Elemzés

Majdnem mindennel egyetértek a képen, a képkivágással nem teljesen. A vágás lenne az, ami ezt megoldaná. Azok a kirakatban tükröződő alakoknak, - innen nem tudom megítélni, hogy azok próbababák, vagy valami más szituáció -, a fejénél hozzuk meg a vágást, akkor egy lényegesen dinamikusabb és izgalmasabb kompozíciót kapunk. Nekem ezt az egész helyzetet befagyasztja, ami ott történik, mert olyan jól megszámolható, hogy három-három fejük van, és ez nem tesz ennek jót. Ha nyaknál meghozódik ez a vágás, akkor maga az, ami a várakozó emberfigurák és a kerékpár közötti dinamikai viszony, és az elmozdulással való érzékeltetése ennek a mozgásnak, nagyon izgalmas lehetne. Ez nekem így most kettő csillag. (hegyi)
értékelés:

Ez a kép egy asztalra dobott slusszkulcsot mutat. Ezek filmes eszközök, és a fotográfia nem lehet ennyire fecsegő, pontosan azért mert egy képbe kell sűríteni a mondanivalót. Lehet azt is mondani, hogy ezek együtt adnának ki egy történetet, de ez a történet se biztos, hogy összeáll. Így globálisan azt tudom mondani, hogy izgalmas lehet az, hogy filmfelvevővel fotografálunk, egy jó játék, de ahhoz, hogy ebből koncentrált munka jöjjön ki, és fotográfiailag is értelmezhető legyen, én azt tudnám javasolni, hogy először a fotográfiai kompozíciót kell az embernek tökéletesen elsajátítani. Ha csak a legutolsó képet nézem, a slusszkulcs sem nem centrális, sem nem dinamikus elhelyezésű, csak ott van az asztalon. Nem győz meg arról, hogy ez az egyetlen, és leginkább használható helye annak a kulcsnak. Márpedig egy csendéletnél, vagy egy ilyen kompozíciónál ez egy fontos dolog, hogy az emberben ne maradjon kétség, hogy mi miért és ott szerepel azon a képen. Én izgalommal várom azt, hogy ebből a filmből is láthassunk valamit, mint történetből, mert jóllehet ezek a kiragadott képek nem igazán kötődnek magához a filmhez sem, de annyira pedig nem lettek erősek, hogy fotográfiai szempontból letekerjék a nézők fejét. Azt a fajta didaktikus játékot, hogy ugyanazon az asztalon történnek dolgok, kicsit kimódoltnak gondolom, mivel a megjelenő történetek annyira nem karakteresek, hogy ez a poént elvigyék a vállukon. Ez kimondottan csak a fotográfiai megközelítésre igaz, jóllehet, hogy maga a film tökéletesen egyben tartja ezt az egész stuktúrát. Fotográfiailag, főleg ezekbe a leckékbe beleszuszakolva, én nem gondolom ezt teljesen átgondolt koncepciónak, bocsássa meg nekem ezt Ákos is, és Árpi is. Én abszolút partner vagyok abban, hogy kísérletezzünk, és feszegessük a határokat, de ehhez az is kell, hogy ezek az útkeresések, ezek a határfeszegetések a provokációnál tovább tudjanak lépni, mert az szerintem öncélú.
   Végezetül üzenet Árpinak: szeretném, ha megnéznéd Laila Pakalnina: A cipő című filmjét. Ugyanis szerintem kétféle operatőr-rendező viszony létezik, az egyik, ahol a rendezőnek vannak kifejezett képi víziói, és története, és ezt az operatőrnek lekottázza, aki a maga szakmai bázisát adja a filmhez, a másik, amikor a rendező a sztoriban erős, a képi világot pedig rábízza az operatőrre. Bármi is legyen, amit a későbbiekben magadhoz közel állónak gondolsz, az biztos, hogy a filmben is az a jó, ha erősek a snittek, nem lötyög a kép. Érdemes másnak is megnéznie ezt a mozit (kiskondáért esetleg kikölcsönözhető), mert iskolapéldája annak, ahogy a kamerát filmben kezelni lehet. Minden snitt egy fotorgafikus megközelítés benne, és mégis működő történetet látunk, nem öncélú vizuális önkielégítést.
   Üzenet Ákosnak: Árpi nagy dumás, és lelkesítő pasi, de ha feladod a magad fotós attitűdjét, akkor légüres térbe keveredsz és nem marad más támaszod, mint Árpi dumája, amiben aztán ha így mint itt, kiragadjuk a kontextusból a képeket, a király meztelen lesz. Ákos, javasolnám, hogy ha operatőrködni akarsz, a fotós leckéket kezdd el feldolgozni fotóban, mert akkor valóban létrejöhet olyan alkotói közösség közted és Árpi között, ahol Árpi robbanékonyságát jól kiegészítheted a magad akkurátusságával. De ne dőlj be minden Ápri-brahinak. Itt jegyzem meg, hogy a képek és a filmelőzetes is ha jól sejtem reklámja a filmnek, amit remélünk, hogy mihamarább láthatunk. (hegyi)

A következő kép ugyanezen az asztalon történik, egy kicsit más megvilágításban. Ez a Talp leckére lett beküldve. Én azt gondolom, hogy ez körülbelül annyira csatlakozik a talphoz, mintha azt mondanám, hogy adóbevallás idején vagyunk, és a delikvens ül a könyvelő várószobájában a kis határidőnaplójával, és várja a bebocsátást. Sok érzelmi kötődésem nem tud ehhez a képhez lenni, rossznak tartom azt a csonkolást, ami a kezeknél létrejön, és nem értem teljesen a kapcsolódást a talphoz, mint ahogy azt sem értem, hogy mit akar közölni az a határidőnapló. Én ezt visszaadnám ismétlésre. (hegyi)

Egy frame.

Most előre elnézést kérek, hogy az elemzést én összevonnám. Nehezen tudok mit kezdeni némelyik ötlettel. Nagyon nem egyenletes a szintje ezeknek a közléseknek. Mielőtt nekiállnék egyesével a képeket elemezni, annyit engedjetek meg, hogy elmondjak, hogy azt én tökéletesen megértem, hogy ha van egy alkotócsoport, akkor az együtt dologzik, és közösen sír meg vigad, dehát ez itt egy kicsit más történet. Itt kérdés merült föl arról, hogy ki minősül az alkotónak akkor, amikor egy ilyen helyzet van, hogy van egy rendező, aki beállítja a dolgot, és akkor ezt valaki elkattintja. Én azt gondolom, hogy ez a fotónál eléggé egyértelmű: az az alkotó, aki az exponáló gombot megnyomja, kevés kivételtől eltekintve. Bár értem azt a helyzetet, amit itt akart Árpi és Ákos ezzel közölni, hogy ők ebben a projektben egyenrangúként vettek részt, én mégiscsak azt gondolom, hogy ezt ők legbelül tudják, hogy ki mennyire hódolt be a másik akaratának, ezt a részét ők kettejüknek kell magukban egyenesbe hozni. Most ezeket a képeket Ákos munkáiként fogom értelmezni.
   Az látható a képeken, hogy ezek filmből kivágott képkockák, és ez az aláírt értelmező szövegből is kitűnik: egy frame, még egy frame. Nincs ezzel túl sok baj, bár a fotós attitűdtől ez azért áll távol, mert a tudatosságot csökkenti elég erősen. Ugye az szokott kérdés lenni a régi időkben is a filmes gépeknél, amikor elkezdtek a motoros gépek elterjedni, hogy x mennyiségű képkockát exponál másodpercenként, akkor most melyik képkocka az, amelyik értelmezhető, ráadásul akár digit, akár analóg, az sorozat expónak is van egy ritmusa, és korántsem biztos, hogy az lesz az optimális pillanat, amit épp a sorozatvető ellő. Én most is azt tudom mondani, hogy a filmes rögzítő eszközök, még a digitálisok is, mondjuk 25 képkockát rögzítenek másodpercenként, ebből a 25 ből kell választani. Ez egy kvázi csendéletnél, mint az első kép, kevésbé kérdéses, mert nem történik mozgás. Ha a kamera stabilan van tartva, akkor ez a 25 képkocka ugyanazt fogja mutatni. Az első képnél a gondolattal tökéletesen egyet tudok érteni, a vágással nem. Ez a technikából adódik. Ez a szélesvásznú technika, ez a 16:9-es képarány annyira idegen most, hogy ez a kompozíció több részénél nincs befejezve: az asztalterítő sarkánál a lelógó rész, és a képhatár viszonya, nincsen tisztázva a váza teteje és a virág közötti viszony. Ez egy kicsit pontatlan, de az ötlet maga rendben van. Erre az első képre egy csillagot tudok adni. (hegyi)
értékelés:

Csak mert szeretem...

Nagyon pontos fogalmazás, nagyon szerethető. Számomra ez a címadó figura nem is olyan fontos, mert olyan az egész, mintha a nézőt is behívná ebbe a hangulatba Diána, azt mondaná, hogy "gyere, ülj ide mellém, és igyunk egy teát". Vannak olyan pillanatok az ember életében, amikor úgy elmereng dolgokon, és elbíbelődik tárgyakkal. Ha épp a keze ügyében egy teáscsésze van, akkor azzal. Figyeli, bambulja, közben a feje valahol máshol jár, de a megfigyelés valami hasonló élmény, amikor egy kicsit fókuszálatlanul nézünk valamit, és nem is nagyon matekolunk, hanem az élményeket próbáljuk meg helyretenni, az elmúlt időszak élményeit. Nekem ezt hozza ez a kép, nagyon örülök ennek a munkának, és nagyon tetszik. Azon elgondolkodtam, hogy biztos jó-e az, hogy ez a Sir Morton címke ebben a formában jelenik meg, értem ezalatt azt, hogy ott van az a kis ragasztó, és ez egy kicsit engem mintha kibillentene, visszahoz a valóságba, hogy ez hogy van odaragasztva. Lehet, hogy én ezt megfordítottam volna, hogy ez hátra kerüljön. Lehet, hogy ez szőrözés a részemről, így is elfogadom. De itt is szeretném kérni Diánát, hogy első leckéket mutasson nekünk, várom a munkáit, mert nagyon izgalmas az a kezdés, ahogy ezeket ide behozta hozzánk. (hegyi)
értékelés:

Nem egy tökéletes kép, de az egyik kedvencem.

Nagyon szeretem ezt a fajta játékot, amikor tárgyakból építenek az emberek kompozíciókat, és kifejezetten örülök annak, hogy itt a világítással is dolgozik Diána, ami nagyon egyszerű dolognak tűnik, de mégis a megfigyelés által válik egységessé. Arra gondolok, hogy van egy főfényünk, ami térbe helyezi, és formákat mutat a képen, és a fehér felületről visszaverődő szórt fény az, ami a plasztikusságát, a térbeliségét megadja ennek a dolognak. Ez egy nyugalmat is hoz, miközben érezzük azt, hogy ezek a kövek, amik itt egymásra vannak téve, a formájukból adódóan, egy türelemjáték ügy, ahogy megtalálták ezt a nyugalmi pozíciót. Hasonlóképpen van ez a fényekkel is, hogy ezt ki kell tudni találni, hogy hogyan és honnan világítom azt meg úgy, hogy a forma is megmutatkozzon, hogy a köveknek a nyugalmi állapotával egyensúlyt is képezzen a világítás, de mégis dinamizálja ezt a formát, szóval én ezt nagyon szeretem. Azt írja Diána, hogy "nem egy tökéletes kép, de az egyik kedvencem". Az, hogy nem tökéletes, én nem tudom, hogy Diána mire gondol, én egy dolgot tudnék ehhez hozzátenni: az élesség nem ártana, ha ennél határozottabb lenne, mert ezek a formák a gömbölyűségük folytán, elég lágyak ahhoz, hogy a felületet meg kell tudnunk mutatni élesen. Ha már a világításról beszéltünk, itt a kép aljánál van egy picit zavaros dolog: elindul ez a forma, és ennek az árnyéka lényegesen nagyobb, mint amit most meghagytunk a képen. Ez nem baj, de lett itt most egy olyan párhuzamos vonal az árnyék és a képhatár között, ami két dolgot igényelhetne: az egyik az, hogy ezt levágjuk. De ha még szűkebbre vesszük a kép alját, akkor nagyon nem lesz tér, amin ülne ez a kompozíció. A másik, hogy ha többet hagyunk meg az aljából, akkor elindul egy olyan forma, ami nem biztos, hogy tetszik. Gondolom, hogy ez lehetett az oka annak, amiért Diána ezt a vágást itt és ebben a formában hozta meg. Én erre azt mondom, hogy talán a vetett árnyéknak kellett volna egy picit nagyobbnak lennie, felénk, a nézők felé ki kellett volna jobban terjednie, és akkor kevésbé kellett volna az aljánál ennyire szorosra vágni. Egyébként rendben van ez a dolog, az élesség miatt mondom azt, hogy kettő csillag. Az nekem hiányzik. (hegyi)
értékelés:

feketén-fehéren.

Örülök annak, hogy Diána fekete-fehér képet küld a leckére, mert ez egy teljesen más értelmezése az ősznek. Itt a formai jellegre van téve a hangsúly, szemben a színes fotográfiákkal, ahol az ősz jellegzetességei a színekben jelentkeznek. Ha lehet ilyet kérni Diánától, az első három leckét mindenféleképpen jó lenne, ha megcsinálná, legfőképpen azért, mert mi ezzel szoktunk egymásnak bemutatkozni. Persze a többi lecke mehet úgy, ahogy kedved tartja, de az első három leckéből 1-2 képet nem árt megmutatni. Visszatérve a képre: ami ebben izgalmas számomra az a faágak kemény vonala, ahogy találkozik a levelek gömbölyded, női formáival. Itt van egy dinamikai játék, ami nagyon jó. Abban nem vagyok teljesen biztos, hogy ez a formai megoldás, amit ezek a levelek tudnak adni a maga tagadásával, ténylegesen belül tartja-e magát azon a határon, ami az Ősz leckének a sarokpontjait jelenti. Ha nagyon elvonatkoztatok, akkor nem kötelezően az őszhöz csatlakozik ez a látvány. A rügyekből kiindulva, a kis hajtásokból, ez akár lehetne egy kora tavaszi kép is. Lehet, hogy egy olyan helyzetben, ahol a levelek jobban mutatják ezt a fajta elszáradt formát, kevésbé határozottak, lehet, hogy az egy erősebb megoldást adna. De én megadom erre a három csillagot, legfőképp azért, mert kedvelem azt, hogy más irányból közelít Diána, mint ami a megszokott. (hegyi)
értékelés: