, én ide az előtérbe még egy kicsit kérnék, jó lett volna, ha ott van egy fél centi, hogy ez a kép előterében lévő vonal is be tudjon jobban fejeződni. Nagyon finomak ezek a felhőjátékok is, nagyon szép, de ezekhez a határozott vonalakhoz ez nem biztos, hogy elég. Lehet, hogy ha a kép aljához kapok még egy fél centit, akkor a felhők is helyükre kerülnek. De kár ezt így cincálni, mert a látásmód abszolút izgalmas és festői. Ritka, amikor azt mondom, hogy ez itt helyén is van. Bara, ez egy nagyon jó kép, nagyon kedvelem. El lehet kezdeni rajta szöszölni, hogy a kép jobb oldalán milyen fény szűrődik vajon be, amitől olyan kis szürke lesz az egész, de nincs nekem ezzel semmi bajom. Nem egy darabolós, könyvelői megközelítés, hanem egy érzelmi megközelítés, úgyhogy ez szerintem elfogadható technikai helyzet. Megvan a három csillag, és az ötödik osztály Természetfotó leckéjét is megoldottad. (hegyi)
értékelés:

Hol vár állott most kőhalom...

A mállott vakolatú fal és a méltóságteljes oszlopok keretezte bejárat mögött szívszorító a valaha hatalmas kastély helyén álló kiserdő...

Nem tudom, hogy hol van ez a kastély, nem tudom, hogy hol készült ez a kép, ebből kifolyólag nem tudom tényszerűen megmondani azt, hogy vajon ebből a homlokzatból mennyi van még, amit lehetett volna mutatni. Nekem a kép teteje az, ami most nem teljesen befejezett. Ezek az oszlopok is mennek föl a semmibe ott elindul valamilyen ornamentika a falon, az sincs befejezve. Valahogy ezt hiányolom. A meglátás tökéletesen rendben lévő, és érthető: van egy építészeti tárgy, és a funkciójához képest, hogy ez egy bebocsájtást engedő kapu, amin egy belső térbe kellene jussunk, ez a belső tér nincs meg, és folytatódik tovább az erdő. A leiratban az szerepel, hogy szívszorító ez az élmény. Itt két eset lehetséges: az egyik az, hogy tárgyiasan közelítem meg ezt a helyzetet, és dolgoztatom a nézőt, tehát megmutatom magát ezt az épületet, amennyire lehet, a maga teljességében, és csak az áttört felületeken látszik, hogy mögötte egy erdő van. A néző dolgozzon vele, nézze, majd csak rájön, hogy mi ebben a lényeg. De ekkor elő kell hívnom magamból a tárgyilagos hírnököt, azt, aki mérnökként dolgozik, és a vízszintesek és függőlegesek mestere, vagyis akkor mint egy szakrajz, törekedni kell a teljesség, a tökéletesség ábrázolására. Egyébként, ha ezt a szívszorító helyzetet akarnám ábrázolni, akkor én egy szubjektívebb, személyesebb kameraállást keresnék, nem a tényszerű közlést. Akkor nem az építész beszélne belőlem, aki az oszlopok és a lépcsősor viszonylatát keresi a boltíveken át, hanem kiválasztanék egy olyan helyzetet, ahonnan még látszik az, hogy ez egy épület, értelmezhető a felület, de csak egy-két boltív látszana, és a kiserdőből mutatnék többet, dőlhet a horizont, mozoghat a kamera, mert a szubjektív élmény ereje helyre fogja ezt rántani. A kettő kapcsolódásáról beszélnék akkor, mert ez így most túl távol van tőlünk. Mind a két dolog érvényes, most úgy tűnik, mintha bátortalan lenne ez a fogalmazás. Érzelmileg föl lehet ebben oldódni, akkor is, ha azok az érzelmek nem boldog és vidám érzések. (hegyi)
értékelés:

Szentendre

Az üzenet személyességének nagyon örülök, és annak, ami a leckebesorolással együtt értelmezhető, hogy van egy fénytani helyzet, van egy tér, valami kis vízmosásnak a partján állunk, és ebben a helyzetben, ami nem egy különlegesen extra szituáció, az ember mégis érezheti úgy, hogy ő most valami tökéletességnek a részévé válik. Ennek én nagyon örülök. Van valami, ami Barára jellemzően megvan, hogy nagyon jól érzi a vonal-ritmusokat. Ha megfigyeljük, olyan formák jönnek most létre, ami egy nagyon jó meglátás. Van egy lejtős partszakaszunk egy egyenes vonallal, van egy domboldalunk nagyjából hasonló vonallal, aztán van egy partívünk a víz résznek a két oldalán, és ezek mind egy pontba gyűlnek össze, és ebből a pontból egy nagy facsoport ágai robbannak ki. Jó az elhelyezés, és a dinamikája is jó. Mégis azt mondom, hogy hideg, függetlenül attól, hogy meleg színekkel dolgozik az alkotó. Korrekt, jól megfogalmazott kompozíció, de az érzelmi áttételek során elveszítettem belőle Barát. Szemérmes üzenet, de ez most alul marad, és elfedi magát a közlést. Ha ennyire szemérmesek vagyunk, és ennyire halkan beszélünk az érzelmeinkről, akkor az nem biztos, hogy mindenkinek megnyílik. Persze nem kell mindenkinek megfelelnünk, de azért nem árt, ha az ember el tud érni egy olyan pontot, amikor ez úgy van kidekázva, hogy át tudja szakítani azt a hártyát az ábrázolt helyzet és a néző között. Ez most nem biztos, hogy sikerült, nem sok hiányzik, de ebben még sincs rendben valami. Bara, egyszerűen próbálok fogalmazni: merre jársz, hol vagy, gyere elő! (hegyi)
értékelés:

Vágy - küzdelem

Szárcsafiúk küzdelme egy szárcsalányért.

Nagyon-nagyon örülök ennek a képnek, azért mert ritka eset, hogy valaki ennyire jó pillanatban tudjon elkapni egy helyzetet. Ha ez színes lenne, akkor a természetfotósok csurgathatnák érte a nyálukat, és mégis azt mondom, hogy örülök annak, hogy fekete-fehér, mert a természetfotónál sok esetben az a helyzet, hogy leltárszerűvé válik a közlés attól, hogy minden szín, minden láb, minden tolldarab megvan, befagyott pillanatok vannak, és ezekben a pillanatokban találunk valami izgalmasat, amit a folyamat gyorsasága miatt valószínű nem tudunk a hétköznapi életben olyan pontosan megszemlélni, de hát a fotográfia segít nekünk, kimerevíti a pillanatot. Ezek a kimerevített pillanatok esztétikailag magas értéket képviselnek, de mondanivalójukban nem túl mélyen szántó gondolatok. Itt most, azáltal, hogy elvetettük a színeket, és eldobtuk magunktól ezt a fajta értelmezési lehetőséget, könnyebbé teheti azt, hogy elinduljunk a mondanivalónak azon az útján, ami, ha természetfotóról beszélnénk, akkor nem nagyon jöhetne létre. Tehát így könnyebben behelyettesíthetjük a két szereplőbe önmagunkat, és ez fontos ehhez a leckéhez. Szóval én ennek örülök, és megvan rá a három csillag, azzal együtt, hogy én azt szeretném ha Kriszta elkezdene dolgozni az első három leckével, másrészt az is fontos lenne, hogy ezt a leckét egyszer majd saját magán átszűrve is megmutassa nekünk. (hegyi)
értékelés:

Melankólia

Ha jól látom, ez valami városrészlet lehet, ahol a lemenő nap sugarai a jégfoltokon csillannak meg, és ebben a havas helyzetben áll egy kis manócska. Az az egyetlen bajom ezzel a megoldással, hogy most kompozícióban annyira szélre került, hogy ez akkor lenne érthető, ha ellenpontozná ezt a fény játéka. De ez a fényjáték körülbelül 2/3-nál véget ér. Tehát, ha ezt a kompozíciót választom, akkor a kép jobb oldalából lehetne vágni legalább egy ujjnyit, és akkor ez helyrerántódna. Másrészt, a magány és a hiány érzete mindig valamilyen szinten személyes, belső, de nem valamilyen emelkedett érzés. Ez a fajta ábrázolás, amikor ennyivel magasabb vagyok a szereplőnél, távolságtartó megközelítést ad, tehát dokumentál, rögzít valamit, de nem vonódik be. Mivel nem a saját ábrázolásomról van szó, mint alkotó, hanem valakit, mint modellt használok a közléshez, nekem a modellel kell valamilyen kapcsolatban lennem, és ahhoz, hogy a magány, a hiány érzete a nézőben is elinduljon, ahhoz nézőpont szinten ahhoz a szinthez kell tudnom közelíteni, ahol a szereplő van. Ezért ez most nekem kicsit még pontatlan. (hegyi)
értékelés:

Nagyon jó meglátás, és nagyon örülök annak, ha valaki elkezd a környezetében meglévő fényjátékokkal foglalkozni. Ezek a ritmusok itt jól érzékelhetőek a függönnyel. Ami egy kicsit a problémám, hogy itt most két dolog lenhetne, ami elvihetne minket, és a történetet elindíthatná: az egyik az, ha magunk elkezdünk ebbe beavatkozni valami más tárggyal, ami az árnyékba még belekuszál egy kicsit. A másik megoldás, amit a cím is jelez, ha ez lemezborító, vagy egy könyv címlap, akkor ezt egy kicsit úgy forgatjuk, hogy ez az árnyékjáték létrejöjjön, de talán jobban olvashatók legyenek a betűk. Most olyan az érzésem, hogy elindult valamilyen mese, de még nem minden szereplő van a színpadon. (hegyi)
értékelés:

Hanna

Bara nagyon érzi a ritmust, figyeljük meg a kislány sapkájának az ívét, és azt a korlát-ívet, ami a képnek a jobb alsó sarkában látszik. Ezek azok, amik nagyon izgalmasak, és ezeket Bara zsigeri szinten jól érzi, hogy mit mivel rímeltet. Ezek a formai játékok nagyon fontosak. Erre egy átlós vonal a szem vonala. Teljesen rendben van ez az egész, egy hangulatot hoz, a kis szereplőnk idejött a kamera elé, belekacsint a kamerába, hogy „Anya, én most elfutok”. Persze ezt nem mondja ki, csak látjuk utána, hogy belefut a tájba, és elkezd korcsolyázni a Városligeti tavon. Jó az üzenet, el tudom fogadni. Érdekesek ezek a fények is, amikre ez a sapka, sál, kapucni-színvilág is furcsa mód rímel, ezekre a kicsit fáradt, késő délutáni fényekre, úgyhogy tetszik a dolog, megvan a három csillag. (hegyi)
értékelés:

Kacsa

Nem tudom itt telel-e vagy ilyen korán jött haza - azt mondják van mindkét féle kacsa a Balatonon. De furcsa látvány volt az úszó jégtáblán állva látni.

Őrület, ez olyan, mintha valamilyen természettudományos filmet néznék, és menne a mese, hogy a kis kacsa hogyan találkozott a jegesmedvével. Ez egy jó illusztráció, és az is tetszik, hogy a háttér ezekkel a jégtáblákkal már majdnem teljesen egy szilárd képet tud mutatni, tehát a képen föllelhető képelemekkel dolgozva oldotta meg Nóra a hátteret. Ez egy jó meglátás, és jó ötlet. Kompozícióban annyi hozzáfűznivalóm van, hogy itt most két eset lehetséges: vagy a klasszikus forma felé megyünk, de hát maga a kacsa is eldöntötte ezt a kérdést, hogy ő nem a klasszikus helyre állt, vagy pedig hangsúlyosabban lehetett volna ellenpontra komponálni, vagyis a kép jobb oldalából egy kicsit még lehetett volna vágni, és akkor aranymetszésbe kerülne a fő motívum. Megvan a három csillag, csak így tovább! Nehéz helyzetben vagyunk az Évszak leckével, de Nóra még nyugodtan megmutathatja a saját látásmódját a tavaszt és a nyarat illetően, szóval várom a folytatást ebben a leckében is. (hegyi)
értékelés:

Tejszínes brokkolis csirke

Hozzávalók:
60 dkg csirkemellfilé
1 kis fej vöröshagyma
40 dkg mirelit brokkoli
1 dl húsleves
2 dl tejszín
mustár, só, bors
vaj

Elkészítés: A mirelit brokkolit szobahőmérsékleten kiolvasztjuk. A csont nélküli csirkehúst megmossuk, lecsöpögtetjük, és ceruza vastagságú metéltre vágjuk. A vöröshagymát finomra vágjuk. Egy lábosban kevés vajat megolvasztunk, és a hagymát kissé megpirítjuk. Rárakjuk a feldarabolt csirkehúst, és erős tűzön, állandó kevergetés mellett fehéredésig pirítjuk. Sóval, fehérborssal megszórjuk, és hozzátesszük a brokkolirózsákat. Ráöntjük a leveslét, és addig pároljuk, amíg a levét félig elfövi. Akkor hozzáadjuk a tejszínt, ízlés szerint mustárral fűszerezzük és összeforraljuk. Vágott petrezselyemzölddel megszórva, párolt rizzsel körítve tálaljuk.

A környezet kiválasztása tökéletes, nagyon szeretem ezt az áttört asztalfelületet. Az is jó, hogy harmonizál ennek a színvilága ahhoz az öntethez, ami itt elkészül, de kicsit bágyadtak a színek. Ha tudom azt, hogy a rizs nagyjából fehér, a háttér halványbarnás, amire a hús is rásegít, és a brokkoli zöld, akkor ezeknek meg kellene keresni valamilyen ellenpontját, és azt szerepeltetni. Ez lehet egy piros szalvéta, de ha ezt a kék tányért ki tudnánk cserélni valamilyen másik színű tányérra, akkor az is jót tenne, mert az egy fontos dolog, hogy erőt, vidámságot, egészséget sugározzon a kép, és ez a kék eléggé bánatos szín. Egyébként a képpel egyetértek, ez egy jó megoldás. A világításnál még annyit lehetett volna segíteni, hogy valami minimális derítéssel visszatükrözzünk a fényből a kép alja felől, plasztikusabb lett volna a tárgyfotónk. Ha megfigyeljük, akkor van két rizs-hengerünk, és a tőlünk távolabbi rizs-hengernek az árnyékos része is kevésbé bukik be, mint a másiké, és ez annak köszönhető, hogy maga a rizs a reflektáló felületünk, tehát az egyik rizs-henger deríti a másikat. Ez a mennyiségű fény elég lenne, akár ha csak egy fehér papírlapot használunk, akkor már egy picit tudunk deríteni, plasztikusabb, térbelibb lesz a tárgy. Az irány abszolút jó, Bara kezdjen el ezzel dolgozni, érdekes terület, nem csak finom, meg célszerű is, hanem titkon a csendélet-fotózásról van itt szó az alkalmazott fotográfiának ebben a szeletében. Egyébként most már tavasszal lehet használni rendes brokkolit is mirelit helyett, de ez is biztos nagyon finom volt. (hegyi)
értékelés:

Szimbólum

Mohács, Fogadalmi templom egy eldugott sarkában.

Nóra egy valós helyzetből kiindulva, egy szimmetrikusnak is mondható, absztrakt formákkal dolgozó kompozíciót hozott létre. Ebben a formai játékban a képnek két hangsúlyos pontja van: az egyik egy kereszt forma, a másik pedig egy lámpa. A leiratból lehet tudni, hogy ez egy templom, ebből kifolyólag nyilvánvaló, hogy azt a helyzetet nehéz elérni, hogy ez a lámpa a mi kedvünkért fölkapcsolódjon, ennél a képnél ezt nem is érezném nagyon szükségesnek, mert elvinné a figyelmet, túlságosan nagy hangsúlyt kapna. De hát ott az a lámpa, ezzel nem nagyon tudunk mit kezdeni, ebből kifolyólag azt lehet mondani, hogy ha van egy ilyen helyzet, akkor a tömegelhelyezéssel lehet ezt helyrehúzni. Ha pontosan megfigyeljük, most sem teljesen szimmetrikus, és teljesen középre rendezett a képen minden elem, pont az ellenkező irányba mozdul el lefelé, mint amerre szerencsés lenne, ha bele akarom komponálni ezt a lámpát is ebbe a játékba. Ez a lámpa önmagában is lefelé húzza egy kicsit a képet, ebből kifolyólag, ha már valamennyit csaltam, és elmozdítottam a vízszintesből, akkor inkább fölfelé kellett volna. Ennyi lehet az, ami a hozzáfűznivalóm, a meglátás abszolút érdekes, és tetszik, hogy Nóra nem a sztenderd megoldásokkal operál. Ha én erről a templomról készítenék egy könyvet, akkor valószínű, hogy ezt a képet belevenném, azért mert ezek a szubjektív meglátások azok, amik, például egy templomról készült könyvben érdekesek, izgalmasak lehetnek. Megvan a három csillag, és egészen közel vagyunk ahhoz, hogy a leckemegoldás is meglegyen, de annyit teszek hozzá, hogy ilyen absztrakt képnél, amikor nem képsorral dolgozunk, az absztrakció mellett a konkrétumoknak erősnek kell lenniük - magyarán ha ez mondjuk a Mátyás templomból kiragadott részlet, valószínű még akkor is tartalmazna valami olyan jellegzetességet, hogy a nézőnek beugorjon, hogy jé, ez a Mátyás templom. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ha az épített környezetet mint leckét veszem figyelembe, akkor a tökéletes megoldás az, ha építészetileg is azonosítható marad a képen ábrázolt helyzet, hiszen van absztrakt lecke is, tehát most ebben a határon mozgunk, nem elég jellegzetesen épített környezetes a megoldás ahhoz, hogy a leckét osztálybasorolósan is teljesítse. (hegyi)
értékelés:

Hanna és Gizi cica

Mesekönyv illusztráció is lehetne ez a kép: Mirci, a háromlábú cica és a kislány meséje a varázstakaró alatt. Valószínűsítem, hogy itt valami olyan családi helyzet lehetett, ahol Hannának Bara éppen mesét mondott, amibe a kislány már beleszenderedett, még nem teljesen fölvállaltan, mert tartja ő magát, mintha figyelne erre a mesére, de már az álommező határán van, és közben előbújt egy szellem a takaró alól, ez a macska, aki nagyon is éber, és jelen van, kommunikál velünk. Nagyon érdekes pillanatot kapott itt el Bara, de az nekem itt most szembetűnő, hogy nem tudom értelmezni, hogy mi is a mese témája. Alszik egy kislány, és a takaró alól előmászik egy macska. Ez szép, jó, és érdekes helyzet. A valóságban tudjuk, hogy semmilyen drámai történetet nem vonz magával, valószínű, hogy itt ténylegesen csak annyi történt, hogy ez a cica megunta azt a pihenő helyzetet, ahogy ő a kislánnyal foglalkozott, és most a saját dolgára indul. Ugyanakkor, mivel ez egy képpé szerveződött, és képi eszközökkel drámai megközelítést kapott, mégis kellene valami mesét ehhez kitalálni. Ha ez a mese megvan, akkor meglenne az is, hogy mi miért, és hogyan szerepel a képen. Lehet, hogy rejtélyesnek tűnik, amit most mondok, mert ennél konkrétabban nem fogom tudni elmondani a helyzetet: attraktív a dolog, de az attraktivitása a hitelességét gyöngíti. Ezt most nem tudom ennél szebben megfogalmazni. Egy talált helyzetben néha egészen szenzációs véletlenek állnak össze. Ezt, ha akartam volna se tudtam volna így megrendezni, hogy egy kislány nyugodtan pihen a háttérben, és belemászik a képbe egy cica. Ugyanakkor a talált jellege miatt nincs meg az az erő a képben, hogy ez igazolja, hogy miért készült el. Kicsit most meg vagyok lőve, úgyhogy Bara, kérlek, segíts, hogy érted-e, hogy mit akarok mondani, beszélgessünk még erről. Ami a leckebesorolást illeti, ezzel most nem tudok egyetérteni. Értem én, hogy a családot egy cica, a kislány és anya képezi, akik hármasban vannak szoros kötelékben, de akkor ebből a hármasból hiányzik anya. Az nem elég, hogy anya fényképez, neki is valahol szerepelnie kell. Valamilyen módon ebben benne kell lennie, nem lehet mindig a fényképezőgép mögé bújni, valahogy ezt a kötést létre kell hozni. Ebben segíthetne a cica, aki kommunikál a fényképezővel, de akkor is, kinyújtom a kezem, valamit csinálok, hogy ez a kapcsolat vizuálisan is létrejöjjön. Egy csillagot tudok adni, mert tanácstalan vagyok. (hegyi)
értékelés:

Jön

Ágnes retteg valamiért a tavasztól meg a nyártól, ennek a megfejtését én nem tudom magamra vállalni, mert nem vagyok meteorológus sem. Az biztos, hogy van egy borzasztó nagy belső feszültség, amit Ágnes szeretne velünk megosztani. Nagyon szépek ezek a ritmusok, amik itt létrejönnek. Ha egy picit közelebb megyünk ehhez a facsoporthoz annyival, hogy a kép aljából egy, másfél ujjnyi lekerüljön, ami nem kapcsolódik szervesen az üzenethez, és följebb emeljük a kamerát, akkor még részletesebb, még erősebb lesz az, hogy itt a hó és a tavaszi napfény harcát látjuk, és a fákat, mint egy védvonalat, töri át a napfény. Tetszik a kép, a kompozícióval nem vagyok kibékülve teljesen. (hegyi)
értékelés:

Roller

Erről beszélek, ezek a Barára jellemző fogalmazások, amiket én keresek. Itt nem teljesen érthető számomra az, hogy miért jó, hogy ez a kép borul, erősen és észrevehetően el van dőlve. Értem én, hogy a pillanat maga olyan, amit nem lehetett elszalasztani, de ha a szereplővel kommunikálunk, hogy fusson neki még egyszer, akkor ő valószínűleg megteszi ezt a szívességet nekünk, és akkor megismételhetjük ezt a helyzetet. Nem tudom, hogy mi az a világossárga kocka, lehet, hogy valami reklám lehet, ami tükröződik a kirakat-üvegen, sajnos azzal nem nagyon tudunk mit kezdeni, ez van. Az a jó és a finom, hogy a valós térben nincs semmi. Vannak járdaburkoló elemek, és van ez a tükröződő felület, és semmi más tereptárgy nincs. Minden, ami valóság, csak a tükröződésében él, ebben van jelen, minden csak egy vetített képe önmagának. Ez filozófiailag is egy jó üzenet. Az is jó, hogy ezzel a tört térrel egyértelmű, hogy a történetmesélés az, ami itt nagyon erős, a félredobott rollerrel és a fal mellett szaladó kislánnyal. Ráadásul, hogy még jobban meg legyen bolondítva ez a helyzet, ott még van egy autó, ami még tovább viszi ezt a mesét. Kettő csillagot adok, mert ez a ferdeség engem nagyon zavar. (hegyi)
értékelés: