Elemzés

Egy álló formátumú képet látunk, ahol talán egy apa és a kislánya ülhet egy asztal előtt, valahol egy lugasban, vagy hasonló kerti részletben, és az asztalon, ha jól látom, egy tükör vagy üvegfelületet láthatunk. Nem tudom igazából, hogy ez a tükör visszatükröztet a kamera mögülről, vagy egyfajta átlátást torzít az asztalfelületen keresztül. Majdnem középosztatú szakasz az az asztal, amin az apuka könyököl, és ez kettős üzenetté változtatja ezt a képet. Egyrészt nagyon izgalmas ez a torzított, furcsa, alsó régió, és nagyon érdekes a kép felső része, ami egy valamilyen emlékküldemény, ami attól válik a szokványos családi képekhez viszonyítva erősebbnek, hogy a kislány kommunikál a fényképezőgéppel. Nyilván nem a fényképezőgép az elsődleges oka ennek, ma már, ebben a korban a gyerekek is ismerik a számítógépeket, fényképezőgépeket, kamerákat, hanem a fényképész, aki a kamera mögött lehet, vele van egy olyan biztonság, egy olyan közös játék, egy közös kikacsintás, amiben a kislány, mint főszereplő tökéletesen tudja azt, hogy aki a gép mögött van - talán anya, vagy bárki, akivel jó kapcsolatban van - annak ő most megmutatja, hogy apát megpuszilja, és hogy ez egy üzenet lesz. Tehát ez egy nagyon szép, majdnem színházi helyzet, és ettől válik többé, mardandóbbá a kép felső része. Az alsó része pedig, mint ahogyan az emberi test a keleti kultúrában, különválik, mint ahogy a gyökércsakrát, a koronacsakrát, a szívcsakrát teljesen másként értelmezik, olyan, mintha egy alsó régió jelenne meg a kép alsó osztatában. Ott viszont egy rövidnadrágot, egy rövidnadrágos lábat látunk, egy kezet látunk, és a rövidnadrág úgy takarja, fedi az emberi testet, hogy azért ebben a tükröződésben vagy átlátásban azért a combok erőteljesen vannak jelen. Azok a testrészek, amelyek akár még a századelőn, vagy a II. világháború előtt a legkihívóbb, legzavarbaejtőbb testrészek voltak. Ma már másmilyen a világ, de mégis ott van ennek az egész érzelmi rész, majdhogynem azt mondhatnám, hogy az érzékisége. Ha esetlegesen efelé próbálunk elmozdulni a kép értelmezésében, akkor a kettős osztatnak vagy tudatosan, vagy tadatalatt az egyik megoldása az lehetne, hogy érzelmek-érzékek alsó régiója bújik meg a felszín alatt, és a valóságban látható történésekben a konszolidáltabb helyzetek, szituációk, amiben csak az vet föl kérdéseket, hogy a kisgyerek, aki pont a gyermekisége miatt nem a felnőtti létezés, a felnőtt világ része, mégis olyan érdekes szemkontaktussal, gesztussal fordul ide, mintha tudna arról, hogy a kép alsó osztatában egy ilyen furcsa tükröződést vagy átlátást látnánk. Ettől kap ez az egész kép egy nagyon nehezen megfogható de nagyon furcsa fülledtséget, aminél lehetne vitatkozni, hogy az odahelyezett cigaretta, vagy a fényviszonyok, az exponálás minősége, sok mindenről lehetne kérdezni, hogy tökéletes-e, de alapvetően ez a légkör, ez viszont jól körülhatárolhatóan jelen van. Én ezt a képet három disznóra értékelném. (szőke)
értékelés:

Úgy látszik ez az Estiskolán divatos, vagy sokak által szeretett, használt fényképezési helyzet, egy nagyon régi, valójában egy halott épület ablakmélyedéséből látunk kifelé, ahol egy bányászlámpa, egy karbidlámpa van az ablakmélyedés peremén, és kifelé látunk, erre a termésköves, szomszéd fal felé. Nyilván ez a kép az elmúlásról, az épített környezetről is szól, egy úgynevezett ferde, döntött kameraállásban fényképezték ezt a képet, amit manapság szintén előszeretettel használnak a fotós, de akár a filmes alkotók is. Én megkockáztatom, hogy maga az ablakmélyedés függőlegeseihez mérten igazából nehezen tudom eldönteni, hogy a jobbra dőlő felület dőlésszöge az azon a határmezsgyén belül van-e, hogy karakteres fellépésnek vagy dőlésnek fogadjam el, vagy azon a mezsgyén belül van, hogy csak megbiccent kicsit a kamera. Nem tudom ezt 100 %-osan eldönteni, és ez az érzet valószínűleg azért van meg bennem, mert maga a kamera kompozíciós rendje bele is vág ebbe az ablakmélyedésbe. Talán ha a mélyedésben lévő tárgy elmozdul jobbra, akkor erősebb lenne a kompozíció. Tehát egy kicsit úgy érzem, hogy esetleges a ferde kompozíció, ezáltal az árnyékok ritmizálása, például az ablakkivágából látható szomszéd fal árnyéka is nem 100 %-osan pontos. Ebből fakadhat az, hogy nem kap igazából fajsúlyozást az épületbelsőben leomlott falrész, az épületbelsőben lévő sötétség, ami itt egyfajta keretként szolgál, a kiégettsége miatt viszont az ablakon át látható rész sem kap elég súlypontozást. Nincs eldöntve, hogy hová fókuszál ez az üzenet pontosan; a belső világba, vagy a belső világ repedésén, kijáratán keresztül a külső világba. A kettő között hezitál az egész kép, és a ritmikai problémák énszerintem ebből a sramatirgiai bizonytalanságból áradnak. Ettől függetlenül az is egy picit a problémám, hogy keresem az alkotó és a jelenlévő üzenet közötti erős, szubjektív kapcsolatot és ezt nem 100 %-osan találom most. (szőke)
értékelés:

Tavasz kívül-belül

Egy rózsaszín fa virágai alatt látható az alkotó, egy ciklámenszínű ruhában, nyilván a tavasszal függ ez össze, és a kompozíció, aminél a perspektíva, vagy a szem magassága az emberi alak alatt helyezkedik el, így a kamera egy kicsit felnéz a modelljére, ettől láthatóvá válik a modell körül a fa, amelyen virágokat látunk, amik felülről tulajdonképpen beborítják őt, és egy kis rózsaszín virágkoronával keretezik. Alapvetően ez a rózsaszínes hangulat határozza meg a képet, mert ugyanilyen kevert, fehérrel lágyított színek vannak a ruhán, a pici kis fényfoltokon, és ugyanígy fehérrel hígitott, gyengített a két fülbevaló is, ami egy világoskék színnel van jelen a bőrön, a nyak és a félprofilos arc állkapocs körüli részén. Ami formailag talán egy kicsit fura, noha tudom, hogy Anita szemüveges, hogy ez a kicsit színházszerű, játékos, 30-as évek szabad táncaira jellemző archaikus visszatekintés, mint egy kis görög nimfa, ebben a formavilágban én úgy gondolom, hogy a szemüveg nem megfelelő. Tudom, hogy ez a szemüvege, de lehet, hogy a kép kedvéért talán érdemes lett volna levenni, és ez az én szubjektív véleményem csak, de úgy gondolom, hogy ha Anita vonzódik az ilyenfajta játékokhoz, ahol próbál kicsit műtermibb, színházszerű beállításokat létrehozni, akkor érdemes mindezt akár egy vászonnal, amit maga köré teker, vagy olyan felülettel dolgozni, ami miatt nem fog a kép üzenete lavírozni egy klasszikus stílusjáték és egy mai, dokumentumfelvétel között, ahol az ember csak odaugrott a fa alá és elkattintotta a képet. Most egy kicsit én e kettő között érzem a határmezsgyét, és ha Anitának van kedve és ideje ezekhez a stílusjátékokhoz, akkor ezeket az archaikus helyzeteket érdemes ugyanúgy felfogni, mint egy filmforgatást, vagy egy klasszikus fotózást: rá kell készülni, és mindazokat a rekvizítumokat, ami rajtunk a XXI. századot jelzi, azt el kell tüntetni, vagy át kell alakítani, hogy a stílusa működjön ennek a tavaszvárásnak, az érzékiségnek, a nyitottságnak, és mindennek, ami a nőiségre utal. Meg kell hozzá keresni a megfelelő jelzéseket. Akár hagyni kell, hogy a vállak látszódjanak, vagy a civil és privát dolgok lekerüljenek ezekből a történetekből. Ismételni kell, hogy ez a görög nimfa működjön. (szőke)
értékelés:

És ő vajon mit látott, ha itt kinézett?

Egy álló formátumú képet látunk a Klastromról, annak egy részletéről. Egy épületfotónál, mivel térbeli formákról van szó, nagyon fontos a megvilágítás megválasztása, vagyis hogy melyik napszakban készül a fotográfia, mert egy épület, egy falfelület teljesen más arcát mutatja kora reggel, délben és este. A fotós döntése, hogy az épületnek csak egy részletét vagy az egész épület formáját választja-e az ábrázoláshoz. Ezen a képen egy részletet látunk, ami jellegzetes részlet, de a kép nem tagozódik, nem ad térélményt, a falfelület mellett az egyetlen, ami egyáltalán létrehoz egy másik dimenziót az a távolban az ablakrésen át áltható erdőrészlet és az ég kékje. Azonban még ilyen esetben is van mód arra, hogy akár az előtérbe állított modellel, akár a rés mögötti térben olyan formai megoldásokat hívjunk be a képkereten belülre, ami segít abban, hogy a képnek térbeli kiterjedése is lehessen. Ami a kompozíciót illeti, nincs értelmező magyarázata annak, hogy miért tért el a fotográfus a függőlegestől, hogy miért dől jobb felé, pontosabban hanyatt a kép. Ezen kívül a már szokásos kérdés is újra felmerül, hogyan jelenik meg ebben az üzenetben a fotós, Anita, mi az, ami által érzékelhetünk kötődést, vagyis a kép bemutatása a technika és a fények miatt nem tárgyszerű, nem plasztikus, a személyesség pedig nem került a képre. Ha például egy ilyen épületromot fényképezünk, akkor három lehetőség is, három út is választható. Az egész közeli részletek megmutatása, a teljes épület bemutatása, vagy a falrészt díszletként használva női vagy férfi modellekkel a forma kontraszt megmutatása. Ez a kép jelenleg a háttér, de nem kerül kontextusba, nincs elindítva a történet. (szőke)

Kis kút kerekes kút van a mi házunkba’
’riglizni!’
Kis kút kerekes kút van a mi házunkba’
’riglizni!’
című hangulatot látjuk itt, ahol a tavaszvárás van, mert a szépen meszelt barackfák alja nagyon jól látszik a fotoshoppal sötétített környezetben, és a felhők feltűnnek itt is. Ettől függetlenül ezt a képet szeretjük, nagyon mesei a Tapolcán készült öntött vasbeton kút a léces kis kerítéssel, a fehérek a fehérrel jól rímelnek, a korabeli Bramac cserép is gyönyörű szép, a kúttekerő vas is nagyon szép, nekem egy kérdésem lenne, hogy számomra most a kút objektuma - pont azért mert a cseréprész takarásában van, a tekerőre rá van lógatva - nekem most ez balra nyitódik, tehát balra néz. Mint egy portrénál, balra van az iránya. Ehhez képest az egész kút balra van komponálva, nyilván, hogy a barackfák is látsszanak, csakhogy mivel rajta van ez a lazúr, jobbról egy sötét tömeget látok, és a baloldali részen van a kút világos foltja, nekem most a kép, úgyhogy szeretem, és nagyon jó hangulatú - de balra bukik. Ha lehetséges, hogy az alkotó a helyszínre visszamenjen, bár már nem lesznek kopaszok a fák, de lehet, hogy újra tudja értelmezni ezt az épített környezetet, talán ha egy picit eltolja ezt a kompozíciós rendet, és a táborban játszottunk a világítással, a fényekkel, egy reflexet kellett volna a kerékre, ahogyan játszottunk a kis üveggolyóval, prizmával, oda kellett volna küldeni egy kis fényt, de az irány nagyon jó, hiszen nagyon jó, amit megtalált látványban, ha lehetséges, az alkotó menjen vissza, és ismételje ezt meg. Ha nem lehetséges megismételni, akkor viszont nem tudunk három disznót adni emiatt, pedig majd megreped a szívünk.
Kis kút kerekes kút van a mi házunkba’
Nagyon halkan Hegyi ezzel a nagyon besötétített képpel azért nem ért egyet, és Feri, ezen kívül Hegyi Zsolt azt mondja neked, hogy érti, hogy te miért akartad ezt ennyire sötétben és drámaiban tartani, mert megtetszett neked ez a vakító fehér formavilág, ugyanakkor azt kell, hogy mondjam, hogy ennek most tónusértékben nagyon túlhúztad a sötét ellenpontját, mert nem maradtak benne részletek. Nem látom a fáknál az ágakat, a részleteket, még elgondolni sem tudom, csak a felhőknél a folytatását. Így Macbeth erdeje nem fog megérkezni hozzánk. Ismétlés. (szőke-hegyi énekkar)

Szaladgál még mindég ide-oda.

Itt egy képhármast láthatunk, egy triptichont, ami egy történetet mesél el az alkotó, aminek a középpontjában egyrészt egy absztrakt formát láthatunk, általában a kép középterében, látunk egy főszereplőt, egy gyereket, és a háttérben látunk egy térhelyzetet, ez talán egy vasútállomás fogadóépülete lehet. A képhármasból kiderül számunkra az, hogy ez a két képen is absztrakt formának ábrázolt helyzet ez egy modern szobor, és a három képből kettőn szerepel a főszereplő. Azt nagyon fontosnak tartom megemlíteni, hogy én el tudom fogadni ezeket a képhármasokat, hogyha ezek egymásra épülnek, és nem esetlegesen kerülnek egymás mögé. Mert ezeknek a képhármasoknak mindig az a szerepe, akár egymás mellett, akár egymás alatt szerepelnek, hogy egymás dinamikájára válaszoljanak, egymás dinamikáját erősítsék. Tulajdonképpen ez hasonló, mint a zenében egy akkordnak a felépítése, tehát nem lehet össze-vissza beszélni egy ilyen történetben. Itt, ebből a képhármasból azt kell, hogy mondjam, hogy a tér szempontjából egy jó megállapítást tesz az alkotó, de a szereplő mozgatása - márpedig még ha egy gyerekről van is szó, a szereplő mozgatása akkor is egy fontos szempont ezekben a térjátékokban - csak két képen működik jól, merthogy a középső képen számomra úgy tűnik, hogy az alkotó azt szerette volna megmutatni, hogy a szereplő nincs a képen és ő elbújt; ugyanakkor olyan jól sikerült ez az elbújás, hogy még nyoma sincs, márpedig azt ismerjük, amikor a kisgyerekek bújócskáznak, hogy ők úgy el tudnak bújni egy cérnavékony fa mögé, hogy azt gondolják, hogy ha ők nem látnak, akkor mi sem látjuk őket. És ez egy nagyon jellemző gyermeki humorforrás, de én nem tudom felfedezni a gyereket, azaz kvázi erre nem tud utalni a középső kép. Hogyha külön szemlélem a három képet, márpedig mivel a második kép kilóg, és nem köti össze a történetet kellő erővel, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy kettézuhant ez a hármas kompozíció, és az első kép már a vágás, a kisgyerek karja és a szobor közti tónusrendben lévő differenciák hiánya miatt is gyengébb, a harmadik képpel tudunk igazából foglalkozni, és én ezt szeretném a továbbiakban elemezni. Egyrészt; másrészt pedig azt kell, hogy mondjam, hogy az alkotó ezt a szorgalmi kategóriába küldte be, de ha az első két képet elvetjük, és csak a harmadikkal foglalkozunk, az abszolút működik a tavasz kategóriájában, tehát az alkotó hozzájárulásával ezt átteszem a tavasz kategóriájába, és csak azzal foglalkozva ez egy háromdisznós kép. Miért? A portré, az emberábrázolás egy egészen speciálisnak tekinthető formája a gyermekábrázolás, úgy is mondták régebben a fotósok, volt egy ilyen szó rá, hogy "röhögős". Ennek vannak műtermi, és szabad térben elkészített formái. A műtermi formákat ismerjük, amikor a kisgyereket beállítják a kisvonattal, a kisvödörrel, egy, a természettől elzárt környezetben, és ott próbálják meg a gyereket ábrázolni. A közös jellemzője ezeknek a képeknek az, hogy a gyerek ezt a fotózást nem akarja, nem együttműködő, sok esetben a fotósnak külön fáradsága az, hogy ne egy síró gyereket lássunk a képen, aki menne már haza, vagy ne a zokniját húzogató, zavarban lévő gyereket, hanem egy olyan portrét próbáljunk meg készíteni, ahol legalább valami imitációja történik a pozitív kisugárzásnak. Most ebben a helyzetben az alkotó egy másik utat jár, ami nagyon fontos, és nagyon jó, hogy együtt lenni azzal a modellel, együtt élni azzal a kisgyerekkel, aki a képünknek majd a szereplője lesz, bevonódni az ő játékába, tulajdonképpen elkezdeni vele játszani, perspektívában is az ő szintjén mozogva, tehát az nagyon fontos, hogy méretben ne egy felülről fényképezett, esendő beállítást próbáljunk mutatni, nagyon jó, hogy az alkotó le tudott ülni, kucorodni a kisgyerek világába, és bevonódott az ő játékába, mert látjuk, hogy a kisgyerek arra figyel, hogy ő mit csinál, tehát tulajdonképpen felénk figyel, ha nem is néz 100 %-ig a kamerába, fel tudta a fotós kelteni a gyerek érdeklődését, és a gyerek előbújik a forma mögül. Ami még nagyon fontos a helyzetben, hogy látunk a bal felső sarokban egy, a kamerába beszűrődő erős fényt, ami nagyon erősen és izgalmasan töri, szabdalja ezt a formát, tehát tulajdonképpen a Nap is átkukucskál a forma fölött, ahogyan a gyerek is egy párhuzam, ő is átkukucskál a formának a két lába között., és benéz ide hozzánk, kíváncsian figyeli, hogy mi történik itt közöttünk. Ráadásul egy nagyon jó perspektivikus játékot is látunk, és a tömegelosztás is nagyon jól alakul, mert a kép bal oldala egy 2/3-os tömeget képvisel, mivel ez a forma vágva van a jobb oldalon, ez 1/3-nál is kevesebb lenne, és ezt a gyerek formája, a gyermeki test tömege húzza vissza, tartja egyensúlyban – tehát a gyerek a mérleg nyelve. (szőke)
értékelés:

Zsolt elmagyarázta, mi az, amit látunk, aminek nagyon örülök, és annak is, hogy Dénes a fényképezésen keresztül olyan terekbe is elérkezik, ahová a normál látogató nem, és ettől olyan terek nyílnak meg, amik egy pirksz kapitány kalandjait mutatja, elfogadom ezt, hogy ezt megtalálod, ezt a stúdiumot, de ez nem ad többet ennél, ez egy stúdium. (szőke)
értékelés: