Feladatmegoldás

Csakhogy GG is meg legyen elégedve. :)

Egészen biztos vagyok benne, hogy az előző kép az elemzése előtt készült ismétlése ennek a beállításnak, mert az elemzésben elmondott problémákból itt is találunk még. Ha összehasonlítom a két képet a kettő között van valahol az igazság. A lényegi különbség az, hogy a modell belenéz-e a kamerába vagy nem. Itt sikerült ez a kamerába nézés, ugyanakkor a nekünk bal oldali arcfélnél nem túl szerencsések az árnyékok, nagyon sötétbe került az arca. Így nagyon nagy különbség van a két arcfél között világításban. Ezen úgy lehetett volna segíteni, ha egy picit visszább mozdítok a fejen, és onnan néz ide a modell. Csak egy nagyon keveset kellett volna fordítani a fején, és akkor ezek az árnyék-problémák rendeződnek. A két feltartott kézzel még mindig ugyanaz a probléma: az árnyékok vágása a karon, és a hónaljnál nagyon érdekesen van ott egy vágás. A sállal ezeket ki lehetett volna javítani. Ha lehet, akkor ezt a leckét kellene ismételni, Viktória nézze meg az előző képnek az elemzését is, és a kettőből már valamit csak össze lehet rakni. Érdemes lenne ezzel foglalkozni, ne hagyjuk félbe a feladatokat. Ismétlés. (hegyi)

Tamás egy picit pontosítsa a leckeleírásokat magában, mert az első lecke arról szól, hogy valamilyen testrészünk szerepeljen a képen. Én itt most bogarásztam ezt a kőpillért meg a macikát is, meg figyeltem, kerestem, de nem nagyon látom rajta Tamásnak semmilyen darabját, úgyhogy ez nagyon átvitt értelmű lecketeljesítés. Kedvelem azt, hogy fekete-fehérrel dolgozik Tamás. A tömegelhelyezésre szeretném felhívni a figyelmét. A kép fő motívuma a mackó, ennek egyetlen dolog mond ellent: a háttér. A háttérben van egy szoborcsoport, vagy valamilyen szökőkútszerű képződmény, és jó lett volna, ha ki van ebből a központi dologból billentve ez a kis kőtömb a macival. Ha egy kicsit bal oldal felé elmozdul ez a tömeg, akkor a jobb oldali tömeggel kezd egyensúlyba kerülni. Aranyos kép egyébként, biztos van egy olyan történeti szál, amit ki kéne itt fejteni, ennek várnám a folytatását. Erre adok egy csillagot bárorításként, de az első leckét tessék úgy megcsinálni, ahogy a leckébe le van írva. (hegyi)
értékelés:

"Az évad egyik utolsó napsugarainak élvezete", írja Gimesi András az Ősz leckéjénél, mármint, hogy itt most ez történik. És én ezt így bemondásra el is hiszem, de ez a póz, ez a helyzet, amiben ezt a hölgyet látjuk, sok minden másról is árulkodhat. Másrészt nem tudom ki a modell, nem tudom, hogy ő mit, hogyan vélekedik erről, ez eléggé portré-szerű képnek is felfogható ahhoz, hogy foglalkozzunk kell azzal, aki ezen rajta van. Az, hogy fürdetem az arcom a fényben, az egy jó megoldás, egy fontos megfigyelés. Ugyanakkor a testbeszéd szembemegy azzal a nyugalmi helyzettel, hogy élvezem a napsugarat: a kereszbe vetett láb, a görcsösen fogott táska, és a száj gesztusa is, de a nagyon erősen lehunyt szemek is sokkal több fájdalomról, és múltbeli érzelemről szól, mint ami ennek az üzenetnek a pozitív kicsengéséhez kellene. Nem tudom, lehet, hogy később, két perc múlva ő már megnyugodott, mert mondjuk futott a busztól, és elment a busz, és rájött, hogy még egy órát kell várnia a következő buszig, és leült napfürdőzni. Lehet, hogy pár perc múlva már a nyugalom elárasztja őt, de most ez még nem történik meg. Az exponálásnál az is fontos, hogy milyen pillanatban exponálok. Ez most nem csak a kép címével megy szembe, mert akkor azt kell adni neki címnek, hogy "Elment a buszom". Jelen pillanatban a modell szempontjából sem biztos, hogy ez az egész nagyon célravezető. Ugyanis nem vagyunk elég közel hozzá, nem kerülünk közel az érzelmeihez, holott az látszik, hogy ő érzelmekkel harcoló ember. Nem tudom, András, hogy ez mennyire világos, hogy az a te feladatod, mint fotósé, hogy a modelledről te akarsz egy képet alkotni erőnek erejével, és azt mondod, hogy márpedig ez a nő azt kell, hogy mutassa, ami, avagy észreveszed ezeket a rezdüléseket, és ezekkel kezdesz el dolgozni. Két eset lehetséges: az egyik, hogy instruálljuk a modellt, szólunk neki, hogy szeretnék róla készíteni egy álmodozós képet, amint így élvezi a napsütést. Ennek is két kifutása lehet: az egyik, hogy elküld a francba, a másik, hogy elmosolyodik, és igent mond, és máris megvan a kép, amit akartál. Ha azt mondom, hogy ez a mostani helyzet van, és nem akarod megtörni ezt a varázst, akkor erre jobban oda kell figyelni, nem fentről lefelé fényképezem, nem ennyire távolról fényképezem, egyszerűen elkezdem megfejteni őt, mint modell. Lehet, hogy nem is fényképezem le az arcát, lehet, hogy csak a sálat a nyakában, a kezével, egy kicsit szemből, odaülve a padra, ahol ő is ül. Lehet, hogy ez lenne a megfejtés, de nem vagyok benne biztos, mert nem voltam ott. Abban viszont biztos vagyok, hogy ez a kép most nem arról mesél, amiről te szeretted volna. Ettől még az Ősz leckére elfogadom, de ezek miatt a problémák miatt egy csillagot tudok rá adni. (hegyi)
értékelés:

Barátságunk mely örökre szól.

Azt én abszolút értem, hogy miről is akarna szólni ez a felvétel, mert ugye a barátság, főleg fiatal korban egy csomó kétségtől meg társadalmi elvárástól, félelmektől mentes helyzet, és ebben a helyzetben nagyon fontos szerepe van az érintésnek. Annak, hogy, amikor bánatunk van, akkor a barátunk vállára hajtjuk a fejünket, amikor örömünk van, akkor oldalba bökjük, mondjuk, vagy meglapogatjuk a hátát, vagy akár egy ilyen helyzet, hogy nézzük a pingpongozókat, vagy a hintázó fiúkat a téren, és közben mi ülünk, és az összetartozást azzal is érzékeltetjük, hogy egymás lábán átvetjük a lábunkat. Ez a része számomra teljesen jól dekódolható. A háttér nem igazán szerencsés ezekkel a kockákkal, ez nagyon lehúz minket a földre, nem nagyon erős, és az élességgel kellett volna dolgozni. Ha jól nézem, akkor ez a kép sehol se éles most. Saját magadhoz képest mondom, hogy aki olyan újrakezdés leckét tud küldeni, mint amit te küldtél, és ennyire erősen tud fogalmazni, mint ahogy te abban a leckében fogalmaztál, akkor ezt a szintet tartsuk. Te magad tartsd a saját magadhoz képest a szintet, és onnan próbáljunk majd elugrani egyre magasabbra. Most ez a lecke nekem annyira nem erős megoldás. Nem az irány a rossz, mert tényleg fontosak ezek a szituációk, amikor együtt tudunk lenni, de valahogy mégsem sikerült ez annyira jó megoldásnak. Hajni, legyél te az, aki ezen a leckén még egy kicsit elgondolkodik. Nyugodtan rugaszkodj el, ahogy az első leckénél elrugaszkodtál, azt az irányt vigyük ebben is, a megfogalmazásban is nyugodtan el lehet rugaszkodni. Nem kell ezt olyan konkrétnak venni, hogy barátság, és akkor a barátomnak ott kell rajta lenni. Próbáld meg egy kicsit ezt magaddal kapcsolatban is megfogalmazni, hogy mit jelent számodra a barátság. (hegyi)

Csokoládé és a múlt képekben.

Örülök neki, hogy Bogit újra látom, és ráadásul nem is egy egyszerű képpel jött, hanem valami olyan munkát mutat, ami, ha megnézzük Boginak az eddigi feladatmegoldásait, óriási mesterségbeli, tudásbeli előrelépést tapasztalhatunk. Bogi, te csalsz, mert szerintem amíg te nem voltál itt velünk, eltelt majdnem egy fél év az utolsó képbeküldésed óta, szerintem te közben nem nagyon lazsáltál, hanem fotóztál, csak azokat nem mutattad meg. Szóval nagyon kedvelem, a fényképalbum, a csoki, a terítő, a terítő mintája, és az albumnak a mintavilága, az egésznek a színvilága, harmóniája, és mindez a csokoládéval, mint élménnyel összefűzve egy nagyon jó munka. Nagyon szeretem. Száz százalékig nem tudom azt mondani, hogy ez egy csendélet, de mint képrendezés mindenféleképpen elfogadom, és mivel nincsen most másik lecke, amibe ez áttehető lenne, így hagyjuk a Csendélet leckében. Azért a csendéletnél még maradhatnánk a klasszikus megoldásoknál majd a későbbiekben, de ez ennek a képnek az erejéből nem von le semmit. Ez tíz pontos kép. (hegyi)
értékelés:

"Ahogy a szél meglebbenti a függönyt. Nem a függöny, nem a szél. A lebbenés." (Fodor Ákos.)
Elnézést, nem szoktam verselgetni a képekhez, de erről ez jutott eszembe - vagy inkább ezt láttam meg benne...

Nagyon kedvelem ezt a képet, nagyon érzékeny meglátás, és a fókusz is érthető: Nóra itt a függönyre koncentrált, és nem az építészeti formákra, azokat sutba dobta. Nem érdekelték a bejáratok, az árnyékok, a felületes struktúrák, hanem az érdekelte, ami érzelmileg megfogta: ez a függönylibbenés. Azt hiszem, hogy ebben nagyon sok minden benne van. Legfőképpen az emberre utaló nyomok, de ezek mellett az ember hiánya, a magárahagyottság, valami olyan gesztus, amiben nagyon nagy adag nagyvonalúság van. Ezt nem tudom ennél értelmesebben megfogalmazni. Nekem ez kedvenc kép. Hogy ne csak száz százalékosan jót mondjak róla, lehet, hogy egy picit még lehetett volna vágni a képnek a jobb oldalából. Igaz, hogy a mozgás igényli azt a teret, de most az a háromszög, ami ott képződik, az kicsit zavar. Még azt is el tudom képzelni, ha nagyobbra van hagyva a kép körül minden, hogy ez az a kép, aminél akár a nagyításnál, akár digitálisan, a képek széle felé terjedő roncsolás lehet, hogy indokolható lenne. Ritkán mondok én ilyet, hogy utólagos bindzsi, ezt sem annak gondolom elsősorban, hanem annak, amikor hasonló hatást hozunk létre, mint a mechanikus vagy tradicionális fotográfiában, amikor az emulziót saját magunk készítettük, és egy hagyományos papírlapra lett ez fölkenve ecsettel. És ahol értük ecsettel a papírt, és ahová fölkerült az emulzió, ott létrejött a fotográfia, ahol nem, ott nem. Ez a fajta hatás az, ami esetleg ebben elférne, és méginkább elvenne a képnek a tárgyiasságából. Bár, saját magammal vitatkozva, az is igaz, hogy ha a tárgyiasságát nagyon elveszítjük a képnek, akkor elkönnyűl az egész, olyan érzelgős helyzetté válhat, meg van a veszélye. Lehet, hogy megnéznék egy ilyen verziót is, amiről én beszéltem, de ez is nekem nagyon tetszik. (hegyi)
értékelés:

Ez a leckejavítás maximum abban a tekintetben fogadható el, hogy valamennyit vágtál a képből, amit én az elemzésnél elmondtam. De vágással felesleget le tudunk szedni, viszont nincs nálunk olyan technika, amivel hozzá tudnánk ragasztani azt, ami hiányzik róla. Az elemzésben is azt mondtam, hogy ha nincs jobb, akkor ez a vágás ezen a képen valamennyit segíthet, de a javítás, mint feladat azt jelenti, hogy veszem a kis batyumat, kimegyek a határba, és még egyszer megcsinálom a képet. Balla Demeter, aki a mi mesterünk, és akinek a saját fotós munkájában a gondolatait nem árt néha megszívlelni, azt szokta erre mondani, hogy büntetem magam, hogy elcsesztem. Ez tudom, hogy keménynek hangzik, de van benne valami igazság, hogy akkor tudunk bizonyos feladatokat begyakorolni és elmélyíteni magunkban, és készség-szintre hozni, ha ismétlünk. Ezeknek a házi feladatoknak nem is a megoldása az, ami a fő csattanója, hanem az ismétlés. Abban lenne a nektek való segítség, ha azokat a képeket, amikre nem három csillag az értékelés, nem csak azért ismételnétek meg, mert a Hegyi azt mondja, hanem saját magatok kedvéért is próbálnátok addig csiszolgatni, amig nem az, amit szerettetek volna. Ez csak egy része a javításnak, azt a részét, amit meg tudtál csinálni otthon, azt köszönöm, de vissza van adva a lecke ismétlésre és javításra még mindig. (hegyi)