Elemzés

Kimerült locsoló
Egy korábbi képem hibáit próbáltam kijavítani egy korareggeli fotózással.

Kedves Feri. Olyan ez az egész kép, a szélein ezekkel a nem is tudom, talán trükközöl megint, valami lazúrral, ami körben van, mintha valami okulárén vagy régi távcsövön keresztül látnánk valamit Huszárik Zoltán egyik eddig nem ismert filmjéből, megmondom őszintén még budinak is el tudnám képzelni ezt a formát a befutott borostyánokkal, a Mácsai-féle felhőkkel, a Mácsai-féle formákkal, kutakkal. Ami fontos, hogy elkezdtél ragyogni, ott van ez a ragyogás a kúton, elkezdtél színeket és olyan érzéseket használni, elkezdtél bocsánat, ha nem idevágó ötletet mondok, de olyan söröskorsót fényképezni, amin átragyog az őszi napfény, van az egésznek egy furcsa, érett mosolygása, és ennek a képnek ez a legnagyobb ereje, hogy miközben nagyon erősen jelen van az elmúlás, a természet ereje, a visszarendezés, mégis van az egészben valami kiútkeresés, valami jövőképlet. Ezért mondom, hogy ha a Mácsai-féle kutakat, formákat nézzük, akkor itt egy új lépcsőfokkal találkoztunk, és ezt én nagyon fontosnak tartom, hogy magadban küzdesz és harcolsz egy történettel úgy, hogy elkezdtél képeken keresztül megoldási képleteket keresni. Van az Iparművészeti Múzeumban most Péreli Zsuzsának egy retrospektív gobelin kiállítása, amit érdemes megnézni, ha tudjátok, mert ezen a képen van ezekből a kelmeszövők türelméből és van ebből a világból egyfajta utalás, ha megnézitek a képei ott is van ez a fajta trombitafolyondáros helyzet, amikor az idő végtelenségét azzal érzékelteti, hogy a folyondár vagy itt a borostyán benő egy tárgyat, és ennek az örökkévalóságát mutatja, és én érzem ezzel a párhuzamot, ez egy nagyon érdekes dolog. (szőke)
értékelés:

Első lépés
Akkor most megteszem az első lépést, még bizonytalan, még félénk. De remélhetőleg egyre biztosabb lesz... (Sajnos mióta a lányom lerántotta a gépet, nem igazán élesek a képek...)

Szerintem nem is olyan bizonytalan ez a lépés, az alkotás első lépése, mivel azzal, hogy a perspektívát, és a felső gépállást használod, önmagaddal és a középpontba helyezed a lábadat, azt a lépést, amit felénk teszel, amivel ideérkezel hozzánk, és tanítani fogsz bennünket a történeteddel, a létezéseddel, ez egy nagyon is jó választás és jól összesűrített üzenet. Egy jó döntés, hogy a szőnyeg, a drapéria nem hivalkodó, ezek a szürkék és oldott, világos barnák nem jól harmonizálnak a papucs barnáival és ezzel a batikolt nadrágszárral. A kép egészében ezek a vízszintes csíkok, ahogy végigmennek dinamizálják a képet, az ellentétet ezzel a tulajdonképpen piramisformával, ha elvonatkoztatok a konkrét lábtól, lábujjaktól, ennek az ellentéte, a statikus piramis, ami biztosan áll a talapzatán, és nagyon jól elválik, elemelkedik a háttér felületétől. A rutinunk azt mondja, hogy igen, a gép a kezedben van és lefelé nézel, mégis olyannak tűnik, mintha egy csíkos fal előtt a falra lenne feltéve ez a láb. Ettől van a képnek egy furcsa, valóságfeletti érzete. Az élességnek valahol ott a lábfejen kellene lenni, ahogy haladunk felfele, ez is viszi ezt a perspektívát. Szintén a rutin mondatja az emberrel, hogy várja, hogy ilyenkor hol van már a másik láb, és a vallomás ereje ebben a képben pont ott rejlik, hogy az egyént, az individuumot, magadat ezzel a bal lábbal, a talpelemzők szerinti női oldallal odahelyezted. Szerintem amit a kép vállal azt teljesíti és nem szabad magad negatív minősítéssel exkuzálni, hanem bátran dolgozz, és szeretettel fogadunk itt az estiskolán. (szőke)
értékelés:

A gyerek, akit gyűlölök
Ki ez mögöttem? Mit akar? Mit vár tőlem?!

Van ennek a képnek egy címe, és már felmerült, hogy mennyire fontos a kép címekről is beszélni, és talán ez itt hatványozottan igaz, mert úgy sejtem, hogy az alkotó nem csak egy csettintéssel választott címet ennek a képnek, és ha nem tudjuk, mi a cím, egy egészen más rendszerbe is ültethetnénk, amit itt látunk, de a kép címétől ez súlypontozódik, sőt sokkol, sőt szemtelenül határozottan és őszintén állít valamit. Méghozzá úgy, hogy ha nem tudnánk a képcímet, mi akár még szerethetnénk is ezt a látványt. Akár gondolhatnánk Salgótarjánban ez a kislány a lakótelepi lakás kijáratánál mit gondolhatott vajon, hogy az anyukája ott áll a háta mögött, de attól, hogy a kép egy ilyen címet kapott, a gyerek, akit gyűlölök, ettől kétszeresen is pontosítódik a lecke kapcsán a helyzetjelentés, amit mindig mondunk nektek, hogy nem egy lírai és esszenciával átszűrt üzenetet kapunk, hanem egy nagyon is konkrét kijelentést, ami fontos, mert nagyon elkezdi ütni-vágni a nézőt, hogy dolgozzon, gondolkozzon, hogy a kislányt miért gyűlölöm, és ő miért gyűlöl engem? Ki ez? Miért gyűlölöm azt, aki hasonlíthat magamra, ki vagyok én, és ki a kislány? Ezért jó döntés a címválasztás, mert ettől lesz pőrére vetkőztetve, és jól értelmezhető a folyamat, ami benned játszódik. Nagyon fontosak a híradásaid, de ne gyűlöld azt a kislányt, nem azt, aki a képen van, az a kislány már nagylány. (szőke)
értékelés:

Vágy I.

Valami tengerpartot láthatunk, ami annyi filmből történetből láthatjuk, hogy belevésik a fák törzsébe, itt belerajzolják a homokba az üzeneteket, mindig a megfelelőt, neveket, szlogeneket, egyszerű rajzokat, és ez mindenki számára, hiszen ezt a jelet valószínűleg Torontótól Japánig mindenki érti, egy szív formája látszik itt. És ebben az asszociációban szoktuk ezt a jelet egy nyíllal átdöfve látni. Itt ezen ez nincs rajta, és ha a választ keressük a kép címéhez kapcsolódva a vágy kategóriára, és a képen éppen a tengert, a hullámokat éppen visszahúzódva egy közeli felületet látunk, egy olyan formát látunk, amit a buddhista szerzetesek előszeretettel használnak, mert a mandalák elkészítése, ami nagyon bonyolult és hosszú ideig tart, alaposan történik, még egy fontos része van, amit el szoktunk felejteni, hogy a mandalák az elkészültük után valamilyen folyóvízben meg is semmisülnek, amivel az idő mindenségét is jelzik, és ebben a képben is sejthető, hogy ez a szív ahogyan előtűnt, úgy el is fog tűnni, azaz nem a beteljesült piktogram formáját mutatja, nincs benne nyíl, nincsenek benne monogramok, nyitott a történet, nem az üzenet sematikus, mert lábnyomok sincsenek körülötte, mintha egy folyamatnak éppen egy kezdő pillanata lehetne, ha ezt egy filmként képzelem el, ami itt előtűnt, az a következő pillanatban el is tűnik. Az egész képnek van egy balról jobbra lefelé ívelő formája, talán a talaj lejtése, a kamera tartása, a homok mozgása hozza létre ezt az ívet, ez a szív is egy picit balról jobbra húz, lefelé tart. Ugyanakkor a jobb alsó részben nincs semmi olyan formajegy, ami ezt a lefelé irányuló mozgást megállítani vagy felerősítené. Tehát most ez egy félkész képnek tűnik, de nincs befejezve, egészen őszintén kimondva, akár az előző képeidre gondolva, ahol nagyon is pontosan, jól meg voltak fogalmazva a benned lévő folyamatok, és itt egy picit azt érzem, hogy szégyenlős ez a kép és nem meri teljesen elmondani nejük azt, amit igazán szeretne közölni. (szőke)
értékelés:

Az én Barát(h)om
Kollégám, barátom és Barát(h)om ugyanis úgy hívják: Baráth Ferenc!

Első ránézésre nekem úgy tűnik, hogy ez vakuval készített kép, valahogy a napbarnított homlok és ez a tropikál színvilág akár Ausztráliában is készülhetett volna vagy valamilyen meleg égövi helyszínen, van az egésznek valami útikép, útifotó hangulata. Épp ezért a kép stílusjegyeit elsődlegesen ebbe az útikép-zsáner kategóriába sorolnám, mert ennél többet igazából erről a képről nem tudok mondani. A Tibor részéről azt kérdezném, hogy ő hol van ebben a képben, azon kívül, hogy a leiratban olvashatjuk, hogy az ő egyik barátjáról van szó. Az a helyzet, hogy ez a személyesség azért hiányzik, azért nem erősödött fel a képben, mert a modell nem a fényképezőgépbe néz, nem is a fotósra, hanem valahová mellé, azaz a pillanat rögzítve lett, de nem az a pillanat, amikor kommunikálnak egymással, hanem itt valaki mással folyik egy kommunikáció, tehát nincs kontaktus, csak a feliratból látjuk, hogy ő egy barát. Ez egy ellesett, elkapott pillanat, pl. abba nem akarok nagyon belemenni, de a háttérben van egy fél fej egy másik szereplőtől, aki szintén errefelé néz, egy fél kar, tehát egy kicsit rendezetlen ez a viszony, tehát ha a portré tárgya a barátom, de ha bármilyen kapcsolatban is vagyunk a modellel, mert ez egy viszony, akkor ennek a viszonynak kell annyira koncentráltnak lennie, hogy megvárjuk azt a helyzetet vagy berendezzük, hogy abban le tudjuk fényképezni, és a zavaró körülményeket kiszűrjük, akár mi mozdulunk el, akár őt mozgatjuk máshová, akár azzal, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet, ezért szerintem ezt a leckét ismétlésre visszaadnám, akár ezzel az alannyal, hiszen nagyon karakteres alany, érdekes helyzet lehet, de akkor legyen koncentrált, mondjam ki magamnak, hogy én most a barátomról egy portrét akarok készíteni, és akkor a forma behívódik, hogy mikor és hol szeretném ezt a képet elkészíteni, mit akarok rajta látni. Ez hiányzik most, nem érezzük ezt az előre elgondolást, hanem csak esetlegesen készült egy kép, és ezt elfogadtuk. (szőke)

A hely, amit gyűlölök
Meg sem próbálom megérteni, ami velem történik. Időre van szükségem. Nem tudok számot adni. Nézni lehet.

Hála a jó istennek, hogy nem azt a helyet látom, amit te gyűlölsz, noha látom, hogy valami buszon ülsz, és a háttérben látni azt a helyet, ahol éppen jársz, talán Pesten, de egy sokkal fontosabb dolog előttem van, az, ahogyan elképzelem, ahogyan ülsz a buszon, és tartod a térdednél vagy az öledben a gépedet, ahogyan ez a gép és ezen keresztül mi felnézünk rád, és az alsó gépállás ellenére is látható, hogy ugyan a helyre utalsz a címben, amit gyűlölsz, nem elsősorban a helyből árad, hanem belőled. Az összevont szemöldök, és a határozott kérdéseket jelző szem, hát ezek nem örömet vagy boldogságot jeleznek. Mégis kedves nekem ez a kép, mert a benned zajló folyamatokat rajtad keresztül közvetíti. Ha én a Verát leradírozhatnám, mert olyan gépem lenne, semmit sem adna vagy jelentene az általam is használt autóbuszon közlekedés, mert én is éveken keresztül mentem a hetes busszal, az ötvenhatossal, a hatvannégyessel, és ez a kép onnantól válik fontossá, még ha a háttér miatt dekomponálódik a rendszere, nagyon is pontosan kiolvashatóan ott van egy létállapot, most már mindörökre azt kell, hogy mondjam, amíg ez a kép látható a külvilág számára, hogy akkor, ott abban a pillanatban mi volt az, ami benned zajlott. Én ezért örülök ennek a képnek. (szőke)
értékelés:

Tükörben
Még egy kísérlet a tükörrel...

A legizgalmasabb ügy ebben az egészben ez a barokk vagy rokokó, sok tükördarabból álló, talán bizományi tárgy lehet, mert a háttérben álló szekrény, mintha be lenne árazva, amiben ugyanúgy eladó szobrocskák vannak, tehát valami bolt árusítóterében lehetünk, talán a fotós is ennek az üzletnek az aktív résztvevője. Az én kérdésem igazából az lenne, hogy ez a barokk vagy milyen tükör, ami nagyon izgalmas látvány, részben vágva van, nyilván azért, mert sokkal fontosabb nekünk a portré, az alkotó, aki megkettőződve van jelen, hiszen erre láthatólag figyelt az alkotó, hogy a felső tükörrészben is megjelenjen, megduplázva magát, aláhúzva még egyszer, hogy ez én vagyok nektek, aki dokumentálom magamat. Annyit jegyeznék meg, hogy ha előzőleg kimondódik magamban az, hogy mi az én szubjektív üzenetem, ami ezekhez a tárgyi formák is hozzátartoznak, mégis most egy köztes létben áll a kép, ahol benne van egy kicsit a környezet, de mégsem, mert az alkotó magát is akarta aláhúzni. De nincs eldöntve teljesen, ezért pl. az alkotó egészalakos tükröződésénél a lábba belevágunk, a tükör formái balról metszettek. Szerintem még érdekesebb lett volna ez a kép, ha a keret még szűkebb, és még jobban erre a kettős portréra koncentrál, és csak megjelennek mellette ezek az aranyozott formák. (szőke)
értékelés:

Elkezdem megcsinálni a leckéket, újra, merthogy belekezdtem régen, de az régen volt.

A kommentárokban olvashatóak az értékelések, átlagoltam, 33 disznót számoltam össze 11 szavazattal, az átlagban 3 disznó. értékelés:

Egészalakos

Ez egy függőleges triptichon, amiben a Michelin babát vélem felfedezni, nagyon jól játszik az alkotó, nagyon jó keserédes humora van a képnek, ill. van benne valami bohócos is, ha az alsó képet megnézzük a kockás nadrággal, míg a középső kép egy közelebbi felvétel, nagyobb méretű rajta a test, míg az alsó és a felső távolabbi, így kisebb rajuk a testrészlet. Ezáltal, bár ez nem biztos, hogy rögtön észrevehető, olyan a hármas, mintha az egésztől elvonatkoztatnánk, egy furcsa, félkör alakú tükröződő felületen vagy egy félkör alakú formán, lencsén keresztül felnagyítódna a középső rész ez egy egyfolytában működő mozgást, dinamikát hoz létre a képben. Nem véletlen, ez a bizonyos láthatatlan prizma elsősorban a hasi és az alsótesti részekre fókuszál. Még mielőtt elkezdtük volna elemezni, egy jóllakott macira, vagy egy mesefigurára asszociáltam róla, és ez nem a felső képen kicsit vigyázállásban látható félalakos kompozíció, a középen pedig kontraposztos, ballábra helyezett súlypont miatt van, hanem a színjátékok miatt is. Középen a szabadidőnadrág szürkéje egy világosabb terület, tehát a középső részre fókuszáltat bennünket. De közben van olyan csibészes a szem, hogy vissza-visszaugrálgat, hogy fent megnézze ezt az érettségi tablóra emlékeztető formát, vagy le, megnézni a lábujjakat, lábakat, meggyőződésem ha a képet szétválasztanánk, nem élnének meg, nagyon szorosan összekapcsolódnak és jó az egyszerre játékos de puritán választás, hogy a három térben, három időben, háromféle módon fényképezett emberi részletet mégiscsak megpróbálod összefűzni, és egy speciális anatómiával egy egész alakos emberré változtatni. Örülök neki, hogy a fekete-fehér, amit konzekvensen használsz itt hoz egy játékosságot is, és nagyon pontosan küldesz egy látleletet magadról. Helyzetjelentés lehetne a címe, mert olyan ez, mint egy napló, mintha három levelet küldtél volna nekünk. (szőke)
értékelés:

Portré

Nagyon szeretem ezt a képet. Nem akarom technikailag elemezni, mert nagyon tévút lenne, hogy igen, a háttér fehérje kiégett, igen, nem éles a plüssfotel hátulja, igen, az arc egyik fele kiégett, ezek a technikai jelek ennél a képnél tökéletesen lényegtelenek, mert maga az az őszinteség, az a vallomás, amivel belenézel a kamerába, ez egy olyan erős kontaktust hoz létre közted és a néző között, közted és köztem, hogy ettől nem tudok szabadulni. Elpörgetem az oldalt és visszapörgetem. Mert igen, akarom érteni, akarom tudni, akarom a történetedet hallani, ez egy nagyon erős kép. Ebben segít a fekete-fehér is, mert nem visznek el a színek a szociofotó felé, hanem végig ez a fekete-fehér tónusvilág az arcra és a szemekre koncentráltat. Nagyon zavarbaejtő kép, mert nem tud az ember továbblépni, hogy folyamatosan visszatekint, hogy ugye elmozdul, ugye mond nekünk valamit, hogy miért néz ilyen kérdőn, esendőn de kicsit még vádlón is ettől sokkal összetettebb ez a kép, miközben ezek a formai jegyek nem érhetőek konkrétan tetten. (szőke)
értékelés:

Kilátás
A grafitti-témához kapcsolódva; ez egy vonatablak belülről, egy olyan vonaton, amit kívülről grafittik (jórészt persze tagek) borítanak. A vonat a Cuha-patak völgyében, Mo. egyik legszebb vasútvonalán jár.

A kép három nagyobb rendszerrel dolgozik, ez három különböző sík felület, még ha a középső sík rendszerében térbeli formákat is sejthetünk. Ez a három nagy egység, az alsó harmadában látható tükröződés, valamilyen üvegen keresztül, talán egy vasúti kocsi belső fülkéje, ahol a tükröződésen keresztül kilátunk a fotós mögött elhaladó tájra, és láthatjuk az utazóközönség sziluettjeit, baloldalt két emberi alakot talán egy férfi és női alakot, jobbra alul pedig sejthetően a fényképészt magát. Ez a kép első vetülete, elsődleges információja. Középen valamilyen amorf felületet láthatunk, talán valamilyen gyűrött drapéria, vagy textília. És van egy harmadik felület, a vasúti kocsi ablakán keresztül kilátó fényképész, és egy elsuhanó erdei tájat láthat. Ennek a hármas ritmikának a viszonyán lenne majd érdemes elgondolkodni, hiszen ahogy ezzel a hármas térszerkezettel dolgozik az alkotás, és ebből most a legdominánsabb a középső sík vagy tér, amely egy absztrakt színritmus, a meleg színek felé elmozdulva. A másik két sík, az első és a hátulsó arányaiban ehhez képest az egész képet tekintve jelzésértékű. Sejtésem szerint viszont ennek a három ritmusnak a viszonyát meg kellene változtatni. Éppen azért, mert a képet most az absztrakt forma határozza meg, és a nézőnek nagyobb munkát kell elvégeznie ahhoz, hogy azonosítsa a konkréthoz, a reálishoz kapcsolódó kulcsokat, márpedig ez a hármas tér, a tér ritmusa csak akkor adható át a nézőnek, ha az megérti a tapasztalati rutinból, hogy ez egy vasúti kocsi belsőjének tükröződéseiből hozza létre ezt az amúgy nagyon izgalmas játékot. Sőt, a gondolati rendszer az egy nagyon jó irány, csak az arányokon kellene változtatni. Hogyan lehet ezt? Ki kell tudni mondani az exponálás előtt azt, hogy mit akarok közvetíteni, és ehhez a beszélt nyelvet használhatják-e a befogadók. Hiszen nem az a cél, hogy a nézőt zavarbaejtsük, hanem hogy elindítsuk azon az úton, amin mi is járunk. Ehhez nekünk is meg kell tenni az útirányokat, a jelzőtáblákat, a lépcsőket nekünk kell odatenni, hogy a néző velünk tudjon jönni ezen az úton. Itt megjegyezve, hogy nagyon érdekes az, amivel elkezdett dolgozni az alkotó, de arra sarkalljuk, hogy ezen a kísérleti szakaszon lépjen tovább, fogalmazzon pontosan, pontosítson a maga számára, mivel ez egy nagyon erős üzenet, de sokszor elmondjuk itt az estiskolán, hogy keresd magad a történetben, szűrd át magadon keresztül a világot. Ezzel azt reméljük, hogy a látogatóknak, akik ezeket a képeket nézik, segítünk elindulni ugyanezeken az utakon. A színek, ha folthatásként kezelem ezt a színjátékát, az nagyon jó. Minden jó a képen, csak egy picit pontosabban kellene fogalmazni, precízebbnek kellene lenni a dramaturgiának. (szőke)
értékelés:

Világtalanság
A street-art beszélgetés illusztrációja

A street-art beszélgetés illusztrációja, ahhoz a beszélgetéshez kapcsolódik a kép. Két út van, az egyik a grafitti, akik fújnak, arcokat, felismerhető, és vannak, akik csak tageket, betűket, firkákat fújnak. Tehát az egyiket, a street-artot akár művészetnek is felfoghatjuk, annak is tartják, a másik meg egyszerű környezetszennyezés, amikor firkálnak. Bullshit. :-) A képre visszatérve, ez a street-artos lehet az egyik megközelítés, és erre utal a megjegyzés is, de a kép nem erről szól. Hanem erről a feltehetően vak emberről, aki talán az ebédet viszi haza, a nadrágja a dereka fölé fel van húzva, a kis szürkés világos zakójában, és az ő esendősége, az itt ennek a képnek az elsődleges központja. Ezt erősíti a piros felső ami van a bácsin, azaz ez a jelenség a kép központja. Beszéltünk már arról, hogy ilyenkor, amikor portrét készítünk, akkor a személyiségi jogok, azaz hogy tud-e a fotózott arról, hogy fotózzuk, pláne akkor, ha valamilyen testi hibája, elváltozása, fogyatékossága van, és itt látható, hogy a bácsi erős fogyatékkal halad át itt a képen. Ennél a képnél – nem vagyok benne biztos, de azt hiszem ha olyan helyzet van, amikor tereptárgyak is vannak, akkor úgy szól ez a passzus, hogy mit szabad és mit nem, hogy elkészíthető ez a fotó. Én ezt a képet abszolút etikusnak érzem, mert nem hozza a fotó alanyát megalázó vagy vállalhatatlan helyzetbe, tehát abszolút humánus, szerethető helyzetben látható. (szőke)
értékelés:

Kilátás-talanság
Azt hittem, ilyen nyomasztó helyek csak régen voltak. Persze hülyeség, hiszen nem bontották le a szocialista lakótelepeket sehol sem, úgyhogy ma is néznek emberek ki ilyen sivár aknákra az ablakukból...

Szeretem ezt a képet, elsősorban azért, mert ezt az átriumszerű, lighthof-szerű helyet, a fekvő kép felső harmadába komponálta az alkotó, majdnem teljesen szimmetrikus a kép, kivéve a kilátáson keresztül látható ég felületén látható kormoskás felhőit. Az a sötét, ami innen az átjárónak a mélyéről érkezik felfelé egy nagyon megerősített keretként is működik, és ettől nemcsak drámaivá, de nagyon szürreálissá válik ez a lyukon kersztüli látvány. Nekem nagyon tetszik ez a négy drót, mert ez a négy drót teszi, emeli ezt a képet oda, ahol azt mondhatjuk már, hogy megszületik egy fotográfia, ez emeli ezen a részen tovább annál, ami egy sematikus üzenet lenne. (szőke)
értékelés:

Eső után
Bánatos pipacs nehéz fejjel. De a kerítésdrót megtartja.

Ezt egy nagyon jó meglátásnak tartom, és örülök neki. Nóra akarva-akaratlanul egy fontos fotográfiai helyzetet vett észre, hogy ha egy színes képet monokrómban fényképezünk, vagy átkonvertáljuk, akkor a színeknek a tónusa nagyon érdekesen változhat, ami az életben egy nagyon erős, középtónuson mozgó üzenet, a pipacs vöröse, ez fekete-fehérbe áttéve szinte befeketedik. Ez azért fontos, mert amikor fekete-fehérben komponálunk, akkor érdemes tudni azt, hogy melyik szín milyen tónust ad milyen szürketónusban mozog. Mert pl. amikor majd modellel dolgozunk, és segíteni kell pl. sminkben, akkor teljesen más mondjuk egy fekete-fehér képhez a make-upot elkészíteni, mint egy színeshez, ill. ff képnél lényegesen erősebben kell ezeket használni. Tehát egyrészről ez egy nagyon fontos megfigyelés a képen. Másrészről azért, mert az üzenete nagyon pontos, jól fókuszál Nóra ebben a képben. Ami egy picit a kompozíciót gyengíti, az a jobb alsó sarokban ez a fehér valami, ami egy kicsit zavarossá, zajossá teszi ezt a dolgot, tehát kevésbé lehet erre a gyönyörű felületre koncentrálni. Nem is annyira letakarni lehetett volna, inkább egy kicsit arrébb mozdulni, és máris kevésbé lenne ennyire erős. De az egy disznó a szorgalmira megvan, és ha a Nóra szereti ezt a világot, ha érdekli őt a fekete-fehér, akkor próbálkozzon vele, hogy milyen színek mit adnak vissza. (szőke)
értékelés:

Kacér pillantás
Időnként nagyon megtévesztően tud nézni a barátom. :)

Fekete-fehér kép, szuperközeli arcrészlet az, amit látunk, ráadásul nagyon meglepő, mivel egy női arc részletét látjuk, és a szem beletekint az optikába, vagyis felénk néz, a képet elsősorban azért jó nézni, mert a képen lévő modell tényleg nekünk üzenne valamit, ha a címből indulunk ki, egy kacér pillantást. Mi az, amitől a barátom kategóriában egy úgymond öreg és rutinos megközelítést látunk, és mégis érdemes erről beszélni és nem a kompozícióról. Azaz, amit most mi a képen keresztül átélünk, mi kapjuk ezt a csábítóan kacér tekintetet, ezt valójában nem mi hívjuk elő, mi csak tanúi vagyunk annak az állapotnak, amit a fotós idéz elő. Azaz ő egy olyan közeli viszonyban van a modellel, olyan bizalmi viszonyban, ahol a modell kitárulkozik. Nagyon sok érzelem és érzékiség van a képben. De ezeket a kapukat, ajtókat, zárakat, spalettákat a fotós nyitotta ki, és ezt fontos kimondani. Tehát ennél a képnél érdemes lesz pl. a fórumban mindarról is szót váltani, ami pl. a Dénes filmje kapcsán is félig-meddig elhangzott, hogy fontos, hogy mi történik a forgatás, az exponálás pillanata előtt. Ugyanis nyilvánvalóan a Ferinek valamilyen szituációt, helyzetet kellett létrehoznia, akár szóval, gesztussal, mondattal, ami kiváltotta ezt a gesztust. A szemre bármit is mondhatunk, de nem csillan ki belőle ez a kacérság azt nem, és mindezt, amitől igazán izgalmas lesz ez a kép az azért nem érdekes, mert ott van a dramaturgiai, pszichológiai pillanatot, amiben hirtelen mint egy vadászó pók, el tudta csípni, meg tudta örökíteni ezt a pillanatot. Ebben a fotós a varázsló, mert ez egy szakmai kérdés is. Vajon amikor arcokat, helyzeteket, portrékat fotózunk, akkor egy megleső szemmel kvázi dokumentálunk, vagy egy picit manipulálunk, létrehozunk egy ilyen manipulált képet. Nem a számítógéppel, nem úgy, ahogyan eddig sokat láthattunk, hanem azzal, hogy a Feri létrehozott egy csodálatos, könnyed helyzetet, avagy a kommunikáció létrehozta ezt a helyzetet, amiben már csak annyi dolga volt, hogy katt, és máris itt van előttünk egy felejthetetlen kép.
   Három disznó lenne, de a Hegyi elvenne egyet, mert a Feritől már nem fogadhatunk el kompozíciós pontatlanságokat. Mert ugyan a kép jó, de a kompozícióval nem tudok mit kezdeni. Nézd meg a homlokrészt, ha ott beletakarsz erősödik a kompozíció. A jobboldali részen szintén, ha letakarsz ebből a nagy üres felületből – nem az egészet, csak egy részt – akkor szintén. Én visszatartok egy disznót a háromból, mert egy ilyen rutinos rókánál már nem tudom elfogadni a kompozíciós pontatlanságokat. Hunyoríts és nézd meg, akárhol takarsz bele, erősödik a kompozíció, a homlokrészből, a jobb oldalon, de még a baloldalon is, ha csak egy ujjat hagysz, tehát szinte bármerre lehetne ezt mozgatni, te bekomponáltad ezt a szemet középre, mivel erről a kacér pillantásról akartál mesélni, és ez meg is van, csak elfelejtkezni látszottál, hogy itt tömegekkel, képtömegekkel is dolgozunk. (szőke-hegyi)
értékelés: