Elemzés

Csoda

Az estiskolára nagyon sok kép érkezik, nagyon sokféle, és őszinte, néha zavarbaejtően őszinte kép érkezik az alkotóktól. A múlt hétvégén néhányan össze is jöttünk bulizni, táncolni, együtt lenni, beszélgetni, és sok élmény volt, mély, emberi helyzetek is voltak. Emlékszem, itt ültünk a nagyasztalnál, és Mariann mondta, hogy őt zavarja, és furcsa, hogy miért nézik az emberek az ő szemét. És most, itt ugyanaz történik számunkra, az estiskolára látogatók számára, hogy Mariann megtisztelt minket azzal, hogy a vágy leckére ezt a képet beküldte, és mi ha akarjuk most tíz percig, ha akarjuk akármeddig az ő szemét nézhetjük. Milyen furcsa a képzőművészet és az internet mágiája, hogy mindaz, ami itt látható a Mariann szemében, a szeme világában, az egyetlen felületen ami ezen a képen színes, az az életet adó szemvilág, az itt most a nézők számára élvezhető, használható, látható, miközben az életünkben közvetlenül ez védekezésre sarkall bennünket. És mind e kettő között az egyetlen dolog, ami ezt lehetővé teszi, elkülöníti a kettőt, az a virtualitás. Virtuálisan mi benne vagyunk az ő terében, megteszi a gesztust nekünk, hogy jelzi az élete egy szegmensét, és mindez ezen a furcsa eszközrendszeren, az interneten keresztül hozzáférhető. Miközben a valóságban ez elképzelhetetlenül nehéz lenne. Mert az valós. És azért is fontos ez a kép, mert ugyan hamarabb jött, mint az itteni helyzet, amiről beszéltem, mégis valami kimondatlan leszűrődésének érzem, mert ezen a képen azon kívül, hogy színes a szem, nincs sok mellébeszélés. Nincs sok körítés, hanem egyszerűen itt vagyok, én vagyok, ilyen vagyok, szevasztok. (szőke)
értékelés:

Elmúlás

Nagyon szeretem Bara azt is, hogy tudod kimondani a benned lévő dolgokat, és ezek azért izgalmasak, ebben az egész sorozatban is, amit itt láttam, mert megismételhetetlenül nagyon jellemző mindannyiótokra az a mondathasználat, az a beszédmód, amiket a gyász leckével kapcsolatban küldötök, és emiatt úgy érzem, az egyik legjobb sorozat kezdett itt összeállni ebben a leckében. Valószínűleg a képek nem azért olyan jók, mert olyan különleges dolgokat fényképezett le a társaság, hanem nagyon is önmagával kezdett el foglalkozni benne mindenki. Igen, ezen a képen teljesen más van, mint amit eddig láttunk erre a leckére; ugyanakkor a Medvegy Bara Elmúlás című képére Vera Hityilova filmje jut eszembe, a Játék az almáért c. filmet idézném ide, ami egy fantasztikusan érdekes film, amelynek a kezdőképei, amúgy az emberi párkapcsolatok, szerelmek, gyerekek sorjáznak ebben a filmben, de a kezdőképeknél – kimás ha nem egy nő készíthetne egy ilyen döbbenetes képsort – a születés hangjait halljuk a szülőotthonban. De miközben ezek ltszanak ezzel párhuzamosan futnak egy régi almáskert ugyanilyen állapotú gyümölcseivel, almáival is, amely kapcsolódás egyszerre beszél a vérbő és dús életről és a megtermékenyített élet utáni átadásról, akár energiáról. Ez a kis gally talán egy körtefa gallya, ami életet adott egy pici termésnek, és ez a termés, mert nem használódott fel arra, ami a feladata lenne, visszatáplálta a benne lévő életet a kiindulópontjába, miközben ugyanolyan gazdag színek, foltok, ritmusok vannak ezen a összeaszott tárgyon, nagyon összetett az üzenet, sok mindent felvet, de a 25. lecke, a tisztelet-búcsúzás abszolút hordozza a változás üzenetét is. Hogy amikor egy történet befejeződik, akkor abból egy sokkal msabb, új létezés is létre fog jönni. Nyilván ez a lecke azért is fontos, mert ha ezeket nem tudjuk megélni, és nem fejezzük ki, akkor ennek a következő lépcsőnek az elérése sem történik meg. Nagyon fontos a Barának ez a képe. Néha hal az, amit látunk, sok asszociációt indít el. Sokszor ha nagyon leegyszerűsítettek a formák, amiket használtok akkor a nézőt dolgoztatjuk, elindítjuk a fantáziáját, ahogy keresi a kódot a képeinkhez. Ez nem baj. (szőke)
értékelés:

Alex

Nagyon érdekes, olyan mintha valami szűrő lenne rajta, mintha valami furcsa fátyolszerű festőisége lenne. Miközben azt várná az ember, hogy ezek a tüskés gallyak, a színek, hogy olyan dramatikus lesz, és mégis van benne valami egészen hihetetlen furcsa, álomszerűség. És ebbe a foltszerű hatásba, hogy még jobban ott legyen a tortán a díszítés ott van a kutyus, akin szintén ott vannak ezek a pici foltocskákkal, éppúgy mint az egész kép tele van foltokkal, felhőpamacsokkal, bokorfoltokkal és nagyon furcsa, álomszerű az egész. A házi kedvenc kategóriával mindig is voltak gondjaink, a barát kategóriába jött sok háziállat, és onnan jött, hogy legyen nekik egy új kategória, de nem tudtuk jól elmagyarázni, hogy át kellene léptetni ezt is azon, hogy van egy cica, kutya, papagáj, hanem hogy legyen ez is egy más minőség. És azért is örülök ennek a képnek, mert ezen ez a más minőség ott van. Jeff Koons jut eszembe, aki porcelánból csinált meg sok őrültséget, szobrot, és nekem ez a kutya itt olyan, mintha egy porcelánkutya lenne. Nagyon érdekes, hogy milyen nagy a kontraszt. A porcelán ugye a giccs, a nippek világa felé mozog el, és érdekes megnézni, hogy ez a kutyus mitől ilyen abszurd itt, ahogy jelen van a térben. Nem a formák, hanem a fények miatt ilyen abszurd, az egész képnek van valami valóságfeletti, valami üvegbura alól látható atmoszférája, és ezt avagy valami optikai előtéttel éri el az alkotó, vagy van olyan helyszín, itt Dörögdön is van pl. a falu fölötti Tikhegy, és ez kap egy olyan furcsa fényt, amitől a térelhelyezés, a bokrok-előtér megszűnik, és az egész leöntést vagy mit kap, nem negatív értelemben. Emellett az ilyen kutyusokról az az asszociációnk, hogy a városban, a lakásban, a parkban sétálnak, és ez meg egyszercsak itt van a Bakonyban. Nekem pont az jutott eszembe, hogy milyen izgalmas lenne ezt a kutyát berakni a kocsiba és elvinni ilyen helyszínekre. Hogy ő hogy mutat a különböző környezetekben, és akár elindulhatna egy ilyen sorozat. (szőke)
értékelés:

Nádas

Fekvő formátumú kép, akár az őszre is érkezhetett volna. Nagyon jó az, ahogyan egészen a kamera előtti előtérrel, és egy nagyon nagy távolsággal dolgozik a Bara. A hármas osztatban, amiről az utóbbi képei nyomán is beszéltünk, az előtér-középtér-háttér osztatra egy teljesen más megközelítésben nagyon bátran kihagyja a középteret, és a mélységélességgel dolgozni. Annyi lenne csak, hogy nagyon szeretem ezt a munkát, de talán pont azért, mert annyira revelatív és lázadó az ötlet – ami talán pont ennél a képnél nem is annyira érzékelhető – tehát hogy az a nagy trükk, hogy kihagyom a középteret, a szólót, és meghagyom a basszust esetleg meg a dobot, ezáltal egy furcsa de nagyon izgalmas, faliképszerű, gobleinszerű módozatot hozott létre. Talán érdemes lenne ezzel a közvetlen előtérrel tovább foglalkozni, és itt megintcsak az ázsiai képzőművészet jelen van itt a munkákban, hogy ezek a kis éles lándzsák, a nád kis hegyes levelei, amik úgy egymásba metsződnek, azok esetlegesen az élességre mg jobban ügyelve, visszamenve oda, mert megéri a kép, hogy azok a lándzsák akár még manipulálva is még élesebbek legyenek. Hogy még jobban kijöjjön az előtér, és az őrületesen messze lévő háttér különbsége, hogy még jobban kettéváljanak. Egy festményszerű, akár óriásposzterre is alkalmas kép jöhetne úgy létre. (szőke)
értékelés:

Vízalatti tanulmány zene: Gavin Bryars: The Sinking of the Titanic

Nagyon szeretem a Zsolt tanulmányát, ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy ahogyan a fotóművészetben is követelmény, hogy folyamatosan egy sűrített elbeszélésmódot vár el az alkotótól a néző, úgy nyilván a látvány élménye, a víz alatti fényképezés, ami itt egy izgalmas dolog, és a tanulmányban egy védelmet ad – hogy itt a látvány élménye terjengőssé teszi az alkotást, tehát azt a fajta szigorúságot elveszi önmagától, ami meglétével kimondható lenne, hogy ez egy zseniális alkotás lenne. Most egy picit bő lére van eresztve a film történetisége. Ahogy régi zsüri sokszor mondták, a kevesebb több lenne, tehát az egyik javaslat az lenne, hogy érdemes lenne kicsit később, akár 2-3 hónap múlva megnézni, hogy egy másik hanggal, zenével hátha sűrítettebb lenne az egész. Másrészt érdemes lenne gondolkodni a befejezésen, hogy egy ilyen fajta történetnek mi lehetne a befejezése; miről szól egy ilyen vízalatti világ, a más fajta terekről, a másfajta mozgásról, lebegésről, bizonytalanul megkockáztatom, hogy talán a valóság és ezen álomszerű világ, a fények kettősségéből ebből egy átlépéssel lehetne talán lezárni ezt a filmet. De elsődlegesnek most azt tartom, hogy érdemes lenne az egészet sűríteni, még talán ezzel foglalkozni, akár beállított helyzetekkel, jelenetekkel, egy későbbi munkában, másrészt pedig az elmesélt történet befejezésén is gondolkodni. De a négy disznó megvan rá, ez nem egy egyszerű feladat a víz alatti kamerával operatőrködni, és remélem majd későbbi munkákban az alkotó kiváltja. (szőke) értékelés:

Az első hóval búcsúzik az ősz... Egy-két kései levél fogadja az első hópelyheket, ám majd szép lassan átadják helyüket mindannyian a téli hótakarónak... (ma délután készült)

Éppen azért kedvenc nekem ez a kép, mert az András-féle megvalósítási rendszerek nagyon sokszor trükkök, látszik, hogy sokat fordít arra, hogy kimódoljon, megvalósítson valamit, és én szeretem azokat a fotókat is; de itt végre kezd olyasmi is előtűnni belőle, az a fajta finomság, nőies attitűd, amit egyrészt mer vállalni, és amiből kiderül, hogy mennyire érzékeny és sérülékeny, és szenzitív ember. Aki mer egészen egyszerű eszközöket használni, hópelyheket, néhány fonnyadt piros felületet, gallyakat, és a mögüle vészjósló-sötéten áttörő sötét türkizkéket. Ami azt jelenti, hogy nem akar most konkrét, kimondható verbális kézjegyeket elhelyezni a képen, hanem megelégszik azzal, sőt biztos is abban, hogy ez a kép festői módon képviseli, a foltjaival, a ritmikáival el tudja azt mondani, amihez más formajegyeket kellene keresnem spiritualizmusra, a valóságfelettire, holott a valóságban ott van, megvan a valóságfeletti is. Ez három disznó. (szőke)
értékelés:

Mit csinálsz?
A barátodat mindig érdekli hogy mit miért csinálsz...

A hatvanas-hetvenes évekre jellemző ez a fajta figyelő szamár a veszprémi állatkertben, Bendegúzt a kisúttörőt kérdezi a fafurulyáról, miközben a szamár farka lemaradt a képről – tehát van az egésznek egy zsánerhangulata, és ennek nagyon kötött szabályai vannak. Ha ez egy ilyenfajta riportkép, akkor be kell tartanuk azokat a szabályokat. Tehát a kisfiú melletti tér jobbról áttehető lenne a szamár mellé balra, és akkor nincs levágva a farka, és nem lesz szűk ezen az oldalon sem. Vagy pedig nagyon megvágni, hogy a szamár első lába előtt szűkíteni. Véleményem szerint ez mind abból táplálkozik Csilla, hogy megláttad, hogy ez itt egy nagyon izgalmas, a szamár az egy nagyon dörzsölt élőlény, a lovak is félnek tőlük, és itt a szamár egyértelműen valami csínyen töri a fejét, nagyon fülel, az látszik, és ezt a szituációt te megláttad a kisgyerekkel, és elkattintottad, és írtál hozzá egy szöveget. De megnézve a Csilla előző képét, önmagában persze ez a kép egy aranyos kis alkotás, de nem éri el azt a mélységet, ami előzőleg már megjelent a munkájában. Inkább egy ujjgyakorlatként érkezik be ez a kép a barátom kategóriában, amiben talán egy kicsit szégyellős a Csilla, és nem arról mesél nekünk, hogy valójában neki a barátság fogalma jelent, hanem inkább könnyedén azt mondja, hogy ezen a leckén legyünk túl, mert a következő jobban érdekel, és jó érzékkel beküld egy szituációt, amiben a Csilla valójában nincs benne, és ezért pontatlan a szituáció, mert nem annyira átszűrt, és nem annyira közeli neked meseként az egész. (szőke)
értékelés:

Csepp (ismétlés)

Én ezt a képet is nagyon szeretem, és annak is örülök, hogy ezt a Mariann megint beküldte, nem is az előző munkát nézném, hanem ezt, és lehet, hogy most csak máshogyan néz ki a csepp, máshogyan csöppen, de szerintem egy más minőség jött létre, az a minőség, amit az alkotónak önmagában kell tekinteni. Miközben ez egy absztrakt kép, erőteljes formákkal, egy érdekes trükkel, mert az ereje a képnek nem lent van, hanem fönt és ettől állandóan mozog, borul, de nem oldalra, hanem le-föl; nagyon is erőteljes a motívumrendszere, mert ez a furcsa talán vasfelület sötétje, amiből ez a kis vízcsöppecske lefelé halad, de még nem csöppent le, amiben egy varázsvilág tükröződik. A kép egyszerre nagyon nőies és nagyon férfias kép is; nem egy nyugodt kép, azt hozzá kell tenni, de pont a színvilága, ez a világos kékes itt, ami az acélfelület felső részén megjelenik, a nagyon finom kis vörösek-zöldek a háttérben, és azok a fura mesei grafikák, amik a vízcseppben tükröződnek, ezek mind igazából örömre és pozitív jövőképre utalnak. A kép pont ettől nagyon izgalmas, hogy a felső rész vésztjósló sötétje ellenére mégiscsak van benne egy furcsa játék és egy érdekes dinamika, amit a négyes osztat hoz létre, mint egy zenei játék, olyan, hogy van a felső szürkés csík, egy világos csík, egy egészen sötét szakasz, és aztán van az alsó nagy zöldes folt a dekomponált cseppel. (szőke)
értékelés:

Bara Margit
Képválogatás közben készült fénykép, szorgalmi, hogy a derítésre mutassak egy példát. :)

A kép igazából, ha nem ismernénk a körülményeket, akkor akár még a család házi feladatba is nagyon könnyedén beilleszthető lenne. Lehet, hogy szokatlannak tűnik, hogy most utólagosan a szorgalmikból mért történik akár több átemelés is. Ennek az oka az és különösképpen az itt látható képre is érvényes ez, hogy szeretném, ha az adott technikai megoldásokat tudnátok ti is a későbbiekben alkalmazni. Meggyőződésem, hogy ezen a fényképen az a technikai ötlet, amiről szeretnék most beszélni jól és szervesen épül bele a kép egészébe és a kép filozófiájába, gondolkodásába. Azt persze zárójelbe jegyzem meg, hogy az egész kép pikantériája, hogy Magyarország ma élő fotóművészei, fotográfusai közül az egyik legnagyobb ember van ott a képen, tehát már csak azért is, mert Demeter látható ezen a fotón, már csak azért is megéri erről a képről beszélni, hiszen egy fotós, aki tökéletesen tudja, hogy az a beállítás, ahol ő modellként jelen van és ahol összetett módon egy világítástechnikát alkalmaznak, az majd mit eredményez. Ez okozhatja azt is, hogyha megnézzük a modell arcán jelenlévő gesztusokat, ez a gesztus valamilyenfajta beletörődés, valamilyenfajta bizalmas, de áldozati helyzet, mint egy igazolványképet felmutató póz, mintegy bizonyítási póz, de megadó póz, amelyben ő áll. Ugyanakkor a fények, ez az összetett, alapvetően ellenfényes, hátsó megvilágítás a kép középpontjára, mint egy belső színházi térre, mint egy varietében, egy belső fényben, mint egy lokálban látjuk azt a kevés fényt, amely a modellt, a modell előtt lévő képet, amely nyilvánvalóan látszik, hogy nagyon erősen kapcsolódik hozzá, és itt azt mondom, hogy teljesen mindegy, hogy a konkrét, vagy az általunk elképzelt történetet gondoljuk-e, ha nem tudnánk a valóságot, akkor nyilván azt lehetne látni, hogy igen, itt valaki hozzátartozott ehhez az emberhez. Sejtésem szerint ez így is lehet, hiszen Demeter saját fotóját láthatjuk itt, tehát ez érvényes ugyanúgy is, ha nem tudjuk a valós történést. Mindenesetre a gesztus, a testbeszéd, amelyben Bara Margit fényképe a beállításhoz képest mélyebben helyezkedik el, mint Balla Demeter arca, nagyon érdekes, és a kéztartással együtt nagyon érdekes háromszöges kompozíciós rendet alakít ki. Ugyanakkor tessék azt megfigyelni, hogy evvel a furcsa, trükkös megvilágítással valamilyenfajta reflex-hatással a fénykép mintegy kivágódik ebből a térből, ebből a belső terem hangulatból és nem csak hogy egy személyigazolvány fotóvá, egy stigmává, egy bélyeggé válik, hanem az egész képből, mint egy manifesztum, vagy mint egy plakát felhívó jele előre kerül. Tehát ha megnézzük a duplázást, Bara Margit körbevágott portré fotója és Balla Demeter fölötte elhelyezkedő, kamerába tekintő arca, mintha duplázódnának ezek a képek, nagyon izgalmas fény-árnyék és ellenfény megvilágított felületjátékot hoznak létre. Egyrészt ezt szerettem volna elmondani, másrészt pedig az a javaslatom, hogy érdemes lenne a magatok számára is megnézni, tanulmányozni akár egy kis kockás papíron felülnézetben azt, hogy vajon ennek a képnek a világítását hogyan hozták létre. Figyeljük azt meg, hogy a Bara Margit kép mögött, miközben Balla Demeter keze, bal keze fogja ezt a fénykép formát, a mögötte lévő ing az végig megvilágított, egy alsó megvilágítást kap és a jobb keze is hátulról kap fényt, mintha ott a háttérben valamilyen terasz fényből jönne ez, de közben azért árulkodik erről ez a szemüveg, amit nem véletlenül sok operatőr gyűlöl és utál, mert ezek a szemüvegek azok, amelyek például mozgófilmeknél, különböző jeleneteknél lebuktatják a helyzeteket a szereplőket, ugyanis a szemüveg tükrözi azt hogy hol van fényforrás. Érdemes ezen a képen elgondolkodni, én nem akarok itt mindent 100 százalékosan rátok erőltetni, hanem igazából csak annyit szerettem volna, és csak azért teszem meg az átemelést, hogy érdemes ezeken a fényviszonyokon egy picit elgondolkodni, mert látszólag egyszerű beállítást, látszólag egyszerű helyzetet és látszólag egyszerű képet látunk itt. De azért ez véleményem szerint csak elsődleges megközelítés. Nagyon is hordozza a hétfő délután házi feladat hangulatát, annál is inkább, mert aki esetleg majd megkapja azt a lehetőséget, hogy Demeterhez ellátogat, vagy esetleg a Demeter életébe egy pillanatra bepillanthat, nagyon is ott van ez a fajta csöndes, szűrt, oldalsófényekkel teli közeg amely ezen a képen látható. Ez egy három disznós kép. (szőke)
értékelés:

A tükör

Hát, ez egy tükröződés, sajnos nem nagyon sokat fogok mondani erről a képről, mert ezt a képet mindketten nagyon szeretjük, ez a kép kompozíciójában még azzal a két kis ujjal is, ami olyan V alakban fogja ezt a nem tudom milyen fényképezőgépet, szóval ezért is szeretem ezt a képet, és ez az idős tükör aminek a foncsorozott felülete a baloldalon ilyen gyönyörűen elrendeződik, és a fényképezőgép és eközött a Csilla tekintete noha a fényképezőgépre néz, az optika valami furcsa trükkje folytán mégis idetekint ránk. Én ezt a képet nagyon szeretem és nagyon jó kompozíciónak tartom. És elindul egy zene tőle, talán Tanita Tikaram - de mindenféleképpen egy történetet elindít a kép, hogy hanggal, ritmussal, további képekkel, mindegy, de az biztos, hogy elindít valamit, ami a Berkes Csilla személyes története, az ő kézjegye, és nagyon örülök, hogy ő ezzel a képpel jelentkezett nálunk, három disznó egyértelműen. (szőke)
értékelés:

Fekete nap
...ELköszönt a MÚLT.

Ahogyan az előbb egy másik kép kapcsán beszéltem arról, hogy érdekes a tisztelet-gyász kategóriában mennyire sűrítetten fogalmaznak az akotók, mennyire letisztultan, mennyire kevéssé dokumentumfotókat küldenek, hanem nagyon szépen, önmaguk számára is precízen-pontosan kimondva küldik el az üzeneteket, úgy erre a képre is ezt gondolom érvényesnek. Amiket eddig a Camillától láttam alkotásokat, ugyan ez a végefelé van ez a lecke, de ez nem baj, hogy nem sorban csináljátok őket, ez a lecke pont általatok, a ti képeitek hatására jött létre, szóval érdekes és fontos is hogy ez a lecke létrejött, mert a Camilla nem választotta volna ezt az utolsó leckét magától ha nem lett volna benne a válasz, ha nem lett volna az alkotási előkészület a fejében, szívében. És ha most megnézzük az első leckés munkáit, amivel nagyon sokat foglalkozott, akkor nagyon is érthető, hogy ez a lecke miért lett most általa beküldve. Éppen azért, mert nagyon is ott vannak az előképei az első leckés munkáiban, egy nagyon letisztult, érzelmes és befogadó jellegű kép ez, tényleg csak azokra a jelekre koncentrálva, ahogyan a szolarizált képen az arc maszkká válik, Garcia Lorca verseiben a gyász és a kendő és az énekhangok megjelenhetnek, ugyanis azzal, hogy a feketét ilyen erőteljesen használja az arc, a homlok, a halánték felületei teljesen lezáródnak, és mintha valahonnan a mélyből egy levehető maszk és egy levehető kesztyű jelenne meg itt a képen. Miközben ezek az asszociációk hozzák azt, hogy a mindennapjainkban a maszkjainkkal próbálunk meg másokkal kommunikálni, megfelelni, és talán a halál az a pillanat, amikor nagyon sokszor ezek a helyzetek ha nem is örökre de ezek a helyzetek egy pillanatra megváltoznak, és előhozhatnak olyan állapotokat amelyeknél ezek a maszkok előtűnnek. Ez a teljesen leegyszerűsített képen az erős korallpiros vagy mályvaszín a fekete háttéren őrületesen vibrál, mintha egy UV-szűrős diszkóban egy pantomimest látnánk, ezeket az eszközöket olyan előadásokban használják, ahol sokkolni, megdöbbenteni akarnak, és ez a kép 100 %-ig meghökkentő akar lenni. A Mindhalálig zene jut róla eszembe, az All That Jazz című film, Bob Fosse, akit itt megemlítenénk, és az estiklopédia idevonatkozó passzusát érdemes megnézni. A színről jut eszembe, mert maga a kép az nem de a szín miatt igen. Ez egy ízig-vérig amerikai film, őrületes csavarokkal, sok szereplővel, de valójában a halál fogalmával foglalkozik a film. A kép annak ellenére, hogy egy csendes történetként is hordoz egy üzenetet, mégis nagyon is sokkoló, és erre két eszközt is használ, ezt a bizonyos szolarizált, kétszíntónusú, piktogramszerű rendszert, másrészt pedig a bal felső sarokból a jobb alsóba tartó 45 fokos dőlésű ferde tengelyt, amelyet erősít a lehajtott fej, a szem és a kéz gesztusa is. Három disznó, és nagyon örülök ennek a képnek, de azért nagyon várom azt, amikor majd a szolarizációból is vált. (szőke)
értékelés:

szupergyorsancsinált angyalbefőtt remék a pannonfílingre...nem nyert...

Ennek a filmnek már láttuk egy verzióját itt, és én nagyon örülök, hogy a Dénes foglalkozik ezzel a munkával, és ebben alkotótársként az Árpira is számíthat, és annak is örülök, hogy megpróbál egy összefogottabb üzenetet létrehozni, az előző tanulságaival; bár némely dolgot el is veszítünk ahhoz képest, mégpedig annak a báját, az esetlenségéből, keresetlenségből adódó báját mintha elveszítette volna a profizmusra való törekvésben. Nekem a szöveggel van valami problémám, nem nagyon érthető, és ezt a Pannonfílingen sem biztos, hogy értették, mivel ez a film oda érkezett, ezért utalunk erre is. Egy monológgal kezdődik a film, és ez szeretne a felütése vagy mottója lenni a filmnek, az üzenetnek, miközben olyan szinten elvont üzenetet sikerült készíteni, amit nem biztos, hogy egy átlag néző érteni, értelmezni tud, ráadásul nemcsak értelmezni kellene, itt utalok nemcsak arra pl. a szövegmondásban, hogy vannak szavak, amiket még többedik meghallgatásra sem tudunk biztosan érteni, hanem arra is gondolok, hogy miért került ez oda és milyen kapcsolatban van magával a képi üzenettel, ami szintén egy üzenet, és egy jól megfogalmazott üzenet, de a kettő mintha ki akarná egymást szorítani a ringből, úgyhogy ez már rögtön a film kezdeténél felmerül bennem. Aztán látunk egy etűdöt, amikből én kiragadok néhány részletet, amin én még dolgoznék, ugye az előző verziónál is már létrejött ez az üvegbe zárom a szobámban repkedő angyalt, amit a Dénes úgy hozott létre, hogy a kamerára rászuszakolta a befőttesüveget, az előző filmnél ezzel kapcsolatban megvolt még egy önironikus, humoros vonal is, és ez nekem fontos volt, hogy ki tudjunk kacsintani a nézőre, hogy nem kíméljük a kameránkat, és a néző felszisszen, hogy mikor törjük össze, ez most ebben nekem hiányzik. A másik, amikor ezt az angyalt bezárjuk a befőttesüvegbe, és megmutatjuk a nézőnek, akkor ott olyan tárgyi környezetbe kerül ez az angyalka, és ez az előző filmnél is így volt, ami a Dénesnek valószínűleg személyesen fontos, de nincs rendezve, komponálva ez a struktúra, tehát a nézőnek nagyon sok egyéb, zavaró momentummal is kell küzdenie, és elkezdeni figyelni azt, hogy de miért van ott az a sok-sok tárgy. És a harmadik megjegyzésem a film végére vonatkozna, ahol egy kicsit szájbarágósnak érzem azt, hogy a Hősök terének a szimbólumát a befőttesüveg elé emeljük, ha azt odaemeljük, ott vége is lehetne a filmnek, de nem, a Dénes még föl is mászik, és ez a kettő kioltja egymást, el kellene dönteni, hogy melyiket választom, mint befejező motívumot, és a másodikat tartanám izgalmasabbnak, mert abban van egy humor, hogy az alkotó megy a kis befőttesüvegjével, és megtalálta a maga kis szimbólumát a Hősök terén, és majd oda fölmegy és megpróbálja beletenni megint. Ott továbbgondolható a történet a néző által, és egy jobb befejezés, de ehhez nem kell előtte ráerősíteni. Van egy megjegyzés a film alatt, ’ szupergyorsan csinált angyalbefőtt remék a pannonfílingre…nem nyert…’ és én ehhez szeretnék hozzáfűzni, hogy remélem és talán tudok ezzel erőt adni, hogy itt az oldalon, amikkel találkozunk munkákkal, azokban az a nyeremény, hogy meg tudjuk másoknak mutatni, hogy egymás előtt itt vannak a meséink, történeteink, és persze fontos, hogy az ember elküldje az alkotásait egy fesztiválra, de szerintem talán az elmúlt két évet ha megnézzük az igazán fontos az, hogy mennyien segítették a munkáidat vagy mennyien gondolnak arra, amit te adtál a többieknek, és fontosak a fesztiválok is, de az nem biztos, hogy nyerjen az ember ott. Ha nyertél volna, akkor nehezebb lett volna, mert jövőre is lesz pannonfíling, és ott lett volna az újabb kihívás, hogy vajon a következőt is te nyered, vagy legyőz-e valaki. És szerintem ha te az angyalról beszélsz, és be akarod fogni, akkor itt az elsődleges verseny az önmagaddal kellene, hogy működjön, és annyi bizalmat meg kellene magadnak szavazni, hogy a munkák, amiket csinálsz azok nagyon jók és mély üzenetek, és ha bízol magadban, akkor teljesen lényegtelen, hogy nyer-e a film vagy nem, mert ott volt ez a film a fesztiválon, emberek találkoztak, beszélgettek róla, és az igazi nyeremény az az, hogy mi itt az estiskolán láthattuk a filmedet. Még egy valamit mondanék, ez a film használ egy zenét, és ez a Portugál c. film zenéje, és ha egy film egy másik film zenéjét használja, akkor nekem az egy kérdés, hogy miért használjuk ezt, hogy csak egyszerűen tetszik ez a szám, és használni akarjuk, vagy van valami áttételes üzenete, kapcsolódása ahhoz. Én ezt a kapcsolódást nem érzem, tehát nem tudom, hogy nekünk mi közünk a te filmed kapcsán a másik filmhez; miközben a szöveget értem, de az a szöveg egy teljesen más kontextusban másról szól, nem biztos, hogy itt segíti a te üzenetedet. Ugyanakkor a felsorolt kérdések mellett mégis azért van meg az öt malac, mert azt nagyon fontosnak gondoljuk, ha egy alkotó - legyen szó filmről, vagy fotóról - nekifut újra egy történetnek, egy leckének, egy érzésnek, ráaásul itt nem arról van szó, hogy újravágta a filmet, hanem egy teljesen új film lett leforgatva, szóval ez a munka az, ami disznószámban korrigál egy malacnyit. (szőke-hegyi) értékelés:

Borús kastély

Lehet, hogy ott a valóságban a Jóska képe az egy borús kép volt, de ezen a képen ebből semmit sem lehet érezni. Egy olyan gyönyörű kis meseképet küldött be ezekkel a kis nyírott fákkal, fűvel, ez vagy Anglia lehet, vagy a Loire völgye, nem tudom, de nem egzotikus, az biztos, azok a kis tornyocskák, ott össze-vissza, ez az egész egy gyönyörű mese, különösen a Jóskától megszokott mérnöki elrendezésekkel, arányokkal az ég és a talaj viszonya, az odavezető út a fákkal, hát minden tekintetben olyan. Még azt is jónak tartom, hogy fekete-fehéret választ ehhez a tanulmányhoz, és természetesen ott van benne a Jóska-féle játékosság és precizitás is, én ezt a kategórián belül egy jó utiképnek tartom. Egy embert lenne fontos megemlíteni, Gross Arnoldot, ő mindig ilyen kis városkákat rajzol és ilyen kis grafikákat, épületeket rajzol. (szőke)
értékelés:

Önportré Mesevirágnak
one day you will understand...

Egy olyan tónusredukciót, és egy szín-, és formaredukciót is használ az alkotó, ami az op-artnak a jellegzetességeit használja, a háttér feketéiben, és ezek a formák szűrődnek át a sapkánál, ezek felelnek a talán kötött kardigán vagy milyen ruhadarabra, és a kézfejnél is megjelennek ezek a ritmusok, és ez keretezi és ez dinamizálja, ill. dinamikailag ez helyezi értékrendbe az arcnak a szemből, orrból, szájból megmaradt formáinak ezeket az organikus jelzéseit. Ha pedig a gesztust nézzük, akkor az önportré modellje, azaz Camilla nem a kamerába néz, hanem valahová maga elé néz a földre és a kezével jelzésértékben támasztja a fejét, ez egy szomorkás, melankolikus gesztus, és ebben a gesztusrendszerben a színek és a formák nagyon jól emelik ki magát ezt az érzést; mert a háttér az viszont egy vibráló, zaklatott, pulzáló háttér, nekem ez a kontraszt teszi érdekessé ezt az alkotást. (szőke-hegyi)
értékelés:

Kötelék

Bara erre a leckére küldött már munkákat és úgy sejtem, hogy nem ismétel, hanem újragondolja a feladatot, mélyebb és mélyebb megfogalmazásokat keres. Nagyon örülök annak, hogy a szimbolika, ami a valóságból létrejött a feladat kapcsán, az nem a kézzelfogható és magától értetődő verziót használta, tehát a lámpaoszlop burája nem a kép aljától indul, hanem éppen fordítva. Ettől vibrál és mozog el ez a kép, ettől dárda az az oszlopláb és nem tartópillér, ami abba a sötét, középponti kör alakú foltba belehúzódik, és ettől szimbolikus és szürreális a köldök leckére beküldött valóság. Merthogy egy egyszerű elforgatással a kamera elfordításával a teret valóságfelettivé változtatja, és így tudja hozni azt a szimbólumrendszert a valóság megfigyelésén keresztül, amit a köldök leckében leírtunk. (szőke)
értékelés: