Feladatmegoldás

Azt hiszem, hogy az elemzéseknek akkor van igazán értelme, ha a tőlünk telhető maximális odafigyeléssel és őszinteséggel beszélünk egymással. Andrásnak nagyon sokszor elmondtam már elemzésben is, meg személyesen is a gondolataimat, de talán most ennél a képnél tudok olyat mondani, amit eddig ebben a kontextusban, ebben a megfigyelésben nem. Itt egy kép, amin minden rendben van, minden a helyén van, minden oké, és tényleg nagyon finom részleteket lát meg András. Itt most csak a falon lévő fényfoltra szeretném felhívni a figyelmet. Gondolom valami tükröződő felület vetíti ezt oda, olyan, mintha egy kínai betűjel lenne. Minden érthető, és minden jó ritmusban kerül elénk. S mégis van valami, ami miatt közém, a szemlélő közé, és András, az alkotó közé kerül egy réteg. Ez olyan, mint egy fátyol. Mintha András egy félig áttetsző fátylon keresztül kukucskálna felénk, üzenne nekünk, ami őt védi attól, hogy "tökéletesen meztelen" legyen. Én azt gondolom, hogy szép lassan elérkezik az az idő, hogy ezt a fajta önvédelmi leplet, eszközt, András félretegye. Ugyanis szerintem egyrészt nincs oka, hogy ilyenfajta védekezést folytasson, másrészt szépen lassan kezd ez a fátyol a saját munkájában, saját magának akadálya lenni. Miért pont ennél a képnél jut ez eszembe? András személyiségében van dinamizmus. A személyiségének abban a részében is, amit megmutat nekünk. És teljesen nyilvánvaló, hogy a személyiségének, a megélt élményeinek van olyan része, ami ritkábban kerül felszínre. Ennél a képnél ez a fátyol egészen konkrétan van jelen abban, ahogy a valóságos tónusokat, színeket visszafogja, gyengíti, lágyítja, fakítja András. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egy fotográfia vagy csak fekete-fehér, vagy csak színes lehet, és nincsen közte semmi, ami érvényes lehetne, mert van. De az nem mindegy, hogy ez a közléshez hozzáad, és azt segíti, vagy pedig csak abban van segítségére az alkotónak, hogy az érzelmeit függöny mögött tartsa. Ha van Andrásnál annyi hitelem, hogy - mint egy biankó-csekk - elfogadja azt, amit mondok akár csak néhány próba erejéig, akkor én most ezt az egész problémakört úgy tudnám összefoglalni, hogy formailag ami fekete-fehér, az legyen fekete-fehér, ami színes, és dinamikus, az legyen színes és dinamikus. Tudom, hogy ez most úgy tűnik, mint egy külső formai játékkal való szőrözés, de, fönntartva annak a lehetőségét, hogy nincs igazam, én úgy érzem, hogy ez sokkal mélyebb kérdéskör András útján. Minden önismereti, önmegismerési folyamat fölrajzolható úgy is, mint egy lépcsőn való fölfelé haladás. Az ember egy darabig egészen gyorsan veszi a lépcsőket, aztán elkezd fáradni, esetleg a lépcsőfokok is változnak, és egy-egy lépcsőfoknál talán többet időzik. És ezzel nincs is semmi baj. Én azt mondom, hogy amennyit én az András munkáiból látok, ahhoz, hogy ne legyen a saját továbbhaladásának útján ez a fajta tökölődés gátló tényező, ahogy az előző lépcsőfoknál viszonylag határozott lépést tett fölfelé ezen a grádicson, úgy most ebben az esetben is elérkezett az idő ahhoz, hogy egy lépcsőt följebb lépjünk. A tartalom és a forma mindig kapcsolódik egymáshoz. Akkor is, ha ellentétpárba állítjuk. Van olyan, hogy a tartalom viszi a prímet, van olyan, hogy a forma, van olyan, hogy egy érzelmi állapotot formailag hozunk létre, van olyan, hogy tartalmilag. Ebben a helyzetben most azt látom, hogy egy kitalált formai sorvezetőt használ András, és ez néhol annak akadálya, hogy a tartalmi közlések is felszínre kerülhessenek. Úgy is mondhatnám, hogy a szabadságot akkor tudjuk értelmezni, ha a viszonyítási rendszerünkben élményként jelen van a kötöttség, a fogság, akár az elhagyottság érzése. A mostani helyzetben viszont a formai kötöttségek akadályozzák Andrást a szabad mozgásban. Ha csak ezt a képet nézem, a viszonyrendszer akkor válik érthetővé, akkor válik dinamikussá és hatásossá, és akkor indul el a közlés az alkotó és a néző között, ha ezt a fátylat fellibbentjük. Ennek a technikai megoldása ennél a képnél az, hogy az a szaturáció helyén kell maradjon, amit András utólag levett erről a képről, amitől ezek a fád, fáradt színek jöttek létre. Akkor dinamikus a közlés, akkor határozott az alkotói jelenlét, ha ezek ott maradnak. Ellenkező esetben az üzenet könnyen félrecsúszik. Ehhez a képhez, miközben a három csillagot megadom, mellékelek egy illusztrációt. (hegyi)
értékelés:

Nem voltam ott a helyszínen, ezért nem tudok konkrét instrukciókat adni, hogy hogyan, miképp, mikor kellett volna ezt megvalósítani. Most nekem a két kép rész - a tükröződés és a valóság - közötti résszel van problémám. Ott van egy olyan sáv, amit én szívem szerint kihagytam volna. Most egy emberként hördülhettek fel, hogy hülyeséget beszél a Hegyi, mert hogy lehetne azt onnan kihagyni. Többféleképpen. Egyrészt a kamera síkjának a megválasztásával, itt figyelni kell arra, hogy közben a tükröződés megmaradjon, de valószínűsítem, hogy ha kicsit lejjebb guggol Ágnes, akkor meg lehet találni ezeket a tükröződéseket, és közelebb hozza egymáshoz ezt a két képrészt. Ez az egyik dolog, amit bármikor meg lehet csinálni, ehhez nem kell külső segítség. A másik, ami külső segítséget is igényel, nem tudom, hogy ez milyen terület, de ott valami történhetne. Ebbe belekomponálok valamit. És ezt most hadd ne én mondjam meg, hogy mit, mert a helyszínt nem ismerem. De ott valami ha történik, akkor van értelme annak a közbülső résznek. Így most ez a középső rész nagyon szétvágja kétfelé a képet. Ahhoz kell a nagyobb bátorság, hogy azt mondjam, hogy szakítok a konvenciókkal. Mert utána az mindig nehezen indokolható, ha nem jól sikerül. Ha nem dob az ember tíz pontosat az ilyen tükröződéses játékokkal, akkor utána vagy belecsúszik a giccsbe, vagy elveszti a mondanivalóját. Nagyon vékony az a mezsgye, ahol ez működik, de a másik út az lenne, ha csak a tükröződéssel dolgozunk, és a valós helyzetet vagy csak illusztrációként hagyom meg, vagy teljesen lehagyom, és a valóságot nem az ismétlésben hozom be. Jók a ritmusok, minden rendben lenne, csak valahogy ehhez a történethez érzelmileg kellene közelebb kerülni. Ha van Ágnesnek erről véleménye, akkor mutassa meg. Mert most olyan, hogy van erről egy véleménye, de nem akarja elmondani. (hegyi)

Domján Peti imádná ezt a képet, szerintem, ha látja, akkor imádja is. Ő ilyen kombájn-mániás. Én ezt nagyon kedvelem, ez egy szörnyeteg-gép, ahogy így matat a fűben. Olyan mint egy nagy hajnyíró. Egy picit a tér kevés körülötte. Biztos, hogy ez a gép megy másik irányba is. Már úgy értem, hogy egyszer csak véget ér itt a föld, és megfordul, megy a másik irányba vissza. Ha jól sejtem, ezek így szoktak dolgozni. Érdemes lett volna megvárni azt, amikor ez megfordul, és elindul vissza, mert akkor nem ellenfényben van. Az ellenfény most segítene a pornak, ami mögötte porzik, de azt ő saját maga takarja el. Sem a kis matató nyírógép-részeit nem látni jól, sem a port. Valamelyikről le kell mondani ebből a beállításból, de akkor mondjunk le a porról, mert így saját maga takarja ki saját magát. Egy másik elképzelésem az, hogy ha megvárjuk, amig megfordul, lehet egy olyan nézőpontot keresni, amikor látom is a kis nyírószerszámait, és egy olyan félprofilos állapotból fényképezem, ahonnan a mögötte lévő fölvert port is jól lehet fotózni. Szívem szerint ezt most visszaadnám ismétlésre, dehát lehet, hogy ezek a betakarítási munkák végetértek, ezért nehéz erre mit mondani. Mégis azt mondom, hogy visszaadom, lesz még ilyen, érdemes erre odafigyelni, hogy ha ilyen munkaszituációt veszek, akkor a konkrétság is fontos lehet, meg a líra is. A kettő között nem jó lenni. (hegyi)

Bara, ritkán mondok ilyet: magát az élményt sokszor átélhetted, mindannyian kerültünk olyan helyzetbe, amikor ránkszakad az ég, de a hely megválasztása és ez a póz az első jelentésrétege ennek a leckének, és ennek is viszonylag a konvencionális megközelítése - ha magány, akkor lehorgasztott fej, ölelem saját magam, ha magány, akkor kicsi vagyok. Ez az élmény valószínű, hogy ott akkor rögtön is érzelmileg érintett téged, de kell egyfajta távolságtartás saját magunkkal szemben, még ha saját magunk is vagyunk a saját modellünk, de mégis kell annyira távolságot tartani a saját érzelmi löketünkkel, hogy azt mondjuk, hogy trükközünk. Ennél a képnél az alávetettséget, az egyedüllét érzetét még inkább lehetett volna növelni. Elvitt téged kicsit az erdőbe az a kapu, az az ajtó, de odáig nem jutunk el, hogy ez, mint egy szörny, bekebelezzen. A két szemét már látjuk, meg ezeket fölfoghatjuk fogként is, meg egy szájként, de a világítási viszonyok erre még nem segítenek eleget rá. Ez lett volna az egyik út, hogy olyan fényket teremteni, és olyan világítást, amivel ezt a fajta szörny-horror megtámadottság érzését erősítjük. A másik az lett volna, ha erről lemondok, és nem ez érdekel, hanem a szereplő. Itt most két főszereplő van: a környezet és a modell. Ha a modell érdekelne, akkor nem érdekel a vaskapu, a modellre figyelek, lényegesen magasabb gépállásból, akár egy torzítottabb, nagy látószögű objektívvel megvalósítva emelem ezt a helyzetet egy más minőségi szintre. Nagyon izgalmas egyébként matéria az, ami most a kezünk közé kerül. Itt a szandálra, a lábra, meg a farmernadrág szárra szeretném itt felhívni a figyelmet. Ebből a képből akár részletek is kimetszhetőek lehetnének, amik sokkal erősebben hordozhatnák ezt az egészet. A kevesebb néha több. Nem biztos, hogy ez a kompozíció olyan sikeres, és a magány érzetét nem adja vissza olyan jól, főleg Bara, aki jól alkalmazza az asszociációkat, a képi metaforákat. Vagy ennél még egyszerűbben kellene fogalmazni, még puritánabbul, még kevesebb dolgot bekapcsolni képileg, vagy elvontabb irányba vinni magát a gesztust. Ha ezt a magambakucorodós-ülős gesztust veszem, akkor ez más környezetben lehet, hogy jobban megél. Én azt szeretném, Bara, ha ezt a 38-as leckét még jobban kiveséznéd magadnak. Biztos, hogy nem egy fájdalommentes műtét, de ne használj érzéstelenítőt közben. (hegyi)

Frida Kahlo Törött oszlop című képét használtam föl.

Egy olyan képpárt kapunk, még ha egy képre is van ez applikálva, amiben egy kapcsolódást vagy kapcsolatkeresést érzékelünk. Nyilvánvaló, hogy ez azért izgalmas, mert akárhogyis nézem, mind a két kép visszatekintés. Sejtésem szerint a jobb oldali képen Tamást látjuk, ahogy ebben a jógaülésben van. Lehet, hogy nagyon mondvacsinált a képi párhuzam értelmezése, ugyanakkor én azt érzem ebben, hogy a lényeg nem csak abban mutatkozik meg, hogy a két kép egymás mellé kerül, hanem, hogy a két kép most kerül egymás mellé. Ez egy háromszög, és ennek a harmadik csúcsa maga Tamás, az alkotó, a mostani helyzetében, amikor átértékeli a saját útját. Nekem ebben benne van az is, hogy egy kicsit fölülről nézi a fiatalkori saját magát, aki a külsőségeket és a meditációnak az ilyen fajta megnyilvánulási formáját tartotta esetleg elsődlegesnek, és a párhuzamot ma vonja meg azzal, hogy ezt a két képet egymás mellé, egymásba applikálja. Azt nem tudom teljesen ebből a képből biztosan kijelenteni, hogy pont Frida Kahlo képe az, ami erre alkalmas. Ehhez alapvetően ismerni kell Frida Kahlo életét. Róla annyit mindenféleképpen szükségesnek tartok elmondani, hogy egyrészt van magyar vonatkozása, mert a nagyszülei magyarok voltak, másrészt fontos az, hogy a mexikói festészetnek egy nagyon meghatározó alakja lett úgy, hogy az ő elhivatottsága a festészet iránt egy balesetnek köszönhető. Ő eleve sérülésekkel született, és az a fajta férfias vonal, amit ő képviselt az öltözködésében, megjelenésében, és akár a viselkedésében, tulajdonképpen ennek a sérülésnek a kompenzálása volt. Utána egy elég súlyos baleset érte. Ez a 20-as évek, tehát egy 18-20 év körüli lányról beszélünk, akit egy közlekedési baleset ért, ennek következtében az időben nem kezelt sérülései miatt ő nagyon sokáig feküdt gipszágyban, fűzőkkel, stb. Ennek óriási hatása van a művészetére, mert ő ágyban fekve tükörből festette legfőképp saját magát. Ezen a képen is fűzők szerepelnek. Ez a törött oszlop is elsősorban az ő gerincére utal, ami ennél a balesetnél megsérült. A fűzők is egyértelműen jelen vannak, ugyanakkor az is látszik, hogy minebből egy szabadulni vágyás jön elő. A dinamikája ennek a képnek ebben mérhető. Látszik az is, hogy a 20-as évekről beszélünk, amikor Dali és Picasso is a maga szürreális világát megalkotta, de teljesen más a két világ tapasztalati szintje. Abban a pillanatban, amikor valaki a saját nyomorúságán, bezártságán, fogvatartottságán keresztül szűr egy élményt, akkor máris értelmezhetőbbé válnak ezek a szimbólumok. Ezt azért tartom szükségesnek elmondani, mert fontos, hogy egy ilyen párhuzamnál értelmezzük ezt a helyzetet. Itt azt is hozzá kell tenni, hogy Frida Kahlonak egy nagyon neves festő a férje, később, akit Diego Riviera-nak hívnak, és ez is befolyásolta Frida alkotói hozzáállását. Az ő életének a kerete mindenféleképpen a sérült ember önértékelése, önképe. Ez az élete végén vissza is tér, mert akkor már le is vágták a lábát, tehát volt egy bizonyos életszakasz, amikor a lehetőségeihez mérten szabadon tudott élni, de ez a szabadság is csak időlegesnek tűnt, miközben egy nagyon dinamikus és aktív emberről beszélünk. Akit ezt bővebben érdekel, annak javaslom a Frida című filmet megnézni. Nagyon jó életrajzi játékfilm, én nagyon fontosnak tartom, hogy ilyenekkel legyünk tisztában. Visszatérve a képelemzéshez: azt a fajta párhuzamot én értem, és elfogadom, ami arról szól, hogy van egy kényszerű helyzet, ami Frida képén látszik, és van egy önként vállalt aszkézis, ami Tamás képén látszik. Ezt a fajta ellentétpárt értem, de azt gondolom, hogy Tamás megállt egy pontnál, és megelégedett azzal, hogy a párhuzamfelállításig eljutott, de ez még csak az előszobája a végeredménynek. Én most arra szeretném Tamást sarkallni, hogy ha ő szereti ezeket a festészeti párhuzamokat, akkor ne elégedjen meg azzal, hogy fotosoppal egymás mellé tesz két képet. Ebből el lehet indulni, de akkor tessék venni azt az ecsetet, ami lehet akár a fotosop ecsete, és tessék ezt egyenrangú szintre emelni. Nem kell megijedni, ha már egyszer hozzá merünk nyúlni valakinek a festményéhez, és elkezdünk ezzel dolgozni, akkor ott ne álljunk meg félúton. Mert most ott érzem ennek a dolognak a különbségeit, hogy a két dolog csak össze van maszatolva egymás mellé, ennek a kompozíciónak a saját alkotás része nincsen fölemelve arra a szintre, ahol ez el kellene helyezkedjen ahhoz, hogy ez a fajta párhuzam művészi szinten is elinduljon. Én most nagyon profán dolgokat mondok: meg kell találni Tamásnak formailag is azokat a megoldásokat, amivel adott esetben ő tényleg azonosulni tud Fridával. Én arra bíztatnám őt, hogy merje a saját képeit is akár roncsolni, festeni, átalakítani, módosítani. Ne álljunk meg ennél a szintnél, lépjünk kicsit följebb. A kézfogás rész ügyes, és jó megoldás, de a többivel nem értek annyira egyet. Kicsit sprődnek tartom ezt a fekete-fehéret, ebbe színekkel bele lehetett volna nyúlni, akár kézi festéssel is. Nem azt mondom, hogy össze kell festeni, és átvenni azt a fridai vonalat, amit ő képvisel, hanem egy akár grafittis, mai világba is be lehetett volna ezt hozni. Most én itt inkább a formai egyezést látom, mint az eszmeit. Nem tudom, hogy haragszik-e Tamás azért, ha ezt visszaadnám továbbgondolásra. Nem ismétlésre elsősorban, hanem továbbgondolásra, persze csak akkor, ha egyetért azzal, amiket itt elmondtam neki. Van egy másik út is, hogy a forma marad a maga naturális fotóformája, de akkor a tartalomhoz kell a mostani Tamást megkeresni, és érzelmileg kerülni közel Kahlohoz, avagy akár ellenpontba is, opponálni őt. Hogy a kettő közül melyiket választja Tamás, az az ő döntése, de félúton le álljon meg. (hegyi)

Itt egy áttételes üzenetet látunk. Ez egy imitáció. Értem az üzenetnek a célját, hogy maga ez a dudálásos forma tűnik el a kerékpárokról. Sajnos a biciklisek már arra sem veszik a fáradtságot, hogy egy csöngőt felszereljenek a bicaj kormányára. Jobb esetben kiabálnak, ha éppen mögénk érnek, és hozzák rá a frászt a gyalogosra. Rosszabb esetben mint egy tininindzsateknőc suhannak el mellettünk. Visszatérve a képre: ez a képi üzenet nekem az imitáció miatt gyengül. Ez a duda kínai piacos dudának tűnik. Az üzenet nem jön létre olyan erősen. A duda szegény értelmezésileg áll itt a levegőben, ellentmond annak, ami a lecke. Itt tárgyilag egy olyan dudát kellett volna találni, ami ténylegesen korhű darab, és akkor kevésbé zavarna az, hogy ez valószínűleg valamilyen Mountain Bike-nak a kormánya. Akkor meglenne az a kontraszt, hogy egy ilyen modern holmira egy régi darabot felszerelünk. Ez most egy kicsit csinált nekem, visszaadom ismétlésre. (hegyi)