Elemzés

Az őr

Nagyon bátor vállalkozás ez a fikciós, igazából egyfajta teátrális, színházi jellegű, nem kevés öniróniával készült kép, ahol szinte lajstromozhatók a különböző korokból kollázsként összeépített formák: így a porszívócső, a román Bonanza bútorcsaládból származó, lambériázott, kinyitható ágyneműtartó, amely fölött Anubis figyel ránk egy egyiptomi útról, mögötte egy kókuszdió a kis fonott műanyag kosárban, és az ál-kínai pongyola, amelyen a kígyók tekeregnek, és ebből az anyagkivágásból kikandikál a férfiasságot erőteljesen jelző mellkas szőrzet, ahol nagyon is szigorú tekintettel, Lennon szemüveg mögül néz ránk az alkotó. Ezt én egy jó kis munkának érzem, bár azt kell hogy mondjam, hogy az a mérnöki precizitás, amely Gimesi András képeiben megvan, az itt most talán pont a feladat ironikus nehézsége miatt megbicsaklani látszik, mert ha megnézzük, akkor tulajdonképpen akár a Bonanza szekrény, akár András kimonójának az alja, tulajdonképpen értelmezhetetlenül vágódik úgy, hogy a kép legfölső felületén pedig véleményem szerint ugyanannyi üres felület marad a szereplő fölött, mint amennyi talán jót tenne ennek a képnek az aljának, hogy az Anubis figurára rárímelő kelet-európai macsó szemlélete az teljes egészében, mint szobor a posztamenssel együtt legyen látható. Tehát nagyon jónak tartom az ötletet, nem tudom, hogy az lehet-e esetleg a gond, hogy ez egy állványon elhelyezett fényképezőgéppel történő exponálás, vagy valakit megkértünk, hogy fényképezzen le bennünket és emiatt lehet az, hogy a test alsó szakaszai lemaradtak. Mindenesetre én úgy gondolom, hogy jót tett volna, ha ez az alsó régió is megjelenik. Ez két disznó. Én azt gondolom hogy evvel a formanyelvvel még lehet játszani, lehet vele dolgozni, mert látszik, hogy Andrást ez érdekli. (szőke)
értékelés:

Vörös szerdák

Nekem tulajdonképpen egy régi film, egy játékfilm, mely Frida Kahlo festészetéről szól jut eszembe, az a fajta érzékiség, az a fajta vibráció, ami Frida világában, különleges gondolatvilágában és személyiségében megjelenik. Igazából azt kellene mondani, hogy még látszólag egy üres terem látható ezen a képen mindenfajta sallang, rekvizitum nélkül, csak az ajtók, csak a falak, csak az üres felületek, mégis tökéletesen belakott és tökéletesen teletűzdelt formanyelvileg az egész kép, és az az érdekes, hogy mindez közvetíti is azt a személyiséget amit Camilla eddigi munkáin láttunk. Ebből pedig számomra az következik, hogy lassan kezdünk, kezdetek eljutni az Estiskolán arra a pontra, ahol nagyon is jól érzékelhető az, hogy a szín dramaturgiája, a forma dramaturgiája, a képkivágások, a kompozíciók, a kamera mélységélessége, mind-mind nagyon is kapcsolódhatnak az alkotó személyiségéhez. Nem csak a konkrét formák, a konkrét – bocsánat, hogy így mondom - szájbarágós információk jelezhetik mindazokat a történeteket, amelyek bennünk zajlódnak, hanem a látszólag attól teljesen idegen, vagy más közegben létező fények, formák, színek is. Itt úgy gondolom, hogy az a paszteles, vörösbe hajló, sötét barnás, bordós, fojtott levegőjű, budoár-szerű világ nagyon is hoz egy, hát igazából déli, latinos, vagy akár a görög képzőművészetben megtalálható formanyelvet, színvilágot, és nagyon is jól adaptálódik a látszólag jelentéktelen formákon keresztül a belső személyiség és a belső érzelmi világ. (szőke)
értékelés:

Fura úton fura hordók...
Fura úton fura hordók gyülekeznek,
Fura formációkba furán rendeződnek,
Fura látvány fura helyről,
Fura kép, de vajon mitől?

Tulajdonképpen a fénykép mellé egy korrekt vers is érkezett, amely egy ritmikai játékot mutat nekünk verbálisan, de ugyanezt a ritmikai játékot látjuk itt a vizuális megközelítésben is. Ez valamilyen vas szerkezet, vas traverz amit egy elfordított fényképezőgéppel fényképez a fényképész és ettől olyan mintha kis emberkék valami futószalagon haladnának előre katonasorban valahova, ahova az útjuknak vinnie kell őket. Szinte megszemélyesülnek ezek a rozsdás csavarok, ezek a formák. Érdekes a világa ennek a képnek, hogy ez a világoskék, amely kopottas, átsejlik rajta a rozsda, ez keveredik ezekkel az egészen sötétbarna rozsdafoltokkal. Ez ad egy valamilyenfajta várakozást a képnek. Én azt mondanám, hogyha az András előző képét nézzük meg, ugyanabban az épített környezetben vizsgálódik, keresgél és próbálja kifejezni magát, és motívumaiban nagyon hasonlónak érzem ezt a másik képpel. Azon a helyszínen, vagy közel ahhoz készülhetett ez a kép is. Mégis azt mondom, sokkal jobban átszűrt, sokkal jobban fejezi ki a Gimesi András féle gondolkodásmódot, mint az előző kép. Az előző képet erőteljesebben iskolásabb feladatnak érzem, míg itt valamilyen okból bár nincs itt rajta emberi forma, mégis azt érzem, hogy sokkal szimbolikusabb, arról szól, ami Andrást valójában érdekli. (szőke)
értékelés:

Perspektiva

Valójában egy olyan képet, szinte egy nézet alakú beállítást választott az András, ahol tényleg szinte iskolásan, a perspektíva szabályait vizsgálja az alkotó, beleértve a végtelenbe tartó vasúti síneket, vastraverzeket, azoknak az ismétlődéseit, amit szintén - ha Gimesi-filozófiát próbál figyelni az ember - megtalálhat, ezeket a formajegyeket ezen a képen is észreveheti, mert valójában a perspektíva az csak egy eszköz arra az eseményre, amit igazából fraktáloknak, ismétlődéseknek, geometrikus sokszorozódásoknak hívunk. Hiszen itt ezek az Eiffel munkájához hasonló vastraverzek, ezek megtízszereződve, megszázszorozódva hoznak létre egy geometrikus formanyelvet. Talán annyi megjegyzés lenne, hogy valamitől - nyilván ez a csavarodás, a paralaxisa a fényképezőgépnek, az optikának, a nagylátószögnek - ugyan párhuzamosra vannak állítva a függőleges élek, de mégis egy picit csavar az egész kép, tehát valahova, mint egy ilyen kútba belenézünk ebbe a vas alagútba, mégis egy picit olyan érzése van az embernek, minthogyha az egész balra lefelé csavarodna és arra súlypontozna. Én azt mondanám, hogy talán ellensúlyozni lehetett volna ezt az aszimmetriát, valamilyen a térben, ebben a perspektivikus térben elhelyezett alakkal, formával, valamilyen gépészeti eszközzel vagy emberi alakkal, vagy az út végén, vagy valahol itt az első egyharmadában a képnek. Úgy gondolom, hogy megvan a két disznó. (szőke)
értékelés:

felem (1.)
félén (1.)

Én szeretem ezt a képet, bár azt kell, hogy mondjam, hogy ha mindig, mindent transzponálunk, színében változtatunk, akkor ezek a hatások egymást gyengítve egyszercsak elmúlnak. De ennél a képnél ezt mégiscsak indokoltnak tartom, tehát ha választani kellene, akkor a színmódosított képek közül én ezt választanám, és nagyon szeretem ezeket a ritmusokat az emberi test formái, a pókhálós szőtt kardigán, a haj formái, a hajzuhatag, és mindezek kiegészítései, ritmikai alátámasztásai annak, ahová ez a kép fókuszál, és ez az arc. Akármennyire is és akárhogyan is próbáljuk ezt a dolgot nézi a fejre kell koncentrálnunk, oda viszik a szemet ezek a vonalak, formák is, az irányok amiket ezek a vonalak meghatároznak, ezek mind az arcra fókuszálnak minket, arra a szájra, orra, tekintetre, ami kommunikálni próbál velünk. Én nagyon szeretem ezt a képet és ez nekem három disznó. (szőke)
értékelés:

Ketten
Ez a kép egy Schlossplatz nevű tér alatt lévő U Bahn megálló wc-jében készült. Hűvös, őszies idő volt.

A kép címét igazából nem értem. Barbara és Barbara? Ők vannak ketten vagy mi és Barbara? Vagy ő és a gép? Ugyanakkor azt tökéletesen lehet érezni, hogy miközben a Barbara, ez a gyönyörűszép és csodálatos hölgy minden szépségével itt a kor elvárásainak megfelelően szépen és kulturáltan, kalappal és kabátban, profi fotóshoz méltóan beletekint a saját varázskamerájába, amin keresztül mi láthatjuk az ő történetét, a térválasztás, a tér geometriái ahonnan ezt küldi eléggé beszédesen jelzik azt a létállapotot, ami lehet, hogy a külvilágnak szalonképesnek és jól élhetőnek tűnik, ugyanakkor picit súgva mondom, hogy nem feltétlenül a boldogságot tükrözik. Nyilván az önportré kategóriájában a lecke elkészítésének pillanatában ott van a szabadság lehetősége, hogy magamról hol, mikor készítem el a képet, és a döntési mechanizmusban, hogy a képet hol, mikor kattintom el már a saját szubjektumom a világgal való kapcsolódásom is jelen van. Ennél a képnél is így kell ezt elfogadnunk, hogy a kép geometriái, a neonok, a csempe irányai, a díszítések, az alsó osztat, ahol valami szppankifolyó van, és egy egészen anyagtakarékos élet jelei láthatóak, és ebben a törött felületben egy parányi kis sötét alakként teljesen beburkolva, a kép egytizedének megfelelően látunk egy női arcot – valahonnan a távolból, egy olyan világból, ahol a természet kevéssé van jelen. Ez a kép egy nagyon jó üzenet és nagyon pontosan közvetíti azt hogy a Petrik Barbara ahol él, hogyan létezik, hogyan érez, tehát azt tudom mondani, hogy a kép nagyon pontos, megfelel a leckére, és természetesen megvan a három disznó, másrészt drukkolni tudok neki, hogy majdan ha marad itt közöttünk az estiskolában, ha beleolvad a közösségbe, akkor a toporzékoló eufóriája nagyon is sokat tud majd segíteni azon a fajta útkeresésen, amiben egy nagyon tehetséges fiatal keresi az önnön örömét, úgyhogy hajrá. (szőke)
értékelés:

Vasárnap hajnal

Tudatosan nem szoktuk az estiskolán lévő alkotásokat párhuzamba állítani, mi azt gondoljuk, hogy ennek nagyon is megvan az oka. Most sem ez a cél, de mégis kénytelen vagyok egy picit szabályt szegni, és elmondani ez előtt az elemzés előtt, hogy most, az utolsó 1-2 hónapban azt érzékelem, hogy azok az alkotó kollegák, ismerősök és ismeretlenek is akik az estiskolára beiratkoznak és ezeket a leckéket elkészítik, dolgoznak, kommunikálnak egymással és szerintem óriási változások történtek a belső személyiségfejlődésükben, vagy a belső, az önmagukkal végzett munkájukban és véleményem szerint ezt az alkotásaik 100 %-ig tükrözik. Ezt fontosnak tartottam elmondani, mert a Mariann 21-es leckéjével kapcsolatban is akár akarok hibákat keresni, akár a szerkesztési módokban segíteni, akár nem, ott kell kezdenem, hogy ha valaki közületek rákattint a Mariann nevére, és megnézi azt a sorozatot, ahogyan ő elkészítette a leckéit, az alkotásait, akkor nagyon meglepő lesz az a lépcsőfok, ahol ezt a képet, a Vasárnap hajnalt megtaláljuk. Én úgy gondolom, hogy a kép keretezésében, szakaszolásában, formátumában, gesztusvilágában, ahogyan az alkotó dolgozik a testbeszédében és az arc formái, felületei használva vannak ezen a képen, és nem véletlenül mondtam itt a feladatokat, folyamatokat mert ez akár az első leckének is lehetne egy megoldóképlete. Ugyanakkor nagyon komolyan gondolom, hogy nem véletlen, hogy az első leckére nem érkeznek ilyen képek; nem azért, mert ez a kép nagyon is sokkoló, vádló épen az őszintesége miatt, hanem azért mert a körülöttünk lévő világ, az estiskolán kívüli világ éppen nem arra predesztinál és tanít bennünket, hogy ilyen őszintén próbáljunk meg kifelé beszélni, mesélni és akár becsukott szájjal is kiáltani. Ez nem egy vidám kép. Többször elhangzott már elemzéseknél, hogy tekintsünk az arcra mint egy nagyon fontos beszélő felületre, és mivel vizualitással foglalkozunk nézzünk időnként külön az élő szemet és külön a gesztusokat, a száj mimikáját, és sokszor észre fogjuk venni, hogy az arc egészében kommunikál, angolszász keep smiling az nagyon is könnyen feltárható, mert a szemek mindig is őszintén mondják, letagadhatatlanul hogy mi történik az emberi lélekben. Ha ezt a képet megnézzük, minden olyan rekvizítumot takar, véd, ha úgy tetszik a kiáltó, síró szájat is védi a két kéz, és csak az egyik szem kandikál ki, egyenesen felénk az optikába nézve, és ez a szem nagyon is sokat mondóan, sokat beszélőn mesél az alkotóról. Arról az alkotóról, akivel ha a mindennapokban találkozunk tudjuk azt, hogy pl a haj is úgy védi ezt az arcot, úgy enged betekintést számunkra, amennyire az éppen szükségeltetik, és itt feltárul az egész emberi test, a homlok, a szemöldök és ezen a szemen keresztül sokkal többet megtudhatunk erről az emberről, mintha hosszú leiratokat kapnánk a kép mellé. Bereményi Géza egyszer, egy régi szövegében, amit Cseh Tamásnak adott oda, a hetvenes évek talán pont 74 környékének vasárnapjait énekelteti meg a dalnokkal, ahol Másik János hangja és hangszerelése is érzékelhető, aki Mész András, Kamondi és ennek a generációnak a hátterének nagyon is jelentőségteljes eleme volt a hatvanas-hetvenes évek kultúrájában. Ezekben a szövegekben a vasárnapok csendjei, tehetetlenségei, kivárásai, a hétfő előzményeiként jelen vannak, nagyon pontosan közvetítenek egy kort. Nyilván a Mariann életkorából adódóan nem ennek a közel 30 évvel ezelőtti időszaknak a légkörét hordozza a képe, és mégis azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon is sok minden asszociálható, kiolvasható ebből a látszólag egyszerű üzenetből. Meggyőződésem, hogy a Mariann képében a titok nem a logika, a lexikális tudás és a nagyfokú képzőművészeti tájékozottság, hanem az érzelmek, a szív, és az érzékiség. Minden fájdalma ellenére ez a kép egy iszonyatosan érzéki és fűtött munka. Pont a drámája, a tragikuma által rezonál annyira a nőiség és az érzelem ebben a képben. Nagyon nehéz úgy kötni történeteket, hogy nincsenek fogózók, és más művészeti ágakból kapcsolódnak ide érzések, érzetek; egészen messzire kalandozva Országh Lili és a képei, amik ugyan többnyire grafikai munkák vagy lenyomatok és nonfiguratív vagy csak bizonyos betűtöredékeket és formamotívumokat tartalmazó, múltba tekintő identitáskeresések, egy olyan különleges alkotótól, aki régóta nincs közöttünk, de a munkái mindig is jelentősek lesznek. Nagyon hasonlónak érzem azt a kérdéskört, azt a kétségbeesett tekintetet, amely nyilván az önmaga megméretésében is, lázadón, kihívón, de ugyanakkor félelemteli módon odaáll a kamera elé, ahol tudja, hogy az estiskola függönye, színpada ennek a pőrére vetkőzésnek maga a pokol tornáca, hiszen azt folyamatosan gyakoroljuk itt, hogy noha a virtuális közösségből folyamatosan alakul ki egy erős, valóságos közösség, a táborokban, mégis a megszólalásaink nemcsak egy szűk körben, nemcsak ennek a négyszáz főnek szólnak, hanem kifelé, a világ felé, több ezres látogatottságnál benne van a pakliban az, hogy aki elhelyez itt egy képet, az kitárja a világ elé, az elé a világ elé, ami világ névtelenül, leselkedőn, a függöny mögül lesve nézi a mi belső vívódásainkat, ennek a négyszáz fős közösségnek a belső munkáit. Tehát ez egy nagyon bátor dolog, amit a Mariann idetett. Nem célom az összehasonlítás, de az elmúlt néhány napban több olyan alkotást is láttam itt az alkotóktól, amelyek nagyon is feszegetik az estiskola filozófiai határait, őszinték a vallomások és pont az őszinteség miatt zavarbaejtőek. Látható itt egy nő, mindenfajta smink nélkül, dizájn nélkül, a teste, a mozdulatai, a gondolatai, a sebezhetősége és ez vállaltan egy valódi történet ami itt megjelenik és ez a mai világban nagyon ritka. Nagyon köszönöm a Mariannak ezt a képet és három disznó. (szőke)
értékelés:

Kezdet
Szomorúság
Remény
Szenvedés
Vég

Én ezt nem a riport leckébe gondolnám megoldásnak, és ezt hadd ne kelljen megmagyaráznom, hogy miért, én ezt mondjuk az önportré kategóriájában tartom nagyon fontosnak, mert egy önismereti vagy önelemző helyzetet látunk még akkor is, ha ezekben vannak transzpozíciók, de mégis a Bara saját érzelmi világával foglalkozik. Egyetlen esetben lehetne elfogadni ezt riportnak, ha saját magammal készítem ezt a riportot, tehát magamat vallatom, de azért én ebben tanácstalan vagyok, hogy ez mennyiben lenne jó megfejtés. Öt képből álló képsor, és mindegyik kép saját címmel rendelkezik, és ez nagyon fontos abból a szempontból, hogy a Bara egészen szűkre szabottan kategóriákat állít magának és ezeket fotózza le. Az első a kezdet, és ez valamilyen fürdőszoba lehet, és ennek a képsornak mint felvezetés is egy jó nyitánya ez a kép. Kicsit kapunk a szobabelsőből, látunk a székből is, a falra akasztott házikabátból, és egy gesztust is látunk, ami a széket mint partnert vagy egy elképzelt másik embert mutat, nagyon jó, hogy végig a képsoron többexpozíciós vagy dupla felvételt látunk, akár hosszabb expozíciós, vakuval villantott felvételt; ettől van egy sejtelmes, álomszerű, meseszerű megnyilvánulása a modellnek, ahogyan ezeken a képeken megjelenik. Megemlíteném itt Tóth Gyurit, bár hát ő ezt más irányba vitte el, ezt a technikát, de érdemes utánanézni is. Utána a szomorúság következik, és itt már a modell belenéz a kamerába, de ugyanezzel a fátyolos, áttetsző dupla expós megoldással, és maga a gesztus nagyon is jól hozza azt, amit a cím mond és ez minden képnek az erőssége is, hogy az egyszavas kis kategóriák nagyon is jól jelennek meg gesztusokban, nagyon pontosan fogalmaz a Bara, pontos utasításokat adott saját magának, hiszen ő a modellje ennek a sorozatnak. És ez fontos, hiszen nyilvánvalóan van egy érzelmi helyezet, ami létrehozza, előhívja ezeket a fotográfiákat, és az egész estiskola ezeknek az érzelmi helyzeteknek a kezelésére, megmutatására szól, és ezek a helyzetek nagyon sokszor tesznek minket bizonytalanná, sokszor tesznek érzelgőssé, szentimentálissá, és ez sokszor rontja a képek erejét. Ennek a képsornak az ereje pont abban van, hogy a Bara tudott saját magával szigorú lenni, és azt mondani, hogy bármennyire is érzelmi ez a szituáció és bármennyire is felkavaró, bármennyire is fájdalmat hív bennem elő, a saját magam megfigyelése által, de ezeknél a képeknél pontosan fogalmazok, és ez az érzelgősség nem jelenik meg a képeken, és azok nagyon erős üzenetekké válnak. Hogy meghagyja nekünk ezeket a dolgokat magunkban lecsapódni. Utána a szenvedés c. képen az az izgalmas, ahogy elkezd a fénnyel játszani, és mondhatnánk, hogy egy tradicionális fényfestési eljárást alkalmaz, de mégis itt ezen a képen nem díszítőelem a fény, ahogy ezt sokszor látjuk a csendéleteknél pl. hanem bizony itt a szenvedéstörténetnek, a mozgásnak a leképezése, azt erősíti, azt a fajta fájdalmat, kontrasztot hozza létre, ami a szituációban benne van, és nagyon jó a lezárás is, ahogyan a szereplő maga eltűnik a képről, csak egy üres széket látunk megint, de mégis, a csempefoltokban, a fényvillanásokban felfedezhetünk valamiféle, és itt már érdekes kérdés, hogy vajon mennyire tudatos ez a megfogalmazás, de felfedezhetünk egy arcot ezekben a fényformákban, úgyhogy én nagyon köszönöm ezt, és arra bátorítom a Barát, hogy dolgozzon ezzel a technikával, illetve saját magával, nagyon fontos korszak volt nála az a korszak, amikor a Hanna volt a modellje, nagyon sok felfedezést tudott tenni ezáltal, és én most annak örülök, hogy ezt a fajta munkát egy szinttel magasabbra emelve már magát használja modellként, elért arra a szintre, hogy ezeket a megfigyeléseket ezeket elkezdje alkalmazni saját magára. (szőke)
értékelés:

Kanyar

A mozgás kategóriára ebben egy ujjgyakorlatot látunk. Sokszor küldtetek, küldött más is be hasonló a kamera elmozgatása a térben éjszaka gyakorlatra képeket; azért örülök ennek, mert akkor ezt az ujjgyakorlatot itt te is elvégezted, elvégzed, nagyon remélem, hogy ezt ugyanúgy, ahogyan a többi képeidben is a Gimesi-féle precizitással átszűröd majd magadon, és ebből továbblépésként majd a mozgás kategóriára érkeznek majd tőled olyan speciálisan csak rád jellemző képek, rád érvényes alkotások, amelyek belekerülnek a Gimesi-féle oeuvre-be. Ez most itt egy ujjgyakorlat és drukkolok, hogy a mozgás leckére ez az átszűrődés megtörténjen. Ezt visszaadom ismétlésre, noha szeretem a képet, de várom, hogy olyan igazi gimesis legyen. (szőke)

Bogármesében

Azért szeretem ezt a képet, mert egyszerre két térrel dolgozik, az estiskolán általatok annyira szeretett tükröződésben a tükör által homályosan, hogy Bergmann-t idézzük , varázslatos mesei törpevilágát mutatja ez a kis szépítkezőtükör, és ugyanakkor maga a család anya és lánya is ebben az elmosódott, de valós világban ugyanúgy körbekeretezi ezt a fancsali látványt. Nagyon jól van komponálva ez a kép, és eléggé tisztázott is az üzenete, mert ebben az egészen elmosódott, táncos világban egyetlen konkrét dolog van, anya félbevágott arca, ami kicsit döbbenten itt a bal alsó sarokban beletekint a mi életünkbe. Szerintem erről sokat nem kellene beszélnünk, mert elég jól érthetően mondja el a belső történeteteket. Mivel szerintem a család fogalmában ez egy őszinte munka és jók a ritmusai, ezért a három disznó erre jár. Annyit még megjegyeznék, hogy ahogyan az elmúlt időszakban beszéltem a gyertyáról, hogy az egy látszólag egyszerű fénytani eszköz, az sem véletlen, hogy a tükör, a tükröződések annyiszor visszajönnek az estiskolai munkákban, mert az is látszólag egy egyszerű eszköz, de hihetetlen variábilisan tudja a fényképész számára a teret megbontani, ahogy ezt itt is láthatjuk. Zárójeles megjegyzés, hogy reméljük, hogy az új kamerával már a technikára is fogsz figyelni. (szőke-hegyi)
értékelés:

Kőmorzsoló

Azt mindig tudtuk kedves Pista, hogy őrültek vagytok, tehát ebben a kőporban ott kint ülni ilyen szimatszerkezetekkel és a hidegben integető kezeket faragni sarokköszörűvel, hát nem egy egyszerű dolog, de ez a vicces része. Amit a képhez szerettem volna hozzátenni: nem tudom, hogy mitől imbolyog ott fönt az a fóliasátor vagy mi, amivel ez ott körbe van kerítve, nyilván, hogy a por ne menjen ki az utcára. Ez egy jó szociotörténet, amit fotóztál, az azért kérdéses nekem, hogy ha a modelled, a szobor keze és a tárgyak mind balra nyitnak, akkor miért van levegő jobbról a modell mögött hagyva, vagy miért nem lehetett ezt egy fekvő formátumú képben megmutatni, mert így most a barátod mellett az a csiszológép, az is lemarad a képről, az integető gipszkéz is balra menne ki a képből, és nemcsak azért, mert a barátod sem egy sovány fiú, de az egész kép balra dől, bukik. Tehát ha lehetne a keretezésen változtatni, akkor én azt mondanám, hogy otthon próbálj már meg egy másik kompozíciót keresni. Én visszaadnám ezt ismétlésre, noha jónak tartom a képet, és várom, hátha lehet ezen javítani. (szőke)

Elcsúszó napfény
Régi tavaszokra gondolok,
hol volt szerelem és bor,
ki mondja meg,
hol halok meg és mikor?

Nagyon jónak gondolom a szereplőválasztást, a helyzetválasztást, a hintát, a padot, az őszt. Nagyon jó a hangulat, a kardigán, az ingeknek, és mindennek, ami a képen látható. De. Úgy gondolom, hogy egy portréfotózásnak mindegy, hogy ezt a család leckére küldtem be, de az emberi alaknak vannak ritmikái, ritmusai, a váll, a hát gyönyörű ívei, az idősödő test belesimul, belenyugszik ebbe a hintaágyba. Az sejthető, hogy valamilyen kis motívum, egy társ vagy egy fátyol, kendő, itt a jobb alsó sarokban megjelenik. Egy kicsit úgy van most komponálva és vágva a kép - azért azt el kell mondani, hogy az emberi alakok képzőművészeti megközelítéséről, hogy ez az alak balra nyit, balra mutat az alak, a haj dekorációja, minden balra kéri a levegőt. Ehhez képest jobbra egy picit fönt a szőlők, a hát mögötti résznél nyitott. Ha így vágom a jobboldali résznél, akkor azt mondom, hogy ennek nem álló, hanem fekvő formátumú képnek kellene lennie, ahol valami miatt a hinta felé nyitnunk kellene balra. Nem tudom, hogy mi lehet ott, nem látom, ha valami zavaró motívum miatt komponáltad így ezt a képet, akkor énszerintem egy másik beállítást kellett volna keresni a géppel, ahonnan ez a levegő létrehozható. Most azért nincsenek rendben a képi ritmusok a kereten belül, mert az emberi alak fotózása egy szabályrendszert igényelne, és ez itt nincs betartva. Tisztességesen körül van járva, hagyva van mindenütt szalonképesen, csakhogy az az érzelmi kapcsolat, ami a modell és a fotós között van, és érzékelhető és a modell jól fényképezhető, ez az elmélyülés, ez az átélés nem jelenik meg a fotón, és nem azért, mert számodra nem fontos, hanem mert nem mondtad ki magadnak, hogy mi az az üzeneted, amit szeretnél küldeni. Abból kell kiindulni, hogy ez a kép a világ legjobb képe kell, hogy legyen, és ez egy másik érzés megkeresésénél is ottvan. Ez azt is jelenti, hogy lehet, hogy a képnek nem mindig kell 100 %-osan szalonképesnek lenni, hanem lehet formabontó is. Mert neked fontos az a modell, az az emberi történet, amire te felnézel, ami neked nagyon sokat jelent, ebben a stílusban a kardigán, a kék ing, a hátrafésült haj, ebben ott van egy korszak, a 60-70-es évek, a bölcsesség, és ezt meg kellene fogalmazni kompozícióban is, itt, a hévégi nyaralóban, a kertben, és ehhez a motívumokat bele kell emelni a keretezésbe. Tehát bátrabban kérem hogy a család leckéhez fogj hozzá. Én szeretem ezt a képet, és a modellt is tisztelem, így megvan a két disznó, de azt kérem, hogy a család leckére legyél szíves ismételni. (szőke)
értékelés:

Hangfoglalás

Hangszer, hangtechnika és miegymáskiállítás.

Ugye én az előző riportnál azt mondtam a Gábornak, hogy amennyiben a 10 képből csinálunk egy ötös sorozatot, akkor sokkal sűrűbb és élvezhetőbb lesz a riport hatása. És itt még fokozottabban kell, hogy azt mondjam, hogy igazából a Gerlei-féle munkákban az az erősség, amikor emberi helyzeteket, az ember és a tárgyak kapcsolatát, mintegy szociomegfigyelőként létrehozza. Például itt, a Hangfoglalás c. sorozatban az 1,2,3,4. kép az, ahol lehet érezni hogy sűrítetten fogalmaz, ugye itt egy Ibanez vagy milyen gitár tükröződésében látszik valami, ahol azt mondom, hogy önmagában egy sűrített történetet látunk; bár azt hagy jegyezzem meg, hogy vagy jobban kellett volna a gitárt metszeni, vágni, vagy a gitár íveit felülről meghagyni. Ugyanakkor ezt nem mindegyik képre merem 100 %-osan elmondani, hogy a képek önállóan is megállnák a helyüket, az 5. képnél pl. nagyon izgalmas a hangmérnök karaktere, de ott is a hát íveibe belevágunk, jó, hát fontos ez a keverőpult, de szerintem nem annyira, mert kisebb metszésben is látható lenne, tehát egy kicsit azt szeretném mondani, hogy a riport kategória nem azt jelenti, hogy ezeknek a képeknek önálló kompozíciós rendjükben nem kellene működniük. A szkreccselő fiúnál is nagyon jó, ahogy ezt a gesztust próbálod rögzíteni, de a kalapba belevágsz, itt az alján értelmezhetetlenül olyan rendezetlen, pontatlan a kompozíciós rend. Nagyon jó megint az eladó és vásárlók ahogy nézik a következő képnél a szituációkat, de a Goda Stúdiót és Blue Sound-ot is látom, meg a Szabó Istvánnétól a kis erősítőnek zsinórjáig, de nem erről akarok beszélni, hanem az egész sorozatban azt szeretném elmondani, hogy nagyon jó dolgokat csípsz el, pl. a kendős, réztányért ütő kisfiú, és a többinél is, pl. a fülhallgatós zongorázó vagy a basszusgitározó fiúig, de ugyanakkor kellene ezt a sorozatot szűkíteni és a kompozíciókat rendbetenni, nagyon szenzációs a hét törpe ahogy sorban ülnek ott fejhallgatóval, nagyon jók a meglátások, de egy kicsit sűríteni kellene, én visszaadnám ezt a munkát egy kis rostálásra és képszerkesztésre, én azt mondom, hogy állapodjunk meg egy ötös sorozatban, ezt cseréljük, azt javítsuk, egy kicsit morzsolgasd ezt otthon. Erre most nem jár citromdisznó, mert a Gerlei tud ennél jobbat. (szőke)

Gyáva partizán

István csak azért kapod meg a három disznót, mert az az aranyos kis ujjacskád alul belóg hogy ilyen bátor vagy, de azért tessék egy kicsit jobban komponálni, mert ez is kép, ide is kép, ide is kell a higgadt szerkesztési mód, jó, megvan a vicc, meg minden, de azért az előző képed, a kocsibelsőben, az a pisaszagú trafóház az ütősebb volt. Mondjuk úgy, eljött az idő, hogy komolyabban vedd a fényképezést, mert van értelme. (szőke)
értékelés:

Egy kicsit minden lassabb

Egy kicsit minden lassabb

A kép ebben a stílusában az úgynevezett talált képek kategóriáját képviseli. Sejthetően valami kertbe láthatunk ki. Olyan ez mintha egy film körbesvenkelő képkockáinak egy darabkáját látnánk. Mint hogyha az egész igazából csak egy íz lenne, ahogyan a hétfő délután is egy ízre tud utalni. Én úgy gondolom, hogy ez az íz nagyjából megvan, mégis valami pluszt hiányolok, valamit a belső tér , külső tér kapcsolatából. Ezt azért nem akarom megmondani pontosan, hogy ebből az asszociációból mit hagytál, hagytunk ki, mert nem akarom rád erőltetni ezt. Az lenne a javaslatom, hogy talán Gábor érdemes lenne az elejéről kezdeni a munkákat (nem archívból, hanem élesben), azért, mert lehet, hogy mire a 22-es leckéhez elérsz itt az alkotásaidon keresztül, talán könnyebb lesz saját magadnak rátalálni arra, hogy a 22-es lecke hétfő délutánból mi az ami hiányzik. Ettől függetlenül én azt gondolom, hogy az egy disznó megvan és a javaslatom az lenne, hogy kezdjük el az elejétől Gábor a házi feladatok elkészítését és jussunk el a 22. leckéhez a 22. lecke idején. Ez csak egy javaslat. (szőke)
értékelés: