Szorgalmi

Egy tengerparti kövön hagytam ott, ha csak ideiglenesen is, a lábam nyomát. Akkor jólesett végre kimászni a szúrós-kavicsos tengerből egy nagyobb sziklára; elég hideg volt a víz.

Nórától már egyszer kaptunk egy talp leckét, amikor a vízparti homokba tette a lábát, és annak az elmosódott lenyomatát kaptuk, arra utalhat ez, hogy a Nóra szeretheti a vizet, az ilyenfajta játékokat, aztán az is eszembe jutott, hogy ez olyan, mint amikor, nem tudom, ki játszott ilyent, amikor a kéz élét bekentük tintával, és ezzel, mint egy bélyegzővel lehetett a papírra ilyen lábnyomot nyomdázni, és aztán az ujjunk hegyével csináltuk meg hozzá a lábujjakat. Ez ilyen szempontból egy érdekes és jó meglátás. Nekem az a bajom vele, hogy nagyon ki van szakítva a reális környezetéből, ugyan sejtjük hogy ez egy kő, hogy ennek a kőnek van valami térbeli kiterjedése, de semmi támpontot nem kapunk, és ettől az egész nem tud másra támaszkodni, mint erre a képi jelre, ami a talplenyomat. Ez a lenyomat viszont a kő struktúrájából adódóan szaggatottan, tépetten, töredezetten jelenik meg; a kő struktúrája a láb-talplenyomat struktúráját modulálja, befolyásolja, alakítja. Ugyanakkor ennek a módosulásnak nem kapjuk meg az értelmező környezeti ábrázolását. Ettől az ember elkezdi magát a formát kritizálni; miért van megszakadva a baloldalon, miért nem jók a lyukak a lábujjaknál, mik azok a fekete izék – azaz elkezdünk kritizálni egy történetet, ami ha nagyobb képkivágást használunk, akkor minden kérdésre választ kapnánk, úgyhogy szerintem ezeknél a helyzeteknél valamennyit mindig mutassunk meg a környezetből, hogy értelmezni tudjunk. Szerintem a talp leckére ez egy tökéletesen jó meglátás, és megfejtés, de a kivitelezésben van egy ilyen baki, tehát az irány jó, és ez kap egy disznót, és azt mondom, hogy ha nincs túl hideg még, és van mód ezzel kísérletezni, akár azzal, hogy különböző időpontokban tesszük oda a láblenyomatot, és a nap ereje felszívja ezt, de mindenesetre érdemes lenne ezzel tovább foglalkozni. Még az ősember barlangrajzait is idézi ez a fajta felismerés, de érdemes lenne ezzel többet foglalkozni. (szőke)
értékelés:

Egy tárgyfotót látunk, egy borosüvegről, külső környezetben, talán egy padon vagy erkélykorláton, a házfal előtt lefotózva. A képnek a legszembetűnőbb jellegzetessége, hogy az alkotó hozott egy olyan döntést, hogy eldönti a képet, a horizontot; és hogy ezzel a döntéssel hozza mozgásba ezt a történetet. Ami még látszik, hogy komponálásban az erkélykorlát, a szemben lévő ház erkélykorlátja, a mi szempontunkból nézett korlát és az üveg címkéje viszonylag egy vonalban húzódik. Én mégis azt mondom, hogy ennél a helyzetnél számomra nem teljesen világos, hogy az alkotó mit akart megmutatni, hogy miért döntött a kép, hogy arányaiban nem látom át hogy ez most az üvegről szól vagy a háttérről, úgyhogy ez itt önmagáért valónak tűnik. Ez egy szorgalmi, és mi megköszönjük ezt a szorgalmit. (szőke)

Augusztus 3-án délután a gépembe belefolyt a Rákos-patak, és valahogy rá kellett venni a vizet, hogy a lehető leggyorsabban eltűnjön belőle... ;-) Ma, aug. 6-án este lekpatam ezt a kis "csendéletet", mielőtt összeraktam volna... Először a csendélet leckébe szántam, de mégis inkább szorgalmi.

Alapvetően a leirat és a történet érthető, lényegében elfogadható; a mai fotográfia különböző Zoom meg ilyen magazinokban vannak ilyenfajta, ún. műtermi felvételek, ebbe a kategóriába helyezném el, a kínai levesestállal együtt, de megmondom őszintén, ennyi, és nem több ez a kép. Köszönjük, és remélem, hogy meg tudtad oldani ezt a feladatot. (szőke)

kilométert kellett biciklivel lenyomni ahhoz, hogy ideérjünk. Egy Nemo nevű tankhajónak álcázott épület tetején csörgedező (mű)patak partja, simogató esti nap, s alattam a város 'a piszkos mélybe vész'.

Azért azt előrebocsátom, hogy nem volt célzatosság abban, hogy ez a két kép egymás mögé került, ez csak a véletlen játéka. Nekem ahogy most elolvastam a hozzáfűzött szöveget még az jutott eszembe, hogy akár a 382-es szoba lakója is lehet a szállodából. Azt értem, hogy a Jóska szereti a fekete-fehér kompozíciókat, de nem vagyok benne 100 %-ig biztos, hogy ez itt most indokolt. Ugye nagyon szépek, egységesek így a szürkék-fehérek, főleg ezzel a balatoni képeslapokon sokszor ábrázolt csillogással, ugye ez a műpatak ez egy szivattyúval megoldott történet, ahol ebben a wellness központokban gyalogolni szoktam, és kis kavicsok vannak benne. Alapvetően a nyárnál és a talpnál is egy jó, elfogadható történet, bár valamit én nem tudom miért, de igazítanék a képen, nekem jólesne talán, ha a lábból valamivel többet lehetne látni, vannak más próbálkozások is, hiszen sokan foglalkoznak ezzel a kérdéssel, lehet, hogy jót tenne ebben az épített környezetben, ha az emberi test még jobban látszana, még nagyobb biztonságot adna nekünk, nézőknek, hogy igen, ez itt van, azt sejtem azért ezzel a keresztbetett lábbal, hogy azért ennek van oka, hogy egy diszkréciója, hogy magából a lábból térd felé miért nem látunk többet, de ez csak egy sejtés. Önmagában a kép elfogadható, és nem tudom megindokolni jobban, hogy miért, de a kép korrekt. Így is és úgy is lehet érteni, van egy távolságtartása, egy szégyellősége, hogy hova tettem a lábamat, hiszen ott van egy víz, ami szinte kívánja, hogy akcióba kerüljünk vele, hozzáérjünk, és ez a víz megfagyottan szinte, mint egy befagyott tó - ez a rövid expozíció miatt is van - csak ott áll, de ha nem akarok belelépni, akkor is ha kicsit előrébb viszed ezt a széket, amin ülsz, és a háttere ennek a dolognak még inkább a víz felé van, nem vág bele a sarkadba a part, ha a két láb nem így kerül egymásra, hanem fordítva, tehát amit András is mondott, hogy a távolságtartás nem tesz jót a képnek. (szőke-hegyi)
értékelés:

Egyéni átértelmezés...

Egy testet, illetve egy torzót látunk, akár mondhatnánk, hogy akt-torzó, egy férfialakot, archaikus technikát használ, vagy arra utaló technikát használ az alkotó, ezt ugye a digitális állományoknál sosem tudjuk eldönteni biztosan, de vegyük úgy, hogy ez az, az emulzió is kézzel van öntve, és ennek az archaizálásnak az életlenségek, a sérülések, a széleken lévő kenési hibák mind részei, és a kompozícióban is erősítik az üzenetet. Ezen felül látunk egy geget, – ez egy kollázs - egy olyan történet, ami kimozdítja ezt a történetet, és itt van az, ami felteszi azt a kérdést, hogy analóg vagy digitális technikát használ-e az alkotó, merthogy a testen egy nyílást nyit az alkotó, ami mögött egy vízórát vagy fogyasztásmérőt helyez el. Ez egyrészt egy geg akar lenni, másrészt egy filozófiai irány, a gyomortájon elhelyezve ez a mérő az emberi fogyasztást méri. Ennél ezt a geget én most másodlagosnak kell tennem, hiszen egy eléggé primer üzenet, bár megvan a filozófiai üzenete, de nem egy nagyon áttételes üzenet. Azonban azt a képileg Joel-Peter Witkin fotográfus munkáit és az ő képi világát juttatja eszembe, merthogy ez egy bonctani kép is, vagy akár Barta Zsolt Pétert vagy Kerekes Gábort is mondhatnám, talán inkább Barta képeiben látszik ez, aki formalinban elhelyezett emberi testrészeket ábrázolt fotográfián, Witkin pedig nagyon sokkoló fotográfus, ott ahol ő élt, ahol az emberi test értéke talán nem annyira központi kérdés, ezért abban az időszakban, amikor ő ott fényképezett, egészen speciális, tulajdonképpen kutatási helyzetekben ábrázolja a már nem élő emberi testeket. És attól függetlenül, hogy itt egy önportrét, egy üzenetet látunk, a kép egészének valamiféle élet-feletti, átértékelő, és a mulandóságot felidéző hangulata van. Ezért próbáltuk idekapcsolni Witkint, javasoljuk, hogy valahol, a neten vagy könyvtárakban a műveivel ismerkedjetek meg. (szőke)
értékelés: