Elemzés

Funky

Én nagyon örülök annak, hogy eljutottunk odáig, hogy a Camilla belenéz a kamerába, szembenéz velünk, és szembesít önmagával és a nézővel, még ha ilyen áttételesen is, merthogy azok a kísérletek, amiket az eddigiekben láttunk, azok arra is jók, hogy az ember megszokjon egy környezetet, megszokjon egy új helyzetet, és ennek a nyitánynak a következő fejezete az, amikor már megmutatjuk magunkat egymásnak, és ezért én nagyon örülök ennek. A kép színvilágában nagyon érdekesen dolgozik merthogy egy majdnem monokróm színvilágot látunk ahol csak az arcnak az élei, a száj, és a homlokon lévő jel az, ami kilép vagy ezt felülírja, de egyébként egy nagyon határozott monokróm a kép. A háttértől indulnék el, amikre jól ritmizál, jól felel a ruhának ez a csillogó felülete, ez a képzajhoz hasonló felület, és a fejpánt is ezt a ritmust adja vissza. Ezek a kapcsolódások nagyon jók. Ez a keretezés, akár a hátteret, akár a ruhát veszem, tulajdonképpen ez az, ami kiugrasztja, előrehozza a néző számára az arcot és a test felületét, és ebben a rendszerben talán a tónusrend és a tónusok redukálásával jön létre egy olyan helyzet, amiben a két szem nagyon erősen és szuggesztíven tekint a kamerába. Ha ezt el tudjuk fogadni, akkor azt kell, hogy mondjam, ezen az úton haladva bár biztosan nagyon fontos az a jel a homlokra festve, itt most lényegtelen, hogy hogy került oda, festve vagy fotótechnikailag, bár ez fontos, mégis ez a kék, absztrakt forma kibeszél ebből a kompozícióból, gyengíti az üzenetet, mert nem szervül ehhez a közléshez. Megkockáztatom, hogy formavilágában és kulturális kapcsolódásaiban is egy más történetet indít el, egy más helyzetről beszél, mint amiről a háttér, a szem vagy a ruha, vagy ez a feltűzött hajkorona. Tehát szerintem bízni kell annyira magunkban és a saját üzenetünkben, hogy csak akkor alkalmazzunk ilyen másodlagos információkat, amikor ezek ténylegesen az üzenet részei tudnak lenni. Most felülírja a kép egyéb közlési csatornáit ez a közlés. Én nagyon örülök ennek a képnek azért is, merthogy miközben nagyon eszköztelennek tűnik, míg egy nagyon átgondolt kompozíciót és tónusrendet kapunk, és az egésznek van egy furcsa dokumentumjellege is, és ez is erősíti az üzenet többi részét. Tehát én nagyon örülök ennek a képnek, két disznó. (szőke-hegyi)
értékelés:

Küzdelem

Az előző munkánál elég részletesen elmondtam, hogy mi az az út, az a folyamat, amivel ő most dolgozik, majdnem azt mondtam, hogy gyötrődik, és ezt a színválasztás is hozta, ezt az asszociációmat, mert szerintem nem elsődlegesen a Camilla munkáit a gyötrődésnek kellene működtetnie, hanem a gyötrődés élvezetének, az alkotás keserédes vívódásainak, de ebben mindenféleképpen az örömnek kellene irányítónak lennie, és úgy érzem, hogy ennél a képnél érezhető az önirónia, a játék öröme. Ugyanaz az érzéki és érzelmes színvilág, ugyanazok a formák kapcsolódva az emberi testhez jelen vannak, miközben ez a bojtos macipapucs is ott van ugye, ebben a bársony, cipzáras pizsama vagy nem tudom mi ilyen otthoni ruhára, nem látom, hogy mi, de ebben az alkotásban mindazt, amit az előző képnél mondtam sokkal egzaktabb módon, sokkal jobban, nyugodtabban, higgadtabban emeli össze, rakja össze az alkotó. Azzal lett volna még érdemes ennél egy picit játszani, hogy a kép jobb alsó sarkában lévő kis kerámia valami azon a határmezsgyén van ahol a kerettel együtt vágva, nincs eldöntve, hogy bent van a képen vagy kint van a képből. Nincs eldöntve, hogy mint formának van-e szerepe, segíti-e a látványt. Annak örülök, hogy egy tükröztetett képet beleértve a kerettel úgy vág az alkotó, hogy balra nem hagy keretet, de ha már rendetlenkedünk, ha már lázadunk, azt lehet még egyértelműbben is megtenni, itt döntésekről van szó, a tükör által látható homályos, furcsa álom, és a valóság ami a kereten kívül van, és ezeknek a játékán lehetne még mélyíteni. Ezt is két disznóra értékelem, de nagyon örülök neki, hogy ilyen elmélyülten dolgozik ezekkel a képekkel az alkotó. (szőke)
értékelés:

Kép-z-elem

Camilla házifeladatának sorozata, amellyel egy témát jár körül módszeresen, az emberi személyiség, amelyet körbevesz a privátszférája, a privát környezete, kultúrája, amit nevezhetünk családi, magánéleti, történetnek is, ami abból épül fel, ahogy halad az idő az ember a tárgyakkal, rekvizítumokkal amelyeket néha szimbolikusan saját magához kapcsol; ennek a saját magához való kapcsolatáról szól a sokadik alkalommal ez a kép, ahol egy emberi test, egy női láb, ami éppen ezt a többi képből is nagyon jól érzékelhető nőiséget szimbolizálja a Camilla dolgaiban, és ez kapcsolódik a népiesen mondva bizsuk és pici kis csillogó pici tárgyak környezetéhez. Ezekből töredékeket lehet látni, talán egy kis ékszeresdoboz, egy tükör, amin ugyanazok a jelek, szimbólumok, narancsforma és más egzotikus formák jelennek meg töredékesen, mindezekből pici apokrif morzsák világítanak, csillannak elő valahonnan a mélyből, hiszen ez a tükörforma, amin keresztül ezt a lábat látjuk, ez is olyan, mintha valahonnan a mélységből, az időtlen múltból ugorna, lépne előre ez az emberi testrész, ami így, ebben a megmutatásában a vágykeltő női szimbólumot jelzi. Mégis, a sok döntött tengely, a tükör szegélyei, a láb csavart formája, a gyöngysorok ezen a képen nem elsősorban az expresszió, hanem valami furcsa, zilált káosz felé mutatnak. Ugyanakkor itt, ennél a képnél jól – nem 100 %-osan, de jól lavíroz az alkotó abban, hogy ez a káosz eszközként jelenjen meg, a káosz belső létállapotára utaljon a kép, ugyanakkor mivel a kép elkészültekor ez nem volt teljesen tisztázva az alkotó számára, hogy a belső vívódásai mennyire vannak letisztázva képi eszközökkel, így azt kell mondanom, hogy a káosz egy picit máshogyan is jelentkezik a képen, a formavilágban, rendezettségben, és a emiatt, a szemlélet miatt borul egy picit a kompozíciós rendje ennek a képnek. Mert az nincs pontosan tisztázva, hogy mi az üzenete ennek a képnek. Mi az a sorozattörténet, amihez az alkotó folyamatosan visszatérve dolgozik ezzel. Nagyon fontos elhatározni, hogy önállóan, saját döntésből ismétli ezt a házifeladatot többszörösen, hiszen ő is érzi, hogy ezt az első leckét szeretné minél pontosabban feldolgozni, másrészt pedig nyilván azért tér vissza, mert önmaga számára még nem sűrítődött össze, nem mondódott ki az a válasz, ami neki az önkifejezéssel megnyugtató lenne. És ezért azt mondom, hogy ez a folyamat jól érzékelhető a Camilla beküldött leckéivel, én mégis azt mondom, hogy fontos lenne az alkotási folyamat előtt mindig sűríteni, önmagunk számára kimondani, hogy mi az, amit szeretnénk akár magammal, akár magamon keresztül a külvilág számára közvetíteni. Nagyon szeretem ezt a képet, de annyi megjegyzésem lenne, hogy ebben a témakörben akkor tudna a maga számára is megnyugtatóan előrelépni, ha a formavilágot azt mindig lehetséges eszközként használja a belső történet létrehozásában, mert ez a történet az elsődleges, ehhez társul a forma; abban az esetben, ha a forma pozíciót kap, és ahhoz társítjuk a filozófiát, a gondolatiságot, akkor mindig lesz egy furcsa, uralkodó mágia, ami a belső történéseket zavarossá teszi. Ez azt is jelenti, hogy önmagunkkal a saját alkotói folyamatunkkal nagyon határozott kell hogy legyünk, sokszor erőszakosnak kell önmagunkkal lennünk, hiszen a lényege ezeknek mindig az, hogy amikor elindul egy folyamat mindig szégyenlősek vagyunk, a vágyainkkal, a kérdéseinkkel kapcsolatban, azokat megfogalmazni egyszerű és tiszta módon a kérdéseinket. És aztán pont az alkotás segít abban, hogy ezek elkezdjenek kristályosodni. Én ezt érzem most, hogy a Camilla elindult az úton a munkáival, és bontja le ezeket a szöveteket, és ez itt most két disznó. (szőke)
értékelés:

Fél-elem

Tulajdonképpen egy sorozat következő állomása az, amit itt látunk, kétszeres keretezésben, és azt mondanám, hogy a kettős keretezésben lévő történet az előző portré arc nélkül képekkel együtt, akár képsorként is értelmezhető, és továbblépéseket is mutat, a befáslizott láb, és a két összezárt lábfej amelyek szégyenlősen, de még mindig a gyöngyökkel mesélnek nekünk, ugyanakor azt hadd mondjam el, hogy a kétszeres keretezéssel kapcsolatban, hogy a belső keret hogy úgy mondjam, egy picit slendriánabb, vagy bizonytalanabb. Tehát ezt a keretezési módot picit át kellene gondolnia a Camillának, de a két disznó így is megvan a képre - mondja Szőke. Én még annyit szeretnék hozzáfűzni - szól Hegyi -, hogy itt van egy nagyon jól látható trükk, hogy az egyik láb a fáslinál nincsen befejezve, és ilyen trükköket főként aktfotóknál szokás alkalmazni, hogy akár egy fekete drapériával takarva, akár fotó vagy labortechnikai módszerekkel így hozunk létre egy torzót, és ezzel fókuszálunk a megmaradt formákra, amelyeket a takarásból kihagyunk, tehát ez egy ismert és használt megoldás, de mégis, azt kell, hogy mondjam, hogy ennél a képnél egy picit idegenül hat, mert mintha nem lenne elég biztos az alkotó abban, hogy az a gesztus, amit a cipős és a mezítlábas lábak létrehoznak, ami a gyöngyökkel díszített és a fásliba burkolt lába között van, hogy ez a két láb egymáson helyezkedik el, tehát mintha nem lenne eléggé biztos abban, hogy ez a gesztus elég, és elmondja azt, amit ő akar, és erre szeretne ráerősíteni, de erre a ráerősítésre jelen esetben nincs szükség, sőt, ebből a környezetből ez nagyon kiugrik, kirívó, és nem csak arra gondolok, hogy technikailag szebben is meg lehetett volna oldani ezt a vágást, hanem arra, hogy nem illik ebbe a világba, nem illik bele ebbe a közlési jelnyelvbe, amit Camilla képein látunk és elfogadunk és szeretünk, tehát szerintem bízzon annyira önmagában a Camilla, hogy a gesztusai eredetiek és ötletesek, és fontosak. (szőke-hegyi)
értékelés:

Ez a kép ma reggel készült. Nincs semmilyen háziálatunk, viszont egy hete észrevettük, hogy egy egér garázdálkodik a garázsban. Mivel minden életet tisztelek, megpróbáltam élve elkapni, de tegnap este bejött a lakásba, és a feleségem konkrétan frászt kapott tőle. Jöhetett a karma próba. Egymás mellé lerakva egy élve fogó csapda és egy klasszikus egérfogó. Ha a csapdába esik, reggel megnéztük volna a gyerekekkel, azután elengedtük volna a kertben. Ehelyett a kukába került. A karma elől nincs menkvés. Ha gyilkos vagy, légy profi gyilkos.
Még annyit szeretnék hozzátenni, hogy a fénykép nincs beállítva, a sajt a szájában volt az egérnek, kicsit meglepődtem. Sajnálom azért, jobb ha tudjátok...

Sokat gondolkodtam azon, hogy ez a kép a leckék közé egyáltalán felkerüljön-e, vagy a szorgalmi kategóriába tegyem be, de végülis azért döntöttem így, hogy ide kerüljön, mert szeretnék róla beszélni, és nem kompozíciójában, bár ott is lehetne hibákat találni, abban, hogy eldöntjük, hogy minket a történetből mi izgat; ez a kép a leiratával együtt egy mesei történet, még ha ez a mese drámai is, csak azt szeretném mondani, hogy ez így nem elég, ez csak egy illusztráció így, nem elég, ha egy történetnél a kép csak az illusztráció szerepét tölti be, merthogy a képnek önmagában kell teljesítenie ezt a történetet. A másik meg az, hogy nagyon óvatosan kell bánni azokkal a történetekkel, ahol bármi, akárha csak egy ilyen kis rágcsáló is az életpályája végét mutatjuk be, mert ez csak akkor vállalható, elfogadható, ha tartalmazza az alkotói attitűdöt is. Mire gondolok: Valamilyen viszonyba mindig kerülünk egy ilyen helyzetnél azzal a történettel, ami itt lezajlik. És ezt a viszonyt meg kell mutatnunk, ezt a humánus hozzáállást tudni kell bemutatni. Én megértem, hogy teljesen más szerepe van egy terráriumban tartott kis egérnek mint mondjuk annak, aki a mi felhalmozott javainkat dézsmálja, és más a szerep, és nem kell szépelegni, hogy ezeknek a kártevő egerek útjának a vége bizony az egérfogó. Ez a rész megvan, ezt el lehet fogadni. De ezzel a történettel valamilyen viszonyunk mégiscsak van, és ezt ábrázolni kell tudni, mert ha ez nem kerül ábrázolásra, akkor ez a történet önmagáért való, még a leirattal együtt is, mert a képen az nem szerepel. Ezt szerettem volna elmondani, és ezek miatt én nem is adnék erre a képre disznót, de az oktatási helyzet illusztrációjának ez fontos, hogy itt legyen. (szőke-hegyi)

A sas nem vadászik legyekre

Aquila non captat muscas... az Istvánnak mostanában jók és tudatosak, tiszták az alkotásai, tudatosan kezd a vizualitással foglalkozni, és már nem mankókat használ egy-egy történethez, mondjuk más művészeti ágakból, hanem elkezdte megtalálni a vizualitásban az önálló történeteket. Így, itt például az árnyképpel mesél. A másik, amit megint fontosnak tartok, hogy a Pista kezd eljutni odáig, hogy nem verbális meséket próbál verbális módon vizuális keretekbe foglalni, hanem a vizualitást kezdi el verbális módon is mesélhetővé tenni. Egy ilyen mesei történetet látunk itt, egy egyszerű eszközzel, az árnykép eszközével, és mint ilyen, a második leckére jól teljesíti a feladatot, annál is inkább, mert a Pista visszatért önmagától, és elkezdte a házi feladatokat a saját örömére ismételni, és javaslom is ezt a Pistának, hogy a korai önportréját hasonlítsa össze ezzel a munkájával, fogja tudni látni, érteni, azt, amiről az előző képei kapcsán is beszéltem, a változást, fejlődést. Ez három disznó ez a kép. (szőke)
értékelés:

Az üveghegyen túl
Itt valamilyen batikolt szoknya vagy batikolt felület az alap háttér, amelyen az üveggolyók, gyöngyök, nyakláncok ugyanolyan festői módon jelennek meg, mint a háttér, és ebbe szinte zaklató módon egy női láb tapos-lép be, megintcsak ezt az érzékiséget erősítve. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a felső gépállásban elkészített kép, amely nagyon jó ritmusú, talán a világítással nagyon telibe van világítva, túl van lőve ezzel a nagy fénnyel, és abban a pillanatban, hogy itt is a világítással játszana, akkor az üveggolyók, a kavicsok és az emberi test formái sokkal izgalmasabban, sokkal vágykeltőbben és sokkal zaklatóbban jelenne meg. Úgyhogy ennyit jegyeznék meg, hogy ezzel érdemes lenne még a Camillának picit dolgoznia ha van kedve hozzá. Az nagyon jó, hogy a test és a tárgyak kapcsolatával módszeresen foglalkozik. Sejtésünk szerint a kelme mintái lehetnek a megfejtés kulcsa a kép címéhez, de az elforgatás, a takarás és a díszítések ezt a fókuszpontot olyannyira elmossák, hogy nem tud ez a párhuzam érvényesülni, máshová fókuszál a figyelmünk. (szőke)
értékelés: kiscsillag

a magány tükörképe

Én nagyon örülök annak, hogy a Camilla módszeresen, szisztematikusan, sokszor megrágva nekifut ennek a házifeladatnak, és azt hiszem, hogy van is értelme, van is oka olyan rétegeket bont fel magával kapcsolatban és olyan rétegeket tár elénk, ami indokolja azt, hogy nem pár kép gyorsan vagy valamelyikre legyen egy kis citromdisznó, ha megérkeznek ide a munkák, hanem látszik, hogy egy olyan régióba érkezett el rögtön az első házi feladatnál, ahol van mit mesélnie nekünk az ő belső világáról. Nyilvánvalóan az a fajta kicsit portugálos, algériai, kicsit egzotikus és csillámokkal, gyöngyökkel és érzelmekkel is telitűzdelt felület, egy tükör, ahogy a tükröződés egy fontos nyelvi eszközként van jelen, az érzékiséget, a szexualitást, az érzelmeket mutatja kétféleképpen; a tükör által homályosan és a valós jelzésben. Nagyon jó a kompozíció, a kamerakezelése, valószínűleg az alkotó saját maga a lábát felülről, mint egy légifelvételnél, fentről fényképezi, amely láb ebből a felső gépállásból igazából a védekezést, a maga alá gyűrt lábujjakkal a védekezést érezteti, míg a tükröződésben pedig egy egészen vágyakozó , markoló kezet, kicsit ördögi jelzést tükröztet vissza. Nem negatív értelmében mondom ezt, hanem azt a kettős játékot azt a kettős ént mutatja meg, ami a címhez is nagyon jól kapcsolódik, hiszen ez a magány és annak a tükörképe, az így ezzel a kettősséggel, a vággyal és a visszahúzódással, és folyamatosan egy belső érzelmi kereséssel abszolút jól van jelen. Még úgy is el tudom fogadni ezt a képet, hogy egy kicsit pongyola vagy pontatlan, a képkeret környékén való fogalmazás, amit nyilván a tükröztetés akar helyrerántani, de pl. a kép baloldali részén a kis kazetta, amiben talán valami füstölődarabok vagy ecsetek lógnak be, ezek azért ott egy picit megbontják a szimmetrikus felületet, és ugyanez igaz a jobboldalon erre a kis háromszögre, ami belóg, ezek egy kicsit zavarossá teszik a képet. Az expresszivitás nem feltétlenül azonos zavarossággal, de ennek ellenére én nagyon jónak tartom ezt a munkát és a három disznó megvan rá, mert a Camilla nem adja fel, folyamatosan tesztel, kísérletezik a munkáival továbbra is. (szőke)
értékelés:

Csendre mosolygó november
Ősz-ruhában, napsütésben, kicsi öröm mindig jut, ha figyelsz.

Nekem egy olyan kérdésem van, hogy feladtunk egy leckét azóta, ami a gyászról és a búcsúzásról szól, és mi ezt a képet áttennénk abba a leckébe. Egy nagyon erős kontrasztot állít fel a színvilágában, a formák tekintetében és a kompozíciójában is a Margit ennél a képnél. Három képsíkot tudunk megkülönböztetni, az egyik a legtávolabbi, a parti erdei vagy milyen fák, szürkében, mint vonalak szerepelnek, és ez határozza meg a kép mélységét, hogy meddig terjed ez a tér, aztán van egy középterünk, ahol ezek a sírkövek szerepelnek, és ez nagyon határozottan szintén szürkében tartva de nagyon határozott formát mutatnak, ugyanakkor az egészre, mint egy réteg rákerül ez az élettől duzzadó, kicsattanó vörösekkel dolgozó fa, ami ráadásul teljesen keresztkompozícióban, átlósan komponálva helyezkedik el a képen, felülírva az egészet, mintha vér lenne, vércseppek, akár Jackson Pollock munkáira is utalhatnék, aki hasonló technikákkal festékekkel létrehozta a foltokat a maga munkáiban, akárha vérfröccsenésnek is tekinthetjük. Mindenféleképpen tehát többszintű az üzenet. A Margit most több képet is beküldött, és neki is elmondjuk, amit más alkotóknak is, hogy a kép önmagában egy üzenet, és amikor ezt verbálisan is megpróbáljuk alátámasztani, akkor viszont kijelölünk egy utat, és ez az út nem biztos, hogy megőrzi azt a sokszínűséget, és sokrétűséget, amit nekünk az értelmezésben rendelkezésünkre állhat, hanem leszűkíthető általa a nézői értelmezés körét. Tehát nekem ebben a képben csak az egyik értelmezési sík az, hogy ez egy mosolygó november, miközben egy nagyon drámai üzenet is lehet. A gyász leckére én abszolút három disznós képnek gondolom. Viszont azért a csend leckét azt szeretném ha a Margit ismételné. (szőke)
értékelés:

Böjt
most meg megint nem iszom

A Dani itt egy, az estiskolán már látott izgalmas megközelítést, az kis itókás poharak felső gépállását használja, ahol az általam annyira szeretett és sokszor emlegetett OSB-lap felület és a poharak kapcsolódását mutatja ezen a képen, ugyanakkor ez egy negatív kép lehet, azaz elindul a grafika terén, ahol ugye a sötét árnyékokat kiforgatva, grafikai, ritmikai játékként használja az OSB felületet, ami a fényképészek számára egy nagyon hálás térbeli felület, a rücskökkel, kis árnyékokkal, és a poharak és a víz összetett formáival, a kis pálinkagyöngyökkel nagyon izgalmas ritmusokat alakít ki, tehát ilyenformán ezt a képet én egy geometriai játéknak fogom fel, egy picike utalással a valóság felé, mint egyfajta látlelet, egy SZTK-üzenet, ez az árnyék akár egy akt is lehet, vagy egy izzó, bármi, de valamilyen számvetés. Nyilván ha ez a csend kategóriájába érkezett ez és feltételezzük, hogy a pálinkáspoharak, az alkohol és a kiskocsmák hangulata az mindig valahol a számvetés, az ember nem véletlenül iszogat egy kisvendégő csendes zugában, akkor el kell fogadnunk a csend kategóriájában ezt a filozófiát, és a Juhász Dani belső történetében a kép és a látlelet is helytálló hiszen az egész formavilága a vizualitása egy látleletre utal. Ritmikailag pedig szerintem jó a kép, az önismeret is határozottan és jól lett elvégezve, szerintem ez is háromdisznós kép. (szőke)
értékelés:

Lélektükör
A szem a lélek tükre - mondja a bölcselet... s én nézek, nem minden esetben látok, ellenben szünet nélkül érz/ékel/ek. Viharosan sűrűsödik bennem a szentimentalizmus lágy zaja valamint a vad naturalizmus ölelésének örök ötvözete... féltve óvom a tükröt, nehogy egyszer összetörjön a lélek súlya alatt.

Fekete-fehér képet látunk, és nagyon trükkös a kép üzenete, látszólag dekomponált, látszólag pontatlan, hiszen az élességek ezen a gyönyörű kulccsont, árnyékok, nyak, az arcél formája és ez a gyönyörű afrofrizura – ezeken sehol nem jelennek meg. És azt mondja az ember, hogy dehát itt van egy gyönyörű női alak, itt vannak ezek a csodálatos formák, és miért nincs élesség? És utána észreveszi, hogy tűéles ugyanaz a vádló szem, amely az előző munkákban is jelen volt, a grafikai szintű megközelítéseiben is ott vannak ezek a szemnek nagyon fontos szerepe van, és az ajak, aminek egészen pontosan az alsó felülete, az erőteljesen ráhelyezett festékekkel is szintén ugyanazt az érzékiséget erősíti, aminek innentől kezdve érthető a párhuzama, mert olyan az egész, mintha egy rúzsos párna, és a körülötte lévő összegyűrt paplan selymes felülete látszódna. Tulajdonképpen azt kell, hogy mondjam, hogy konzekvensen halad az alkotó előrefelé, mert ugyan ez egy reálisabb megközelítés, mint az előzőek, de mégis ugyanazokkal a párhuzamokkal dolgozik, hogy az emberi testből éppen csak egy aláhúzásnyira használ egy-egy kapaszkodót, hogy igen, emberi arc; igen, női test; igen, a valóság felé járunk – de mindig ott van mellette a költőiség, hogy minden más elnagyolt. Egy tudatos eszközhasználatot látunk, hogy a mélységélességnek a megválasztása, de egy labortechnikai trükk is, de ez jót tesz a képnek, mert nagyon is tudatosan használja ezeket, mert a kompozíciót is segíti. (szőke)
értékelés:

de a
"De a kocsma bezzeg hangos!"

Én inkább azt mondanám most, hogy bár van megjegyzés a képhez, hogy megpróbálok a Berecz Pista képeire figyelni, és az ő vicces világát most elfelejteni, és azt mondani neki, hogy hála a jó istennek a kép jó, és a leiratot és egyáltalán Petőfi világát, akit én nagyon szeretek, mégsem kapcsolnám ehhez a képhez. Mert ez nem erről szól. Remélem, hogy ez a Pista készítette ezt a képet, és az ő érzékenysége, szenzitivitása líraisága, meseisége jelenik meg rajta – de teljesen más módon, mint Petőfinél, és hála istennek, hogy ez egy ilyen képet adott nekünk, amit én nagyon szeretek, elsősorban azért, mert ezt a kis tanyasi épületet, ahol talán még a konyhában egy kis fény világít, és ezt a párálló mezei csatorna mellett ez a kis fénypászma teszi rendbe ezt a demerungos, fél-éjszakai tájképet. Nagyon szeretem, mert anélkül, hogy a fotóknál tényleg hallanánk a hangokat, maga az a kis házikó azzal az emberi létezéssel bennünk hozza létre a hangot, azt a viszonyítást, ahogyan ott vacsorázgatnak, nevetgélnek, a család beszélget, de mindez mibennünk zajlik le, mert a kép néma marad, a tapasztalata is néma marad és hogy megkockáztatom, hogy maga a csend fogalma még reális történeteknél is mindig a viszonyulásból jön létre. Ha megnézünk olyan filmes helyzeteket, ahol cellákat, börtönöket vagy feszült helyzeteket látunk, akkor észrevehetjük, hogy a csend jelenléte mindig viszonylagos; utalnék itt Bergmann Csend című filmjére, hogy az igazán fojtó csend úgy jön létre, hogy előtte-utána-mögötte valamihez képest dialektikusan vagy dinamikájában valamihez képest lefojtódik a helyzet. Tehát pl. egy börtöncellában is a külső beszűrődő zajok, messziről érkező zajok erősítik fel a belső csöndet, és ez a kép szerintem ezért jó, mert ezt a fajta asszociációs rendszert használja a képi jegyekkel, akár azzal a kis világító házikóval. Kompozíciójában az az érdekes, hogy első nekifutásra számon kérhetnénk a horizont dőlését (ott fenn az a zsineg az nem kéne...), mindaddig, amíg nem jelenik meg a képen a sárga fényeivel a kis házikó, mert az billenti helyre ezt a dőlést, hiszen ez adja a dinamikát, feszültséget is a képnek. (szőke)
értékelés:

vérNŐ
NŐből vagyok összerakva, a Föld nevű bolygóra szól a küldetésem, szeretem az embereket.

Itt azt hiszem azt kell, hogy mondjam, hogy a Camilla méginkább azon a festői vagy grafikai megközelítésen halad, és nagyon jó az, hogy ezek az elemzések, amiket ő végez, nem állnak meg egy képnél, hanem amíg mások fél év múlva ismételnek az estiskolán, ő magától több verziót is küld, és azt mondja, hogy őt érdekli ez az első lecke, ez a portré arc nélkül kategória. Amit ő itt alkalmaz, az valamiféle torzításos módszer, elképzelhető, hogy valahogy síkra kivetített kép, pl. falra, valamilyen módon ún parallaxisosan torzítva van fényképezve, tehát akár a valóságban, akár elektronikával eltorzítva a sík felület perspektivikus torzulásait mutatja. Nyilván megint sejthetően csak motívumrendszerében érzékelhető csak az emberi, női alak jegyeit fedezhetjük fel, egy szinte egyiptominak tűnő szemet, egy fül, és hajrészletek, mindezt egy nagyon leegyszerűsített, szépiaszerű színvilágban, zöldes lazúrral ellátod, picit melankolikus, fád, de itt is ez a sokkoló, vádló szemformán keresztül megint egy öntükröztetéssel jelen van. Nagyon érdekes ugyanakkor, hogy a képhez képest asszociációban a vérnő fogalma a tüzet, a vöröset, a szexualitást jelzi, miközben az egész képben inkább az elmúlás, a furcsa melankolikus halálmotívum van jelen. Itt a címválasztás és a kép egésze hoz egyfajta vibrációt ami az eddigi alkotásaiban is jelen volt. Szerintünk ez a kép is három disznós és nagyon érdekes, várjuk a további munkáit és örülünk, hogy a többieken keresztül is segíti a kommunikációt. (szőke)
értékelés:

Vörös agy
vörös álomban z agy va ló

Továbbra is a figuralitás és a geometria, akár az op-art, akár a pop-art kategóriájában, és egészen merész képkivágással érkeznek ezek a munkák Camillától, engem nagyon meglep és felzaklat az, ahogyan kíméletlenül szarkasztikusan tekint magára, és ilyen erőteljes vággyal próbálja megértetni, megmutatni saját magát. Ezt a képet akár nonfiguratív alkotásként is felfoghatjuk, mindazt, amit itt látunk mert csak közvetett módon utal az anatómiára, az emberi testre bizonyos foltok, és inkább a tapasztalatok, a megszokás vezetnek minket arra, hogy sejthetően hajkoronát, arcélt, járomcsontokat, és egy nagyon erősen kifestett, vádlón ránk tekintő szemet látunk itt, amelyek ugyanakkor olyan finomsággal, fűszerezéssel vannak elhelyezve a kompozícióban, ami nagyon erősen beszél. Én nagyon jónak tartom ezt az alkotást, továbbra is az lenne a kérdésem, hogy ha a szem ennyire határozottan jelen van, akkor ez még az első lecke kategóriája-e... de ezt már inkább el tudom fogadni, mert itt már inkább feloldja a testet, a test naturalizmusát ezzel a grafikai megközelítéssel, és így jó az első leckére. (szőke)
értékelés:

New gémes

Annak örülünk, hogy végre az István, aki foglalkozott már a riport leckével, eljutott ide, és komolyan mondom, hogy ha az ő korai munkáit megnézzük itt az estiskolán, akkor ugyanúgy, mint egy másik alkotónál nagyon komoly változások zajlanak az ő munkáiban, és én kisgyerekként felemelt kézzel szeretnék itt rohangálni körben, hogy ’Hajrá Berecz Pista!’ végre megértetted, hogy mi a riport, mi a történetiség. Ez a képsorozat elindít egy kezdeti mesei mondatot, amire szépen építkezik a következő és következő információkkal, és ezt pl. a képkivágások megváltoztatásával, a képen lévő információkkal is elmesélő módban alkalmazza oly módon, hogy akár egy magyar nyelvet nem beszélő képnéző is megértheti a kép végén lévő párhuzamot, és ennek a párhuzamnak a lezárását is. Egy komplett mesei szerkezetet látunk itt, bevezetés-tárgyalás-befejezés, és ilyenformán a Pista képriport kategóriájában jól teljesítette a feladatot és nagyon örülök annak, hogy eljutott idáig, és ezeket a vállalkozásokat már érzi és érzékeli. (szőke)
értékelés: