Feladatmegoldás

dohányzik

Az ötletet abszolút értékelem, jó meglátás, mint portré is jól működik, de a formákat, be kell fejezni. A könyök hiányzik a képről, fontos lenne, hogy meglegyen, és nekem most nagyon szélre van a modell téve. Lehet, ha a könyök benne van a képben, akkor ez a probléma megoldódik. A hajnál is szűk a vágás, most ez túl lett ollózva. Ez a két rész, ahol nekem nagyon-nagyon szoros. A másik dolog az, hogy ez a pulcsi, a maga csíkjaival teljesen jól dolgozik együtt a kanapénak a csíkjaival, de valahogy a bal vállnál furcsa redőket ad az egész, és a kivágás is a bal vállnál megtörik. Ez akkor lenne szép, ha az is egyenes lenne, mint a másik oldali része a pulcsinak. A V-formát, amit a gombtól a nyakig ad a ruhadarab, meg kellene hagyni, és lényegesen kevésbé szűkebbre vágni. (hegyi)
értékelés:

Mexikói út, végállomás

Filmes jelenet jut eszembe erről a képről, egyetlen egy problémám van: az a furgon, ami így most, ebben a formában nem annyira szerencsés a képen. Persze, lehet, hogy ő ott fog állni még 5 órán keresztül, nehéz megvárni ezt, hogy ő onnan eltűnjön, de lehet, hogy egy próbát megért volna várni. Ha a képet nézem, akkor a furgon szerepét úgy lehetne esetleg helyrehozni, és úgy lehetne helyzetbe hozni, hogy ha a furgon után levágnánk a kép bal oldalát, ha a busz és a következő fénypont nem lenne rajta, mert akkor a zálogháznál lévő fény, a két lámpa fénye, és a furgon egy háromszöget tudna létrehozni, és tudna mozogni a tekintetünk. Most a busszal és a buszlámpával kifut az egésznek az ereje. Az ötlet jó, a technikával van bajom, nem tudom mitől bordásodik be így a kép. Ha megnézzük, akkor a Megnyílt táblának a széle recés lett, a zálogház fölötti lámpa is furcsa, itt valamilyen technikai gebasz van, ami ezeket létrehozza a képeidnél, ennek nézz utána, mert valami hibádzik. De mint ötlet, és mint hangulat, erre megvan a három csillag, a kivitelezésnél a vágást megfontolnám, feszesebb lenne a dolog. (hegyi)
értékelés:

Forever and ever

Egy hirtelen jött ötlet volt ez a kép. Az egyik legjobb barátnőmmel csináltam a képet.
Az jó ötlet, hogy a napot foglalja keretbe ez a két kéz, az is érdekes, hogy a két szereplő, a barátnő és a fotós egy szívformát hoznak létre a kezükkel. Ez olyan, mint a szmájli, legalábbis én ezt nagyon a mostani korban láttam először mutogatni ezeket a szívformákat koncerteken, itt-ott-amott, tehát úgy látszik, hogy egy új szimbólum alakult ki, ezt is jónak tartom. Ami számomra izgalmas, az a belógó fűszál, vagy fa, amit látunk a nap mellett. Ettől válik az egész izgalmassá, és attól a csillanástól, amit az optikán létrehoz a nap sugárzása. Ez a része jó, a gesztust is értem, az is jó, de nekem egy picit édes. A szeretet jelének a szívformát alkalmazni, hosszú évszázadokra visszavezethető jelzés, gondoljunk csak a mézeskalács szívekre, vagy a fába karcolt jelekre, de nekem a szimbólumnak pont ettől a fajta sztereotipizálásától a hitelességére kerül rá egy fátyol. Magyarán, az előző kép, az I feel good című képe Alexandrának, amennyire előrelépés volt, és amennyire erős helyzet volt, azt keresném én a többi lecke megoldásánál is. Ahogy ott létre tudta hozni az ismétlésben a kavicsrugdaló gesztusban a maga üzenetét, annyira erős gesztust várnék. Szerintem ennél többet tudna adni Alexandra, ezen gondolkodjon el egy kicsit. Ettől függetlenül megvan a három csillag, ez egy jó kép, de a Barátság leckére én várnék egy ismétlést. (hegyi)
értékelés:

19:12 (akkor újból)

Nagyon köszönöm, hogy megtörtént a javítása ennek a képnek, nagyon örülök annak, hogy Camilla elküldte ezt, és kikerült ebből a képből a felirat, mert sokkal nyugodtabb, sokkal letisztultabb lett így a kép. Tessék összehasonlítani a kettőt, hogy mennyire más. Rögtön elkezd élni a főszereplő, rögtön értelmezhető lesz a helyzet az óra duplázással, a modell arcának a duplázásával. Ahogy az előző képnél is elmondtam, ez egyébként egy teljesen rendben lévő kép, és megkapta a három csillagot akkor, köszönöm, hogy megtörtént ez a javítás. (hegyi)

Eszter

Igen, itt van megint az a helyzet, hogy kutya, macska, hörcsög a Barátság leckében, kutya a legjobb barátja az embernek, a leghűségesebb, a macska a legkiszámíthatatlanabb, a hörcsög a legbüdösebb, tehát lehet ilyet mondani, és ez kérdés lenne számomra, hogy ez most akkor hogy van. Mindeközben létrejön egy gesztus a modellel, és ez az, ami továbbviszi ezt az egészet. Az a bajom, hogy az, ahogy a modell most be van állítva, az nekem eléggé furcsa beállítás. A kompozíció rendben van, a modell és a kutyája jól ellenpontozza a kép jobb oldalán elinduló nagy fekete tömeget. Az is jó, hogy ide behajlik a fenyő, és a maga formájával ellenpontozza azt a kalászost, ahol ez az egész helyzet megtörténik. Szépek a fények, a dolog viszonylag jól működik. Ami egy kicsit a problémám, hogy hátrafelé nyitott az egész. Azt a félelmet, ami itt most létre akar jönni, amit meg akarunk mutatni, hogy attól a nagy tömegtől onnan sejt valamit a lány a kutyájával, és ezzel a helyszínnel szeretne kommunikálni, ezt kilágyítja nekem az, hogy a háttérbe át tudok látni, be tudok látni, és az egy viszonylag zavaros, de semmiképpen nem szorongást mutató helyzet. Túl vidámak a fények ahhoz, hogy ez a fajta közlés erős legyen. Aztán van egy olyan problémám is, hogy a kutyust nem sikerült rávenni, hogy pont ugyanoda nézzen, ahova a modell. Ez fontos lenne, mert különben azt mondom, hogy nem jókor történt az exponálás, még a kutya nem vette észre azt a dolgot, vagy nem tulajdonít neki jelentőséget. Ha nem vette észre, akkor nincs meg a barátság, akkor nincs meg az, hogy a kutya odafigyel a modellre, és védi őt. Ha észrevette, és nem vesz róla tudomást, akkor a lány miért maradt ott ebben a helyzetben, akkor miért nem hiszi el, hogy az ő barátja azt mondja, hogy nincsen baj. Tehát a kutya lényegesen vidámabb, mint a modell, kicsit olyan, mintha egy kőből faragott kutyus lenne. A modell gesztusával van a legnagyobb problémám. Én nem tudom, hogy mit csinál Eszter a bal kezével, de az ott nagyon érdekes csonkolás, van ott egy kardarab, ami formailag nagyon sok kívánnivalót hagy maga után. Ezekre nagyon oda kell figyelni, hogy ilyenek ne történjenek. Az ötlet jó, a kivitelezés problémás. (hegyi)
értékelés:

Madárfészek

Ferinek a szimbolikus munkái közül látunk egyet. Ez a szimbolizmus volt tetten érhető, amikor a Krisztus-szoborral játszott, amikor a kereszttel játszott, és egy modellel népies formába öntötte. Van egy ilyen attitűd Ferinél, ami jól ismert szimbólumokkal dolgozik. Itt van egy szögesdrót, és ez az, ami ennél a képnél a közlésnél a legerősebb. Itt mindenki a saját maga asszociációját indíthatja el, hogy ez a szögesdrót vajon mi, a lágerek szögesdrótja-e, vagy a krisztusi töviskoszorúra akar-e ez hajazni, vagy egyszerűen csak egy fricska a fészek puha melege és ennek a drót szúrósságának az ellentmondása. Bármelyik igaz lehet, és ettől van nekem egy olyan kérdésem, hogy vajon Feri melyikre gondolt? Ha mindegyikre, akkor egyikre sem. A másik kérdésem az, hogy van itt egy betonoszlop. Ahhoz a formai játékhoz, ami ennek a szögesdrótnak és tojásnak a nagyon is tiszta formai játéka, ez a fajta struktúra, ami itt létrejön, ami nevezhető véletlennek, hiszen amikor betont kevernek, mennyi lesz a cement, a salak, és hogyan áll össze, ez mindenképpen a véletlenek világát erősíti, ez most itt nekem ellentmondásos, és zavar formailag. Azt a tiszta képletet, ami a kép fölső részében létrejön, lehúzza a földre, és konkurál vele. Így nem tudok szemlélődni a tojással, nem tud elindulni a gondolatom, mert mindig visszatorpanok erre a kavicsos formára. A másik kérdés pedig maga a kompozíció. Valamiért nekem ez az egész hanyatt dől az oszloppal, mindennel együtt. Ha a tömegelhelyezést nézem, akkor, bár nagyjából a kép közepén van ennek az oszlopnak a homlokfrontja, de mint sötét tömeg húzza vissza a szélessége ennek az oszlopnak. A felhő is tulajdonképpen arrafelé súlypontoz, ezek az ívek, amik a szögesdrót által létrejöttek, szintén inkább elforgatják ezt a kompozíciót, és nincs semmi, ami a kép bal oldalán lévő nagy üres flekknél ellenpontozná ezt. Ha csak ezt a képet veszem, akkor ott ér véget nekem, ahol a felhő sáv kifut a képszélre. Ott lehetne vágni, és akkor erősebb lenne a kompozíció. A mondanivalóról, amit Feri annyira szeret hangsúlyozni, hogy ez nagyon fontos a képben, most nem nagyon sokat tudok mondani, mert nem tudom dekódolni, hogy melyik irányba menjek az elemzés elején felsorolt irányok közül. Azon dillemázok, hogy mi a helyzet a csillagokkal: ha erre 3 csillagot adok, akkor minek beszéltem ennyit arról, hogy mi az, ami bizonytalanná tesz a képnél. Ha 2 csillagot adok, akkor az már kérdés, hogy ha elvettem egy csillagot, akkor az eléggé megmagyarázza-e azt, hogy az az egy csillag az a bizonytalanság a mondanivalóban, mert nem csak a mondanivalóban van bizonytalanságom, hanem a formai megoldásban is. Ez azt jelenti, hogy el kell venni 2 csillagot, és marad 1. Egy csillagosra értékelni valamit, amiben ennyi munka van, mert létre kellett hozni ezt az egészet, föl kellett oda tenni, végig kellett gondolni, megkeresni azt a világítási helyzetet, amit meg akarok mutatni, ez több mint egy csillag, úgyhogy visszaadom ismétlésre, és egyet se adok. Szeretném, ha ezeket a dolgokat konkretizálnánk, nem verbálisan, hanem képileg. (hegyi)

A kéz

Én nem tudom, hogy hol járt Nóra, de amit itt talált, ez valami eszméletlen őrület. A boltívek között megbújó ornamentika, az erre nagyon is hasonlító szín a kézfejen, hogy az ember nem tudja, hogy ez most egy pantomimes helyzet, vagy valaki a szoborral játszott, és festette össze a kezét, és ez a valaki, mint egy henna-festő, létrehozta ezt az ornamentikát, szóval nagyon izgalmas. Az benne a jó, hogy nem áll meg ennél a szintnél ez a megfigyelés, hanem építészetileg is jó az a keresés, amit Nóra itt mutat, és ráadásul az egész odakoncentrál erre a kézre, onnan robbannak az ívek, oda fókuszál képszerkesztésben a majdnem aranymetszésben elhelyezett pont, erre felesel az ajtó. Ráadásul tessék megnézni az ajtót azzal a berakással, hogy mennyire nem illik ehhez a térhez, hasonlítsuk össze az ajtót, és az ajtó fölött lévő mintázatot, két külön világot látunk. Várom azt, hogy mikor fog ez a valaki az oszlop mögül kibukkanni, és belevicsorogni a fejembe, nagyon tetszik. Hogy absztrakt-e? Bizonyos tekintetben igen, mert elvont formákkal hoz párhuzamba organikus testi formákat, és az absztrakció emiatt működik, de azért ennél erősebben az absztrakt felé venném az irányt ebben a leckében. Ez nagyon a határon billeg, most átbillent a határon, főképp a szín-párhuzamok miatt. Köszönöm. (hegyi)
értékelés:

Csak idő kérdése

Érteni vélem, hogy mit akar mondani Gime, de ez verbálfotó. Az a képszög, ahonnan ez fotózva van pont a személyességet zárja ki, és inkább a kukkolás felé visz. Én elhiszem, hogy benned ez az élmény megszületett, de a távolságtartó, oldalról fényképezett helyzet, úgy, hogy a modell abszolút beleolvad ebbe a háttérbe, és szétveri a testet ez az oszlopsor, ez nem könnyíti meg a helyzetet, hogy a befogadó is azt gondolja, amit te. Van egy analógia a gyerekfotózás, a kisállat fotózás, és a szocióban: mindben másért, és másért, de fontos az, hogy milyen magasságról, honnan nézed, és honnan készíted a képet. Ahogy a gyerekfotónál, a szülő-gyerek viszonyban az alávetettség érzetet hozza, ahogy az állatoknál szintén ezt erősíti, ha fentről fotózunk, ugyanez igaz a szocióra, a kívülállásunkat erősítjük vele. Ez nem jelenti azt, hogy nem lehet fölülről fotózni, de annak nagyon indokoltnak kell lenni, és annak az összes gesztusnak ezt erősítenie kell, azoknak a gesztusoknak, amiket a modellnél látunk. Itt most ez nem történik meg, miközben a fények, a nyugalmi állapot abszolút rendben van. Az irány jó, de több időt adj magadnak. (hegyi)
értékelés:

Vidám portré

"... mindig vidám leszek, kerüljön el messze a baj, azzal nem ártunk senkinek, ha a fejünk tetején színes a haj!"

Ebben van egy adag pimaszság is, nemcsak vidámság, köszöntelek az elmebetegek csapatában, már hajilag. Jó a gesztus, jó a mimika, minden rendben van. Most a pedellus átvált kicsit magánemberbe: a fülbevalóval nem nagyon értek egyet, de ezt tudd be annak, hogy 44 éves vagyok. Nekem az ott olyan, mintha valamilyen Barbie baba-alkatrész lenne, tehát ehhez az imidzshez nem annyira illik, de egyébként a cucc abszolút rendben van: a virágágyással, a háttérrel, a játszótérrel együtt. Én egy kicsit még a játszótérből adtam volna, még bolondabb lenne a dolog, de megvan a kettes lecke megfejtése, várjuk a folytatást, hajrá Milán, erősítsd a fiú csapatot! (hegyi)
értékelés:

elfeledett játékaim

Tényleg jó, ha a leckék szerint halad az ember. Mert akkor lehet készülni rá. Lehet rajta gondolkodni. Ezen a leckén is sokat gondolkodtam, és ekkor eszembejutott a gyerekkori kacatosdobozom. Egyesével szedegettem ki a tárgyakat - mindről eszembe jutott valami régi emlék -, majd próbáltam elrendezni őket. Vacilláltam rajta, hogy a régi cipősdobozban fotózzam-e le őket, vagy így kiszedegetve... azt hiszem, lesz még egy-két variáció.

Mondom, hogy mi a gondom: most akkor kockázunk, malmozunk, dámázunk, macizunk, vagy pörgetjük a pörgettyűt, ezt el kellene dönteni. Most ebben a beállításban nekem így kaotikus. Azt is lehet, hogy azt mondjuk, hogy tárgyias a helyzet, itt a leiratban olvasom, hogy a régi cipődoboz is fölmerült, lehet, hogy ez előnyösebb lenne, ha minden tárgyat meg akarok mutatni. Ugyanis akkor létrejön a távolságtartó megközelítés. A másik az, hogy itt már nem működik a szépia. Az előző, kültéri fotónál azt mondtam, hogy igen, filmes helyzet, belefér, de egyébként tessék ezt elfelejteni, használhatatlan. Szépelgés, a neve is ezt sugallja: szépia, szépelgéssel nem színezünk. Visszaadom ismétlésre. (hegyi)

Matúra

Ez egy bohókás kép Ágnesről ebben a klepetyusban, rögzítése egy helyzetnek, mondhatnánk. Persze, megvan az ágneses humor, hogy ezt a kis zsinórt belelógatja a szemébe, nyilvánvaló ez egy viszonyrendszert is kialakít. Én azt mondom, hogy, bár értem, hogy miért, és a felszabadulás érzése benne van az emberben akkor, amikor befejeződik egy ilyen dolog, hogy még ezt is megengedhetem magamnak, de nekem túl kézenfekvő ez a megoldás, túlságosan könnyen adja magát - ha én vagyok a fényképész, akkor azt mondom, hogy nem - de elfogadom. Ami még ezen a vonalon továbbvisz engem gondolatban, az az, hogy ha már ironikus akarok lenni, és a helyzettel játszani akarok, akkor bátorság, és tessék kimenni, és beállni a szökőkútba, tessék ezzel valami komolyabbat játszani. Az, hogy a tanteremben vagyok, hát, persze, a többiek is ott vannak. De mint helyzetre jó, ami megmenti az a tekintet, meg az a félmosoly, úgyhogy ezért megvan a kettő csillag. (hegyi)
értékelés:

Pötyikém

Ő az én kis házi kedvencem.

Volt nekem is akváriumom, és volt benne házmester hal. Az, amikor az üvegről szedegeti le a szöszöket, akkor eléggé félelmetes szája volt, de tényleg egy izgalmas darab. Nem egy könnyen fotózható halacskáról van szó, nem az a bambulok, és úszok a vízben, és élvezem a sodrást, hanem egész nap teszi a dolgát, amikor meg pihenőre elmegy, akkor el is bújik. Tehát vagy munka közben tudod lefotózni, vagy sehogy. Ha munka közben van, akkor azt eléggé egzaltáltan csinálja, ezért nem könnyű helyzet vele dolgozni. Egy kicsit a színvilág az, ami nekem távolságtartó, ez a zöldes fátyol. Lehet, hogy ez az akvárium világítása miatt van így, ezen kicsit módosítottam volna. Dóra, ez kérdés nekem, mert ez távolságtartóvá tesz, kicsit bizalmatlan így ezzel a zöldes árnyalattal. Ettől ez a halacska még jobban beleolvad a hátterébe, persze ők védekeznek is ezzel a beleolvadással, de ezen talán kellene egy kicsit segíteni. Az ötlet jó, bár a hal, mint házi kedvenc tőlem mindig távol állt, mert nem nagyon hagyják magukat simogatni, és a testi kontaktus fontos nekem a házi kedvenchez, de ez az én nyavalyám. Megvan a három csillag, várom a folytatást. (hegyi)
értékelés:

Kutyafuttában ebéd

Ez a kép jellegzetes pillanata az életemnek. Munkámból adódóan sokat mászkálok, az egyéni fejlesztőterápiák mellett zűrös nebulókat látogatok az otthonukban, iskolájukban. Nagyon sok időm megy el buszra várva, ilyenkor vagy eszek, vagy olvasok. Most az előbbit teszem éppen.

Olyan ez az egész, mintha egy filmjelenet lenne, Mariann nagyon is filmes képekben és történetmesélésben gondolkodik, és ez jó. Nem csak attól olyan, hogy alul-fölül széles fekete csík látható, ahogy ezt szokták mondani régebben a tévében, hanem attól is, ahogy ez az egész a graffitival, a modellel, a kukával, a nénivel, aki vár az utcán megjelenik, olyan értékeket mutat a buszra váró nénitől a házfalig, ami nem a fotós történetmesélés eszköze általában. Azt is mondatnám, hogy szociografikus kép, miközben van egy huncutság is ebben az egészben, ahogy Mariann itt a kis szendvicsét majszolva ránk néz, és nagyon is tudatos, hogy a felirat és a buszmegálló bodegájával komponálta magát egybe. Ennek az önironikus közlésnek van itt igazán ereje, de mindezt keretbe foglalja, és történetbe helyezik azok a körülmények, amik még a képen láthatóak. Mindez miatt fogadható el a szépia, ez a filmes mesélés az, ami mindezt érvényesíti. Olvastam a hozzászólásokat, hogy erről készült színbindzsizett kép is, meg milyen lehet ez színesben. Ha ez színesben készül el, akkor az egész tényleg elmegy a szoció felé, és onnantól kezdve vagy nyerünk, és sikerül ezt a szociografikus hatást erőssé tenni, vagy átmegy emlékképbe, és akkor elbuktuk ezt a meccset. Itt ez így nem kérdés, köszönjük, várjuk a folytatást. (hegyi)
értékelés:

A szeretet felszabadít

A képet, mint a címe is mutatja, az ember egyik legtermészetesebb, és legfontosabb érzése inspirálta számomra, ez a szeretet. Nagyon meghatározó dolognak tartom az életemben - és itt nem csak a szerelemre gondolok - és ez még a táplálkozási szokásaimon is megmutatkozik. A leírással és a fotóval valami minimálisat el is árulok magamról, legalábbis reménykedem benne.

Köszöntünk, kedves Milán, az Estiskolában, és egy jó képi üzenetet sikerült küldened, megvan a három csillag, megvan az első lecke is. Annak kifejezetten örülök, hogy egy olyan formát választottál az üzeneted elkészítéséhez, ami akarva-akaratlanul a homokmandalákhoz hasonló. Akik jártak már a Balatonnál, vagy tengerparton, azok tudják, hogy a homokból épített várak, vagy azok a homokszobrok, amiket építenek az emberek, vagy akár egy porba rajzolt szív csak addig tart, amíg az időjárás úgy akarja. Ez a mulandóság az, ami számomra fontos ebben az üzenetben, hogy nem egy fába véstem bele, vagy nem egy utcapadba a szeretett ember monogramját, hanem a homokba rajzoltam. Ez, amit mondok, akkor is igaz, ha ez egy játszótéri homok, mert jönnek majd a kiskrapekok, és elkezdik a helyet funkcióban úgy használni, ahogy az a rendeltetéséből adódik, építenek belőle homokvárat, vagy sütnek belőle homokpogácsát, és az én kis szívem már a múlté. A tényszerűséghez hozzátartozik a két láb, ami keretezi ezt a kompozíciót. Ebben a rövidülésben nagyon érdekes a tárgyilagossága az egésznek, jó az irány, várjuk a folytatást. (hegyi)
értékelés:

Personal Jesus

Your own...

Nem tudom, hogy a cím utalás akar-e lenni a Depeche Mode zenéjére, titkon remélem, hogy nem, mert nincs is igazán szükség rá. A kép, amit kapunk, tökéletesen kifejez egy helyzetet, azt, amiben Gergő most van: a keresést, a bizonytalanságot, azt a környezeti helyzetet, amiben mozog, abban a saját maga útjának a megtalálását, és azt a vágyat, hogy uralja az egész helyzetet. Ráadásul itt egy megtekintői helyzet van, a kamera ott van, így van egy pici ellentmondás, de ha nem lenne kamera, akkor nem készült volna el a fotó. Maga az a koncentráltság, az a szabadság, amit egy ilyen meditációs helyzet ad, az ábrázolással már önmagával egy olyan viszonyrendszerbe kerül, ami ad egy ironikus fűszerezést is ennek az egész helyzetnek. Talán annyi, ami számomra most kérdéses, hogy miért nem engedi Gergő nekünk azt az utat is meglátni, ahogy eljutott erre a helyre, ahol most van. Ez fizikai kérdés is, valahogy oda bemászott erre a deszka-helyre, valahogy oda eljutott, tehát ha mozdítunk a kamerán egy keveset, akkor lehet, hogy ezt meg is láthattuk volna, és akkor egyértelműbb lenne ez a közlés. Az is lehet egy érvényes megoldás, hogy azt mondjuk, hogy pont az az izgalmas Gergő számára, hogy egyszer csak ott van ebben a helyzetben, és sem az odavezető út, sem a továbbvezető út nem látható, de azért itt van utalás erre az útra, ezekből a deszkákból láthatunk valamennyit, ebből kifolyólag a döntés mégiscsak azt lehetett, hogy van út a lába alatt. Dilemmázom azon, és nem is biztos, hogy meg fogom tudni mondani a jó megoldást, hogy mi az érvényesebb. Az, ahogy ez a kép most megjelenik, ebben az öltözékben, amiben most Gergő van, és ebben jön létre ez a meditációs póz, vagy az lenne a jó, ha valamilyen jelmezt készített volna ehhez. Azért dilemmázom ezen, mert mind a kettő jó út, de mind a kettő máshova teszi a hangsúlyt. Ha személyes a közlésünk, és azt mondjuk, hogy ez itt a mi magán meditációnk, és a mi magán helyzetünk, akkor jó ez az öltözék, de akkor így szociografikusabb is lesz az egész ábrázolás. Ha találunk egy jelmezt ehhez, akár egy fehér nadrággal, fehér inggel, fehér lepedővel, valami olyannal, ami erősebben kiugrasztja ezt a figurát a háttérből, akkor illusztratívabb lesz a dolog, inkább elmegy a mese irányába, de a néző számára esztétikailag lehet, hogy többet mutat. Vívódik most bennem az esztétikai igény a személyes közléssel, és nem tudom megmondani, hogy melyik lenne a célravezetőbb, nem tudom megmondani, ha Gergő beöltözött volna ehhez a helyzethez, akkor vajon elveszítette volna-e azt a plusz erőt, ami neki segítséget nyújt, vagy erőt ad, mint szembesítés. Vannak olyan érzelmi helyzetek, amit el lehet játszani, vagy le lehet kapni úgymond véletlenszerűen, és nem mindig az utóbbi az, ami győz. Ilyen például a sírás. Ha valakit sírás közben lefényképezel, az nem biztos, hogy ugyanazt az erőt mutatja, mint ha eljátszatsz valakivel egy drámát, mert lehet, hogy több mindenre lehet odafigyelni, és pontosan az esztétikai helyénvalóság és stimmelés az, ami miatt lehet, hogy a nézőhöz erősebben jut el az üzenet. Nem véletlen az, hogy a színházban némely alternatív megközelítést leszámítva, van jelmez, és van díszlet. Ezek azok a pluszok, amik vizuálisan a nézőnek segítenek belehelyeződni a történetbe. Azt is el kell tudni játszani, amikor valami keresetlen, magyarán, az olyan, mint én, ha olyan mint én, és valójában egy a közülünk való közül, akkor egyszer csak abból kifogy a szusz, és azt mondja az ember, hogy ez a srác ezen a képen én is lehetnék. Akkor elkezdi mérni magát ehhez a helyzethez, és lehet, hogy azt mondja, hogy én ebben a helyzetben másképp szerepeltem volna. Ha őt, saját magát hozza ki győztesnek, akkor onnantól kezdve olyan alá-fölérendeltség alakul ki a néző és az alkotó között, ami nem biztos, hogy pozitív irányba viszi az egész történetet. Nem tudom ezt most ennél jobban elmondani, és most mondok egy olyat, amin lehet, hogy meg fog ütközni Gergő is, és az is, aki olvassa ezt az elemzést: lehet, hogy ez a kép izgalmas lenne aktban, és máris ezt az egész dilemmát megoldja. Ugyanis az emberi test a maga esendőségével hordozza azt a szociografikus megközelítést, ami fontos ahhoz, hogy a személyes üzenet nekünk is segítsen, ugyanakkor, mint esztétikai forma, közelebb áll, és elvonatkoztatottabb a kiindulóponthoz, mint bármilyen ruha. Ha utcai ruhában vagyok, akkor az a baj, hogy lehúz az utcaiság, ha felveszem a szerzetesek vörös ruháját, akkor az a baj, mert akkor miért csinálok úgy, mintha én az lennék, aki, és akkor azzal lehet, hogy nevetségessé válok, és lehet, hogy ezt a kérdést megoldja egy akt. Megvan a három csillag, megvan a leckemegoldás is, ez a kép is közel tökéletes. Ha úgy érzed, hogy ezt nem tudod tovább pörgetni, akkor én ennek is örülök, és köszönöm, de lehet, hogy egy próbát megérne. Nem csak azért, mert esztétikailag ütős lenne, hanem azért, mert neked is segítene. (hegyi)
értékelés: