Feladatmegoldás

Zsolt, druszám, én most azt mondom, hogy erre megkapod a három csillagot, de én most úgy gondolom, hogy ezeket az egymásra fotózott önképes szituációs gegeket meg tudod oldani, oké, jól van, rendben, ugorjunk. Merthogy ez a geg primer, viszont jó lenne beljebb menni, előre haladni, és a tizenkettedik ilyen már unalmas. Félre ne értsd, jól csinálod, jó ez, jó, de minek? (hegyi)
értékelés:

Néhány éve terjedt el ez a szívecske mutatás, mondjuk személyesen engem ettől kiver a víz, rosszabb, mint a peace-villázás, van benne valami erőszakosan érzelmes, de ez most mellékes, hiszen ez jóllehet csak az én hibbant elmémre jellemző meglátás, nem kell elfogadni. Ami a képet illeti, gondolom, hogy arról lehet szó, hogy a két kéz nem egy azonos ember két keze, hanem két különbözőé, de ha így van, ha ez az értelme a képnek, akkor valószínű ezt valahogy úgy és olyankor kellett volna megfotózni, amikor ez egyértelműbben érzékelhető marad, mert ebben az árnyékos megoldásban ez nem evidens. A helyszín jó lenne, ha ez a lámpa nem lenne hangsúlyosan jelen, mert így van ebben valami talált. Érdemes lenne végiggondolni, hogy melyikhez ragaszkodsz jobban, az árnyjátékhoz, vagy a két külön kéz élményhez, és abba az irányba elmozdulni. Ismétlést kérek. (hegyi)

Bara, én azt mondom, hogy véleményem szerint ez az irány nem a te utad. Ez a szendvicselés a szelektív színezéssel nekem csinált. Egyrészt a szelektív színezés egy hamvába hótt próbálkozás volt az alkalmazott fotó területén, amikor a digitális utómunka kezdett teret hódítani, de értelmetlen, durva és esztétikailag nem alátámasztható, nem véletlenül nem használják már, mert szájbarágós, primer. Ami pedig a szendvicset illeti, ez akkor okolható és élvezhető, ha kompozíciós és hangulati indoka van, képen belül, vagyis ha a két réteg úgy erősíti egymást, hogy abból egy új minőség tud létrejönni. Csak azért, hogy az alap kép komponálási rendetlenségét, vagy érdektelenségét elmossuk, nem szabad használni.

A szendvicsnegatív - vagy digitnél a két képet layerekben összesítő - metódusról hadd mondjak valamit, általánosságban. A helyzet az, hogy egyrészt két rossz képből attól, hogy egymásra helyezzük a két filmet, nem kerekedik ki egy jó, vagyis a két kiinduló képnek önállóan is értelmezhetőnek kell lennie. Másrészt a helyzet az, hogy azért használják ezt igen ritkán, mert tulajdonképpen olyan, mintha egy, az alap képen nem szereplő, nem oda komponált, onnan hiányzó érzetet, élményt próbálnánk becsempészni, miközben ez azért általában lebukik, és nem jön létre az új minőség. Meg kell különböztetni az, amikor akár egy képre több expozícióval tudatosan, mint egy mozgásfázis, közel azonos képelemek kerülnek körülbelül ugyanabban az időben, mert ott ez erősítheti egymást és nyithat egy plusz értelmezési síkot, filmszerű mozgásélményt imitálva. (hegyi)

Itt most csak annyit, mert az előzőben kiveséztem ezt a berendezést, hogy a színvilág tökéletes, a vágásnál figyelj arra, hogy ha szem alatt vágsz, a szemgödör ne induljon el, mert az így nem pozitív élmény, tehát a tanulmányodból a színek, amit innen használnék, úgy, hogy a modell ruhája, sminkje és a környezet is hozzá tudjon ehhez idomulni. Ismétlést kérnék. (hegyi)

Hmm, ezzel most nem tudok azonosulni. Túl sok a képelem, három karkötő az előtérben, a hajzuhatag, a póló feliratai, a csillagok, és még a tekintettel is kéne foglalkozni, ez így együtt sok. Ráadásul nem nagyon értem, mire megy ki a fuvar itt most, miért készült ez a kép? Bizonytalan vagyok, mert nem adtál elég kapaszkodót. (hegyi)

Fú, Bara, de kár azért a táskáért, vagy mi a fene az, ami belóg itt jobb alul... kiváló megfigyelés, nagyon jó kép lenne, csak így most ezzel az életlen, kusza formával ellene dolgozol a fő motívumnak. Nem tudom, hogy ő ismerősöd-e, vagy megtalálható-e még, mert érdemes lenne vele dolgoznod, jól érzed, mi a lényeg, miben van az izgalom ebben a világban, a kockás, a csipke, a haj ritmusa kiváló. Ha van mód, jó lenne ismételni kevésbé talányosan zaklató környezetben. Ha nincs, akkor két csillag. (hegyi)
értékelés:

Lehet, hogy unásig mondom, de nekem ez az új világ kifejezetten tetszik, amit Márti felfedez magának. Finoman szürreális, ahogy az álom és valóság, a vágy, a képzelet és a realitás lehetőségei találkoznak, ahogy az ember eszelős energiákat mozgósítva próbálja a saját képére és vágyai szerint módosítani a környezetét, tipikus városi dzsungelharc, amiben az a legszebb, hogy Márti igen jó érzékkel áll meg azon a határon, ahol ítélkezés nélkül közöl számára izgalmas, érdekes történeteket, amit aztán a nézőjére bíz, hogy fejben maga fejezze be magának. A kép találtsága erény, hiszen ha ezt kivasaljuk szabályosra, elvész a fűszere, elvész az atmoszférája. Utazás a kert végéig, köszönöm, Márti, hajrá! (hegyi)
értékelés: