Elemzés

jin-jin
A jin negatív, de két negatív az már pozitív. :) Lehet, hogy kikapok a torzításért, de úgy éreztem, így jobban visszaadja azt az érzést. Meg lehet, hogy ezt a következő leckében kellett volna, nem tudom. Amikor magamat fotózom csak, valahogy mindig olyan egyedül vagyok a képen. :)

A két emberi alak tulajdonképpen egyként értelmezhető, és az a biztonságos mosoly, az egymás felé hajlás is azt jelzi, hogy együvé tartoznak. A leírásban elhangzik egy kis védekezés, hogy a torzításért lehet, hogy az alkotó kikap. Miközben ha fognék egy darab papírt és ceruzát, és a két emberi alakot, akik egymásba olvadnak, de ettől függetlenül a formájuk balra nyitódik, az első alak meghajlásával, a második alak rásimulásával, tehát az egész balra nyitódik, és a tóparton a baloldali felületen valójában egy jin-jang torzulás jön létre, mert ha ezt az egészet nem felhőnek, nem vízpartnak, hanem egy ilyen kis spirális lencsének fogom fel, akkor az derül ki, ahogy rajzolgatok a kis papíromon, hogy a jin-jang forma eggyé válik, és ez az egyszerű, és könnyen hozzáférhető trükk nagyon is dramaturgiailag beleilleszkedik a játékosságával ebbe a képbe, hiszen a képnek nem jin-jang, hanem jin-jin a címe, és erről talán az Estiklopédiában tudunk többet találni, hogy a jin, illetve a jang kifejezés mit tesz. Nagyon szép a karok játéka, az az összefonódás, hogy nem csak ráhajolunk egymás testére, de érinteni akarjuk egymást, még az első figura is ezt az érintést mutatja, és ez az együvé tartozás, a bizalom jele. És ezért fontos a torzítás, mert a jin-jangban ez az egység jele, azt a cseppformát, ami a körben záródik, az egység jeleként használják. A leiratban is benne van, hogy ha egyedül fotózza magát, akkor olyan egyedül érzi magát, és ez egy nagyon fontos, és nagyon szerethető közlés. Úgyhogy ezt a képet én helyénvalónak, nagyon jónak tartom, ráadásul az ellenfény, illetve a világos fényhatások ellenére is kapnak az arcok némi szórt fényt, látható a gesztus, látható a békesség a képen, azaz én ezt három disznós képnek gondolom. (szőke)
értékelés:

Családiasan
A pedellus már annyira rugdosott, hogy nem bírtam tovább. A kedves, ám kissé fájó felismerés eredményeképpen a hosszú csend után egy buddhista szerzetes által a szibériai területre vitt babák egy prágai utcán. Szépülésünkre!

Én ott kezdeném, hogy attól függetlenül, hogy ezek a szláv kultúrában nagyon jellegzetes, szimbolikus kulcsfigurák, a Matrjoska babák, azért elég sokkolóak a egzotikus színeikkel, a hasukra festett történetekkel - még nem kellene ettől megijedni. Mármint ha az ember fényképészként rácsodálkozik ezekre, hogy igen, neki ezek a család szimbolikáját hordozzák, hiszen ezek a bábuk egymásba rakhatóak, tehát ha merek eljutni oda, hogy én ezeket a bábukat lefényképezem, megmutatom, elküldöm a többieknek, akkor tulajdonképpen már megtettem az első lépést, hogy nem csukom be a szemem, nem fordulok el, hogy ez őrület, hogy itt mi van. És akkor kellene annyi bátorságomnak vagy önbizalmamnak lenni, hogy merjem ezt elfogadni, igen, én róluk készítek családi képet. Ha ez a bátorság megvan, akkor megnyugszom a fényképezőgép mögött, és nem akarok plusz dolgokat keresni, dönteni a kamerát, vagy azáltal, hogy döntöm a kamerát kibuktatni és jobbra, a képen kifelé nézetni a bábukat. Meggyőződésem, hogy nincs szükség erre a döntött formára, és ez csak azért van jelen, mert nem bíztál abban, hogy ezek az egésze furcsa, abszurd termékenység formák ezek megállják a helyüket akkor is ha klasszikus módon fényképezed őket. Lehet, hogy a mögöttük lévő tükör miatt van a döntés, hogy ne látszódjon benne a fotós maga. De akkor oda lehetett volna tenni valamit mögéjük, vagy feltételezve, hogy ez a tükröződés volt a döntés oka, még mindig lettek volna mankóid. Ilyen mankó a polc, amihez képest megintcsak létre tudsz hozni egy viszonyrendszert. A bal alsó sarokban látszik az üvegpolc, a jobban nem, tehát kvázi nincs párhuzamos. Ha ott lenne egy párhuzamos, akkor ahhoz képest tudunk viszonyítani. A másik, hogy a kép bal oldalán van egy információval nem bíró lyuk, míg a jobb oldalon belevágtál az egyik baba fejébe. Ezt sem indokolja semmi. Tehát lehet keresni, kis türelemmel és itt is az időt tudnám mondani, hogy szánd rá az időt, nem kell rohanni, hogy lekésem a buszt vagy a repülőt, hanem igenis, ezt a fél percet szánd rá, hogy mozdíts a kamerán, hogy megkeresd azt a helyzetet, ahonnan ez a kép jól megfotózható. Az ötlet tehát jó, ezért egy disznó. (szőke)
értékelés:

Barát(ok)
A 3. leckém még nincs meg, de az is jön hamarosan...

Egy külső térben készült képet látunk, a cím alapján egy baráti társaságról, akik valamilyen kerti partin vagy stégen ülnek. Maga a ritmus, a képen látható szereplők ritmusa egy jó ötlet lenne, mint a kottán a hangjegyek, nagyon szépen látszik ez a kép, ugyanakkor a kép pont itt, ami az erőssége lehetne, itt csúszik el, mert a képen szerepel két olyan manifesztum, ami ezt bezavarja. Ez pedig két szék. Van az előtérben egy fehér és egy barna műanyag szék, ami összekuszálja ezt a ritmust, ami komolytalanná, esetlegessé teszi a képet. Itt ugyanazt tudnánk mondani, mint néhány képpel ezelőtt, hogy ilyenkor a fotósnak kötelessége, hogy odamenjen, elvegye azt a két széket, és mondja a többieknek, hogy várjatok, még ne menjetek, még ne ugorjatok bele a vízbe, ne menjetek el fagyizni, ezt én még szeretném megcsinálni. És ezt el kell tudni érni. A képnek egyébként a bal oldalán is van egy kis rendezetlenség, de ez még jó is lenne, hogy ez a fa zárja le a történetet, de ott egy test nekidől a székkel a fának, és nekem kell ott az a lezárás, de szólni kell ott a Bélának, hogy Béla dőlj vissza előre a székkel, mert belelógsz a képbe, és máris helyére kerül ez a dolog. A másik része pedig az, hogy egy technikai probléma is van a képpel, nem tudom milyen gépet használsz, például ha ez egy mobiltelefonnal készült, akkor elfogadom és csodálatos, mert egy mobiltelefonnal nem kötelezően lehet ennél sokkal jobbat csinálni; de ha nem, akkor a tónusokra, a fényekre figyelni kell, a tónusrenddel bajok vannak, ennek a képnek nincsenek meg a feketéi, elmosódások vannak, és képkódolási hibák is, tehát ha a lehetőségeidnek a technika nem szab határt, akkor ezzel foglalkozni kell. Én egy disznót azért megadnék, mert a meglátás, ahogyan az emberek állnak, ülnek ezen a mólón, az szép lenne. (szőke)
értékelés:

Hazaértem

Nem tudom eldönteni, hogy ez valamilyen csali, egy élőlény, egy műanyag forma, ami a kertben egy egérlyukban vagy békáknak is szoktak lenni, tehát van ilyen, hasonló a probléma itt a köldök leckénél, mint az előzőnél volt, hogy még ha elfogadom is, hogy ott egy légy megy be a lakásába, bár nem ott lakik, de ez az albérlete. Tételezzük fel, hogy elfogadjuk ezt a feltételezést. De itt is ezek a fűszálacskák zavarossá teszik ezt az abszurditást, nem tudok kellően odafigyelni erre, nem tudok odafigyelni erre a párosításra, mert körülötte van egy csomó más rekvizítum, például levelecskék; vagy azért mert ahonnan fényképezve van, egy ilyen félig felső félig oldalsó gépállás, vagy a fények miatt, de sok minden van a képen, és ezért a kép kusza. Hiába van középen a mélyedés, és ott az az élőlény, vagy élőlény-forma, ha egyszerűen a kép üzenete kusza. És ha ehhez hozzáveszem, hogy a kép címe a Hazaértem, a lecke a hívószavaival mit üzen, akkor nagyon nehezen tudom értelmezni a sűrítményét ennek a képnek. Azaz ha a köldök házi feladathoz akarom kapcsolni, a föld köldöke, amihez ha a hazaértem szót akarom kapcsolni, akkor a légy az ki, mert milyen köldök az, ami bevonzza ezt a legyet, nem tudom dekódolni, értelmezni a képnek a konkrét vizuális üzeneteit, a lyukat, a legyet, tehát nem tudom merre induljak el. Amúgy kompozíciós szempontból ha semmit nem tudok a címről, a házi feladatról, akkor azt mondom, hogy valaki valahol lefényképezett a ház mellett egy talajt, ahol a virágok jönnek ki, és megy ott az a tücsök a lakásába. Nem tudom megközelíteni. Azt javasolnám, hogy nézd meg még egyszer a köldök lecke videóját, hogy miről beszéltünk ott, és fuss neki még egyszer ennek, az érzelmi részének. Még azt is hozzátenném, hogy a köldök az egy nagyon személyes, és személyre szabott lecke. Tehát én elfogadom amikor azt mondjátok, hogy a köldök az legyen egy fa odva vagy hasonlók tehát lehet asszociálni, de azért foglalkozzunk egy kicsit magunkkal, mert ezeknek a dolgoknak egyszerűen nincs tétje. Ezt visszaadnánk ismétlésre. (szőke)

Munkámból kifolyólag gyakran járok lerobbant, lebontásra váró, vagy akár összeomlott épületekben, azok közelében. Mindig, kivétel nélkül megérint, ahogyan ezek a hajdan büszke épületek megadják magukat az idő vasfogának. Ez a vasúti talpfa annyira szinte küzd az elmúlása ellen, annyira áll még, holottt ő aztán sosem állt életében, hogy egyszerűen muszáj volt lefényképezni. Ő mintha új életet talált volna magának, ezt a furcsa totemoszlop-szerepet ott, a romok között.

Két meghatározó formát látunk, egy hidroglóbuszt, és egy valamiféle talán útjelző betonoszlopot, nem tudom mi lehetett a szerepe valójában, de ez talán nem is fontos. A kompozíció is nagyon érdekes, hogy van egy átlós tömegünk az egyik irányban, de ez az átló megjelenik a háttér zöld tömegében a másik irányban is, és a tömegjáték is nagyon érdekes, mert ez a ferde oszlop is képvisel egy tömegértéket, és ezt visszahúzza ez a hidroglóbusz. Egy problémám van, ha ennek a hidroglóbusznak ha meghosszabbítjuk a nyakánál a fák mögül is kisejlő tengelyét, akkor az nem függőleges. Márpedig akkor lenne igazán helyén ennek a felkiáltójelnek a pontja, ha függőlegesben tudtuk volna tartani. Akkor is megmarad ez a dőlés, vagy ha a kamerát hátrafelé döntjük, nem oldalra, akkor is visszább dől ez a hidroglóbusz, tehát ezzel többféle játékot lehetett volna csinálni. De ettől még nagyon jónak tartom ezt a képi ötletet, és nagyon egyszerű eszközökkel dolgozik, tehát az épített környezetre, mint leckére, ez egy nagyon könnyed utalás, tehát a két disznót azért megadnám. A könnyedségről mondanék még egy mondatot, mert ez nem mindenki számára érthető. Ha Renoir képeit megnézzük (az Estiklopédián is megnézhetitek az impresszionista stílussal kapcsolatban), akkor nagyon sokszor találkozhatunk könnyed technikával. És ezek a könnyed technikák, mint egy akvarell vagy egy porpasztell módszer csak akkor jöhetett létre jó alkotás, ha azok a festőművészek tökéletes technikai vagy tárgyi tudással rendelkeztek. Ugyanis például az akvarell az pár, akár tíz perc alatt elkészíthető kép, azért, mert maga a technika olyan, hogy a víz és az englipapír miatt ami nagyon gyorsan felszívódik, tehát ezzel csak gyorsan lehet dolgozni. Jó ritmusú, arányos, jól elkészített képet pedig gyorsan elkészíteni akkor tudsz, ha mögötte rengeteg apró megfigyelés van, rengeteg szakmai tudás. Tehát a könnyed dolgok mögött mindig hosszú évek megfigyelései állnak. (szőke)
értékelés:

Talp
Talp vagy talplenyomat?Inkább patalenyomat.

Nagyon jó az irány, amit Anita elkezd keresni, és nagyon jó a megfigyelés, hogy egy erdei saras talajban talál egy időlenyomatot, egy talplenyomatot, nem tudom milyen állatét, és használja ezeket az oldalfényeket, amelyek ebben a gödörben árnyékként jelennek meg. De már többször beszéltünk erről, és itt behívnám a csendélet fogalmát, ott több képnél is elhangzott, hogy a fotósnak pont az üzenete miatt bele kell nyúlnia a képekbe, az üzenetrendszere pontossága miatt, kell tudnia manipulatívan is komponálni. Itt a képnél a felső részen van egy valamilyen növény gallydarabkája, ami a talpba fúródik bele, és alul egy másik kis gallyacska, és ezek magát a lenyomatformát zavarosabbá teszik, összezavarják a képen belüli üzenetet, tehát én azt mondom, hogy még kellett volna ezzel játszani, maniulálni, hogy méginkább erre a patalenyomatra tudjunk koncentrálni. Sok más rekvizítum is jelen van, vaami elszáradt levél, vagy forma. A kép bal felső sarka pedig, ezek a tónusértékek kívánnak egy kis derítést, valami fehér pólóval, vagy tükröcskével, oda be kellene reflexelni. Tehát jó az irány, jófelé halad az Anita, bátor dolgokat csinál, csak még tisztulnia kellene ezeknek a történeteknek. Ezzel úgy tudsz segíteni magadnak Anita, hogyha a fotózások előtt kimondod magadnak - és nem kell szégyelleni, nincs ott senki - hogy mi az, amit ki szeretnél mondani, amit össze szeretnél sűríteni a képedbe, és ez hívni fogja a megfelelő megoldásokat feléd. Hogy az exponálás előtt mélyedj el, ne siess vele; furcsa dolgot fogok mondani, ez olyan, mint amikor az ember szerelmeskedik, nem rohanja el, hanem hagyja, hogy a dolog az élvezete miatt a maga rendjén zajoljon le. Tekintsd a fényképezést is ilyennek, mint a szerelmeskedést, amiben hagyd az időt, hogy átszívódjon rajtad, és ez segíteni fog a formák megtalálásában. (szőke)
értékelés:

Börtön

Egy enteriőrt látunk, ez egy speciális helyzet, amit a cím is erősít, a dupla rácsozat, a vastag, négyzetvasból hegesztett ajtók is ezt mutatják, hogy ez egy börtön. Ugyanakkor ezek az ajtók a képen nyitva vannak, az egyik sarkig, a másik csak résnyire, de nyitva van. Látunk egy figurát is a képen, aki vélhetően, bár ez nem egyértelmű, de talán a sarkig tárt ajtóból jöhetett ki. Azért is vagyok ilyen bizonytalan, mert nekem a figura elhelyezése tűnik határozatlannak, meg az ajtók is, annyira rendezetlen az egész, noha értem én, hogy perspektivikusnak kell lenniük az ajtóknak, de ha hunyorítva nézem, annyira zavaros az egész, dől is jobbra, meg nincs igazán ritmusa sem az egésznek. Úgy érezzük - és Gábor cáfoljon meg, ha nem így van - hogy Gábor bekerült egy helyzetbe, ahol a helyzet újdonsága, vagy a helyszín intimitása, szokatlan volta egy hatást tett rá, és ez a hatás túlnőtt rajta, nem tudta feldolgozni, nem tudta belesűríteni egy képbe. Nem egészen olyan, mint egy turistafotó, hogy bent voltunk a börtönben és készült egy kép, mert ennél azért tovább próbált menni, de még nem sikerült eljutnia arra a pontra, amikor kellő távolságtartással, ugyanakkor kellő realitással ábrázolja ezt a helyzetet, és onnan formálja meg a maga üzenetét. A figura elhelyezése esetleges, ha ő beljebb került volna, hogy a feje az ajtónyílásnál legyen, és mondjuk még fél vállal még bent van, már egy történet elindul, vagy több értelmet nyer, és a kép alján a vágás egy picit szűknek tűnik, tehát ebből még a mozdulat sem igazán derül ki. A kompozíció nem elég erős ahhoz sem, hogy dekomponáltnak mondhassam, amit ez a figura húzna vissza. Ha a képet kicsit hunyorítva nézzük, és a rácsokat összemosva, foltként érzékeljük, akkor a kép bal oldala lyukas, a kép a baloldalon kifut, nincs lezárva. Van egy ritmusunk, és ez a bal oldalon a végtelenbe elvisszhangzik. És a kép felső részén is ezek a formák nyitva vannak. Ezek miatt a vágás picit esetlegesnek tűnik, és a kép függőleges viszonyrendszere is dől jobbra, és ez sem húzódik vissza. Esetleg el tudom képzelni, hogy ez volt a Gábor célja, hogy ránkdőljön, ránk záródjon a kép, de nem ezt érte el. (szőke)
értékelés:

Kapcsolat

Próbáltam már korábban is megcsinálni ezt a képet, talán most sikerült olyannak, amit szeretnék elmondani.

A többieknek: ez a kép a második táborban készült. Azok a Szőke anyai nagyszülei, a Bíró nagyapa és a felesége ott a képen. Tehát. A kép egy kettős portrénak fogható fel, de igazából ez egy családi kép, egy négyes portré. Nagyon érdekesen dolgozik az alkotó egyrészt a térrel is, másrészt az idővel. Párhuzamos történeteket látunk a képen, egyrészt a falon lévő kép keretén belül, ami ha jól látom, egy esküvői kép, és mint ilyen egy romantikus, beállított helyzet, ráadásul ez a múlt század elején készülhetett, hosszú expozícióval, kar- és fejtámaszokkal megoldott helyzet, és ettől minden ilyen képnek van egy természetes lágy hatása, másrészt pedig egy időtlenebb, kortalanabb jellege is. Tehát az alkotó ezt a képet megkettőzte, és a mostani, valós időben szereplő két portréalany mellé elhelyezte, mintegy utalásként az időre. Azért érdekes ez a felvetés, ez az időbeli ugrás, ez a történetmesélés, mert nem azt látjuk, ami egyébként logikus lenne, hogy van egy fiatal korban készített házastársi kép, és aztán két öregember megöregedve, mert ez egy logikus irány lenne, hanem látunk két idős, öreg képet, ami előtt két fiatal ember áll, tehát kvázi mintha a nagyszülőket látnánk, és a mostani férj és feleséget látnánk ezen a képen, és a dolognak az a pikantériája, hogy van benne egy gelleres humor, hogy a háttérben lévő képek mindegyike ugyanazt a párt ábrázolja. Tehát még csak az az asszociáció sem indulhat el, hogy a képen látható Lajosnak aki a kis feleségével ott áll, ott vannak a nagyszülei, a képen látható Irénkének meg a nagyszüleit láthatjuk mellette, mert ugyanaz a két kép van mellettük. Tehát egy nagyon furcsa csavar van itt, lehetne persze a lány, és fiútestvér, de azért ezeket a régi családi fotókat nem szoktuk sokszorosítani, nem szokott egy lakásban két ugyanolyan esküvői kép lenni.
Az időben egy ugrást hajtunk végre, és ettől az utalás is többsíkúvá válik, mert ha onnan indulunk ki, hogy van egy századfordulós kép, és ehhez viszonyítunk, akkor mondhatjuk, hogy a képen ezeknek a keretbeli embereknek valamilyen leszármazottait láthatjuk, akik egy történetet mesélnek el. Mert ez a történet megjelenik, ugyanis a két modell nem egyformán szerepel, egyrészt nem egyforma méretben, másrészt nem egyforma a gesztus. A női alany szembenéz a kamerával, szinte vigyázállásban, hasonlóan ehhez a régi korhoz, akár meg is támaszkodik, hogy a hosszú expozíció létrejöhessen, egy nagyon tárgyszerű és nagyon konkrét arckifejezéssel, szenvtelen, kifelé érzelmeket nem mutató arcot próbál mutatni. A férfialany fáradtabban, szomorúbban, több érzelemmel, és mintegy véleménnyel erről az egész helyzetről, fordul is kifelé a kép középponti tengelyéből, és néz félre, a kamera mellé, alá. Ettől a két ember közötti kapcsolat problematikája kerül be a képbe. Ez a két ember nem egymással és nem velünk kommunikál egyszerre, hanem attól, hogy ez a kommunikációs helyzet el van egymáshoz képest csúsztatva, máris létrejön az ő történetük, ami egy nagyon erős történet, és innen kapcsolódnék vissza, hogy érdekes az idővel való játék, mert mintha azt akarná a fotós mondani, hogy volt egy régmúlt helyzet, ezek a nagyszülők éltek valamilyen életet, aminek volt egy következménye, és ezek a mai korban élő emberek akármennyire is akarnak változtatni vagy továbblépni, de ugyanebbe a történetbe lépnek bele, és ez a jelhagyás ennek a summázata, hogy ismételjük a szüleink, nagyszüleink által kódolt üzeneteket, hordozzuk ezt a karmikus utat.
De vannak egyszerűbb megközelítések is ezen a képen; például nem egyformán van fényképezve a két alany, az egyik közelebb van a kamerához, és ráadásul balra húz, a másik, a női szereplő pedig hátrébb van, és mintha méreteiben is kisebb lenne. Ebből az is következik, hogy a férfiszereplő van jobban kiemelve, a képen sejthető történet alapján, miközben pont a férfiszereplő nem néz a kamerába, hanem aki szembesülni akar velünk, az a női szereplő. Ettől a belenézéstől a női szereplő olyan, mintha a kísérője, hozzá tartozója, nem a szokott értelemben, hanem hozzá tartozik ehhez a férfihez, azaz valójában ez a férfi története, aki mellett mint tanú, vagy kísérő ott van mögötte a nő, mint iránytű, aki vele van. A férfi figura tartása, nézése miatt olyan, mintha egy szenvedő alanya lenne valaminek. Tehát ez a kép minden egyes porcikájával mesél, de alapvetően a férfi drámájáról szól. (szőke)
értékelés:

Igaz, a felvétel a tábor végén készült, de kis ízelítőt ad talán a hangulatból. Is. És lesz még film és lecke is ehhez kapcsolódóan.

Az egész bagázs a Szőke kivételével egy disznót kap, mivel Márti leckéje ekkor még nem volt lecke, de ezt a szorgalmit ők közösen megalkották, és a pedellus a Szőkének is ad egy disznót, hogy ne sovánkodjon. És azért egy disznót kapnak, mert ekkor ez még nem volt házi feladat, ha az lett volna, akkor itt eléggé előnytelen mozgások vannak, és mindenki megkapta volna a három disznót. Ez nem jelenti azt, hogy a Mácsai vagy akárki nem készítheti el külön a Márti leckéjét! Sőt! Megjegyzés: Gerlei Gábor külön kap plusz egy disznót, mert ő ott kitalálta azt a helyzetet, azt a dramaturgiát, miközben tudjuk, hogy a táborban voltak helyzetek. Na. Aki érti, az érti. :-) (szőke) értékelés: mindenkinek

Talán egy csángó népzenét hallunk, ütőgardonon és furulyán, és tulajdonképpen az egyik zenész itt félig-meddig meg is jelenik, Szabó Pista bácsi, nagy bajusszal, kalappal. Az alkotó öniróniája, humora és interperszonális megközelítése is megjelenik, érzékelhető a képen, nemcsak a háttérben elhelyezett két zászlócskával, hanem a kreativitásán keresztül is, ugyanis egy normál gyufásdobozból egy gyufaszállal gardonozik Szabó Pista bácsi. Nagyon jónak tartom, hogy az animációban - egy bábanimáció - próbálja a hátteret és az előteret külön mozgatni. Tehát egyszerre a főszereplő - aki itt egy mellportréval van jelen a kamerához közel - vele is egy történet lezajlik, ahogy ő érzi ennek a zenének a ritmusát, és kvázi táncol, és a háttérben is a Szabó Pista bácsi a zene ritmusára a maga kis öreges módján ide-oda mocorog. Alapvetően itt a filmben egy lüktető, magába vissza-visszatérő ritmust hallunk, és ez segítséget ad a mozgásanimációhoz, azért meg kell, hogy jegyezzem, hogy ha jól láttam a hátsó bábu baloldali keze többször is mozog, tehát azt hozzá kell tenni, hogy ezeknél a gyurmaanimációknál ez nem egy egyszerű mozgatási módszer. Közérthetőbben: attól, hogy egy pici kis filmet látunk itt, ezzel még nagyon sokat dolgozott István, nagyon jó, ahogyan a végére lerántja a leplet az egész történetről, és a végén egy varióval vagy nyitókóddal megmutatja, hogy ez egy pici kis sámlin, két kis szelet papír előtt, parányi bábukkal történt, visszatükröztetve mindazt, amit az estiskolán is azzal a formával, amivel dolgozunk, létrehoz az ember időről-időre egy egy varázslatot, amikor elküldi a képét, tehát valójában ezeken a számítógépeken, laptopokon keresztül álmodunk. Tehát nagyon jó az, hogy van öniróniája a filmnek, és ez egy jó, egységes szerkezet, amit az alkotó itt elkészített. Itt is azt mondanám, hogy fontos az is, hogy ez a film is egy nem magyar anyanyelvű ember számára is érthető, átjön az üzenete. És ez nagyon jó, hogy elkezdtetek képben gondolkodni, vizualitásban gondolkodni, és ezeknek a kódjai közérthetőek. Szerintem azért ez a film a barát, barátok kategóriába nagyon is belefér, és ez lehetőséget ad arra, hogy ez a nem kis munka ne egy, hanem három disznót kapjon. (szőke) értékelés:

Lila akácos

Talán nagylátószögű az az optika, amit használ, vagy nagyon közel van a géphez, hiszen ez egy önportré, és megint a lila akáchoz kapcsolódóan tudott választani egy olyan ruhát, ami hasonlóan ritmizál az akácvirágokkal, és megint azt mondom, hogy itt egy görög színházi játékot látunk, a természeti tárgyak miatt. Itt is megfogalmaznám, hogy ebbe akkor a szemüveg, a nyaklánc nem kellene. Ugyanolyan színű drapéria, vagy a drapéria sem, valahogyan meg kellene oldani, hogy ne e kettő között legyen, hogy ne Vera Hityilova Egy faun megkésett délutánja c. filmjéből az egyik szereplő lépjen ki, mert valahol egy határvonalon mozog ez az egész. Szerintem ha egyszer kitalálok egy olyan történetet, hogy a fejemre teszek egy cseresznyefát, akkor az, hogy utána a fejemre teszem az akácfát, az nem ad többet, nem kevesebb, nem jobb. Tehát egy történetről egy bőrt lehet lehúzni. De ha én a fejemre teszem az akácot, akkor a mellemre is teszem az akácot, akkor nem fogok felvenni egy otthonkát, hanem vagy meztelenül lefotózom magam, vagy mindenütt akác van rajtam. És ez mind a két képre igaz, mert ez most így olyan, hogy mentünk a kiránduláson, a fejemre esett egy vödör akácvirág, és elkattintottam a gépet, mert ez jaj de vicces. Nekem ez a bajom vele. (szőke)

Klikk
Első szorgalmi feladat, táborban sajnos elfelejtődött elemezni. A koncepció meglesni azt, aki maga is leselkedik, tetten érni. Emellet kicsit arc nélküli önportré is.

A fényképész, akit fényképez a fényképész, én fényképezem a fényképészt, aki fényképezi az ugrató motorost, a mozgás leckére érkezett, de úgy látszik, ezen a héten ezek lesznek a húzómondatok, de nem érzem azt, hogy azon túl, hogy a mozgás leckére küldtem, igen, korrekt, igen, jó, tényleg a motor a levegőben van, vajon hol van az alkotó, hol jelenik meg ebben a személyes attitűd. Akkor tudnánk elfogadni, ha a család leckére lenne, mert a gyereke vagy a Lajoska vagy a Béla, vagy valami. (szőke)
értékelés:

Nem is olyan rég...

Egy álló formátumú képet látunk, ahol talán egy apa és a kislánya ülhet egy asztal előtt, valahol egy lugasban, vagy hasonló kerti részletben, és az asztalon, ha jól látom, egy tükör vagy üvegfelületet láthatunk. Nem tudom igazából, hogy ez a tükör visszatükröztet a kamera mögülről, vagy egyfajta átlátást torzít az asztalfelületen keresztül. Majdnem középosztatú szakasz az az asztal, amin az apuka könyököl, és ez kettős üzenetté változtatja ezt a képet. Egyrészt nagyon izgalmas ez a torzított, furcsa, alsó régió, és nagyon érdekes a kép felső része, ami egy valamilyen emlékküldemény, ami attól válik a szokványos családi képekhez viszonyítva erősebbnek, hogy a kislány kommunikál a fényképezőgéppel. Nyilván nem a fényképezőgép az elsődleges oka ennek, ma már, ebben a korban a gyerekek is ismerik a számítógépeket, fényképezőgépeket, kamerákat, hanem a fényképész, aki a kamera mögött lehet, vele van egy olyan biztonság, egy olyan közös játék, egy közös kikacsintás, amiben a kislány, mint főszereplő tökéletesen tudja azt, hogy aki a gép mögött van - talán anya, vagy bárki, akivel jó kapcsolatban van - annak ő most megmutatja, hogy apát megpuszilja, és hogy ez egy üzenet lesz. Tehát ez egy nagyon szép, majdnem színházi helyzet, és ettől válik többé, mardandóbbá a kép felső része. Az alsó része pedig, mint ahogyan az emberi test a keleti kultúrában, különválik, mint ahogy a gyökércsakrát, a koronacsakrát, a szívcsakrát teljesen másként értelmezik, olyan, mintha egy alsó régió jelenne meg a kép alsó osztatában. Ott viszont egy rövidnadrágot, egy rövidnadrágos lábat látunk, egy kezet látunk, és a rövidnadrág úgy takarja, fedi az emberi testet, hogy azért ebben a tükröződésben vagy átlátásban azért a combok erőteljesen vannak jelen. Azok a testrészek, amelyek akár még a századelőn, vagy a II. világháború előtt a legkihívóbb, legzavarbaejtőbb testrészek voltak. Ma már másmilyen a világ, de mégis ott van ennek az egész érzelmi rész, majdhogynem azt mondhatnám, hogy az érzékisége. Ha esetlegesen efelé próbálunk elmozdulni a kép értelmezésében, akkor a kettős osztatnak vagy tudatosan, vagy tadatalatt az egyik megoldása az lehetne, hogy érzelmek-érzékek alsó régiója bújik meg a felszín alatt, és a valóságban látható történésekben a konszolidáltabb helyzetek, szituációk, amiben csak az vet föl kérdéseket, hogy a kisgyerek, aki pont a gyermekisége miatt nem a felnőtti létezés, a felnőtt világ része, mégis olyan érdekes szemkontaktussal, gesztussal fordul ide, mintha tudna arról, hogy a kép alsó osztatában egy ilyen furcsa tükröződést vagy átlátást látnánk. Ettől kap ez az egész kép egy nagyon nehezen megfogható de nagyon furcsa fülledtséget, aminél lehetne vitatkozni, hogy az odahelyezett cigaretta, vagy a fényviszonyok, az exponálás minősége, sok mindenről lehetne kérdezni, hogy tökéletes-e, de alapvetően ez a légkör, ez viszont jól körülhatárolhatóan jelen van. Én ezt a képet három disznóra értékelném. (szőke)
értékelés:

Ideiglenes megoldás

Nem tudom, hol van a kép, akár egy bakonyi faluban, de nálunk pont ilyenek a terméskő falak, az épített környezetben a terméskő felületben láthatnánk egy átlátást, amibe be vannak rakva szárazon a kövek, ugyanakkor az egész egy agyagba falazott kőfal. Szeretem ezeket a falakat, mert a falunkban ilyenek vannak, de mégsem tudok a képpel mit kezdeni, nem tudom, mitől személyes, mi az, amitől az alkotó ebben benne van, mi az, amit közvetít azon kívül, hogy elkattant ez a kép, megintcsak az az érzésem, hogy egy nagyobb képből szűkítődött le, ekkorára, erre a befalazott ablak című képre. De nem elég dekomponált ahhoz, hogy dekomponáltnak mondjuk, nem eléggé komponált, hogy ez egy szimmetrikus történet legyen, hogy legalább az legyen a kapaszkodónk, és még a felületek sem függőlegesek, hogy legalább azt lássam, hogy a geometriát keresi. Úgyhogy ismétlést kérek szépen, mert maga ez a struktúra és hely jó. (szőke)

Kint és bent

Úgy látszik ez az Estiskolán divatos, vagy sokak által szeretett, használt fényképezési helyzet, egy nagyon régi, valójában egy halott épület ablakmélyedéséből látunk kifelé, ahol egy bányászlámpa, egy karbidlámpa van az ablakmélyedés peremén, és kifelé látunk, erre a termésköves, szomszéd fal felé. Nyilván ez a kép az elmúlásról, az épített környezetről is szól, egy úgynevezett ferde, döntött kameraállásban fényképezték ezt a képet, amit manapság szintén előszeretettel használnak a fotós, de akár a filmes alkotók is. Én megkockáztatom, hogy maga az ablakmélyedés függőlegeseihez mérten igazából nehezen tudom eldönteni, hogy a jobbra dőlő felület dőlésszöge az azon a határmezsgyén belül van-e, hogy karakteres fellépésnek vagy dőlésnek fogadjam el, vagy azon a mezsgyén belül van, hogy csak megbiccent kicsit a kamera. Nem tudom ezt 100 %-osan eldönteni, és ez az érzet valószínűleg azért van meg bennem, mert maga a kamera kompozíciós rendje bele is vág ebbe az ablakmélyedésbe. Talán ha a mélyedésben lévő tárgy elmozdul jobbra, akkor erősebb lenne a kompozíció. Tehát egy kicsit úgy érzem, hogy esetleges a ferde kompozíció, ezáltal az árnyékok ritmizálása, például az ablakkivágából látható szomszéd fal árnyéka is nem 100 %-osan pontos. Ebből fakadhat az, hogy nem kap igazából fajsúlyozást az épületbelsőben leomlott falrész, az épületbelsőben lévő sötétség, ami itt egyfajta keretként szolgál, a kiégettsége miatt viszont az ablakon át látható rész sem kap elég súlypontozást. Nincs eldöntve, hogy hová fókuszál ez az üzenet pontosan; a belső világba, vagy a belső világ repedésén, kijáratán keresztül a külső világba. A kettő között hezitál az egész kép, és a ritmikai problémák énszerintem ebből a sramatirgiai bizonytalanságból áradnak. Ettől függetlenül az is egy picit a problémám, hogy keresem az alkotó és a jelenlévő üzenet közötti erős, szubjektív kapcsolatot és ezt nem 100 %-osan találom most. (szőke)
értékelés: