Feladatmegoldás

Örülök annak, hogy Ágnes elkezd egy kicsit komolyodni, és foglalkozni a fényképezéssel. Azért mert ezek szerint rájött arra, hogy nem kell nagyon messzire menni, nem kell kitekert dolgokat keresni, mert abban a környezetben, ahol ő mozog, föllelhető a humor, és minden olyan elem és eszköz, ami azt segíti, hogy teljes értékű munkát tudjon végezni. Kifejezetten boldoggá tesz az, hogy fekete-fehér képet kapunk. Van ebben egy kicsi western-filmes beütés. Akár a Mad Max is eszembe jut róla, ennek valami falusi verziója. A hangulat nagyon jó, az időpont is tökéletes, amiben ezt ő fényképezte. A nézőponttal is nagyjából egyetértek, bár talán jobb lenne, ha egy kicsit közelebb kerültünk volna ezekhez a szekerekhez oldalirányból. Ezáltal talán az árnyékok még hosszabbak lehetnének, mert így most a perspektíva rövidülése miatt az árnyékok is rövidebbek annál, mintsem ami ezt a dinamikát mégjobban erősítheti, ami a mozgás. Itt most egy rövid expozíciót kapunk, ebből kifolyólag ezek a kis kordék állni látszanak, miközben egyértelmű, hogy itt, ha nem is teljesen vérre menő, de valamilyen fogadás vagy verseny van, de látszik az, hogy itt különböző felfogású kocsiépítés van, és a lovak méretéből is látszik, hogy van különbség köztük. Ha oldalról közelebb ment volna Ágnes a kocsikhoz, akkor még dinamikusabb lenne. A másik az, hogy amit itt most látok, annál még izgalmasabb az a fajta grafikai megjelenés, amit a villanydrótok és a háttér mutat. Kicsit bánom, hogy ezek a drótok kifutnak a képből, fönt úgy komponáltam volna, hogy fölállok valamire, hogy ezek jobban beleférjenek a képbe. A kommenteknél volt egy vita arról, hogy kell-e a kerítés. Ha a kerítést lehagyjuk erről a képről, akkor tulajdonképpen az egész elmegy egy ilyen szépelgő, érzelgős irányba, mert akkor szinte csak a táj marad, meg ezek a kocsik. A kerítésnek van egy olyan szerepe is, hogy visszahoz minket a valóságba, másrészt az is egy fontos dolog, hogy van egy ritmusa, és ez a ritmus erősíti azt a különbséget, ami az álló kerítés és a mozgó kocsik között van. Egy rövid expozíciós időnél a mozgás érzékeltetése viszonylag nehéz. Itt a tér az, ami a mozgásérzetet erősítheti - az a tér, amit hagyunk, hogy ez az elmozdulás fejben megtörténhessen. Ha ezt nagyon szűkre hagyjuk, ha levágom a kerítést, olyan szűk marad a kép, hogy abba már mozgás nem nagyon fér bele, akkor befagyasztom a két kocsit is. Másrészt a kerítés függőlegesei nagyon is határozott, kopogós ritmust adnak, és erre merőleges az a mozgás, amit a kocsik végeznek. Ez is a mozgás-érzetet tudja erősíteni. (hegyi)
értékelés:

Ha a sorrenddel nem is értek egyet, de a képek nagyon is jól mutatnak hangulatokat. Az első kép tökéletes bevezetése a riportnak, és rögtön ad egy egyfajta véleményt és attitűdöt is, amit a fotós gondol. Nagyon jól érzékelhetőek azok a kis kiegészítő kütyük, amik fölkerültek erre a feliratra. Úgy gondolom, hogy a készültekor nem voltak ott, már csak technikailag sem volt arra lehetőség, hogy ilyen adóantennákat szereljenek föl. Itt rögtön utána a második képnél van kis problémám a sorrenddel. A második és a harmadik képet megcserélném. Már csak azért is, hogy legyen egy logikája, hogy most bent vagyunk vagy kint. A történetmesélés szempontjából nem mindegy, hogy rögtön beugrunk a közepébe a gyárnak, beugorhatunk egyébként, csak akkor utána mit keresünk megint kint? Lehet, hogy a harmadik képet valahová egészen máshová tenném, talán a sorozat végére. Ez egy lírai lezárása lehetne a sorozatnak. Tehát az első kép oké, ha ezt elfogadjuk, akkor a második kép teljesen rendben van, nagyon szép stuktúrákat, fényeket lát itt meg Ákos. Felhívnám a figyelmet Chaplin korai filmjeire, ezek közül is a Modern idők című filmben tekergette az órát, ez jut eszembe a kép fényeiről és struktúráiról. Ha kivesszük innen a harmadik képet, akkor az új sorrendben lévő harmadik kép is nagyon rendben van, bár nem igazán értem, hogy Ákos miért használta az álló formátumot. Nincs rá indok, mert ezeknek a behemótságát sokkal jobban lehet érzékelni akkor, ha ez egy fekvő formátumú kép. Ugyanis ha belekomponálja ezt a fölső világító ablaksort, akkor ez ráadásul össze is nyomja ezt a képet, lényegesen kisebbnek tűnik, mint amilyen ez a valóságban. Utána megint egy nagyon szép képet mutat az alkotó erről a préselő vagy sajtoló gépről. Utána egy közeli képet kapunk arról, hogy ezen a gépen történő munkavégzésnél mi folyik. Ez is nagyon jó, szépek a fények. Nekem ez a bácsi az utolsó képen picit kilóg. Most vagy egy lírai, a gyárról szóló sorozatot mutatok be, és akkor az emberek csak illusztrációk, vagy ebben a környezetben az emberek életéről készítek egy riportot. A kettő között óriási a különbség, hogy melyikre teszem a voksomat. Ha az ember és a gépek viszonyáról, a munkáról, erről a heroikus küzdelemről szeretnék beszélni, akkor van helye ezeknek a közeli portréknak, de ennél a képnél a bácsi, bár nagyon mutatós ebben az overállban, hogy ennyire leharcolt ruhában dolgozik, de a környezet nem annyira markáns, nagyon belesimul ebbe a környezetbe, lehetett volna ebben a gyárban keresni egy olyan helyet, ahol ezt a úriembert attraktívabban lehet fényképezni. Szóval nekem ez most ebből a történetből kilóg, de gondolom ott még készültek fényképet. Én azt az irányt tartanám izgalmasnak, amit Ákos észrevett az első belső képen. Még abban is látok egy kicsi bizonytalanságot, hogy akkor most a fényjátékokkal és a struktúrákkal fogok foglalkozni, vagy a monumentalitást, vagy a munkát akarom ábrázolni. Nagyon örülök annak, hogy megengedi magának azt Ákos az első képen, hogy a Csepel Művekből csak a Művek-et mutatja. Tehát ha ebből a lírai felvezetésből indulok ki, akkor ennél a képsorozatnál szerintem az első, a második, a harmadik kép (amiről még nem nagyon beszéltem, de nagyon tetszik, bár én egy kicsit ezt szűknek érzem, lehetett volna ebből egy négyzetes kompozíciót is létrehozni, de nagyon szépek ezek a fények és színek), és az ötödik kép az, ami körülbelül egy ritmusra dolgozik. Én lehet, hogy ebbe az irányba próbálnék elmenni, mert nem egy olyan fotográfus van, aki ezeket a gyárakat az ember és gép viszonya szempontjából már ábrázolta. Nekem az izgalmasabb út az lenne, ha Ákos a fényekkel próbált volna valamit kezdeni. Erre most kettő csillagot adok, és arra sarkallom Ákost, hogy ha még lenne módja ebbe a gyárba bejutni, akkor próbálja meg azt, hogy teljesen elvonatkoztat attól, hogy hol van, hagyja magát sodorni, hagyja hogy átfolyhassanak rajta az élmények, és ez meg fogja adni azt, hogy mit kell lefényképezni. Adjon magának erre időt, amikor nem foglalkozik mással. Össze kell barátkozni az emberekkel, hogy ne nézzék hülyének, meg hát veszélyes helyen nem szabad nagyon megállni bambulni, erre különösen felhívom Ákosnak a figyelmét, mert aztán elveszítjük Ákost. Én visszaküldeném őt ebbe a gyárba kicsit még dolgozni. (hegyi)
értékelés:

Ezek azok az élmények, amelyek mindannyiunkat, akár egy-egy utazás során is, egy tizedmásodperces pillanatra is megragadnak, és foglalkoztatnak. Vannak olyan épületek, amik úgy válnak a természet részévé, hogy bár ember által épített tárgyak, de mégis a természet olyan szinten fogadja be és el őket, ami egészen példátlan mesei érzéseket, történeteket hív elő. Ennél a képnél is ez az erény. Talán a kép tetejéből én lehagytam volna. Jó ez a ritmus így is, de egy pár milliméternyit le lehetett volna talán hagyni. De mindenféleképpen izgalmas és szép kép, pontosan azért, mert ez a ház valószínűleg itt állt tavasszal is, nyáron és talán télen is. Érdekes lehet az, hogy különböző évszakokban visszatérni és megfigyelni ezt a kapcsolódást, mert itt ennek a meséje az épület és a környezet viszonyáról szól. De talán legizgalmasabb párhuzam ebben az őszi élményben sűrűsödik, mert a ház lepusztultsága és kora rímel arra a fajta érzésre, ami a lombjait lassan lehullató fáknál érezhető. Én ennek külön örülök, hogy jó időpontban készült a kép. Lehetne azon vitatkozni, hogy vajon kellenek-e erre a képre a színek. Biztos érdekes lehet az is, hogy a színek megjelenjenek. Bár én azt gondolom, hogy az akkor már ezt a nagyon is jól dekódolható konstrukciót, és kompozíciót megbonthatja. Pontosan a ház lepusztultsága az, ami esetleg túlságosan nagy hangsúlyt visz a házra színesben, míg fekete-fehérben finomabbak ezek a tónusjátékok, amik a vakolatnál vagy a tetőn érzékelhetőek. (hegyi)
értékelés:

A kép, amit látunk, hasonlatos egy korábbi Bartos képhez, csak az az esernyővel mesélt. Itt is hasonló az élmény. A mélységélesség megválasztása, a közeli és távoli dolgok egy képre komponálása, és ebből az üzenet létrehozása az, ami ezt a két munkát összekapcsolja. A képnek az az erénye, hogy létrehoz egy újabb képet a képben, nevezetesen a sétáló Piroskáét, vagy lehet, hogy ez egy női Mikulás. A lényeg az, hogy bizony egy olyan ősz végi élményt elevenít fel, amivel lehet, hogy nem mindannyian értünk egyet, hogy ez pozitív élmény lenne, bár a fagy, a jeges víz jelenléte mellett a fényviszonyok mutatják azt, hogy itt ez még ősz, és látjuk azt is, hogy a növények zöldellnek még egy picit. A kategória besoroláson kívül a kép maga is helyre teszi időben, évszakban a történetiséget. Ami még furcsa lehet a kép nézése közben, hogy a két képsík, tehát az a képsík, ami ezekkel a fa építményekkel létrejön, és az a képsík, ami a sétáló alakkal megjelenik, tengelyben egy kicsit el van fordulva egymáshoz képest. Nyilvánvaló, hogy ez abból következik, hogy az út lejtősebb, amin a hölgy sétál, de abból is következhet, hogy a fényképezőgép síkját Ágnes ehhez a padszerkezethez mérte be. Akárhogy is van, ez a kép dinamikáját megadja. Ezt egy jó megoldásnak tartom, pontosan azért, mert volt türelme megvárni azt, amíg valaki a háttérben megjelenik a képen. Ezek azért fontosak egy ilyen kompozíciónál, mert dinamikát, életet visznek bele. A statikus, az álló, a kimerevített pillanatot hosszabbítják meg. Voltak rádióadások, amikben már foglalkoztunk az idővel, és ez a filmezésnél és a fényképezésnél is egy nagyon fontos kérdés. Talán a fényképezésnél nehezebb megfogalmazni, mert a fényképezőgéppel, mint technikával, két dolgot teszünk, ami a valóságtól mindenféleképpen elvonatkoztatja az elkészült művet: az egyik az, hogy két dimenziósra redukálódik a tér, a másik az, hogy az idő egyetlen egy tized másodpercre rövidül, ami az expozíciós időt jelenti. Amikor fölmerül ez egy munkánál, hogy hogyan tudom az időt és a teret ábrázolni, akkor a válasz: az expozíciós idő megválasztásával, és a mélységélesség megválasztásával. Itt, ennél a képnél mindkettő a helyén van. Az expozíciós idő is, láthatóan egy picit talán hosszabb, valami minimális elmozdulás van a hölgynél, nem csak életlenség, másrészt a mélységélességből a térérzet adódik, és a perspektíva ábrázolásából, ami a pad deszkáinak vonalaiból áll össze. Ezt én egy jó üzenetnek tartom, és meg is adom rá a három csillagot, és azt mondom Ágnesnek, hogy megint saját maga adja föl saját magának a leckét azáltal, hogy ha ilyen feszes kompozícióval tud dolgozni, akkor saját magának kell a saját maga legszigorúbb ítészének lenni, amikor képet készít, vagy amikor képet közöl, hogy ennél alább most már, ha lehet, ne adja. (hegyi)
értékelés:

Csak azért, mert itt is van egy ilyen...

Mindig azt szoktam mondani, hogy egy kép nem kép, egy kép nem riport. Ezt most én se tudtam volna hova máshová betenni, mint a riportba, és örülök neki, hogy Gabriella reagál azokra a történetekre, amik itt minket hosszú idő óta nyomasztanak és rettegésben tartanak. Másrészt azt hiszem, hogy egy csetes beszélgetésre ez egy válasz. Hogy miért kell fotózni tragikus vagy katasztrófa helyzetekben? Ezt a kérdést egy rádióhallgató tette föl, és azt mondom, hogy a fotó ereje az, ami létrehozza azt, hogy azok, akik nincsenek ott, akik erről nem tudnak, azok is tudomást szerezhessenek a történésekről. Tudunk a vörösiszap katasztrófáról, Ajka és környéke, és most itt egy új név, egy új helyzet kerül terítékre: Neszmély. Tessék megnézni, hogy ott mit látunk. Ha van felelőssége az embernek akkor, amikor lehetősége van, ha a lehetőség mellé a felelősség is megadódik, akkor azzal a lehetőséggel, hogy fényképezőgépünk van, és tehetségünk, lehetőségünk is abban, hogy publikáljunk, akkor ez megadja azt a felelősséget is, hogy meg kell tenni. Mert más nem tud szólni helyettünk. Mert mondjuk az, aki ott lakik, erre nincs módja. Vagy az a csoport, aki ebben szenved, éppen el van foglalva a saját nyomorúságával, tökéletesen logikusan. Szóval meg kell szólalni, és a leírt szöveg sosem akkora hatás, mint a fénykép. Le lehet írni egy tragédiát, ha jó tollú írnok, aki írja, akkor az nagyon is olvasmányos és megrázó lehet, de egy kép az idővel másképp játszik, mivel az egész információ egyszerre zuhan ránk. Az, amit leír valaki, és az elolvasása fél óra, egy óra a szöveg hosszúságától függően, az itt egy másodperc alatt, mint információ, betódul a fejünkbe, a lelkünkbe. Gabriellának annyit tudnék ehhez még hozzátenni, hogy annak nagyon örültem volna, ha egy kicsit még elfordul a kamera, és a vízben álló fákkal többet foglalkozik. Mert most a képnek a bal oldalán ez a partszakasz és a fűs rész annyira nem érdekes, viszont azok a vízből kilógó fák a lemart törzsekkel sokkal izgalmasabbak, hatásosabbak és drámaibbak lennének. De én ennek örülök, hogy ezt ide megkaptuk. Köszönöm. (hegyi)
értékelés:

Sokat gondolkodtam ezen a képen. Ez egy jó fotó. De nem tudok elmenni amellett a gondolatom mellett, hogy nekem ez valamiért nem túl szimpatikus. Valószínű, hogy az expozíció pillanatában az arcvonások, vagy ez a beállítás nagyon katonás. Valami gátló tényező van köztem és a fotó között. Adok rá neked kettő csillagot, és megmondom, hogy miért nem hármat. Egyrészt a bindzsizés, amivel én nagyon nem értek egyet. Ne haragudj, de nálam a bindzsizés ha nem indokolható, és nem elkerülhetetlen, akkor a kedvemért legalább lehetne ezt kevésbé erőltetni. Kértem is tőled, hogy ha lehet, akkor ezt egy kicsit hanyagold. Ez a vignettálás itt ez borzalom, nem értem. Ennél a képnél lehet, hogy a kevesebb több lenne. Most így, ebben a formában az arc teljesen mást sugall, mint maga a kompozíció ezzel a sapkával együtt. Az arcon ott van az idő lenyomata. Ott van egy történet. De ehhez nem kerülünk közelebb. Gimesinek nem tudom, hogy volt-e köze ehhez a bácsihoz, az ő történetéhez, egyáltalán valmilyen szinten kapcsolódott-e ő ehhez hozzá, avagy utazott a HÉV-en, ott volt ez a bácsi, aztán lefotózta. Mert minden embernek megvan a maga története, és ezt el kell tudnunk vele meséltetni. Tudom, hogy most hülyeséget fogok mondani András szempontjából, de én lehet, hogy ezt a sapkát félbevágtam volna, és azt mondom, hogy oké, hogy ez egy ilyen jó kis formai játék, de én nem ebbe kell beleszeressek. Ha a képnek letakarom a felső egyharmadát, máris elkezd élni az arc. Most ezzel konkurál a sapka. Tudom, hogy ebben ez a "buli", hogy ez az őrület benne, hogy láttunk egy bácsit, milyen egy hülye sapka volt rajta a kis bőrkabátján és a kis kinyúlt pulóverjén kívül, de ez csak az első benyomás. Rögtön, még mielőtt beérne, leszüreteli a gyümölcsöt. Ez lehet, hogy túl elvont, amit mondok, de valahogy nekem ennél a képnél ez a bajom, hogy a sapkájával foglalkoztál, nem az emberrel. Emiatt nem tudok rá három csillagot adni. (hegyi)
értékelés:

Az egész olyan, mint egy horrorfilmjelenet. Egy ilyen alacsony költségvetésű horrorfilmre gondolok. Hogy ez régi volt orosz laktanya, vagy mi a fene akar lenni, azt nem tudom, de nem is fontos. Az, ami az izgalmas, hogy egy ilyen modernkori hieroglifa bontakozik ki ezekkel a csempékkel, vagy olyan, mint egy tetrisz játék, miközben itt nagyon is valós helyzetről van szó. Nem tudom ismeritek-e azt az újkori dilit, amikor elektrotechnikus egyetemisták azzal őrültködnek, hogy a villanyhálózatot buherálják, és a kolesznak az ablakaiban a fényeket vezérlik, hogy melyik szobában van felgyújtva a lámpa, melyikben nincs. Mint egy mátrix-kijelző, egy óriási nagy képernyőt kapnak, és ezen mindenféle üzenetek meg mozgások tudnak megjelenni. Interneten lehet ilyen videókat találni. Erről a képről nekem ez is eszembe jut, meg ez a horrorisztikus hangulat. Ennek az az oka, hogy itt történik egy olyan megvilágítás ennél az épületnél, valószínűleg egy autóval állhatott oda Tamás az épülethez, aminek a fénye ezen a csempén visszatükröződik, ami ezt a fajta élményt erősíti. Nem tudok belekötni, én elfogadom ezt 13-as leckébe, mint megoldás, de nem egy nagyon szerethető kép. Mindemellett én valamit hiányolok a kép előteréből. Ha itt van egy eldobott kisgyerek babakocsi, vagy egy macifül, akkor ez a horror-élmény mégerősebb, és akkor az tíz pont. (hegyi)
értékelés: