Feladatmegoldás

A Petőfi Irodalmi Múzeumban.

Két képet látunk, mind a két kép másról mesél, nem is teljesen értem, hogy miért kerültek egy kompozícióra, ráadásul teljesen elválaszthatatlanul összeraggatva, egymáshoz szíjazva. Az első kép egy melankolikusnak mondható helyzet, amelyben egy térjátékot figyelt meg Viktória, és ez a térjáték viszonylag jól is van megfogva. Ennél a képnél a nyitott ablakot, ha 5-10 fokkal beljebb hajtja, akkor az a nagy flekk, ami ott létrejön, az is mozgalmasabb lesz. Ez még kellene oda, de a dolog rendben van. Kicsit távolságtartó ugyan, de jó az irány. A második kép, ami számomra izgalmasabb, olyan, mintha a pokol bugyraiba szállnánk le, és ott megfigyeljük azt, hogy itt vannak azok a kamrák, amiben majd ki tudja, milyen szörnyűségekkel találkozik az utazó. Olyan, mintha egy soha be nem járható folyosó végén egyszer csak azt mondjuk, hogy lejutottunk egy olyan szintre, ahova nem merünk lemenni, csak lekukucskálni. Van feszültsége ennek az egésznek, ez is jó megfigyelés. A kettővel együtt nem nagyon tudok mit kezdeni, nem értem, hogy mi az összefüggés a kettőben, hogy ezt együtt kell nekem most néznem. Értem az ellenpontot a két kép között, de mégsem. Ezek nem komplementerei egymásnak. Mind a két kép önmagában izgalmas, a kettővel együtt nem tudok mit kezdeni. Erre én most adok kettő csillagot, mert mind a kettőben van izgalmas rész, és azért nem hármat, mert nem értem, ezt nézd el nekem, Viki, hogy ezzel nem tudok mit kezdeni. (hegyi)
értékelés:

javítás.

Erről a képről beszélt Polgárfi Gabi egy műsorában, lényegesen jobb megoldás, mint amit az előző gondolás képnél kaptunk. Némi problémám van még mindig a dolog koncentráltságával. Jó a meglátás, jó, ahogy ezt Gergő elhelyezte. Az előtérben lévő murva kövei között megbújó levéldarabok, és egyéb formák zavarnak engem, másrészt valami faágacska belóg a kép bal fölső részén, ami megint kérdéses, és valahogy a világításban, az exponálás pillanatának megtalálásában fontos lenne, hogy ne legyen ennyire tárgyias. Mit értek ez alatt? Ami most ebben a képben nekem izgalmas, az az a játék, ami létrejön a kishajó fényei, meg a háttérben lévő hullám csillanása között. Ez az irány tökéletesen rendben van. Minden, ami ezen kívül van, ez ellen az erő ellen dolgozik. Itt találtál valami párhuzamot, és ez jól működik, de ennek ellene dolgozik most a parton lévő kavicsok csillanása, és a háttérben lévő nyugodt víztükör, meg az ég pluszban. Ez így lebuktatja az egészet, olyan, mintha egy werkfotót látnánk valamiből. Te vagy a balatoni csávó, neked kell tudni azt, hogy a Balaton mikor milyen, haragos, nem haragos, és ehhez a fényviszonyhoz tudod ezt az egész dolgot berendezni, hogy maga a hajó is úgy tudjon itt szerepelni. Megint van egy kérdés: a makett és a valóság párhuzamba állítása. Kérdés számomra az, ami itt még mindig nincs eldöntve, hogy ez a makett azért jó, mert makett, és ezzel valamit, mint emlék, elindít benned, amiben közben nem kis adag irónia is van? Vagy el akarjuk játszani, hogy ez a makett maga a valóság, és csak az utolsó pillanatban bukjon le, hogy ez nem az? Vagy egy távolságtartó megközelítést keresünk, mint talált tárgy, mint talált emlék próbáljuk ezt eladni? Ez egyikhez sem érzem, hogy letetted volna a voksodat. Ha ez egy talált tárgy, akkor lényegesen tárgyilagosabban kell megfogalmazni az egészet, leltárszerűen, akkor nem kell líra, és akkor valami szürrealitást bele kell vinni, hogy hol meg hogyan találtad. Ha a makett és a valóság közötti párhuzamot akarom hozni, akkor ez az irány, amiben most mész, nem rossz, de akkor ez a kavicsos megoldás, amit itt látunk, mivel ez is olyan, mintha nagy sziklák lennének, közben tudjuk, hogy ezek kis darabok, ez nincs jól megtalálva. Ha azt mondod, hogy ezt abszolút hitelesen szeretnéd megmutatni, és csak az utolsó percben derüljön ki a nézőnek, hogy ez nem egy valódi gondola, akkor nem kell belelátást adni a belső műanyag szerelékbe, és akkor van az, hogy olyan fénytani helyzetet kell keresni, amiben a sejtelmessége, a titokzatossága a dolognak felerősödik, és elhiszem utána, hogy ez a gondolás valóban a lagúnákon evez. Nem tudom, hogy mennyire érthető, örülök ennek az elmozdulásnak, még várnám Gergőtől ezt a döntést, hogy meghozza. Kérlek szépen, mivel ez neked egy fontos helyzet, ne dobd el, mint játékot, hanem próbálj ezzel dolgozni, mert amint ebben megtalálod a kifejezésnek azt a formáját, ami célhoz fog téged segíteni, abban a pillanatban fogsz arra is rájönni, hogy bármi más helyzetre ez utána, mint tapasztalat, ráhúzható. Ezt a tapasztalatot ne vond el magadtól, csináld végig. Ismétlés. (hegyi)

Munkába menet készült (Szigetszentmiklós-Budapest közvetlen járat).

Olyan ez a kép, mintha egy mese akarna lenni, Alice Csodaországba biciklizik, és mindjárt eltűnik a fák között, aztán bottal üthetjük a nyomát, de nincs pontosan megfogalmazva ez a helyzet. Én értem azt, hogy ez Szigetszentmiklós-Budapest közvetlen járat, és biciklivel megyünk, de nem vagyok abban biztos, hogy ez volt az a pontja az utazásnak, ahol a háttér, a táj ezt a meseiséget kellő erővel tudja mutatni. Az előtérben látunk egy kitaposott utat, aztán van valami kő a fűcsomók között, nyitva is van hagyva a kép jobb oldala, látjuk a vizet, ami lehet illusztrációja ennek a dolognak. El kell döntenem, hogy fontos számomra az, hogy ez a kerékpározás a Duna mellett történik, vagy sem, ha igen, akkor egy olyan öblöt kell keresnem, ahol ez jól megmutatható, ha az erdei helyzet a fontos számomra, akkor azzal foglalkozzak, a kettő együtt ritka helyzet, hogy jól meg tudjon mutatkozni egy képen. Ha nincs eldöntve a fontossági sorrend az alkotóban, akkor nincs eldöntve a képen, és akkor a néző se tud helyette dönteni. A másik az, hogy ezek akkor válnak többé, mint emlékkép, ha ezekre a helyzetekre készülünk. Valószínűsítem, hogy nem egyszer, és nem csak akkor mentél te ott kerékpárral ezen az úton, tehát ha ez egy bejárt út, és bejárt helyzet, akkor erre mint sztori is rá kell készülni, és akkor azt mondom, hogy van egy szereplője ennek a képnek. Ez te vagy magad, de mégis úgy kell tudnod ezt végiggondolni, hogy mi az, ami ebben számodra izgalmas lehet, mint képi megoldás. Mondjuk fölöltözöl báliruhaszerűen, és akkor Hamupipőke, vagy Piroska megy az erdőben, vagy azt mondod, hogy sportember vagy, és akkor erre az irányra kell rátenni még egy lapáttal, vagy kiskosztümben kerékpározol, és ennek a humorát hozod. Mindezt mondom úgy, hogy én abszolút elfogadom, hogy te ebben a nagyon szép színű alsóban, és fekete felsőben jársz munkába, de ebből még többet ki lehet hozni. Rákészülsz, viszed a kis táskában az utcai ruhádat, egyébként a szerephez illő ruhában végigkerékpározol, be kell vállalni azt, hogy bolondnak fognak nézni az úton, és a munkahelyen átöltözöl, hogy a munkatársaknak ne kelljen sokat magyarázkodni, de mégis végigcsináltál valamilyen olyan projektet, amivel utána úgy tudsz előállni, hogy hosszú távon érvényes képet tudtál készíteni. Én ebbe az irányba mennék. Maga ez a beállítás is, gondold el, hogy ha egy nagy lila kalapban lennél, mint egy majálisról leugrott látogató Szinyei Mersétől mennyire másképpen hatna, milyen izgalmas lenne. Ha azt mondod, hogy hozzád nem áll közel ez a fajta mímes beállítás, akkor viszont azt a közvetlen, keresetlen őszinteséget várom, amit az önportrédon láttunk, amit éjszaka készítettél. Mind a két irány érvényes, a döntés az ismétlésnél a tiéd. (hegyi)

Képek az újpesti dokkról.

Egy 7 képből álló sorozatot látunk, nagyon izgalmas az a szín- és fénybeli megjelenés, amit itt Gábor észrevett, picit azt érzem, hogy Gábor ott volt, ezt meglátta, elragadta őt a lendület, érzelmi állapotba került, és elkezdett exponálni. A végeredmény nem igazolja azt a válogatást, amit kapunk. Itt három megközelítési irányt látunk: van egy tárgyszerű környezet-bemutatás, ami egy líraibb riportnak lehetne a darabja, van egy nagyon szociografikus megközelítés, és van egy abszolút elvont formákkal dolgozó játék. Mind a három érvényes, de egy képsorozatban nincs a három terület között kohézió. Az első, második és harmadik kép alapvetően ezt a lírai etűdöt mutatja. A negyedik, főleg az ötödik, és a hatodik is a szociografikus megközelítést, és a hetedik - hozzám a legközelebb álló világ - kiragadott formákkal, struktúrákkal dolgozik. Ha ezt a három utat nézem, akkor valamelyik mellett le kell tenned a voksodat. Ha az első irányt veszem, akkor ott van egy dadogás, hogy elkezdem ismételni ugyanazt. Az első kép, a második, és a harmadik is nagyjából ugyanarról szól. Ez olyan, mintha egy objektív tesztet látnánk, hogy ilyen lesz egy 50-es objektívvel, ilyen egy 105-el, és ilyen egy 135-el. Érdekes játék, de a nem szakavatott néző ezzel nem tud mit kezdeni. Miért kell ezt ismételni? Számomra az első kép az, ami leginkább erős, gyönyörűek a fények, a tükröződések, kompozícióban is abszolút rendben van. Mindehhez képest a második lényegesen unalmasabb kép. Értem az elsőt, nem kell ismételni a másodikkal. A harmadik kép kompozícióban nincs kitalálva, hogy ezzel a nagy daruval most hogyan szervül a kis csónak, ami, mint mentőcsónak föl van ide szerelve. Tehát én a második és harmadik képet kihagynám, és akkor kérdés, hogy merre folytatjuk tovább ezt a munkát. Ha a szociografikus megközelítést nézem, ahhoz hozzá lehet venni témaindításnak az első képet, de itt is megint ismétlésbe bocsátkozunk. Megfigyeljük a szalont, aztán annyira belehabarodunk ebbe, hogy valakinek ilyen poénja van, hogy legénységi kantinra azt írja ki, hogy Szalon, hogy Gábor ezt elkezdi újra és újra föltérképezni. Én egyik szalonos képpel sem értek egyet. Az első, mint konstrukció hibádzik, Eduárd ollója nagyon erősen csattogtatott, és ezért a formákba belevágott. A második kép önmagában kevésbé izgalmas, nem egy esztétikus forma, nem túl szépek a rozsdafoltok, ami pedig a tükröződést illeti, nincs kitalálva. Nyilvánvaló, hogy túl sok játéklehetőség nincsen, hogy most mit is akarok látni ebben a tükröződésben, de amit most látok, az számomra nem annyira izgalmas, hogy én ezt képként megőrizzem. Aztán van egy kép, ami egy lámpáról szól, és valami lajstromszámról a hajón. Ez megint olyan kérdés, amihez talán Temesi Tamás barátunk ért, és lehet, hogy számára ezek a számok szép emlékeket hoznának, de hát nekem értelmezhetetlenek, a lámpa sem túl esztétikus az árnyékkal. Nem tudom miért készült el ez a fotó, mit akar Gábor nekem ezzel üzenni, miért mutatja ezt. A szociografikus megközelítésnél is van egy témafelvetés, de pontatlan a fogalmazás. Az utolsó kép az, amire azt mondom, hogy megáll a lábán. Itt is ez a kötél egy kicsit idegen, lehet, hogy kellett volna egy olyan helyzetet keresni, amikor ennek nem kötelezően kell szerepelnie, mert a víztükörben tükröződő formák gyönyörűek, és az a szín játék, ami létrejön a csónaknak az oldalánál a régi festéknyomokkal, az egyenesen zseniális. De a kötél olyan szinten ránt vissza a valóságba, hogy ahogy a lírát elkezdtem volna fölépíteni a lelkemben, máris kaptam egy pofont, hogy ne lírázzak, mert ez ide van kötve. Gábor, ezt visszaadom ismétlésre, nem tudom, hogy fogsz-e te még arra járni, remélem igen, a döntést neked kell meghozni. Ilyen egyveleget nem fog tudni a néző sem kibontani. Ismétlés. (hegyi)

Ezt a leckét most azért küldöm, mert mostanában csináltam egy pár csendéletet és nem szeretnék addig várni, amíg eljutok a hetes leckéig. Itthon ránéztem a szerszámokra és rájöttem, hogy szépek. Ez lett belőle.

Renátó a képet a Csendélet leckébe küldte, és az a válogatás, amiből ezek a tárgyak összeállnak, valóban a csendélethez sorolja, még akkor is, ha ezek a tárgyak sokunk számára ismeretlenek. Ha jól látom, van itt egy kuplungtárcsa, valami váltóalkatrészek, fogaskerekek, villáskulcsok, csípőfogó, mind-mind egy közös irányhoz tartozik, és ez az irány az autók világa. Ez egy érzelmi megközelítés, hogy Renátó a kép tanúsága szerint ezzel a világgal szoros kapcsolatot fűz, és ezzel a világgal az érzelmeit is megpróbálja kifejezni. Renátó nem a legkönnyebb utat választotta a csendéletkészítéshez, mert ezek a csillogó felületek viszonylag nehezen fényképezhetőek, nagyon nagy a tónusterjedelem, ami létrejöhet. Ha megfigyeljük, a fogaskerekek belső részei egészen feketék, míg például a csípőfogó szinte fehér színnel világít. Ha ezt tudja az ember, hogy ilyen széles terjedelemben működik ez a dolog, akkor a világítás az, amivel kordában tudja ezt tartani.
   Az elemzést kezdjük azzal, hogy a tárgyakat és azok elrendezését vesszük végig. Van egy hátterünk, ez egy csomagolópapír lehet, ami színben ahhoz a világhoz áll közel, ami az olajos alkatrészek és szerszámok világa. Az ötlet nem rossz, hogy ezt a papírt használja Renátó, és ha jól sejtem, akkor valami sárgás fénnyel van ez az egész megvilágítva, mégis azt mondom, hogy ezzel a háttérrel kell kezdenünk, és annak az elrendezésével, mert minden ehhez képest fog tudni működni. Ha ennyire gyűrött a háttér, ezen az apró tárgyak elvesznek, mert a gyűrődések is olyan tónusterjedelemben működnek, mint ami a tárgyakon fellelhető, vagyis egybeolvad az egész, mint egy kaméleon, beleolvad a környezetébe a dolog, és ez nem nagyon segíti az értelmezést. Ha értelmezni szeretném, akkor azt mondom, hogy az az erő benne lehet a háttér hullámaiban, amit ezek az alkatrészek képviselnek, de akkor ezt meg kell valahogy tervezni. Tehát két eset lehetséges: az egyik az, hogy lényegesen kevésbé gyűrött háttérrel dolgozom, nem képezek mély árkokat, és hegyeket-völgyeket ebben a struktúrában, és akkor ehhez képest értelmezhetőek lesznek a tárgyak. A másik az, hogy ezeket a hullámokat olyan formába rendezem, ami hozzásegít minket ahhoz, hogy ez az erődemonstráció értelmezhető legyen. Most a háttér annyira izgatott, zaklatott, hogy nem engedi érvényesülni a tárgyakat.
   Ha tovább megyek, akkor azt mondom, hogy ki kell nevezni valakit-valamit, ami ebben fontos számomra, és ez egy viszonyrendszert fog megadni. Itt lehet azt mondani, hogy méret szerint csoportosítok. A kuplungtárcsa lehet a főszereplő, szépek ezek a formák, és ezzel hozok létre valamilyen viszonyrendszert, hogy van egy nagy, viszonylag homogén felületem, és ehhez képest rendezem el a többi tárgyat. Van is erre irányuló törekvés most: ha a kép bal oldalán lévő fogaskerék-rendszert veszem, akkor az elég jól viszonyul a kuplungtárcsához. Az egyik egy i betű, a másik egy o betű, tehát formailag is van benne egy játékosság, de mindezt megzavarja az a rendetlenség, ami a szerszámokkal jön létre. Amiért nehéz a dolgom, az az, hogy meg kell húznom a határt a tárgyfotó és a csendélet között, hogy mitől válik valami többé, mint tárgyfotó. Itt is ez a problémám, hogy billegünk ezen a határon. Ha csak ezeket az eszközöket tesszük le egy viszonylag jól megválasztott háttérhez, akkor készítünk egy reklámfotót annak a cégnek, aki ezeket a termékeket gyártja. A csendélet irányát erősíti most a képen a szerszámok elhelyezése, de például az a csípőfogó nagyon uralja az egészet (bár a mérete pici, de mégis ő a központi figura). Ha ehhez hozzávesszük, hogy a szerelési helyzethez ritkán használunk csípőfogót, inkább a kulcsoké a szerep, akkor kérdőjel számomra, hogy miért ő van most ennyire központba helyezve. Nem szeretnék most tételesen végigmenni az összes tárgyon, hogy melyikkel mi a helyzet, mert addig, amíg Renátó saját maga nem dönti el, hogy melyik formai játék az, amihez képest a viszonyrendszerét létre akarja hozni, addig én helyette ezt nem tudom megtenni, nem is akarom, mert ez nem az én csendéletem, hanem Renátóé. Tehát én azért adnám vissza ezt a leckét ismétlésre, mert abszolút jól érthető az a fajta vonzódás, amit Renátó érez, abszolút jól dekódolható az az érzelmi állapot, ami egy felfokozott állapot, de mindezt úgy kell tudnunk megmutatni a nézőnek, hogy őbenne is nagyjából ez jöjjön létre, még akkor is, ha ezeket a tárgyakat nem ismeri. Ami pozitív ezen a képen: a világítás színtónusa, de a világításból is én lényegesen visszavennék, és módosítanék az egészen, megtartva ezt a színvilágot, egy nyugodtabb háttérrel, egy kevésbé gyűrött háttér előtt elkezdeném úgy berendezni a tárgyakat, lényegesen kevesebbet, hogy ez a viszonyrendszer jól tudjon működni. Javaslom Renátónak, hogy kezdje ezeket a tárgyakat szemlélni, adjon magának időt, barátkozzon ezekkel a tárgyakkal, a funkcióból helyezze át a hangsúlyt a formára, mert ezek formai játékok. Ott van egy erőfogó, gyönyörű technikai találmány, önmagában már egy olyan eszköz, ami izgalmas. Ehhez képest a villáskulcs bóvli, kevésbé érdekes. A csípőfogót én nem használnám, és ha villáskulcs, akkor nem ilyen gyerekméretűvel dolgoznék, hanem valami komolyabbal, hogy az arányrendszer ne torzuljon. Nem tudom, hogy ez mennyire volt segítő Renátó számára, én azt szeretném, hogy ha ezzel azért foglalkozna, mert nem én mondtam neki, hogy fogaskerekekkel csináljon csendéletet, de kíváncsi vagyok, hogy mit tud ebből kihozni. Visszatérve az elemzés elejére: azért nem könnyű a helyzet, mert addig, amíg egy virággal, egy zöldséggel tudunk, mint nézők érzelmi viszonyba kerülni, ez azért elég speciális terület, nem mindenki egyformán dekódolja ezeket a tárgyakat, tehát ezt még pluszban neki kell hozzátenni. Ismétlés. (hegyi)

A mozgás áttételesen van jelen ezen a képen. Egyrészt nagyon dinamikus az a szobor, amit látunk, mint egy szabadság szimbólum, másrészt az a pár, aki a szobor talapzatán áll valamilyen testkommunikációban van, ők is nagyon izgalmas mozdulatokban vannak benne. A kettő viszonya, a szobor és az ember, a kettő elhelyezése az, ami még inkább létrehozza a mozgalmasságot. Én el tudom fogadni ezt a Mozgás leckére. Nagyon izgalmas az a kompozíció, ahogy a teret rendezte Gergő. Az, hogy ekkora teret hagy a kép bal oldalán, amerre mozdulunk, amerre ez a szobor is néz, az, hogy sziluettekkel dolgozik, de mégsem csak sziluettek vannak, hanem a plaszticitás, a térbeliség érzékelhető a képen, ezek nagyon fontos ügyek. Érdekes, nagyon jó az a párhuzam, ami a szobor mozdulata, és az alakok mozdulatai között vannak. Egészen jól kiegészíti egymást ez a két történet, nagyon dinamikus, nagyon tetszik a dolog. Talán a kép fölső részéből egy ujjnyit én vágtam volna. Addig, amíg a kép bal oldala felé nagyon is jól értelmezhető az, hogy miért kellett ekkora teret hagyni tömegelhelyezés miatt, ez a fönti résznél nem annyira igaz. Ha egy ujjnyit onnan levágunk, akkor még feszesebb, dinamikusabb lesz a kompozíció. Egy kis hiba a belógó fa forma, túl sok mindent nem lehet kezdeni vele, ez van. (hegyi)
értékelés:    

A helyet magát nem tudom, hogy hol van, egy biztos: mivel nem tudom, hol van, nem ismerem azt, hogy milyen irányt jár be a nap. Valószínűsítem, hogy van egy olyan pillanat, mikor ennél a padnál több fény van. Most minden más élénken mutatkozik, kivétel az a fő motívum, hogy valaki ül a padon, és egy termoszból az első kávéját fogyasztja, és cigarettázik. A gesztus tökéletesen rendben van, de a fényviszonyok nem segítik ezt a kompozíciót. A másik az, hogy le kellett volna ehhez guggolni, hogy ez az arány létrejöjjön, amiről a címben is akar mesélni András. Közelebb lehet menni, leguggolni, és akkor ez a szereplő másképp tud érvényesülni a képen belül, mert attól lesz ő is apró, ha mi is leguggoltunk, és a házak még inkább fölénk tudnak nőni. Attól, hogy apró, a szerepe nagyon is fontos ezen a képen, hiszen ő a főszereplő. Ez most ilyen szempontból nem annyira sikeres megoldás. (hegyi)
értékelés: