Feladatmegoldás

Péntek délelőtt volt egy lyukas órám, ezt kihasználva a munkahelyem udvarán bóklásztam. Szeretem ezt az udvart, tele van madarakkal, virágokkal, csenddel és fénnyel. A fények különösen szépek voltak az eső után.

Ezt áttenném a Természetfotó leckébe, mert a Péntek délelőttre viszonylag kevés kapcsolódást találok még akkor is, ha péntek délelőtt készült a kép. Ha a leiratot elolvassuk, akkor nem csak azok a képek férnek bele a péntek délelőtt hangulatba, amik péntek délelőtt készülnek, és ezt a hangulatot nem nagyon tudom ennél a képnél értelmezni. Ha természetfotóról beszélünk, akkor a megfigyelés nagyon pontos. Valamitől van egy szürkés fátyol ezen az egészen, nem tudom, hogy mitől, itt nem is a fehérek a kérdések, hanem a sötét tónusok. Nincs meg az a -tól-ig határ a tónusmenetben, amiknek meg kellene lenni, ettől egy kicsit fáradt az egész, miközben a vízcseppek nagyon jók, de ha kicsit kontrasztosabb lenne, akkor azok is jobban kijönnének. Erre egy csillagot adok azért, hogy a leckét tessék értelmezni, és megállapodtunk abban, hogy nem teszünk át leckét sehonnan sehová, ha ide küldted, akkor itt kapja az értelmezést, természetfotóként más lenne a helyzet. (hegyi)
értékelés:

A dolog, amit Ágnes itt megfigyelt, abszolút izgalmas, itt a hozzászólásokból tudom, hogy van, aki John Lennont képzeli a képbe, van aki Harry Pottert, mind a két irány jó megfigyelés, ez valószínűleg a szemüveg miatt lehet. Ez azért fontos, mert ezekkel az árnyképekkel mondhatóan évszázadok óta foglalkoznak, akár kávéházi szinten, akár a 20-as években az árnyképes ábrázolások színházi irány is volt, szóval ez egy jó megfigyelés, és nagyon fontos az embernek tudnia azt, hogy adott esetben milyen formák hogyan rajzolódnak át egy ilyen vetített képnél. A kép nagyon erős, nagyon jók ezek a kis tulipános virágos falvédőminták. Kettő problémám van: az egyik a kép, ami belóg. Ez fontos, az oda kell, ha az ott nem lenne, akkor billenne az egész. A belógó képkeret és a belógó könyv ad egyfajta keresztirányú párhuzamot egymással, de mind a kettővel ugyanaz a bajom. Egyik az, hogy a belógó könyvnek sem ártana, ha jellegzetesebb formát találunk, olyat, ami jobban kiugrik ebből a helyzetből, hogy előtérként tudjon szerepelni, és a háttér sem mindegy, hogy mit lógatunk oda be. Ez a képkeret csak jelzésértékkel van jelen, mint folthatás jól ellensúlyoz, de ide kellett volna valami a valóságból. Most ez így egy kicsit esetlen. Ahogy a könyvnél is ugyanaz a helyzet, kicsit jellegzetesebb könyvet kellett volna választani. Most a képnek a bal oldalán van egy váltás. Ez valószínűleg vagy a szobafal, vagy a sarka, de ez tónusban ad egy törést ennek az egésznek. Ha ezt ott letisztázom, ha a képhatár ott van, kicsit beljebb hozom a könyvet, akkor a törés nem szerepel a képen. A fejből elég lenne annyi, amennyi marad, itt az a kérdés, hogy hogyan tudom a könyvet úgy emelni, hogy nagyjából ide vetítsen, ahova most, és mégis többet kapjak belőle, hogy értelmezhetőbb legyen a címlap. Ezzel lehet dolgozni, kettő csillagot adok, úgy, hogy kérem, hogy ezzel játsszál, és akkor még egy csillagot minimum fogsz érte kapni. (hegyi)
értékelés:

Ez egy kellemes kompozíció, a Károly-híd környezetét is jól mutatja, tulajdonképpen egyetértek a dologgal. Egy csúcsára állított háromszög-kompozíciót látunk, még akkor is, ha ez a torony egy újabb háromszöget indít el a tó másik oldalán, de a képalkotó elemek a kép közepe és alsó régióiban határozottabbak. Itt is van egy problémám, hogy itt létrejön valamiféle folthatás a kép bal alsó részénél is, de mégis ezek elgyengülnek, és ehhez képest lényegesen erősebb a kép jobb oldalán lévő korlát, efelé billenti az egész mérleget az a fajta rácsozat, ami a víz tükröződésében is megjelenik. Ezekre azért érdemes odafigyelni, mert ebben a helyzetben valamivel kompenzálnom kell tudni. Jó ez a dolog, viszont nem árt, ha valamit oda tudok képzelni. Ez a fotós dolga, hogy kitalálja, hogy mi kerül oda, most ez súlypontban billeg, de a kettő csillag megvan. Azért kettő, mert András kompozícióban ennél lényegesen határozottabban tudsz beszélni, és nem nagyon tudom azt elfogadni, hogy dőljön a horizont, és azt sem, hogy ennyire túlélesített képeket adsz. Szép ez a meleg tónusú fekete-fehér, amit kitaláltál magadnak, de kicsit szépelgő. Ez egy sima fekete-fehér képben is tökéletesen megáll, nem kell ehhez a bindzsizés. (hegyi)
értékelés:

Ez a kép az Épített környezet leckére kevésbé jó megoldás, nem értem, hogy miért kell ezt a képet ide küldeni, amikor ez nem egy jellemző helyzet. Az épített környezetnél vagy egy nagyon szubjektív nézőpontból, ami a saját élményünk a saját környezetünkben, vagy abból a környezetből, ahol éppen kirándulunk, vagy pedig valami nagyon jól értelmezhető struktúráról beszélünk. Ez a kép nem erről mesél. Ez nem a kép erejéből von le, hanem a kép leckebesorolásában kérdés. A kép ereje tökéletesen érthető számomra, nagyon jó ez a párhuzamba állítás a lakótelepi ablaksorral, a szinte egyenfüggönnyel, ami itt létrejön, a szürkeséggel, és az az organikus forma, ami árnyékként megjelenik, mint lenyomat szerepel. A lenyomat már eleve ad egy plusz áttételezést, és ez a kettő együtt egy jó párhuzamot hoz. A kép maga egy három csillagos kép lenne, ha megtalálta volna a helyét a leckesorok között, így most ez kettő csillag. Nagyon könnyű a 13-as leckébe bedobni mindent, de próbáljuk ezt is egy kicsit szigorúbban venni, vannak leckéink, amik fedik ezt a dolgot. (hegyi)
értékelés:

Frederico García Lorca-nak ez a műve számomra az egyik legfontosabb és legkedvesebb drámája. Én nagyon szeretem, Sütz Ilával láttam a Madách Kamarában. Ahogy itt látom, ez valószínűleg egy balettelőadás lehet. A Tánc lecke nem egy túl régi leckénk, de korábban is érkeztek táncelőadásoknak a képei az Estiskolára. Többször elmondtuk már, hogy ezeknél a képeknél, akár színházi előadásról van szó, akár koncertről, vagy balettről, vagy bármi más, koreografált előadásról, azt kell tudnunk, hogy attól tűnik könnyűnek a megoldás, hogy tálcán kínálja a koreográfus a látványt, mert a nézőnek el kell tudnia az előadást adni. Pont ez a tálcán kínálás az, amitől nehézzé válik a tánc, és bármi más előadásnak a fotografálása, hiszen, ha nem teszünk mást, mint ezeket a díszletelemeket, mozgássorozatokat ábrázoljuk, akkor tulajdonképpen csak dokumentálunk, ami fontos feladat, de a személyesség ennél a műfajnál sem megkerülhető kérdés. Jól föllelhetőek azok a koreográfusi elemek, amik jellemezhették ezt az előadást: az, hogy fekete ruhában szerepelteti a táncosokat, és csak a karok, a lábak, a fejek azok, amik mozognak, és jelzésértékkel bírnak, a sötét háttér előtt, mégis sikerült egy olyan pillanatot elkapnia Viktóriának, amikor a kommunikáció létrejön az alkotók és a nézők között, és ami szuggeszív hatást tud elérni a nézőben. Lehet azt mondani, hogy nem ártott volna, ha a lábfejek megmaradnak, egy kicsit kevésbé szűkre vágva talán ez létrejött volna. Erre tanácsként azt tudom mondani, hogy egy ilyen előadásnál az ember szemmel követi az eseményeket, behatárolja azt, hogy mekkora mozgásintervallumok vannak az adott jelenetben, és ezeket utána már a képhatáron belül tudja tartani, ha leköveti a főszereplők mozgását. Ezt az előzetes megfigyelést nem árt megtenni, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy több előadást kell megnézni. Ez azért sem árt, mert, ha ismerjük az előadást, tudjuk, hogy hol vannak azok a drámai csúcspontok, amik vizuálisan is jellemzik az egész történetet, és akkor az exponálás pillanatában már felkészültek vagyunk arra, hogy ezt a történést rögzítsük. Ennél a képnél a helyzet rendben van, amit ábrázol Viktória, egy picit szűkre van komponálva, de nem egy könnyű helyzet. Ahogy nézem, viszonylag kevés fényben dolgozik, a kereső sem biztos, hogy megfelelő képet tud mutatni, ez szerencse kérdése is, és gyakorlásé is. Vannak nagy elődök, érdemes megfigyelni például Koncz Zsuzsának a fotográfusi munkásságát (aki nem azonos az énekesnő Koncz Zsuzsával), neki nagyon is jellegzetes képei vannak a színházi fotografálásban. Tudnám még mondani Keleti Évát, mint a szakma doyenjét. Azért mondom őket, mert attól lettek ők tulajdonképpen nagyon szerethetőek és híresek, mert az volt a fontos náluk, hogy megtalálják az adott alkotás mögött, a színész mögött az embert, azt az embert, aki az adott előadást létrehozza, annak a küzdelmeit, kínlódását. Ennél a képnél is ez az, ami erős, ez a jelenlét, ami itt létrejön, a küzdelem. Köszönöm ezt a munkát, szeretném, ha Viktória figyelne ezekre a kompozíciós dolgokra, de a három csillag megvan. (hegyi)
értékelés:

Az Estiskola ünnepi csipke-sorozatához én a Bartos nagyanyám csipkéivel járulok hozzá.

Ehhez a képsorhoz szeretném ideidézni Ágnes egyik korábbi képsorát, amit a dianéző alkalmatossággal készített, a Kockák c. képsort. Azért, mert ezzel a képsorral is sikerült Ágnesnak meglepnie, hogy ez egészen új megfigyelést, ábrázolásmódot indít el. Ágnes figyelmét szeretném ezekre a dolgokra felhívni, hogy a keresgélései során kinyit kapukat, és ha ezeket a kapukat kinyitja, akkor jó, ha utána újból és újból megnézi, mert lehet, hogy ezeken a kapukon többször, messzebbre át kellene járni. Hogy mik azok az impulzusok, amik ezt a látásmódot elindítják Ágnesben, ezt ő tudja megmondani, de ezekre kell odafigyelni, mert ezek lesznek azok a későbbiekben, amiből felépíthető egy Bartos Ágnesre jellemző sajátos beszédmodor.
   A képsorozat négy képből áll, ebből három tökéletesen egyféle hangulatot ad, és nagyon jó ritmusokat mutat. Annak kifejezetten örülök, hogy ezeken a képeken az első élmény, ami átsüt, az a szabadság élménye. Egy olyan alkotói szabadságé, ahol Ágnes azt tudta mondani, hogy őt nem érdekli a valóság, a tényszerű közlés, nem érdeklik a színek, a múltba révedő, porosnak is nevezhető tényszerű ábrázolások. Ő ezzel a csipke terítővel, amit itt látunk, elkezd játszani, és ettől a játékosságtól, ahogy a fényben forgatja ezeket a tárgyakat, köze lesz ahhoz a fajta élményhez, amit valószínűleg a készítő maga is átélt, még akkor is, ha adott korban esetleg ez a fajta szemlélődés nem volt divatos. Ezeknek a képeknek az ereje pont ugyanabban rejlik mint a dianézős képsorozatnál, hogy Ágnes félre tudta tenni a tárgyiasságot, és el tudott indítani egy olyan utat, amiben, azon kívül, hogy ő személyesen is jelen van, pontosan az új megközelítés által - azzal, hogy ő a mai kornak, és a saját elvárásainak akar megfelelni -, tudja elérni azt, hogy a folytonosság nem szakad meg a múltbeli érték és a jelen között. A leletmentés is nagyon fontos dolog, de számomra egyenértékű az, hogy az adott tárgyat, szituációt a mai korban is elkezdjük használni, nem vagyok híve annak, hogy múzeumot építsünk a lakásunkból, hogy múzeumi tárgyként kezeljük ezeket a dolgokat, mert akkor van ezeknek igazán szerepe, ha funkcióba tudjuk helyezni, amely nem kötelezően az, amit nagyapáink, nagyanyáink kitaláltak. Ezek a csipketerítők díszítések voltak az ágyvégeken, a polcokon, aztán ennek volt egy vadhajtása, amikor a spájzok polcaira, papírból készültek ilyenek. Nem tudom, hogy ki volt hasonló módon óvódás, vagy iskolás, mint én, amikor kisollóval papírból mi is vágtunk ki ilyeneket. Akkor is azt figyeltük meg, hogy milyen érdekesek ezek a játékok. Ezzel lehetett levenni minket a lábunkról, mert önmagában az az élmény, ami abból adódik, hogy egy üres papírlapot többfelé hajtva, ha abba belevágunk, akkor ismétlődő minták jönnek létre, ez csak egy darabig érdekes. Ezt azért mondom ide példának, mert az első három kép nagyon is jól mesél erről a helyzetről, ráadásul nagyon is nőies, sőt erotikus helyzetet kapunk. A ruhatervezők is újra felfedezik maguknak a csipkét, és modernebb ruhakompozícióknál is használják ezt a fajta régies díszítőelemet, azért, mert az esztétikai megközelítés ma is érvényes, ha modernizálni tudjuk a kapcsolódási pontokat. Az egyetlen dolog, amivel nem tudok mit kezdeni, az utolsó kép, a leltár. Értem én, hogy ez tulajdonképpen a tisztelet jele, hogy megmutatom magában ezeket a tárgyakat, de itt több problémám is van. Az egyik az, hogy ennél a helyzetnél a fehéren a fehér nem biztos, hogy jól mutat. Akkor sem, ha olyan árnyékokat vet a világítás, amivel a struktúra jobban érzékelhető. A másik problémám az, hogy ha én úgy döntök, hogy ezeket a tárgyakat megmutatom, akkor azokat úgy komponáljam, hogy férjenek is nagyjából bele. Itt most Ágnes kínosan ügyelt arra is, hogy ezek össze ne érjenek, hogy mindegyik megtartsa a maga területi hovatartozását, miközben a vágással kénytelen volt ezeket a dolgokat keresztülmetélni. Ez önellentmondás a képen belül, mert most vagy tényszerűen ábrázolok, és akkor nem vágok semmit, és a cél efelé mutatott, vagy pedig megmaradok az első három kép lírájánál, akkor erre az utolsó képre túl nagy szükség nincsen. Ha már azt mondom, hogy zárjuk le, vagy nyissuk ezt a folyamatot azzal, hogy egy leltárt készítünk, hogy kik a szereplők, akkor ezt nem lehet félig elmondani, hanem teljesen el kell mondani. Ez a kép levon az egésznek az értékéből egy kicsit, de a három csillag mindenféleképpen megvan azért, mert ez a játék azért fontos Ágnes számára, arra kell figyeljen, hogy amikor később, más munkáknál dolgozik, akkor azt az élményt, amit itt megtalált, fel kell majd tudnia idézni. (hegyi)
értékelés: