Feladatmegoldás

Ennek a portrénak a portré szabályzati könyv szerint komoly hibái vannak, de szerintem ezen a képen teljesen olyan a Zsolt, mint a valóságban. :) Egyébként Dani javaslatára töltöm föl.

Feri leírja a leiratban, hogy a portré szabályzati könyv szerint ennek a képnek komoly hibái vannak. Én szeretném végre ezeket a könyveket elolvasni, amit te emlegetsz, mert én nem tudok ilyen szabálykönyvről, de hát ez valószínű a könyvtárunk szegényességének tudható be. Nem állítom biztosan, hogy nincs ilyen szabálykönyv, de én szeretném azt látni, ahol ezek le vannak írva. Nekem ezzel a képpel más bajom van, mint amit te itt most írsz, hogy milyen szabályt rúgsz fel - nyilván a dekompozícióra gondolsz. Ezzel nincs problémám, de azzal van, hogy a világítás lapos, és azzal is, hogy a háttéren létrejövő fényfolt nem nagyon értelmes, pont a dekompozíciód ellen dolgozik. Próbálná visszarántani azt a tömeget, ami a fej foltja, de ahhoz nem elég határozott. Ez egy véletlenül exponált képnek tűnik nekem ebben a formában, világítás tekintetében. Mivel ott voltam, és mivel ismerem a csávót, aki ott van a képen, így tudom, hogy ez a helyzet nem egy beállított fotográfiai helyzet volt, hogy na akkor most rendben van a világítás, tessék gyakorolni, hanem épp akkor az a fickó a sörényével, magyarázott valamit. Te úgy érzed, hogy ezt a magyarázás pillanatát te elkaptad, de nem érzem ezt annyira jellemzőnek. Azért nem, mert ismerem a csávót, ő amikor magyaráz, akkor teljesen más arcot vág, itt éppen két mondat között van, tehát nem sikerült akkor exponálnod, amikor jellemzőek a gesztusok. A másik dolog az, hogy ebben a tónusrendben, amiben ez most dolgozik, nem sok jövőt jósolok ennek a fickónak, jól látszik, hogy magas vérnyomással küszködik, az is, hogy emésztési problémái vannak, magyarán eléggé hurutos beteg színeket sikerült itt létrehozni. Kicsit kellene ezzel is dolgozni. Harmadrészt, nem tudom, hogy te mit gondolsz erről a fickóról, de ebből a képből, ami nekem lejön, hogy milyen véleményed van erről a csávóról, az nem biztos, hogy egyértelműen pozitív. Nem baj ez, csak ezt vele is meg kellene beszéld, hogy mi a baj, mert egy portré mindig két ember melója. Ha a fotós úgy érzi, hogy valamiért a modellt úgy kell beállítania, és olyan pillanatot kell rögzítenie, ami őt nem egy emelkedett állapotban mutatja, akkor annak mindig van indoka. Itt most a pofázmánya ennek az embernek telibe van világítva, nem biztos, hogy ez a profil számára túl előnyös, még akkor sem, ha maga ezzel a mesterkélt szakáll beállítással szeretné felhívni a figyelmet az ő profiljára, ezzel próbál dolgozni ilyen optikai tuning gyanánt, de nem biztos, hogy ez így szerencsés. Ráadásul egy nagy fejhúst látunk. Itt van ez a mélybordó pólóing, ez még inkább keretezi azt, hogy milyen vastag nagy nyaka van, meg tokája. A hajával is valaminek kellene történnie, mert nem tudom, hogy most ébredt-e, vagy mi van. De nincs ezzel baj, mert lehet ez egy stíluselem is, de ezt is talán vele kellene megbeszélni, hogy ő komolyan gondolja-e ezt a hajat, mert ez ebben a formában eléggé gáz. Most elvicceltem az egészet, mivel rólam készült a kép, így merek magammal szemtelen lenni, de gondold el, ha nem én vagyok ezen a képen, hanem valaki más, akkor nehéz labdát dobtál volna ide, hogy azt elemezzem le egy idegennel. Magammal könnyebben megteszem, Cyrano-effektus, hogy elmondom, hogy mi a baj: saláta orra van a csávónak, erre még rá is erősítettél, disznó nagy feje van, ezt még a világítással és a beállítással még jobban hangsúlyozod, ráadásul kiszorítod a kép szélére, vagyis kimozdítod a nyugalmi állapotából abban a helyzetben, ami nem dinamikus. Feri, azt értsd meg, hogy ha itt most valaki más van, akkor ezt a képet nem tudom leelemezni. Azért nem, mert a modellt bántanám meg vele, ha ezt így belemondanám, hogy úgy sikerült lefényképezned, hogy lófeje van. Lehet, hogy a csávónak lófeje van, de a te dolgod az, hogy ezt a lófejet próbáld valahogy csökkenteni, vagy visszahozni. Ez a problémám ezzel a portréval, most talán ezt el tudtam mondani. (hegyi)
értékelés:

Olvastam a hozzászólásokat, és többen írtátok, hogy a kép alsó részén lévő portál kirakat fényeit levágtátok volna. Én azt mondom, hogy ez a tól-ig rendszer, vagyis a fehértől a feketéig terjedő tónusrendszer létrejöjjön, annak a nagy feketeségnek, ami a kép tetején van, bizony kell az ellenpont. Tessék foltokat figyelni, szemmel láthatóan egy bemozdult képről beszélünk, ami hosszabb expozíciónál jön létre. Ez jót is tesz ennek a képnek, mert a tárgyiasságát, azt a leltárszerűséget csökkenti, hogy na most ez pontosan melyik utcasarok, és melyik épület, mert nem ez a lényeg. Rozi nem ezt látta meg, és nem ez volt számára fontos, hanem az a fényjáték, ami ezekkel a vezetékek hálózatokkal létrejön. Ezt jól is ábrázolja, dinamikus az egész, jól működik. Ha ezt levágjuk, akkor az egész elkezd fuldokolni, elkezd elúszni a tengerben, olyan mintha lemerülne egy jéghegy, és belemerülne a tengerbe. Ha ezt elkezdem vágni, akkor ez az épület akkor elkezd elsüllyedni. Kell a bázis, a tömeg. Ennek a tömegnek jelen kell lennie. Ráadásul, ahhoz, hogy ez a többszörözött exponálási bemozdulás létrejöjjön a hosszú expozíciónál, hozzá tartozik, hogy az a fény ott van, túl sok mindent nem tudsz vele kezdeni, főleg egy kompakt gépnél nem nagyon tudsz mit vacakolni azzal, hogy most azt valahogy lecsökkentsd. Én ezt a képnek nem gondolom a hibájának. Az egy másik kérdés, hogy van egy másik rész, ami nekem zavaró, az autó, ami ott van. Ez visszaránt engem a valóságba. Minden más tökéletesen jól működik, az az autó nekem nem kéne. Nyilván ezzel sem túl sokat lehet kezdeni, mert ott van, nem mondhatom azt a tulajnak, hogy parkoljon el, mert én fotózni akarok, de ennyit fölfelé lehetett volna mozdítani a kamerán, jót is tett volna a képnek. Ezeknél a kameráknál a keresők általában nem a száz százalékos képet mutatják, tehát el tudom képzelni azt, hogy Rozi nem látta a képkeresőben az autót. Érdemes fotografálásnál összehasonlítani ezeket a dolgokat, hogy nincs a keresőn, de mennyi hiányzik ahhoz, hogy ne legyen a keresőn, mert valószínűleg a képen rajta lesz. Kontrollálni kell az expozíciót és a valóságot, hogy mi a különbség. Ha a képhatáron vannak zavaró momentumok, akkor ezt bele kell számítani az exponálásnál. Ettől függetlenül a rezonanciára ez egy tökéletesen rendben lévő megoldás. (hegyi)
értékelés:    

Az önfényezés csúnya dolog, kivéve, ha ehhez hasonlóan, vagy inkább még jobban műveljük.

Nehezen békülök ki a két képből álló sorozattal, mert akkor azt mondom, hogy valamelyik jó, valamelyik nem. Itt mind a kettő másról szól, és a maga módján mind a kettőben vannak izgalmas dolgok, de a bizonytalanságot növeli a kettő kép. Ha képsor, akkor a három az, ami már indokolt, és abban el lehet gondolkodni, hogy miért az a három. Ráadásul most e kettő között semmilyen összefüggés nincs, mondom ezt úgy, hogy az teljesen egyértelmű számomra is, hogy ugyanott és ugyanazzal a technikával készült a két kép, de egyébként mondanivalójában, gondolatiságában semmilyen összefüggés nincs. Ezek tanulmányok, és izgalmas az, hogy ezeket elkezdte Gime csinálni. Jó lenne, ha most ő erre nagyobb energiát fektetne, ugyanis a fényfestés, az, hogy egy lámpával, vagy bármilyen fénykeltő eszközzel fénycsíkokat hozunk létre, hosszút exponálunk, ez egy komplex feladat, egy komplex problémamegoldás. Ennek az útnak ő az elején van, és akkor tud továbblépni, ha ezeket a problémákat, ami most egy problémahalmaz, elemekre tudja bontani, és mindegyik elemmel külön elkezd tudni foglalkozni. Ebben tudja megtalálni egyrészt az esztétikát, azt a formai megoldást, ami esztétikai megoldást is nyújt, és mindemellett megtalálni azt is, ami üzenetként a képen létre tud jönni, és amivel a saját belső érzelmi világát tükröztetni tudja a képen. Miről is beszélek? Mind a két képen az egyik jellemvonás a fényfestések, ez a szembetűnő. A fényfestésnél maga az eszköz is fontos, hogy mivel történik a festés. Ez olyan, mintha fognánk egy ecsetet, és belemártanánk valamilyen színű festékbe, és azzal elkezdenénk maszatolni. Az egy döntés kérdése, hogy engem mi izgat, hogy ezeknél a fénycsóváknál az úgymond telibe festett ügyek tetszenek, hogy ezek világítanak, mint a neon, és nincs rajta az ecset struktúrája, vagy pedig az izgat, hogy ezek a fénynyomok hogyan jönnek létre, és kevésbé erős fénnyel dolgozva hagyom, hogy ezek a fénycsíkok is tónusjátékot hozzanak létre. Festészetben is vannak olyan technikák, hogy az ecsetkezelés fölfedezhető, avagy az egészen modern fotografikus ábrázolásnál szinte eltagadják azt, hogy ez ecsettel készült, mintha festékszóróval lenne festve, annyira homogén felületet hoznak létre. Mind a kettő érvényes, döntés kérdése. Ezeken a képeken mind a kettő felfedezhető, kérdés az, hogy melyik az, amit Gime saját magához közelebb állónak érez, mert azt az utat kellene elkezdeni jobban körbejárni. Szubjektív vélemény: engem, mint nézőt kevésbé taszít, ha egy képbe belerajzolnak, az, hogy ha ez úgy tud létrejönni, hogy megmaradjon valami struktúrája ennek a fénynek, ne legyen ennyire elidegenítő, jobban higgyem azt, hogy ott történt valami tünemény. Így most nekem lebukik maga az eszköz, a technika. A fényfestés egy technikai játék, miközben nagyon nem ez a lényege, hanem az a líra, amivel többletinformációt tudunk a képre rárajzolni. Ez egy festői megközelítés, Gime, ennek az alapja a festészet, tessék ebben az irányban keresgélni. Ha elkezdesz ebbe az irányba kutakodni, akkor a következő lépcsőre is megkapod a magyarázatot: az élesség, mélységélesség témaköre, és az utómunkáé. Ezek a képek ledobják magukról a túlélesítést, itt megint az jön létre, amiről már beszéltem neked, hogy bizony-bizony azzal az utómunkával, amivel te dolgozol, akár bevallod, akár nem, de történik utóélesítés. Hogy ezt fényképezőgéped vagy a szoftvered csinálja, vagy a konvertálásnál jön létre, nem tudom, de tessék megnézni azokat a fűszálakat vagy gallyakat, amik a fűben vannak, tökéletesen látszik rajtuk ez a technikai probléma. Azért nevezem ezt problémának, mert a digitális technika sajnos létrehoz egy elidegenítően túlélesített formát, és ez ellen kellene dolgozni, hitelesebb lenne. A másik terület az a többszörös expozíció területe. Itt megint ez a kérdés, hogy mi az, ami a fő motívum, mi a mellékmotívum, és ezeknek az arányát kell beállítani. Itt most látunk egy portrét, és látunk egész alakos képeket is egyszerre a képen, ezeknek az arányával is dolgozni kell. Nem akarok erről most sokkal többet mondani, megadom erre a három csillagot, mert örülök annak, hogy más irányt kezdesz el, és ebben bátorítani szeretnélek, hogy ezzel dolgozz, de sokkal nagyobb elmélyültséget igényel, ezt nem lehet elkapkodni. Összefoglalva az egészet: próbálj meg lassítani, próbálj meg egy kicsit befele fordulni, azokat az izgága, kapkodó dolgokat, amik az egész nappali létedre jellemzőek, próbáld egy kicsit félretenni, amikor saját magaddal dolgozol. Megvan ez neked, én tudom, csak régóta nem használod. Próbálj meg egy kicsit visszatérni a meditatívabb Gimesihez, és ezek az ajtók ki fognak neked nyílni. (hegyi)
értékelés:

bocs, loccs!

Daniban van egy szociografikus kontrasztállítási vágy, és ezt sok képén tetten érhetjük, és ahogy a Dani kukás képéről Gabriella csinált egy rádióműsort, erről a képről is órákig lehetne mesélni, legfőképpen személyes történeteket a lakótelepről, a lakótelepi húsvétolásról, arról, ahogy a saját megélt élményként az ember végigmegy, és várja a 100 forintot, és csokinyuszit kap helyette, de már éhes, mert itattak vele két-három pálinkát. Tehát az egészben megvan egy olyan múltidéző irány, ami sokunknál fellelhető élményeket hív elő. Ami a kép filozófiai értelmét jelenti, a képcím felfogható egy speciális urbanista rigmusnak is a locsoláshoz, régen a népköltésben ezek pajzán kis termékenységi versecskék voltak. Most nem mesélem el itt, hogy a meglocsolás is, mint olyan, mit jelent, és hogy milyen locsolócsővel akarnak a férfiemberek locsolni nőket, milyen rózsavízzel öntözik meg, hogy ne hervadozzon, szóval nem kell nagyon mélyre ásnunk, és ezekben mindben megbújik a pajzánság, az erotika. Ennél a képnél is erről van szó: „édes vagy és üres, mint egy csokinyuszi”, ebben van egy fajta kritikai dolog, kicsit szőkenős vicc, de amit a kép sugall, abban megvan a szociografikus drámaiság is. Én örülök ennek a Dani féle vonalnak azért, mert még ha pontatlanul is fogalmaz, mert lehetne ez a csokinyuszi valahogy úgy megrajzolva, hogy legalább a kontúrjaiban legyen elviselhetően az élességtartományban, de a skicc, amit ide felvázol Dani, az pontos. Ezért az egészért Daninak adok három csillagot azzal a megszorítással, hogy szeretném azt, ha látnék valami előrelépést a slendriánság területén is, mert a magabiztosságodhoz kell az is, hogy formailag pontosan fogalmazz. Ha tudsz azzal tökölni, hogy hány fokban dől a csokinyuszi feje, és annak az alsó kompozíciós részben lévő betonház dőlését hogyan kell beállítani, - és jól - akkor azzal is foglalkozni kell, hogy mindezt technikailag hogyan valósítod meg. (hegyi)
értékelés:

Hálás dolog a gyerekfotózás, ezt annak idején úgy hívták, hogy „röhögős”, és nagyon jól fizetett meló volt. A szülő majdnem bármit megvesz a gyerekről, és ezzel nagyon jól lehetett keresni. Igaz, hogy kegyetlen meló, mert a gyerek nem mindig együttműködő, és a fotósnak egy kis pszichológusnak is kell lennie ahhoz, hogy megnyerje a gyerek bizalmát. Ezen a képen ez úgy tűnik, hogy megtörtént, tehát miközben látjuk, hogy valamilyen tévéműsortól fordult felénk a kisfiú, valószínűsíthetően valamilyen mesefilmet nézhetett, Viki fel tudta kelteni magára a figyelmet, és el tudta vonni a figyelmét a tévéről. Sőt ez még nem elég, de valami olyan vicceset tudott mondani, amivel egy természetes mosolyt hozott létre az arcán, és az a gyerekkori, félelmekkel teli, de mégis várva várt idő, amikor a fogváltás megtörténik, nagyon jól szerepel ezen a képen. Mint portré megoldás, én ezt nagyon jónak tartom. Ami szembetűnő még, az, hogy itt van valamilyen színmódosító helyzet. Ez nekem a 70-es évek Orwo filmjeit juttatja nekem eszembe, ott voltak ilyen egészen furcsa színek, amivel nagyon sokat nem lehetett mit kezdeni. A kelet-német ipar nagy terméke volt az Orwo, csak valamit ott elrontottak a gyártásnál. A lényeg az, hogy itt a képen történik egy színmódosítás. Ez a zöldes árnyalat valamit visszahoz a gyerekkorból, a meséből, a titokzatosságból. Én nagyon örülök annak, hogy Viktória elkezdett ezzel játszani, ez plusz dolgot hozzátesz ahhoz, ami a sztenderd portré. Most lássuk be, hogy ha a családban van egy kisgyerek, akkor, ha kellően motiváljuk, akkor fogunk tudni készíteni róla képeket. Ilyen idős korban a gyerekek 98 százaléka már váltja a fogát, kicsit megnevettetjük, és kapunk egy mosolygós képet foghiánnyal. Ezen a felnőtt mindig jót tud derülni, de általában ezekről a képekről pont az a plusz információ hiányzik, amitől több lesz, mint egy sima emlékkép. Azzal, hogy egy szűk kompozíciót kapunk ebbe a színtónusban úgy, hogy ténylegesen, mint portréra koncentrál az alkotó, és nincsen belógó játékdarabok, és egyéb manifesztumok, hanem tisztelettel van kezelve a modell, ezzel érvényessé teszi ezt a képet. Arra felhívom a figyelmét Vikinek, hogy most a képen a kisfiú hajánál van az élesség, ez azt jelenti, hogy nem a gyerek mozdult be, hanem nem biztos, hogy optimális helyre lett irányítva az élesség, itt a szemen kellene lennie az élességnek. Mindezt leszámítva ez egy három csillagos kép. (hegyi)
értékelés:

Ágnes, én ezt visszaadom ismétlésre. Egyszerű dolgokat fogok mondani: nem nagyon érthető, hogy mi miért került egybe erre a képre. Szép ez a gyertyatartó önmagában, de hogy kerül ez a tojáshoz meg a tulipánhoz, ez mind a kettő termékenységi szimbólum, a tavaszt idézi, a húsvétot, az ünnepet, miközben ez a gyertyatartó eléggé más irányt mutat, még akkor is, ha az árnyéka éppúgy egy termékenységi szimbólumot formáz. Az esztétikai kérdés, a hangsúlyok szerepe is fontos: a tulipánt, mint formát, figyeld meg, és azt, hogy milyen súlyban szerepel most ez a forma. Maga a gyertyatartó, mint egy mérlegserpenyőt, két oldalra osztja ezt a tárgyat: az egyik oldalon szerepel a tulipán feje, és egy kicsi a levélből, és a másik oldalon szerepel önmagában a szára, ami nem egy esztétikus forma. Ebben a kompozícióban erre nincs túl nagy szükség. Kérdés, hogy hogyan oldod meg. Szerepel itt a tojás, de hát szegény nagyon félszeg, odabújik a gyertyatartóhoz, így a formája nem tud jól érvényesülni. Maga a nézőpont is érdekes, hogy miért ezt a nézőpontot választottad, amiben a gyertyatartóforma két körré, tárcsává redukálódik. Azt még hozzáteszem, hogy az jó, hogy ég a gyertya, de hogy ennyire leég egy gyertya, az már nem egy esztétikus forma. Lehet ennek is szerepe egy másik történetmesélésnél, gondold el, hogy mit mesél neked egy csonkig égett gyertya, és hogy az mennyire ugyanaz a mese, ami egy erőtől duzzadó tulipán, vagy egy gyönyörű tojás mutat, hogy jön ez a kettő össze? Ez nincs végiggondolva, visszaadom ismétlésre. (hegyi)