Feladatmegoldás

Van az egész képben valamiféle 70-es évek fíling, valószínűleg a környezetből, a tárgyakból adódik ez, de az egész olyan, mint egy Dési Huber rajzszakkör ellesett pillanata, csak itt az alkotó hosszú expozícióval, és a kis zseblámpájával a mai korra jellemző módon rajzol, nem a hagyományos szénceruzával. Ha a címmel kell valamit kezdenem, akkor én ezt tudom mondani, hogy van ebben egy kettősség: a modern megoldás, és maga az az archaizálás, ami a falra ragasztott képekről szól, a kis sámliról, az íróasztalról, a függönyről, szóval érdekes helyzet, miközben nagyon elmosódottan bár, de látjuk az alkotó nyomait is árnyékfoltokként. Ennél talán picit hosszabb expozíció a testre, ha kevésbé mozogsz, miközben ezt a gyakorlatot végzed, jobbat tett volna, a foltokban a testiség jobban felismerhető lenne, mert így most túlságosan éteri a dolog. Ezt a forgást egy lemezjátszó tányér is létrehozhatná, tehát ehhez az ember se nagyon szükséges. De mint megoldás, abszolút elfogadom, és tessék megfigyelni, hogy ha a kép értelmezésének az időtengely formáját nézzük, akkor a kép bal oldala most nyitott, és érdekes, mert nem nagyon indokolja semmi, hogy az oszlop után még folytatódjon ez a kép. Van ebben valami olyan érzelmi megközelítés is, hogy a múlttal még nincsen a kapcsolat teljesen rendezve. Megvan a leckemegoldás is, Gime, de szeretném, ha ezt a leckemegoldást nem fejeznéd be, hanem kaphatnánk több meglátást is. (hegyi)
értékelés:    

Második próbálkozásom ebben a témában. Ez most nem a múltkori folytatása, de majd talán lesz olyan is. Ez a kép egy napsütéses, tavaszi délutánon készült. Imádom a tavaszt és a virágokat. Az orgona különösen kedves számomra, az illata fantasztikus. Hát ez is én vagyok.

Itt a május, ez a virág az egyik legjellegzetesebb májusi virág: az orgona. Nagyon sok emlék köt hozzá, iskolával kapcsolatos emlékek, a tanév zárásához is köthető ez az illat, maga az, hogy nyílnak ezek a virágok, és jó idő van, és mindjárt itt a nyár. Tehát nagyon érdekes gondolatokat szakít fel az emberben, miközben az is érdekes, hogy Dóra azt a színt választotta, ami a ritkább ebben a virágban: a fehéret. Érzelmileg értem, fototechnikailag lehet, hogy a lila könnyebb megoldás lett volna, mert a fehér könnyen túl világítódik. Itt is ez megtörténik, azok a kis formák, amik a virágzatot jelentik nem tudnak most abban a térbeliségben megjelenni, ami ezekre egyébként jellemző. Azért örülök még ennek a képnek, mert megint egy olyan személyes üzenet, amiben nem túl sok kimódoltság van, inkább az érzelmi megközelítés a fontos, mint a formai. A formához azért annyit mondanék, hogy a nyaknál az a kis ágacska engem zavar. Tudom, hogy amikor az ember egy ilyen érzelmi helyzetnek átadja magát, akkor ezekre kevésbé figyel, de utána, amikor elkészült a kép, ezt lehet kontrollálni, a digitális technika ezt lehetővé teszi, és akkor az ember azt mondja, hogy ismétlek egyet. Az ismétlésnél mindig félünk, hogy vajon el tudom-e ugyanazt hitetni, ami akkor, az első gesztusnál volt. Ez az, hogy ezeket az élményeket az embernek némi rafinériával létre kell tudnia hozni a fotón, újból és újból, ha kell, a kompozíció miatt. Egyébként nagyon kedves kép, nagyon jellegzetes pillanat, és én örülök annak, hogy Dóra ezt megosztja velünk, várom a folytatást. (hegyi)
értékelés:

Rímelni látszik Mariann képére, de a kép április 10-én készült.

A képhez tartozik egy leirat is, és ez nekem Jung-ot juttatja eszembe, és a szinkronicitás fogalmát, de ez a fajta együttállás megfejthető, hiszen a városi létnek nagyon is jellemző tünete az, hogy az ember azokban a kis természetmorzsákban próbálja megtalálni a maga nyugalmát, kikapcsolódását, amik rendelkezésére állnak: parkok, közterek bokrai, fái. Nem véletlen az, hogy ezek a képek beküldésre kerülnek az Estiskolára, még azt is mondhatnám, hogy a Vágy kategóriába is simán megállná a helyét ez a kép. Ha ezt egy vidéken élő ember nézi meg, akkor azt mondja, hogy Gábor bolond, belefekszik a kutyatejbe. Mi itt örülünk neki, hogy milyen szép sárga, és milyen gazdagon díszíti a kép alsó régióját, mint egy pointillista festmény, de ez különben egy gyomnövény, vidéken irtják, és kigyomlálják. Ha magát a képet, mint üzenetet értelmezem, akkor egyrészt jó megoldás a hármas leckére, mert Gábor személyiségéhez nagyon is passzol az a metódus, ahogy ezt a feladatot megoldja. Tessék megfigyelni a kis rövidnadrágot, a fehér vádlikat, a kis kapucnis pulóvert, és a cselekvő embert, aki éppen fényképez. Nyilvánvaló, hogy ehhez minimum kettő fényképezőgép kellett, ha csak nem valami bonyolult tükörrendszerrel oldotta meg Gábor azt, hogy ő maga lefényképezésre kerüljön ez által az egy gép által. Tehát ez is egy Gerlei féle trükk, és a személyiségrajzot is jól dekódolhatjuk. Azt, hogy Gábor nem törődik a veszteségekkel, azzal, hogy füves lesz a pólója, vagy azzal, hogy a Róna utcában járókelő emberek mit gondolnak róla, ez egy performansz is. Én örülök annak, hogy lassan-lassan Gábor felszabadul a saját énképének fogságából, és én arra tudnám őt biztatni, hogy a többiek példájából meríthet erőt abban, vagy akár a saját rádióműsoraiból, hogy bizony-bizony megmutassa magát nekünk. Lehet, hogy ez az énkép más belső képet mutat, mint ami a külső megnyilvánulási formája, és ez mindenkinél okoz diszkomfort érzetet, hogy például én magamat belül 20-25 kilóval soványabbnak látom, mint amilyen vagyok, és ezzel nem nagyon tudok mit kezdeni, idegen néha számomra is az, amit látok, de szembe kell néznünk, el kell fogadnunk, mert az örökös kerülése ezeknek a szembenézéseknek biztos, hogy hosszú távon nem jó. Egyetlen dolgot mondanék a képről kompozícióban: talán, ha Gábor egy kicsit előrébb jön, ha a mostani nézetből a kép bal oldala felé elmozdul, akkor a kép jobb oldalából egy-másfél centinyi rész vágható lenne az autó mögött, és akkor még feszesebb lehetne ez a kompozíció. De ez is tökéletesen érthető üzenet, nagyon rendben van, köszönöm szépen. (hegyi)
értékelés:    

Május 8, a dátum is fontos, a Demeter születésnapja körül járunk, és Demeternek van egy képe, az Edit cipője c. kép, és ez a kép ihlette meg Ágnest. Ez az egész azért fontos, mert azt csak én meg Ágnes tudja, hogy dolgoztunk mi ezzel, készült ehhez nyersebb megoldás is, és nagyon fontosnak tartom, hogy Ágnes hajlandó volt végigmenni egy úton azokkal az instrukciókkal, amit kapott. Egyszerű instrukciók voltak, és a lényegük az volt, hogy vegye észre a különbséget az Edit cipője női bujasága között és egy gyerekcipő üzenete között. A gyerekcipő a gyerekkort idézi, ez a lakkcipő, amiről lejött a plezúr ráadásul egy olyan időt idéz, ami már elmúlt, ezt a cipőt Ágnes már nem fogja felhúzni, de van hozzá egy érzelmi viszonya. Ezt az érzelmi viszonyt kell tudnunk megragadni, azt, hogy ez a múltból kerül ide. Mi is a múlt? Milyen is a múlt? A múlt ritkán színes, általában fekete-fehér, vagy sárgult kép, viszonylag sötétebb tónusokkal, mert elmúlt, sejtelmesebb. A múltat, mint egy régészeti munkát dolgozza föl az ember, rétegeket hánt le. Ezeknek a rétegeknek világítással létre kell jönnie. Azáltal, hogy a háttérben lévő cipő teljesen más megvilágítást kap, mint az előtérben lévő cipő, és különbséget tudunk tenni nem csak a méretben és az élességben, hanem a megvilágításban is, ez egy fontos képalkotó elem lesz. Ezt azért mesélem el, mert ez a kép ehhez egy jó illusztráció, hogy hogyan is lehet valamit időben visszavinni. Nincs szépia, nincs vignettálás, nincs roncsolás, semmi olyan nincs a képen, amit mostanában olyan divatos használni, hanem egyszerűen arról van szó, hogy készült egy kép megfelelően bevilágítva, és ez létrehozta az összes olyan élményt, amit egyébként bindzsizéssel szoktatok megvalósítani. Én ennek nagyon örülök, és annak is nagy köszönet, hogy Ágnes elkezdett ezzel foglalkozni, hogy Demeter képeiből kiindulva, mivel ez a lecke erről szól, hogy Demeter munkásságával foglalkozunk, és hozzá üzenünk, így én ezt abszolút elfogadottnak gondolom. Az a jó, hogy tovább tudta gondolni azt a képet, és saját élményanyagon átszűrve saját magára alkalmazta azt az üzenetet, ami azon a képen elindult. Egy formai játékot és egy eszközjátékot, a tárgyak játékát, ami párhuzam a két kép között, tovább tudta gondolni, föl tudta dolgozni, mint saját érték. Ez a fontos ebben a képben. Ez nem jelenti azt, hogy Ágnes ne foglalkozhatna tovább Demeter képeivel, annál is inkább, mert évfordulót ünneplünk, ez az év Demeterről szól, kiállításokkal, programokkal. (hegyi)
értékelés:

Egy furcsa kék...

Azt most mondom, hogy ez a kép nem egészen csendélet kategória, miközben nem sok hiányzik hozzá. Kicsit olyan leltárszerű a dolog, mintha kimentünk volna az ecseri piacra, és ott találnánk ezt a sok-sok kacatot, bár számomra az az érdekes, hogy mintha ez egy ugyanolyan bőrgarnitúra lenne, mint ami itt van nekünk a nappaliban. Ha jól tudom, a miénk finn bőr holmi, nagyon hasonlítanak ezek a párnák erre. Mindemellett azt gondolom, hogy vannak olyan motívumok ezen a képen, amik kérdéseket vetnek számomra föl. A portré abszolút érthető, a kék párna tökéletesen rendben van, még a sapka is. A nadrággal és annak az övével van problémám. A baseball sapka lenne az a maximális szint, ami megengedhető, mint jelen idejű közlés. Ha a mérleg serpenyőjébe beleteszed ezt a portrét, minden más, ami ezen a képen szerepel, az ő súlyát kell, hogy kiegyenlítse. Ez a portré mondjuk a 20-as években készült, és a kép többi része a jelen idő. Ahhoz, hogy ez dinamikában, formában és üzenetben kiegyensúlyozott legyen, el kell kezdeni behelyezni ezeket a tárgyakat. Megtaláltad ezt a képet, oké, és ehhez kell hozzászervezned a dolgokat. Ha ezt el tudod fogadni, akkor én mondom, hogy mit látok: a bőrkanapé tulajdonképpen viszonylag időtlen, bár a kanapé párnák közötti rés nekem túl tárgyias, ott valaminek kellett volna történnie. Lehet, hogy oda kellett volna dobni a baseball sapkát. A kék párna, bár maximum az 60-as, 70-es évekig mehetünk vissza vele, mégis korban mozgatható, azaz nem nagyon határozottan a mai kor terméke. A színe szintén olyan, ami beleillik ebbe az archaizálásba. Ebből kifolyólag, ha a mérleg egyik serpenyőjébe lakik a néni a portrén, a másik serpenyőbe dobáljuk a dolgokat, akkor a bőrkanapénak az értéke, mondjuk egy 5-ös skálán, az 1-es, a párnáé is csak 1-es. A baseball sapka teljesen jó, hozza ezt az ellenpontot, aztán ott van a nadrág, ami túlbillenti ezt az egészet, és más kompozíciót kívánna. Tehát abban a kompozícióban, ahol nagyjából fele-fele arányban szerepel a néni meg a mai kor, most a nadrág győz. Ha oda valami nagyanyám régi sálját, vagy ilyesmit dobsz le, vagy valamit, amiből hihető, hogy esetleg ennek a néninek volt a tárgya, akit ezen a képen látunk, akkor azt mondom, hogy az egy jó geg. Akkor valami olyan tárgy is becsempésződik a valóságba, ami itt most csak képi lenyomatként szerepel. Én ezt az irányt tartanám jónak ebben a kompozícióban. Kell keresni valami régi tárgyat, amit a mai világba emelek be, mert attól az még a mai világról fog szólni, de máris egyensúlyba hozza a mérleg két oldalát. A másik megoldási lehetőség, hogy a képnek a szerepét gyengítem, még kijjebb tolom a képből, nem kötelező nekem a teljes képet látnom, belevághatok én ebbe, és akkor a mostani világ tárgyaiból hozok létre valami ellenpontot. Akkor viszont ez a nadrág nem elég erős üzenet, egy pöttyös szoknya már lehet, hogy jó lenne, és akkor a kék kockással a piros pöttyös szoknya izgalmas dolgot hozna létre, és a néni szörnyülködve nézné, hogy a mai világ hova futott el az ő szalmakalapjához képest. Nem tudom, hogy mennyire érthető az, amiről most mesélek nektek. Itt arról próbálok most beszélni, amikor érzelmi megközelítésből dolgozunk, tehát a történetnek a fejünkben kell összeállnia: ez a keresztanyám, aki a Moulin Rouge-ban volt énekes, és egyébként a Sárdi Mihály udvarolt neki, és erről a történetről próbálok valamit mesélni, hogy ma ez mennyire másképp működik, és ma nem ilyen kalapot hordanak, hanem ma Sárdi Mihálynak baseball sapkája lenne. Nem sorolom tovább a történeteket, mert ezt nektek kell létrehozni, Tamás, ez a te dolgod. A történetet össze kell rakni. Visszaadom én ezt ismétlésre, ha még ezek a tárgyak megvannak, és tessék nekem ezt a történetet elmesélni. (hegyi)

Egy nagyon jó geget látunk. Ezekből az utcafotós sétákból a lényeg az, hogy az ember hosszú időt tudjon rááldozni, és legyen türelme megvárni azt a pillanatot, amikor az egyébként meglévő környezeti elemek abban a konstellációban állnak össze, amiben azt ő ábrázolni szeretné, és az üzenet bekattan. Itt ez az üzenet, azáltal, hogy ez a fiatalember a sörével a buszmegállóban áll, pont úgy táncikáljon oda ehhez az angyalszárnyhoz, hogy fedésbe kerüljenek a formák, és ezáltal egy plusz értelmezést kaphat az ő személye, ez megtörtént. A túlélesítés itt is létrejött, megint szólok érte, és mindig fogok addig, amíg nem vagy hajlandó ezt értelmezni, hogy miről beszélek. Ez a túlélesítés távolságot is hoz, ettől nem lesz az egész szerethető, pedig ez egy olyan üzenet lehetne, ami szerethető, és mégsem történik meg ez. Ez a távolságtartás érhető tetten ezen a képen. Igaz ez arra is, hogy picit közelebb kellett volna mennünk. Ebből az arcból kicsit kellene kapnunk. Ha ez nem egy beállított fotó, ha nem arról van szó, hogy te megkérted őt, hogy tessék odamenni, és odaállni, akkor föl kell hívni magadra úgy a figyelmet, hogy odapisszensz neki, és akkor fölemeli a fejét. Ettől még benne marad a kompozícióban, de valamennyivel többet kapunk. Nem a tökéletes szembenézést várom, mert az megint elvinne valahová, a kettő között lenne az igazság. Mondok valamit Gime, ami nem biztos, hogy fog tetszeni, de ha nem vagyok őszinte, akkor minek beszélgetünk, tehát: azt gondolom, hogy a matematikai része a fotóidnak már megvan, működik. Ha nagyon ragaszkodsz ehhez az utcafotós dologhoz, akkor kezdd el az érzelmeidet is megmutatni, mert ez így már unalmassá lesz, hogy különféle helyzetekben primer poénok jönnek létre anélkül, hogy érzelmileg ez megérintene téged. A távolság, az objektív megválasztása, a túlélesített sterilizálás, a fagyott pillanatok mind egy irányba mutatnak. De ha valóban őszinte véleményemre vagy kíváncsi, én nem erőltetném az utcafotót, hagynám pihenni, mert ahhoz, hogy azokat az érzelmeket az utcára vidd vagy ott megtaláld, amiket mondok, nem az utca az alkalmas, hogy gyakorolj. (hegyi)
értékelés:

Ez egy jó kép, ismerem ezt a cicát, volt szerencsém vele találkozni. Nagyon nem tudok vitatkozni a kép címével sem, mert ez a póz mindent elmond. Ez az állatnál a kényelem és az érzelmi túlfűtöttségnek az állapota, jó ez a harántcsíkolt beállítás is, szóval jó kép, nem nagyon tudok ehhez mit hozzátenni, a megfigyelés pontos. Ha már nagyon kritizálnom kellene, akkor annyit, hogy a két mellső láb most ebben a fényviszonyban csonkoltnak is tűnhet annak a nézőnek, aki nem ismeri a macskákat, hogy hogyan tudnak ezekbe a pózokba belefeledkezni, de mi macskások tudjunk, hogy itt minden rendben van, őfelsége kelleti magát a napsütésben. (hegyi)
értékelés: