Szorgalmi

Egy egészen hosszú, az estiskolán szokásoshoz képest legalábbis, tulajdonképpen játékfilmet látunk, és ezalatt azt értem, hogy egyértelműen valamilyen vázlatos forgatókönyv alapján készült a munka, a forgatókönyv általában tartalmaz dialógusokat, és itt úgy tűnik, hogy megbeszélések alapján kötött szövegeket mondanak a szereplők, jelmezt használnak, átgondoltan, tudatosan kisebb tárgyakat használnak, tudatos térhasználat történik, és mindenképpen ez egy fikciós film, méghozzá sok szereplővel. Tehát bonyolult, nagyszabású munka, majdhogynem a filmkészítés szempontjából a legbonyolultabb és legveszélyesebb is, pontosan azért, mert nagy szakmai odafigyelést igényel. Ráadásul tulajdonképpen a játékfilm forma az egyfajta absztrahált nyelvezetben működik, mert a valós tér, a naturális, a Hősök tere, amit a film nagy részében látunk, a kocsmai helyszín teljesen valós helyszín, valósak a ruhák, a szereplők – ennek ellenére a szövegkörnyezet és időnként a mozgásszínházi eszközök azok absztraháltak, elemeltek, stilizáltak. Mint pl. Jancsó Miklósnak azok a filmjei, mint az Allegro Barbaró és más táncfilmek, ahol a Hernádi Gyulával közösen készített filmjeiben a szövegek stilizáltak, és ahhoz a mozgások is, ezek nagyon híres filmek. Ennek a kisfilmnek az elsődleges mozgatórugója a tánc, a mozgás, még ha klasszikus értelemben nem is lehet minden mozgást lehet táncnak nevezni, és ha koreográfiáról beszélünk, nem szabad elfelejteni azt, hogy az ilyenfajta koreografált mozgásoknál a kameramozgás koreográfiája is egy nagyon fontos dolog. A Jancsó Miklós-féle filmeket nem véletlenül említettem, mert az akkori filmszakmai munkákból, riportokból kiderült, hogy az alkotók a fél-egy nap alatt felvett táncjeleneteket akár két héten keresztül is próbálták, hogy minden apró részlet, mozgás a helyére kerüljön, mint egy színházi előadásnál. Maga a felvétel ezeknél a forgatásoknál nem sok időt vett igénybe, de a megelőző munka nagyon is elmélyült, szisztematikus és precíz volt. Ebből azt szeretném mondani, hogy borzasztóan örülök, hogy az alkotó és társai egy ilyen nagyléptékű munkába belekezdtek, és nagyon jól érzékelhető az a pozitív és örömteli hangulat, amivel a közösség láthatólag jól összeszokottan dogozik; de az is érzékelhető a filmanyagból, hogy egyfajta improvizáció vagy esetlegesség is jellemzi a film egészét. Gondolok itt pl. a snittek elvágására, befejezésére, ugye a jelenet az snittek sorából áll össze, ez pedig abból adódhat, hogy picit kuszák a snitt végek, miközben a szövegek fontosabbnak tűnnek, hogy nyilván ez a műfajból is adódik, hogy nem vagyunk profik, hogy kevés idő lehetett arra az előkészítésre ami akár jelmeztervezés, akár a mozgás, a színészek mozgatása, akár a szövegeknek a megtanulása és összeépítése – erre valószínűleg kevés idő adódott. Nagyon jó a film filozófiája, kérdésfelvetése, és úgy gondolom, hogy pont a játékfilmes munkánál nem célravezető külön értékelni maszkot, vágást, operatőrt, színészi munkát, hanem egészében kell értékelni, mivel a film egy összművészeti műfaj, egészében hanggal, képpel, látvánnyal, emberi alakokkal, minden kiszolgáló dologgal együtt hozza létre azt a hatást, amit egy állóképnél egyetlen egy kockába sűrítve jelenik meg. Tehát én azt próbálnám megjegyezni, hogy nagyon jó ez az irány, amin ez a közösség elindult, önkifejezésben is, jól érzékelhető a rendező elv, és a rendező tervezési elve, ez átjön ezen az üzeneten, és nem is azt próbálnám erősíteni – nyilván a pénzügyi háttér az itt nem változtatható – nem arról akarok beszélni, hogy az apró, pici nüanszokat hogyan lehetne jobbá tenni, hanem azt mondom, hogy ami nem kerül pénzbe, a forgatókönyvi előkészítés, a csoportkezelés, csoportmunka, a csoport együttdolgozása az igenis időt igényelne. Azt próbálom itt hangsúlyozni, hogy egy sokkal jobb minőségű munka jött volna létre, ha ebben a közösségi jelenlétben, amiről a film is szól, hiszen eleve a közösség témáját dolgozza fel, abban valóban megelőzi a filmes forgatást egy elmélyült, és akár több napos-hetes intenzív előkészítés. Nyilván ezt nehéz megoldani, hogy ennyi ember egy helyen hosszabb időt eltöltsön, de hát azt nem tudom megkérdőjelezni, hogy az alkotó vállalt egy feladatot, egy üzenetet maga felé, és ezt mindenféleképpen el kell tudni fogadni, hogy ő ezt akarta felénk közvetíteni, tehát ha ő vette a bátorságot, és vette hozzá az energiát, hogy nekikezdett, és létre is hozta az alkotást, akkor még annyi fáradságot érdemes lenne ezekbe a munkákba belefektetni, hogy az előkészítés az egy sokkal precízebb, pontosabb munkafázis legyen; nevezhetjük ezt színészvezetésnek, dramaturgiai vagy asszisztensi munkának is – pontosan azért, mert ebből a filmből megtekintve egy grandiózus játékfilmes vonatkozás sejlik ki. Arra sarkallnám a film rendezőjét, hogy attól függetlenül hogy ezek a hiányosságok jelen vannak ebben a munkában, hogy folytassa ezt a tevékenységet, pontosan azért, mert csak a gyakorlati kivitelezésben fogja megérteni, fogja változtatni tudni, minőségileg fejleszteni a játékfilmekkel kapcsolatos tevékenységét, és nem adott esetben egy már elkészített munka újravágásával, mert sejtésem szerint a maximumot hozta ki a vágással az alkotó ebből a musztermennyiségből, tehát igazából én azt tudnám mondani, hogy megtörtént egy első lépcső egy nagyszabású munkával kapcsolatban, és az alkotó helyében én azzal a közösséggel újraértékelném, újraelemezném azt a színészi munkát, arcjátékokat, hangokat és mindent, és ebből leszűrve a konzekvenciákat készíteném el a következő munka műhelymunkáit. Ilyen értelemben viszont minden hiányossága ellenére az a véleményem, hogy a film nemcsak egy nagyon nagy munka, de igenis nézhető, jó a humora, az öniróniája – rengeteg önirónia van benne, bájosak, szerethetőek a szereplők, ez mindenféleképpen átsugárzik, hogy ez a közösség nagyon jól tud együtt dolgozni, együtt élni, szinte kommunális szinten – és ehhez kell egy kicsit skizofrénné válni a rendezőnek, hogy egy ilyen munkában egyszerre belső vivőfolyadékként jelen legyen, másrészt pedig kívülről is tudja tekinteni ezeket az állapotokat. Igen, Dénes, ez egy nagyon nehéz helyzet, de azt is jelenti, hogy miközben vágysz egy vízióra, egy közösségben való létezésre – ezt rendezőként mondom – kell tudnod kívül is helyezkedni, és kvázi egy prekoncepcióval kívülről is folyamatosan vezetni kell a szituációt, mert a majdani filmben csak a végtermék fog tanúskodni arról, hogy ott egy adott állapotban jól éreztük magunkat vagy nem. Tehát én gratulálok ehhez a munkához, és javaslom, hogy az itt tapasztalt kérdések, hozzászólások, felvetődött dolgok, és a magatokban lezajlott elemzések alapján folytassátok ezt a munkát ugyanezzel a bátorsággal. Talán annyi lenne, hogy amely szövegek megjelennek verbálisan, nagyon sok olyan vonatkozásai vannak, amelyek az emberi testtel, alakkal, formával is foglalkozik gesztusokban, lépésekben, mozdulatokban, és én ezt az arányt egy picit mozdítanám a görög versdráma-szerű szövegolvasásból a csodálatos szereplői formavilág felé, mert itt nagyon jó karakterek vannak összeválogatva. Én most egy kicsit azt érzem, hogy egy ilyen felolvasóestnek látunk egy vizualizálását, és én ezt egy picit elmozdítanám ettől. Pl. olyan térben dolgoznék velük, ahol nem zavarja őket – és téged is – a külvilág annyira, amennyire, hanem koncentráltabban ezekkel az emberi alakokkal, személyiségekkel foglalkoznék egy olyan térben, ahol van erre lehetőségem, és ebben mélyebben el tudok merülni. Véleményem szerint erre megvan az öt disznó, és további jó munkát kívánok és nagyon várom a közösségtől a további alkotásokat. (szőke) értékelés: