Feladatmegoldás

Ugyanaz a helyzet, mint a kockáknál. András, vegyél egy darab papírt, és ezt rajzold meg papíron. Kíváncsi vagyok, hogy ugyanígy rajzolnád-e. Borul az egész, folyik lefelé a kép. Annak örülök, hogy elkezdtél azzal foglalkozni, hogy a képen föllelhető vízszintes, függőleges és átlós formákból hogyan lehet létrehozni valami tömegelhelyezést, és hogyan lehet ezt grafikusan megoldani, de egyelőre én azt látom, hogy ennél a képnél ugyanaz a probléma, mint a kockás képednél. Nem azt a részt választottad viszonyítási pontnak, ami egyensúlyba hozná a kompozíciódat. Ha most ezt a kompozíciót veszem, akkor ahhoz, hogy ez helyrebillenjen (ugye látunk itt három lépcsőfokot), a kép bal szélénél lévő középső lépcsőfokra kellene egy nagy labda, vagy egy cipő, úgy, hogy a gyerek nincs a képen, akkor ezt az egészet visszahozná, vagy ezt a kisembert oda kellett volna állítani. A képnek a bal alsó részére komoly tömegmennyiség kellene ahhoz, hogy ezt visszarántsa. Most minden folyik le. Ezt azzal lehetett volna megmenteni, ha azzal foglalkozol, hogy az ablakrésznél nevezel ki egy vonalat függőlegesnek. Mert most valamilyen szinten ezek az oszlopok a függőlegest próbálják képviselni, de mégsem. Jó lenne, ha foglalkoznál ezzel az axonometrikus ábrázolásmóddal és a perspektívával, rajzban. Figyeld meg azt, hogy ez hogy működik a valóságban, kezdj el csak a valóságban föllelhető főbb vízszintes és függőleges vonalakat átrajzolva foglalkozni ezzel, mert ezt gyakorolni kell. Ami az üzenet része a dolognak, azzal nem tudok mit kezdeni. Persze: kis ember, nagy épület, és akkor most mi van? Nem értem, hogy miért pont ez a kép, miért pont itt készült el. Nem tudom, hogy ki ő, ami miatt ez fontos, az ő formáját teljesen szétszabdalja a háttér, a mélységélesség miatt az egész síkra van redukálva, tehát ebből kifolyólag tökéletesen beleolvad a háttérbe, a személyességét elveszíted ezáltal. Nincs az üzenetnek a kisfiúhoz semmi köze, és nem is biztos, hogy jó helyre van helyezve ő. Próbáld meg egy kicsit azt, hogy kevésbé húzod rá az élesítést ezekre a képekre. Nem kell minden porszemet tudnunk megszámolni. Ez így leltár, és nem működik az érzelmi üzenet a leltár-jelleg miatt. Ismétlés. (hegyi)

Ahogy tapasztalom, a hármas lecke egy nehéz lecke. Az első leckére általában elvont megoldások érkeznek, a második leckénél kettéválik az út, és a nagyon korrekt portréfotóval szembeáll az artisztikus megoldás, és van a hármas lecke, aminél mintha az ötlet elfogyna, és kicsit tanácstalanságot érzek az alkotásoknál, hogy most mit csináljak? Álljak oda a kamera elé, vagy próbáljak ennél is trükközni valamivel? Itt már erősebben merül föl a kompozíciós igény. Az első leckénél ez viszonylag könnyen megoldható, mert csak egy testrészünknek kell rajta lenni, tehát viszonylag szabadabban mozgathatjuk a kompozíciót, a második leckénél a portré adja azt, hogy milyen beállításokat használunk, a harmadik leckénél merül föl először kérdésként az, hogy a tömegelhelyezéssel hogyan dolgozunk. Most ennél a képnél nekem ez egy kicsit esetleges. A képet, ha elkezdjük olvasni, akkor balról jobbra haladva van egy nagy tömegünk: a fekete kabát, és ezt jól kontrasztba helyezi a háttér falfelülete, és van egy paplan (persze látjuk, hogy ez hó), de ez takarja a cipőt, tulajdonképpen mint egy felhőn, ott áll az alkotó. Aztán van egy másik képrész, rögtön a vállától indulva, ez maga a kapu, aminél át tudunk nézni, és jól látjuk, hogy mi történik a háttérben: ott van egy épület, egy autó, meg tudjuk számolni az ablakokat. Aztán ennek is vége van, utána megint van egy képrész: egy üres falfelület. Ahhoz, hogy ez, mint térjáték, jól tudjon működni, és jól érzékelhessük azt, hogy itt tulajdonképpen egy kapu mellett áll Ágnes, ahhoz a mélységélességgel kellett volna játszani. Most egy síkra van hozva a tőlünk 20 méterre lévő házfal, a tőlünk 1 méterre lévő Ágnessel, és ez nem tesz jót ennek a dolognak, azért, mert ezek a formák nincsenek összekapcsolva. Ha egy kerékpáros bekerékpározna hosszabb expozíciónál a képbe, és a kép jobb oldalát is valami kitöltené, akkor legalább ez a hármas osztat lenne egyensúlyba hozva. Most még ez se történik meg. Az egész súlyában billeg, elhúzza ez a nagy fekete kabát és maga az alak, aki ennyire szélre van komponálva. Ez helyrebillenthető lenne azzal is, ha a jobb oldali falrészből lényegesen kevesebbet kapnánk. Vannak itt függőlegesek meg vízszintesek is, a függőlegesek még hagyján, de a vízszintesek a perspektíva szabályai miatt torzulnak. Ezeket ki lehet küszöbölni megfelelő objektív megválasztásával, de nem is ez lenne a fő cél, hanem az, hogy tudjuk, hogy mi miért került a képre. Persze, értem én, hogy Ágnes elment kirándulni, és azért állt meg ennél a helynél, mert ez neki valamiért fontos, de nem kapunk más segítséget arra, hogy miért így és miért itt van lefényképezve. Nem érzem nagyon személyesnek azt, hogy mi történik most a képen, tisztázni kell magunkban, hogy mit miért csinálunk. Ismétlés. (hegyi)

Örömmel tölt el az, hogy Bara itt van újra köztünk, és hogy elkezdte újra az első leckével, ráadásul egy olyan értelmezést küldött, ami egyrészt megőrizte a Bara képi világát, nem megy szembe saját magával, másrészt jellegzetes, olyan jegyeket is hordoz, amivel felismerhető, hogy kinek az alkotása, azon kívül, hogy bizonyos testi jegyeket be tudunk azonosítani. Ennél a pontnál találkozom azzal, ami a személyes vallomás jellege ennek a képnek, mert Bara a saját fotós munkásságában, amit én legalábbis láttam, bizony-bizony egy fátyolon keresztül tartja magát. Sok olyan alkotó van, aki szereti a saját gondolkodásmódját, a saját jelenlétét erősen hangsúlyozni egy-egy alkotásnál, Bara mindig valamilyen hártyapapírt vagy selyemfüggönyt tesz maga és az alkotás közé, van Barnánál egy pici eltartás az alkotási folyamatban a kész mű és az alkotó között. Ez a kép erre nagyon jó példa. Ennek nagyon örülök, hogy Bara ebben a dologban elkezdett dolgozni, és abban is egészen biztos vagyok, hogy nem fog beleőrülni ebbe, hogy most millió ilyen felkasírozott textil anyagot használjon a képen, de ennél a képnél ez tökéletesen rendben lévően működik. Ráadásul kép a képben, tehát az is egy izgalmas játék, hogy ezzel a fakerettel keretezett kép is önmagában egy használható kép lenne, és olyan, mintha azt mondaná Bara, hogy tessék, itt van a leckemegoldásom, döntsétek el azt, hogy most az egész kép a leckemegoldásom, vagy csak kiragadtam, és ez csak egy werk-fotó. A kettő közötti billegés az, ami ennek jót tesz, ami egy dinamikai játék értelmezésben. A megoldás is rendben van, én ezt egy jó gondolatnak tartom. (hegyi)
értékelés:    

A Sárköz sorozatból.

Az az igazság, hogy ennél a képnél is azt fogom mondani, amit már néhányszor mondtam, hogy ez egy háttér. Egy olyan helyzet, ahol a színpad már elkészült, a díszlet a helyén van, és a közönség várja, hogy elinduljon az előadás. Ez a kamera nézőpontjának a megválasztásából adódik, ez olyan, mint egy filmes jelenetnek a kezdő képe, hogy innen indulunk, és várunk, hogy mi történik a szereplőkkel, még nincsenek szereplők. Magány leckére abban az esetben, ha ezt a kamera-nézőpontot vesszük figyelembe, akkor azt az utat tudom elképzelni, hogy mi magunk, a nézők vagyunk a magányosak ezáltal a kép által. Az alkotó egy távoli kis falunak a körvonalait szemléli, kiment a mezőbe, és ott van egyedül, onnan visszatekint. Igenám, csak az a helyzet ezzel, hogy ezt az értelmezést általában a nézők első pillanatra nem biztos, hogy értik azért, mert keresik a képi megfejtést, hogy miért volt fontos pont itt, pont ezt a képet elkészíteni. Amikor rájön az ember arra, hogy ebben semmi egyedi nincs, tehát ezek a növények bárhol lehetnének. A leiratból tudjuk, hogy ez a Sárközben történt, de pont így fog kinézni a Balatonfelvidéken, a Kisalföldön, bárhol, ahol ezzel foglalkoznak, ebben nincsen különösebben semmi egyedi. Aztán nézzük a kis háttéren meghúzódó települést, látjuk, hogy van temploma, van valami másik magas épület is ott, olyan, mintha víztároló lenne, de hát ez sem extra. Templom minden faluban van, víztározó is akad. Akkor nézzük a felhőket, én nem értek a felhő-tudományhoz, de ez sem egy olyan nagyon különleges, ilyen felhőt is látunk bárhol. Tehát szétszedtük darabokra a képet, és nem találtuk, hogy mitől egyedi. Akkor kezdünk el azon gondolkodni, hogy lehet, hogy attól egyedi, hogy a mi viszonyunk mi ehhez a képhez. Az a bajom, mondom ezt most Tamásnak, hogy ezt az élményt azért nem sikerül elérni, mert nincs eldöntve az, hogy mire helyezzem a fókuszt. Nem egy egyszerű dolog egy tájképet elkészíteni, és ebbe elhelyezni saját magunkat. Ilyenkor jön rögtön a nagyon egyszerű megoldás, hogy valahogy belefényképezem magam a nagy magányomban. Lefotózom magam háttal, és akkor már egyértelmű, hogy valahonnan nézek, de persze akkor létrejön egy helyzet, hogy engem is néz valaki, tehát akkor már megint nem vagyok egyedül. Ebből egészen bonyolult filozófiai játszmákig tud az ember eljutni. Itt van egy másik megoldás is, az, hogy nyomot hagyok magam után. Lehet, hogy a csőszbácsi nem fog annyira örülni, hogy letapostam ezt a növényt, de valahogy valami utat vágok ebbe az egészbe, vagy valahol elkezdem rendezni ezt a helyszínt, és ebből a rendezésből jön az ki, hogy honnan jöttem, vagy hová megyek. És máris van egy személyes irány. Itt most ez nem történt meg. A másik az, hogy most föl van osztva ez a kép tulajdonképpen három részre: a felhőre, erre a vetésre, és a falura. Ezeknek az aránya nekem bizonytalan, billeg, hogy melyik fontos. Most kicsit minden szól mindenről, olyan, mintha lenyomtam volna egy akkordot, csak kicsit több hangot nyomok egyszerre, mint kéne. Egyszer csak el kellene indulnia a mesének, hogy Tamásnak ebből most mi a fontos, ez se derül ki. Aztán ferde a horizont, én ezt szóvá szoktam lenni, de most abban egészen biztos vagyok, hogy Tamás azért ennyire nem figyelmetlen, tehát ez valószínű, hogy direkt ferde. Igenám, csak ha direkt ferde, akkor az a nem mindegy, hogy mennyire ferde. Ideidézem nektek Féner Tamást, aki egy egész Budapest-sorozatot szentelt annak, hogy ferde kompozíciókat hozott létre. Ezen el lehet kezdeni bosszankodni, hogy de hát mi van, Tamás nem képes korrekten fotózni függőlegesekkel és vízszintesekkel? Ha megfigyelitek azokat a képeket, akkor rá lehet jönni, hogy ő nem tett mást, mint az, hogy azokat a tárgyakat, amiket megszoktuk, hogy hogy néznek ki, és hogy hol vannak, egy új értelmezésbe helyezte. Azt mondta, hogy egy hídnak nem biztos, hogy a függőleges pillérjének kell lennie a függőlegesnek, mert lehet, hogy az odavezető ív, ami ezt a hídszerkezetet tartja, az tökéletesen megfeleltethető kompozíció szempontjából. Igaz, hogy föl fog borulni a horizont, de akkor mi van? Ha a tömegelhelyezés, a kompozíció helyén van, akkor ez csak egy értelmezési játék. Kicsit hasonlatos ahhoz a megközelítéshez, amit Dani képénél mondtam el, hogy kiragadunk a megszokott környezetből egy képrészletet, és azt utána átértelmezzük. Most ennél a helyzetnél ezt nem látom. Valamit ki kellett volna nevezni egy új értelmezési és viszonyítási pontnak ahhoz, hogy ez a döntött horizont működjön. Nem látom, hogy mi az az új irány, amihez hozzá van ez téve. Aztán lehet azt is mondani, hogy mint egy talált kép, véletlen az egész. Oké, akkor viszont a mozgás hiányzik, az a dinamika, hogy itt rohantam a mezőn, és így sikerült, mert kergettek, vagy én magam üldözöm magam. Ez sem egészen egyértelmű. Tamás, az irány jó, érteni vélem, hogy mit akar mondani, de pontosabb eszközhasználat és döntés kell ahhoz, hogy ez megvalósuljon. Én úgy érzem, hogy Tamás egy nagyon is gondolkodó, filozofikus alkat, aki nem elégszik meg azzal, hogy csak úgy elkattint egy fényképezőgépet, és nem utólag próbál magyarázatokat keresni, hanem tudatosan előre komponál a fejében, előre gondolkodik. Ez egy nagyon jó dolog. Tamás, ezt őrizd meg magadban úgy, hogy amikor a helyszínen van, akkor hagyj magadnak annyi időt, hogy a helyszín hatása, vagy azok az élmények, amik ott érnek, befolyásolhassák, módosíthassák az előzetes elképzelésedet. Mondjuk, ha itt vagyok ebben a mezőben, kitaláltam, hogy nekem ez lesz a magányérzet, de amikor ott vagyok, akkor a helyszínen látom azt, hogy mi mihez hogyan aránylik, hol lehetnek a viszonyítási pontok, milyen játékokat enged ez meg. Amikor ezeket az élményeket ott a helyszínen megkapod, akkor hagyd, hogy ezek átfussanak rajtad, hagyd, hogy hatással legyenek rád, utána ennek megfelelően módosítsd esetleg az eredeti elképzelést. Ismétlés. (hegyi)

Érdekes dolog megérkezni egy új helyre... új embereket megismerni... ahogy kialakulnak kapcsolatok, kötődések... ahogy kialakul a bizalom két ember között...

Tulajdonképpen egy tárgyfotót látunk, de a korrekt tárgyfotós megközelítésen túl, mint kapcsolódó művészeti vonal, Marcel Duchamp művészetét tudnám ideidézni, vagy ha másképp akarok fogalmazni, akkor a ready-made, mint művészeti ág az, ami nekem erről a képről eszembe jut. Duchamp-nak volt olyan alkotása, ami egy vécécsésze volt, vagy egy fogas, olyan használati tárgyak, amelyek az hétköznapi élet kontextusából kiragadva kerültek be a kiállító terem közegébe. Az igazi felfedezés az volt, hogy ha kiemeljük ezeket a tárgyakat a megszokott környezetükből, milyen más jelentéstartalmat tudnak magukkal vinni, milyen más jelentést tudnak hordozni. Maga Duchamp azt mondja, hogy a nézőnek ebben az esetben le kell mondania két hasonló dolog azonosításának lehetőségéről. Ez azt jelenti, hogy befogadói szempontból ott van nehéz dolga a dekódolásnál a nézőnek, amikor szembesül azzal, hogy ezeket a használati tárgyakat ő a mindennapi életben is látja, találkozik velük, ő maga is használja. Az a művészeti koncepció, ami ezt átemeli a kiállítótérbe, jelen esetben egy fotográfia tárgyává teszi, megfosztja a tárgyat attól a jelentéstartalommal, amivel mi a hétköznapok során találkozunk, és azzal, hogy egy új helyzetbe átemeli, eléri azt a hatást, hogy elkezdünk róla másképp gondolkodni, más szemmel nézünk rá. Sokat vitatott terület ez, én mégis azt mondom, hogy érdekes és izgalmas helyzet, mert talán ez az a vonal, amiben leginkább szerepet kap az, hogy az alkotói jelenlét mennyire tud erős lenni. Mondhatjátok erre, hogy ez egy misztikus megközelítés, hiszen Dani most itt lefényképezett három csoffadt buszjegyet, amelyeket mi is használunk, ha nem is pont ilyen színűt, formájút, de szembesültünk mi már ezzel. Szemmel láthatóan a középső egy ellenőrzésen átesett jegy (a BKV ellenőrök is így betépik a jegyeket, hogy utána azt már ne tudd felhasználni), tehát joggal kérdezhetjük, hogy mi ebben a trüváj, a személyesség, miért kell nekem ezt nézni, mit akar nekem Dani mondani. Itt semmi más vonal nincs, amin el tudunk indulni, mint az, hogy kiválaszt három ilyen tárgyat, és a megvilágítással, a tárgyak kiválasztásával, a komponálással, a térben elfoglalt helyével, és magával a közléssel, azzal, hogy ő ezt lefényképezi, maga az alkotási folyamat, mint tett az, ami érvényesíti ezt az egész folyamatot. Kicsit olyan ez, mint egy performance, hogy az ember egy előadást kreál, szintén egy életből kiragadott pillanat más kontextusba emelésével. Más példát mondok: vannak olyan toposzok, amelyeknél megvannak a bevett formák, ahogy azokkal szembesülünk, ahogy azokat a hétköznapi életünkben tapasztaljuk, ahogy szembekerülünk velük, és mi magunk is esetleg meghökkenünk azon, esetleg fel is háborodunk, ha ezeket valaki más formában használja. Például: minden nemzetnek, országnak megvan a maga himnusza. Amikor himnuszt olvasunk is más helyzetben vagyunk, mint amikor felmagasztalt pillanatban énekeljük a himnuszt, és egészen szélsőséges érzelmeket tud kiváltani az, ha ezzel a szituációval egy koncertteremben találkozunk. Ha csak azon gondolkodunk el, hogy mennyire más, ha a himnuszt egy nagy klasszikus zenekar adja elő, és mennyire más, ha egy rockzenekar, pedig tulajdonképpen ugyanúgy hangjegyekkel dolgozik mind a két irány, és ugyanúgy egy énekelt verziót tár a közönség elé, mégis, mivel az egyik a szokványos megközelítés, elfogadjuk, és mi magunk is egy emelkedett hangulatba kerülünk általa, addig egy rockzenei előadásnál vannak, akik összevonják a szemöldöküket, pedig a tárgy maga ugyanaz. Ezt azért mondtam példának, mert ennél a képnél is ez a helyzet, hogy egy BKV jegy a saját zsebemben söndörgetve is mást jelent, mint amikor kiteszem az asztalra, és lefényképezem. Itt csak a cselekvés maga az, ami érvényessé teszi ezt a gesztust. Itt gesztusról van szó, egy olyan gesztusról, amit az ember, mint alkotó felvállal. Azt mondja Dani, hogy: nézzetek hülyének, de nekem a barátságról ilyen átvitt értelmű érzelmeim vannak. Ez a barátságnak egy nagyon finom megközelítése tulajdonképpen, egy nagyon érzelmes, személyes megközelítése. Nem a tárgyiasult formát veszi, azt megtartja magának és saját maga próbál egy új formát keresni, amivel esetleg az ő érzelmi állapotába betekintést enged a nézőnek. Ne feledkezzünk el, hogy van maga a mű, és van a mű címe. Ezeknél a ready-made történeteknél nagyon fontos az, hogy milyen címet és milyen adjusztálást kap maga a tárgy. "aztán másnap már Jani hozott haza kocsival”, tehát van egy képi közlés, három tömegközlekedési jegy, mind a három használt, ami azt jelenti, hogy egy bizonyos utazáshoz háromszor is átszállt az alkotó, mert utána megkapjuk a szóbeli közlést, hogy utána már kocsival hoztak haza, vagyis változott a hozzáállásom, a szituáció, annak a megítélése. Valami történt, és ezt a valamit feldolgozás szinten a buszjegyekkel kapjuk meg. Nem is biztos, hogy az alkotó maga tovább tart ennek a feldolgozásában, hiszen lehet, hogy ez olyan nagy élmény, amivel ő maga is dolgozik, és ezt a feldolgozási formát találta hozzá adekvátnak. Én ezt abszolút el tudom fogadni, de tegyük hozzá, hogy nagyon határterület. Az egyik szélsőségnek vehetjük azt, hogy a Barátság leckére beküldésre kerül egy kettős portré, és valakit átkarolva állunk a kamera előtt, ugye ezekből szép számmal kaptunk már, és van az elvonatkoztatott forma, amikor valamikor csak a visszhangját kapjuk, erre jó példa ez a kép. Én ezt abszolút el tudom fogadni, megvan rá a három csillag, Dani a maga sajátos módján meg is oldotta ezt a leckét. Fogadjuk el azt, hogy Daninál a kommunikációs forma nem azonos az alkotási beszédmodorral. Egy hétköznapi kommunikációban lehet, hogy egész másképp fejezné ki Dani ezt az élményt. Nem párhuzamokat keres a maga valós közlésével, nem megfeleltetni akarja magát és a leckét, hanem egyszerűen a saját élményanyagát ilyen módon tudja csomagolni nekünk. Ennek én örülök, és köszönöm szépen. (hegyi)
értékelés:    

Ez megint egy olyan dolog, ami egy jó irány, a mese nagyon tetszik, az, hogy a visszapillantó tükörben lévő helyzetet mutatja Ágnes. Valószínűsítem, hogy ez nem az autóban készült felvétel, hanem kint készült, az autón kívül, mert az A oszlopon olyan fénytani helyzetek jönnek létre, amik az üvegtükröződésnél jön létre. Ez biztos a vezető oldali üvegnek a tükröződése, ezért azt nem tudom számonkérni Ágnesen, hogy miért nem tette oda a kezét valaki arra a kárpit-részre, de valamilyen személyesség innen nekem kicsit hiányzik. Talán az, hogy itt van ez az utcarészlet, amin van két autó, meg házak, de ott sem történik igazán semmi. Áll az egész, miközben az utazás és megérkezés egy dinamikus helyzet, a megérkezés pillanata is. Még az a pillanat is, amikor még csak mi tudjuk, hogy megérkeztünk, mert még nem vette észre senki, megálltunk a kocsival, de még nem csengettünk be, bennünk akkor is dinamikus a helyzet, az érzelmi megközelítés. Egy kicsit tessék itt is hunyorítani: létrejönnek háromszögek, formák, ezeknek az elrendezése most nem pontos. (hegyi)
értékelés:

Megérkezett ide Ágnes ezen a dombon. Vicces kép, de most megint szigorú leszek: Ágnes, ezen már túl vagyunk. Ez így primér. Nem akarom elvenni a kedved attól, hogy vicceskedj, mert a viccesség fontos, és van is ilyen leckénk, de most ennél a munkánál nem látom azt, hogy ez továbblépés lenne az utadon, azon kívül, hogy fekete-fehér. Visszaadom ismétlésre, mert ez az egész helyzet nem áll össze ennél a képnél. Ha landoltunk, akkor gondolom síelés, tehát hiányzik valami manifesztum. Ha meg csak eljátszom ezt az egészet, akkor erősebb gesztusokat kell használni, vagy a környezetet, a helyszínt kell úgy megválasztani, hogy az maga humoros legyen, hogy én ott akarok síelni síléc meg síbot nélkül. Izgalmas lehetne az a hosszú árnyék, azzal lehetett volna játszani, hogy másról beszél az árnyék, és más mozdulatot hoz, mint amit te a valóságban, de most ez sem jön létre. Ismétlés. (hegyi)