Szorgalmi

Kikötő és kikötött

Ennél a képnél is az a kérdés, ami oly sok más kép esetében is, hogy milyen nézőpontot választ az alkotó. Ennél a képnél most a csónakot is akarom mutatni, a nádast is, a vizet is, a láncot is, nagyon sok mindent szeretnék megmutatni, ráadásul színesben is szeretném, és a végeredményt ez nagyon leterheli, ez a sok-sok elvárás, döntés. Ettől az üzenet koncentráltsága kevésbé tud jelentkezni. Tehát minden egyes ilyen helyzetnél előre el kell dönteni, hogy mi az, ami a prímet viszi, ami a legfontosabb ebből a csokorból, és máris megvan, hogy a többi az hová kerül a fontossági sorrendben. Ennyit tudok tanácsként mondani. (szőke)

A mozgófilm, amit az alkotó beküldött egyértelműen burleszk kategóriában készült. A legvége kép akár még egy, a némafilm korából ismert talán a Groucho-Marx, vagy akár valamelyik komikusnak a fejére is hasonlítható, ahogyan az alkotó ott megjelenik. Igazából másik filmes emlékképet idézve a Picasso kalandjai című svéd burleszkfilmben vannak hasonló asszociációk, szerintem nagyon jóízűen van vágva, egy pici kis szkeccs ez, amit az András küldött, és a kamera, ami felső gépállásból, talán kézből elmozdítva egy félkör-svenket hajt végre, a lábról, talán egy paplanról vagy hálózsákos emberi testről indulva a fejre fejezi be a mozgását, ahol egy picit riadt-döbbent arc, az alkotó arca tekint le ránk, és ez a feladathoz képest, a filmet tekintve egy korrekt befejezés, azaz a film szerkesztettsége ezen a kis játékon belül, a többi filmeket is melléfűznénk, és abban a sorrendben nézve, elfogadható. Az, hogy önállóan kis filmetűdként tudna-e működni, azt most nem tudom eldönteni, de mivel a Márti leckéje amúgy is egy gesztusból egy gesztusrendszerből született, én úgy gondolom, hogy ezt a kategóriát teljesíti is. (szőke) értékelés:

Klastrom csigalépcsője
Régen csigalépcső volt, most út az ég felé.

Ha jól látom, ez a taliándörögdi Szent András-templomrom csigalépcsője az alsó két lépcsőfokról fényképezve. Ez a templom nagyon sok fotóművészt, fotóst megihletett, a Művészetek völgyében az elmúlt 20 év alatt sokszor láttunk képeket a klastromról, többek között egy székesfehérvári fotóművész hölgy nagyon sokat fotózott itt. Ő például, amikor megtalálta impulzusként ezt az épületkomplexumot, akkor ide visszatért később, amikor fotózni kezdett és ő hozott modellt. Ő pontosan a klastrom csigalépcsőjénél egy női aktmodellel kezdett el dolgozni, emberi alakokat hozott be ugyanebbe a térbe. Hozzátenném, hogy maga a klastrom egy gyönyörűen fotózható, őrületesen érdekes tér még így is, sokszorosan sérült formában. Maga az épület segít, egy olyan formát hoz létre, amivel asszociálni lehet a köldökre, de ennél itt ezen a képen nem történik több, ugyanis olyan, mint hogyha egy filmvásznat látnánk: van egy ég, amin nem történik semmi. Sem nem megy át egy madár, sem egy repülő, nincsenek felhők: ez a vászon üres. Másrészt látunk egy előteret, ennek a csigalépcsőnek az oldalfalát. Itt is el lehet helyezni egy személyt, akár középen, akár bal- vagy jobboldalra komponálva, valami személyes történetet.  Megint azt mondom, hogy Anita, és hol vagy te ebből a képből? Csak ezt a plusz lépést kéne itt megtenni, ami felvetődött az előző képnél is, hogy igen, de hozd bele az Anitát, ahogyan az a székesfehérvári fotós megoldotta a maga habitusától, hogy ő hozott később egy modellt. Lehet ez egy gyík, ami szalad a falon, sok minden lehet, nem tanácsot, javaslatot akarok mondani, hogy mivel lehet ezt a képet megbolondítani, vagy megízesíteni, de ez a bizonyos plusz, az alkotó élet létezése hiányzik ebből a képből is. (szőke)

Kutyaláb
Láb vagy talplenyomat

Láb vagy talplenyomat ez a megjegyzése a képnek. Az egy szívet melengető érzés, hogy az Anita közel kerül a földhöz, veszi a saját idejét-fáradtságát, hogy lenézzen, és egy olyan világba merüljön el a kamerájával, amire csak lenézünk és látjuk a törmelékeket, megyünk tovább, hiszen lent van a mélyben, a fejünket meg magasan hordjuk. Magyarul ezek kis, szemlélődő mozaikszemek az ő képeiből, hol precízen, hogy gesztus szintjén megjelenve és aztán nem végigvarrva. Ha a talp lecke hívószavait megnézzük, és mindazt, ami az alkotókra visszavetítve a szubjektumot, a személyességet, a saját viszonyomat a világgal kéri, hogy ezt képezzük át vizuálisan, akkor ezt is így kell megközelítenem. Itt amit látok az az, hogy a talajban lévő lábnyomot látunk, egy kutya lábát, szórt külső fényben, és ettől a nyomban árnyékok is vannak. Azt is látni, hogy a fényképezőgép majdnem fölülről, mint egy térképet ahonnan A-ból B-be el lehet jutni, szinte egy domborzati térképet kapunk valamiről. Ami nekem eszembe ötlik, a tizenegyes lecke hívószavaival az az, hogy vajon a kutyaláb fogalma, motívuma a talplenyomat, és mindaz, ami az Anitában zajlik, az hogyan kapcsolódik össze, mi az ami egységes filozófiává összeáll? Mivel a képből úgy tűnik, hogy egy lecke megoldódott, láttam egy lenyomatot, verbálisan a leckére ez talp lenyomat, nem találtam emberit hát kutyalábat csinálok – és megint az hangzik fel, hogy de hol jelenik meg ebben az Anita története? Vajon jó-e az, ha az életünkben folyton feladatokat teljesítünk leckéket oldunk meg? Keressük inkább az élvezetet, nem a túlélést, hanem a megélést. Nem az a problémám ezzel a képpel, hogy miért pont kutyatalplenyomat, miért nincs valami tárgy rajta, nem az én dolgom ez, hanem az a bajom, hogy a kép nem közvetíti a Babos Anita állapotát, történetét a talphoz kapcsolódó hívószavakkal, filozófiákkal, létállapotot, vagy ha közvetíti, akkor az nagyon karcos. És itt hezitálok, hogy az ützenet ennyire Mars-űrszondás és ez a létállapot a jellemző, vagy igazából csak egy feladatmegoldást látunk, és ez szerintem nem jó az Anitának, hiszen itt az alkotásról beszélünk és az alkotáson keresztüli megmutatáson, hogy élvezzük ezt a dolgot, és ha élvezettel teszed, az át fog sugározni a képen, és ezzel gyógyítani fogsz másokat is. Azt mondanám, hogy Anita foglalkozzon még ezzel, és próbáljon belépni abba a mélységbe, ami a régebbi képei alapján megvan neki, csak keresse meg hozzá a vizuális nyelvet. Ennek a leckének éppúgy a legfontosabb része a személyesség, mint az összes többi leckének, és ahogyan Anita a korábbi leckéinél már el tudott jutni a közlésnek egy erős szintjére, kérjük, hogy ennél a leckénél is ezen a szinten próbálja megoldani a dolgot. Azt az erős és őszinte közlést várjuk tőle a saját történetében, amit már megmutatott, tehát nem egy elvont kutyalábat, mert itt ő nincs jelen, és azt szeretnénk látni, amikor a saját történetét meséli el. (szőke)

Törés

2 osztálytársammal csinálunk egy műtermet a suliban és az az első kép ami ott készült.
Dezső, nagyon tetszik a kép, megnéztem a dolgaidat, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy ki vagy? Küldjél már egy olyant, amiből kiderülsz! Nagyon rendben van ez a szorgalmi, de addig nem elemzem, addig csak egy disznó, mert a szorgalmira az jár, hogy lássam már, mert az optikádat már láttam, de te, Dezső KI VAGY?
Annyit fűznék még azért hozzá - mondja Hegyi - hogy igen, a portrét, a portrét, a portrét tessék megcsinálni, mert ugyan igen, ebben is a Dezsőt lehet keresni, mert benne van a Dezső, mert ha megnézed az összes sorozata, amit küldött, én csak ezt próbálom erősíteni, védekezés. Nagyon jók ezek, de ebből nem tudjuk meg, hogy ki ő. Mert ez is nyilván a Dezső szorgalmija, de dezsősödnie kell ebbe az üvegmozaikba, mert mint üvegmozaik, mint fotó teljesen rendben van, de hol vagy benne te Dezső? Szép egyébként ez a struktúra, nagyon jól lehetne használni egy csendéletnél, mert ez egy nagyon jó struktúra, nagyon sok mindent elbírna, úgyhogy ha megvan még ez az üveg, ami gondolom valami biztonsági üveg lehet, tehát akkor ezt csendélethez nagyon jól lehetne használni. (szőke-hegyi)
értékelés:

Hol van a fája?
Valami baj van. Valami nem stimmel.

Nem esett messze az alma a fájától, szokták mondani, és a cím itt erre a mondásra utalhat, ami lefordítva azt jelenti, hogy a gyerek sok minden tulajdonságban hasonlatos a szülőhöz. Ha a leiraton megyünk tovább, ez a hasonlatossági kérdés megválaszolásra kerül, tehát egy belső kétség, egy belső szembenállás is megfogalmazódik az alkotóban. A kép mindennek egy jelzés értékű absztrakciója, hisz az alma, amit valaki ott felejtett, egy vécépapír tartón helyezkedik el. A képi humor ugyanakkor a szöveg leirattal nincs párhuzamban, mert míg a képen látható ábrázolás egyértelműen az abszurdra alapoz, addig a szöveg igen konkrétan egy felismerésre, ami az alkotónak szomorúságot jelent. Ha az alkotó eddigi szubjektív üzeneteinek sorát figyeljük, akkor azt kell mondanunk, hogy itt most a felvetés erős, az indulás a képen erős, vagyis az észrevett vagy alkotó által keltett abszurd helyzet megfigyelése jó. Ugyanakkor míg a szöveg tovább megy és személyes érzetekkel és gondolatokkal foglalkozik, a kép nem tud ennyire erős lenni, nem lép tovább a témafelvetésen. Úgy is mondhatjuk, hogy a képre nem került rá az alkotó, a beállítás megmaradt háttérként, vázlatként. Ha a közlés fontos, akkor annak a képen is meg kell jelennie, szöveg nélkül is értelmezhetően, és ezt a témát elég erősnek gondoljuk ahhoz, hogy az alkotót ismétlésre kérjük. (szőke)

Vágy
Nem rég nézegettem a képeimet, és akkor bukkantam erre a fotóra, ami szerintem az 5. leckéhez passzolna. Mivel ez nem az én vágyam, ezért gondoltam, hogy szorgalmiként küldöm el.

Szorgalmi lecke, írja Mariann, mert nem az ő vágya. Jó. Ha ez egy szorgalmi, akkor ez egy képeslap, nemtudomén Tápiószecsőn a melegvizes strand mellett, vagy Velencén, de jó a gesztus, hogy valaki vagy ül ebben a hajóban, vagy mellette van, vagy valamit csinál, szegény, talán be akar menni a vízbe, bár nekem úgy tűnik, mint aki éppen a szükségét végzi, elég nehéz ekkora méretben ezt kivenni. Máshogy mondom, hogy ne legyen bántó, mert én is szoktam modortalan lenni reggel. A vágy cím igazából verbálisan közelíti meg a képet, tehát ki lehet sakkozni, hogy az az ő vágya ott, hogy abból a homokból betolva a kajakkenut ezt az eszkimókajakot, betolja a vízbe, de most még a nehéz talajon tolja a hajót. Csakhogy a képen nem ez van, a képen az van, hogy egy tengerpartot lefotóztunk, bár a kompozíciós rendje nem 100 %-os, mert a klasszikus tengerpartfotókon ott többnyire tajtékzik, tarajosodik a hullám, akkor ezeket a furcsa hullámokat, ahogyan a víz kijön, és visszahúzódik, ezt szeretik a festők nagyon ábrázolni, meg a fotósok, meg hátul ott vannak az öltözőkabinok a mólónál, és ebből szoktak valami kompozíciót rendbehozni, egyszerűbben mondva ez a fajta képeslapkép nem tartalmaz olyan nagyon erős vizuális élményt azon kívül, hogy egy lenyomat, hogy 1998-ban valahol ezen a tengerparton ott voltam. És ebbe a szürkés hangulatba, mert alapvetően a szürkék dominálnak a képen, ebben van egy vörös forma, a kajak, vagy kenu és ehhez kapcsolódik egy vörös öltözetben egy ember, aki ezt a kajakot húzza be a vízbe. Igen, ennyi és nem több a kép. Mert fontos lenne, hogy attól, hogy szorgalmira érkezik be egy kép, ugyanúgy meg kellene próbálni átszűrni és felerősíteni azt a fajta minőséget, ami pl. a Mariann első képét jellemezte, vagyis a szorgalminál is ugyanazt a hozzáállást kellene keresni, hogy mitől válik ez ’mariannos’ képpé? Most ez egy képeslap. Ha a Mariann közelebb megy a vízhez, ha legugol, már jobban érezhető lenne az, hogy mi az a helyzet, ami ott létrejött, miért nincs ő a vízen, mi ebben a vágy. Tehát lehetne koncentráltabb az üzenet. Ha az alkotó nem fél attól, hogy vizes lesz a ruhája, akkor oda kellett volna menni, egészen, ahol a víz felcsap, belefeküdni, hogy a ruhája, mindene, homokos legyen, és az ugyan megalázó lenne a fotós számára, de minket a képpel együtt odavinne, és odahívna, ahonnan értelmezhető lenne, hogy miért küzd az az ember ott a homokparton. Itt, most a fényképezőgép egy szalonképes helyzetben van, és ezért sem tud a kép erős lenni, merthogy pont a fényképezőgép nem tesz meg mindent, amit ez az állapot kíván, hogy ez a cím látszódjon a képhez. Tehát néha a fotósnak azért, hogy a kép létrejöjjön, mondhatni veszélyeztetnie kell magát, olyan helyzetekbe is bele kell menni, ami nem fog látszani konkrétan soha a képeken, de az eredménye érzékelhető lesz, az üzenet a képen keresztül is átjön. (szőke)
értékelés:

Mindenki... csinálja...

Kisjátékfilm a kategória, és erről is beszéltünk már, és azért ez, mert teljes egészében szerkesztett, nem dokumentum, hanem szerkesztett filmet látunk. Ugyanis olyan elemei vannak a történetnek, amelyek előkészítés nélkül, próbák nélkül nem hajthatóak végre. Az előkészítés és a próbák sejtetik azt is, hogy az alkotás folyamatában visszafelé építkező filmet látunk, tehát ha nem is papíron, de fejben megírt forgatókönyves filmet látunk. Mert a film elején látunk egy tavaszi kert-közelit, ahol a kamera a fű felszínében szinte megbúvik, és az első másodpercekben nem történik túlságosan semmi, amiből az ember azt érzékeli, hogy itt valami majd történni fog, és meg is érkezik az első részben két láb, amelyhez a hang a narrátori hang elmondja hozzá a hívószövegeket, és egy fredaszteri táncbetétet látunk. És itt a néző azt gondolná, hogy ez egy kedves gesztus, és ezzel be is fejeződik a film, hiszen maga ez a házifeladat céljai szerint, sőt 100 %-osan, erősen egy gesztustörténet, üzenet volt, már az első felvetésénél, attól az alkotótól akinek a filmje elindította ezt az egészet, és azt gondolhatnánk, hogy itt is ez történik. Ugyanakkor a következő pillanatban a láb megemelkedik, látjuk, hogy valami még történik a láb megemelkedése előtt, noha akkor még ezt nem tudjuk, de van ott valami, egy technikai eszköz, talán porolóvas, vagy gyerekhinta kapaszkodója, valami, amit sosem fogunk látni, hacsak Gábor el nem árulja nekünk, ahová neki, mint színésznek közben már meg kellett próbálni felkapaszkodni, vagy felkötni magát, vagy nem tudom, mert nem látszik a képen, de ez az előkészület ez játék közben is zajlik. Még egyszer mondom, hogy ezeket ki kellett próbálnia, meg kellett néznie, pont ezek a játékfilmes helyzetek nagyon nehezek, van egy másik film, amit régebben láthattunk itt, az estiskolán, ahol az egyik szereplő elképzelte, hogy egy kis kertben szaladgál, és nem tudta, hogy az előkészítés előtt mások, akik ugyanabban a környezetben élnek, elhelyeztek egy fűnyírót vagy kertikapát azon a játékfilmes úton, tehát az élet vagy a véletlen improvizációs lehetőségeket hozott, és óriási puffanásokat és majdnem emberhalált ábrázolt az az alkotó a filmen, és nem összehasonlításként, ott is, itt is nyilvánvalóan a forgatás előtt végiggondolták az alkotók, hogy hogyan fognak egy történetet elmesélni. És itt a végrehajtás is jól működik, mert nem számítunk rá, hogy a következő pillanatban megemelkedik, elemelkedik, elrepül onnan az a láb a talajtól, és ráadásul itt is azt gondolná a néző, hogy jó, itt is volt egy geg, és már csak befejeződik ez a film, miközben nem, még egy újabb szintet is ráemel, hozzávarr a filmkészítő, felülnézetből egy nagyon egyszerű, de nagyon pontos, már az eredeti kiinduló filmhez kapcsolódó gesztusmondatot mond a végén, visz minket is magával az égbe, tehát teljes egészében szerintem az indulástól a bezáródásig ez a kisjátékfilm konzekvensen viszi végig a logikai menetét, személyes is, nagyon is benne van az a rejtőzködő személyiség is, ami az alkotót időnként jellemzi, de benne van az a fajta határozottság is, ami szintén belőle ismerhető. Ez egy ötdisznós film. És ne feledkezzünk el a zenéről se, mert nagyon jó a zeneválasztás, ehhez a lírai üzenethez nagyon jól alájátszik, nagyon pontozza azt a meditatív gondolatot. (szőke) értékelés:

Égi várakozás
Szintén az első gyermekünk várakozása közepette, ugyanaz a nyár, mint az előző képen, de más ruhában, amint látszik

Itt kicsit meglepőek lesznek az asszociációk, amiket mondok, hogy segítsem másoknak a képpel való viszonyát, vagy vitát generálhassak, egyrészt az alsó gépállás miatt Vera Muhina híres kétszemélyes szobra, ami a Moszfilm főcímét volt látható jut eszembe, másrészt pedig Kusturica világát idézi ez a virágmintás, foltos, zöldekkel díszített egyrészes ruha, és a zöldek ritmizálnak a háttér bokraival, zöldjeivel, és van az egésznek egy kis délvidéki, balkános, etnós hangulata, egészen biztosan a jelmez maga az hozhatja ezt az érzetet, és fontos az a döntés, hogy az anyukát úgymond magaslatra helyezed, és a has felől fotózva nem egy listát készítesz, hanem piedesztálra emeled. Ahogyan az előző képnél is mondtuk, hogy a személyesség ereje elfedheti akár a kompozíciós hibákat, ennél a képnél is ez érvényes, ugyanakkor itt már nem tudunk eltekinteni ettől, ez már nem egy ellesett pillanat, hanem egy beállított helyzet, és ha ez egy beállított helyzet, akkor azt pontosan kell tudni megfogalmazni. Nekem egy picit levegőtlen ez a beállítás, túl szűkre van vágva a tér, a függőleges irányban a fej fölötti rész csökkentett tere miatt ez a rész ráerősít a perspektivikus torzításra, ami az alsó gépállásból ered, és így még jobban nyomja a felsőtestet ez a szűk képhatár. Még kevesebb tere, levegője van, azaz még groteszkebb az alak, és ez csak a vágás miatt van, nem a terhesség a groteszk, nem az alak, nem a ruha, nem a póz, hanem a mód, ahogyan ez a képkeretbe bekerül. A két kép azért is fontos, mert amit mi itt úgymond a zászlónkra tűzünk, hogy a személyesség, az alkotó személyes kötődése egy képhez nagyon fontos, és mi ezt keressük, és ez amikor egy beállított felvételt készítünk, akkor ennek formailag is meg kell lennie. (szőke)
értékelés:

Párbanvárva
Már lassan 5 éve készítettem ezt a fotót, kedves feleségem és barátnéja a két csodás várandós hölgy a kerítéskapu előtt. Számomra a kedves baráti szeretet és a természetes báj tükröződik. De hát ez már több mint szubjektív!

Az ide beérkezett alkotást Csabától, aki már régen is küldött be leckéket, a köldök leckében azért érzem fontosnak, mert a kompozíciós rend ellenére, lásd baloldali alak karja-válla, döntött kameraállás, sokkal erősebb a belső tartalma, üzenete a képnek, mert a két kismama, akik láthatóan a kamerának, de mégis az egymással kapcsolatban lévő közös feladatként, akik várják a babák megérkezését, és az ő közös örömük ragyog át a képen, ahogyan a pocakjukat összeillesztik, talán azért is mosolyognak, mert érzik, hogy a két bent figyelő babával ők már kommunikálnak, és így a babák is egy közös üzenetben vannak, azaz olyan a szituációs helyzete a képnek, amit be lehetne állítani profi módon, manökenekkel, és szépen kompozíciós rendbe lehetne beállítani, fényeket keresni hozzá, de az a báj és kisugárzás elveszne a képről, ami bennünket a mindennapjainkban körülvesz, és ez elveszne belőle. Ez a kép nagy ereje, hogy életörömről, életigenlésről szól, és ez egy valós helyzetből ered, egy mindennapi helyzetből a valós emberekből, és ez indokolja az apróbb rendezetlenségeket is, mert az életünk így építkezik, percről-percre, darabkáktól darabkákig, hogy látszólag, távolságtartással szemlélve egyenetlen, hullámzó különböző ritmusokkal működik, de ettől szép az élet. Tehát a kép elsődleges ereje fontossága ebben a személyességben van jelen, amiből, és a szeretetből – hiszen az látszik a képen, hogy az alkotó szeretettel küld nekünk, a saját múltjukból történelmükből egy ablakot, amin betekinthetünk, ebben összetett módon benne van a gyermeki játék, mert a lányok, akik az anyaságra készülnek, játszanak, és rajtuk keresztül játszanak a babák is, és játszanak a fotóssal is, aki közeli ismerős, kapcsolódás, férfiként, és a lányok lányként játszanak a fotósnak, és ebben van érzelem és érzékiség is, hiszen mindkét kismama ugyanúgy pólóban, dresszben is egymás mellé állhatott volna, és a trikó ugyanezt a testformát kiadta volna, de pontosan ebben a fényképészeti biztonságban a testük részét felfedik, hogy látható legyen, és ebben ott van az érzékiség, és ezt a fotózási biztonság is hozza és ennek mi, nézők is részesei lehetünk. Tehát ebben a fotóban benne van a gyermekkor, a felnőttség, az erotika, a női-férfi kapcsolat és ezek felülértékelik, hogy a kompozícióban hol vágnánk, tágítanánk a keretet, rávilágítanánk, reflexelnénk-e. Ez nem azt jelenti, hogy egy másik munkánál nem számonkérhető a szerkesztettség, de az eddigi deklarációinkban is elhangzott, hogy a képeket mindig személyre szólóan, az addig beküldött alkotásokhoz és nem más alkotókhoz viszonyítva, nem egy másik helyzethez kapcsolva. Minden másik ember más személyes helyzettel, más attitűdökkel küzd. Ez a kép emiatt a köldök leckében három disznós, és ha ugyanezzel az úttal szeretnél még foglalkozni, a köldök, has, test érdekel, akkor bátorság, nyugodtan foglalkozhatsz vele tovább. Hol tart ma ez a köldök ennyi év után, milyen érzelmi viszonyod van ezzel a köldökkel; szeretettel várjuk a további üzeneteket. (szőke)
értékelés:

10 malacot osztunk hárommal, ha jól értem, ebből körülbelül kerekítve átlagban 3 malac jön ki. értékelés:

Ez nem hely, ez egy eltűnt beszélgetés
Mindenbe belegázolok

Itt kaptunk a képhez egy megjegyzést, ami nagyon sok mindent felvet, és ígéretesnek is tűnik, de ha ezt nem kapuk volna meg, azt kellene mondanom erre a képre, hogy 1983-ba Bulgáriában az Európa kempingben az oldalsó bográcsfőző helyen egy turistakép. A lánc szétvágja a modellt, dekomponált az egész, belelóg egy ember feje, oldalt ott van felrakva egy bordó pulcsi, sötét folt van a jobb felső sarkon, azaz ha csak a képet látom, akkor azt mondom, hogy jó, hát valaki ezt a képet beküldte, kezitcsókolom. Ha elolvasom a leírást, és az alapján akarom értelmezni, akkor azt mondom, hogy persze, leírhatunk egy kép mellé azt, amit gondolunk, hogy ott zajlottak, de a fotósnak az a dolga, hogy ezt a képen megfogalmazza. Márpedig itt a leírás köszönő viszonyban sincs azzal, amit a képen látunk. Ha tudok valamennyit segíteni, akkor azt mondanám, hogy eszközökkel, a képi nyelvvel, a képi elemekkel kell kifejezni azt, ami zajlik benned. Mert itt a kettő nem összeilleszthető, a kulcs itt a zsebedben maradt. Ismétlés. (szőke)

A hely, amit mindig is szeretni fogok
Ez leckének készült, de nem lesz lecke. Ez az én csendéletem, az enyém, de nem akarom, hogy azt higyjétek ki akarok bújni. Nem akarok. Nem kell disznó. Az kell, hogy megmutathassam.

[hosszú csönd, sóhajok] Vera adott egy leírást a képhez, és én ezt komolyan veszem. De amilyen konkrét és kemény a leírás, én ugyanilyen konkrét szeretnék lenni, mert elfogadom, hogy ez neki csendélet, és legyen is neki csendélet, és nem kritikaként nem fogadom el csendéletnek, hanem én azt mondom, hogy ez – és nagyon meg fogtok most lepődni – ez egy portré. És akkor ez portré arc nélkül vagy akár bemutatkozás. Természetesen ez a vélemény akkor elfogadható, ha egy folyamatot szemlélünk a képek által, amiket a Vera megmutat. Ebben a kontextusban szemlélve egy én-üzenetet kapunk, amiben fontos, hogy ezek a gombafejek ezek a szemünk előtt lebegnek, és csak egy szükséges felfüggesztés ez a rostély, amin vannak, azaz egy fontos kritika, kritikai helyzet amit látunk. Lehetnének akár hangjegyek is a kottán, sokfelé elindulhatok, asszociációként, de ennél nem szeretnék többet mondani, mert nekem ez így megfejtődött. Még annyit tennék hozzá, hogy kaptunk egy parancsot, hogy nem adhatunk rá citromdisznót, pedig adnánk rá hármat, de ha nem, hát nem, de ebből nem csinálunk rendszert, hogy árván hagyjuk a malacokat. (szőke)
értékelés: 3 disznó lenne

A hely, amiben elveszem
A bolyongás szikrák és lándzsák között szétszakít és elveszejt.

Kedves Vera. Ennek az új Verának, az új korszakát élő Verának az előző munkái nagyon pontosan, karctűélesen fogalmaz, és ez a kép ezt a pontosságot nem olyan erővel hozza, mert itt képileg mintegy fecsegsz. Mert az lenne az üzenet, hogy a képtér, amiben elveszel, és ezt azzal ábrázolod, hogy a zöld mezőben, a zöld fák között te zöld pólóban állsz, és kicsi is vagy, a nadrágod olyan, mint a téglafal, és ettől majd te jól elvesztél. Hát, ez olyan nagyon nem sikerült. Van benne egy kis utalás Rousseau-ra, arra a képére, amin az oroszlán ki-be járkál a fák között, van erre egy enyhe utalás, de szerintem azért ezt is ki lehet dolgozni legalább olyan pontossággal, mint amivel az előző képnél dolgoztál. Úgyhogy ez hiába szorgalmi, amire szoktunk adni disznót, én most szigorú vagyok, és azt mondom, hogy nincs disznó, ha ezzel a témával akarsz foglalkozni, azt tessék pontosabban tenni. (szőke)

talp

Itt és lehet, hogy később is majd kell szólnunk a kép és a cím kapcsolatáról. Azaz, hogy a címek nem önmagukért valóak, hanem nagyon is szorosan kapcsolódnak a képekkel. Többségében a képcímek később születnek, az alkotás elindul, kigördül valahonnan mélyről az alkotóból, és azután kap ez szimbolizmusában egy címet. Itt viszont a talp leckére jött ez az alkotás, egy nagyon pontos, leegyszerűsített címmel, aminél az ember ha nem látja éppen az alkotást, akkor azt mondja, hogy nem érhet semmi váratlan, hiszen egyszerű, magyarul van, közérthető dolgot fényképeztünk le, egy talpat. És ha ehhez hozzákapjuk a képet, akkor a képen jelen pillanatban egy kezet látunk. Ekkor a néző elkezd gondolkozni, és az jut eszébe, hogy vajon jó képet és jó címet lát-e, ez az egyik irány, vagy esetlegesen Darwin korábbi elméleteire utal a kép címe, és a látható, hiszen majdnem egy üveglapra fektetettnek tűnő, erősen manifesztáló kép az alkotó keze. Az első irányban valamiféle brechti sokkoló hatást képzelünk el, a nézőt meg akarja dolgoztatni az alkotó; talpat írtam nem kezet, kezet mutatok nem talpat. Ez egyfajta játékra való hívás, a néző logikai játszatása, és ezen is érdemes ezen elgondolkodni, körbejárni, és ha ez a megközelítés a jó, akkor ez teljesen elfogadható. A darwini megközelítés igazából csak a csukló alatt látható erős szőr miatt került a látómezőbe, ehhez viszont ha sejthető a humor, akkor a kezekkel érdemes lett volna valami kicsit pantomimszerűen játszani, hogy egy kicsit még majmosabb legyen a helyzet. Viszont a kettő közül igazából nem tudom eldönteni, hogy melyik irányt kövessem, de a gesztusértékét fontosnak tartom, hogy valaki játékosan foglalkozik a házi feladat többértelműségével, szerintem a három disznó megvan, de nem csinálunk belőle rendszert. Bennem még az is felmerül, hogy ha azt olvassuk, hogy ez egy talp, miközben egy valós kezet látunk, akkor az agyunkban automatikusan elkezdjük összehasonlítani a kettőt, hogy miben hasonló, miben különbözik, hogy rajta van a képen egy talp is, attól függetlenül, hogy nem látjuk, mert ez a fejünkben levő kép; azaz így is játszatja a nézőt, munkára ösztönzi. (szőke)
értékelés: