Szorgalmi

Egy fekvő formátumú kép, ami akár még első leckére is bekerülhetett volna, de mégis a köldök leckére küldte az alkotó, márpedig ha nem félreértésből tette ezt, akkor nagyon fontos, hogy miért ide küldte, milyen választások történnek a leckéknél. Ugyanis ez a kötél, itt és ebben a leckében átértelmeződik, és köldökzsnórként fogható fel. És bármi is ez a valóságban, akár harangkötél, akár egy hegymászókötél, mellékes, egyrészt a képkivágással, másrészt a mélységélességgel, harmadrészt a fényekkel egy olyan érdekes helyzetet hoz létre az alkotó, ahol el tud rugaszkodni a valóságtól, és nagyon egyszerű eszközöket használ, nagyon egyszerű képi megfogalmazásokat – és mégis ezekkel ki tudja nyitni a kapukat bennünk, hogy azonosulni tudjunk ezzel az üzenettel, még akkor is, ha nem személyesen megélt történetről van szó, ha sosem voltunk jelen szülésnél vagy ilyen helyzetben, de mégis ott van bennünk ez az archetipikus helyzet, amikor visszaköszön valami belső történet, ebben a megfogalmazásnak, ami egy kivetülése egy közösen megélt történetnek. (szőke-hegyi)
értékelés:

A képen egy tárgyformát, egy növény, egy oldalágának a beforrt, átalakult felületét látjuk, és egy kezet. A kéz markoló, karmoló, kapaszkodó módon kapcsolódik ehhez a növényi formához. Erős szimbolikával dolgozik a kép, a köldök fogalomra konkrétan asszociálva egy bemélyedés a fa felületén, egy lyuk, ami körül kitüremkedés látható, tehát egy összetett térbeli forma, és ekörül kapaszkodik rá a kéz a fára. A képnek a születéssel, az érzékiséggel, a formákkal van kapcsolata, ugyanakkor az átvitt értelme és az áthallások mellett, ami konkrét és kézzelfogható, az maga a kéz formája. Ennél a fajta szimbolizmusnál, mert az Anita szeret szimbólumokkal dolgozni, allegóriákat használni, és itt nagyon nem mindegy, hogy a kéz hogyan van megvilágítva, a kezet hol csonkolom, mennyit mutatok belőle. Természetesen a koncentráció a fafelületre irányul, de ez a felület egyszerűen csak egy növényi képközeli lenne, ha a kéz nem jelenne meg a képen. Tehát a kéz tartása, formája, gesztusa fontosabb annál, mint amit megérint. Ebből az is következik, hogy bár a fa felületei az erős árnyékokkal jól emelik ki a kéz beszédes gesztusit, ugyanakkor nem jó arányban, ritmusban vannak csonkolva a kéz felületei. Ez a kéz csonkolva van, és nem indokolja a kép, hogy mitől, miért van metszve ott, ahol, tehát igazából a kép méreteivel van baj, az, hogy nincs eldöntve, hogy ez a kéz milyen szereplője ennek a képnek – miközben látható, hogy főszereplője. A kéz minősíti, tálalja, üzeni azt az asszociációs formát, ami a nőiségről, a születésről szólhatna – ha nem csonkoljuk így. A másik probléma a megvilágítás, amitől erős árnyékok keletkeznek a kéz különböző domborzatain, harmadrészt pedig azok az életút alatt összeszedett begyógyult sebek, forradások, jelek azok is láthatóvá válnak ezek mellett a fényviszonyok mellett. Itt a kérdés az, hogy ennek a sokat megélt, sebesült kéznek üzenetét is akarja hordozni a kép, vagy abban az allegóriában, amiben dolgozik az alkotó igazából nincs helye ennek a szoció-jellegnek. Itt sincs eldöntve, határvonalon mozog a történet, mert nincs jól megválasztva a fényviszony. Más napszakban más, talán szerencsésebb fényt kapna ez a kéz. Tehát én azt javaslom, hogy egy disznó megvan, és vissza lehetne menni oda a helyszínre, stúdiumokat folytatni, akár reflexeket, tükröztetéseket próbálgatni, más-más napszakokban hogyan jelenik meg a kéz. A fa biztosan megmarad ott, a szereplő kezét be lehet így állítani, és nem szabad egy szép emberi gesztust így metszeni, ez nem szép dolog. Az irány jó, és vissza a helyszínre. (szőke)
értékelés:

Egy fekete-fehér képet látunk, és a Dénes címválasztása a kiindulásról beszél, nyilván nem gépelési hiba miatt a gyökerek kifejezés kétfelé válik, mert a gyök, a gyökér, az indulás, a mindeneknek az eredőjét is jelenti. Azt is mondhatnánk, hogy itt a forma, az egy szimmetrikus kompozíció, talán egy negatív kép is lehet, olyan, mint egy bonctani kép, akár a reneszánszban, vagy Leonardo DaVinci grafikáit ha megnézzük, folyamatosan az alkotó, a világot megfogalmazó ember megpróbál a dolgok mélyére ásni. Megpróbálja megkeresni a spirituális kezdőpontjait a valóságban. A kép első ránézésre két módon közelíthető meg, első ránézésre úgy tűnik, hogy két darab emberi talp a nagylábujj bütykeivel, a sarokkal, a kidagadó erekkel a két talp egymáshoz illesztésével szimmetrikus. A mögötte lévő sötéttel együtt, ami itt ezen a negatív képen fényforrásként jelentkezik, ennek a játékos geometriája. Ugyanakkor ebben a kiválasztásában ez a forma nagyon emlékeztethetne a bonctan logikai folyamatán elindítva, a falusi részeken többet látott, főleg a dunántúli részeken ismert ún. rendfa vagy svábos állatvágásoknál látható formára, ahol a disznó vagy marha kiterítve, felfüggesztve egy óriási állványon lefelé hajlik, és feldolgozást így kezdik el. Ehhez kapcsolódva van egy híres kép Rembrandt nem is nagyméretű alkotása, amelyen egy marhavágást látunk, és kifejezetten nem a történetre kihegyezve, hanem a felületre koncentrálva az alkotó egy hasonló formájú képet hoz létre. Erről a képről azt kell tudni, hogy ott viszont Rembrandt a tőle megszokott festészeti eljárásokhoz képest szinte dinamikusan dolgozik, majdnem domborműként jelenik meg a kép, óriási mennyiségű festékanyag van felhordva erre a parányi vászonra, amitől nem csak festői módon térben van maga ez a bonctani kép, hanem még realisztikusabb lesz attól, hogy a kiállított festményen a teremben lévő fényviszonyok, megvilágítás ezt a rücskös felületet még erőseben térbelivé varázsolja. Arra a látványra kvázi felhívja a figyelmet, sokkolja a látogatót, és mindenféleképpen egy furcsa, szakrális felhívójelként jelenik meg. Az természetesen egy színes kép, és a fotóművészet nagyon messze van a megjelenéstől, mégis, szerintem van egy erős párhuzam ezzel a képpel, és érdemes megnézni, talán az Estiskolára be tudjuk hívni Rembrandt Marhavágás című képét. Visszatérve a Dénes képére, a szimmetrikus, dupla kompozíció létrehoz még egy furcsa, amorf képződményt is a kép közepén, kis sejt-forma vagy csepp-forma, ami felülről is elvékonyodik, és lefelé egy kis érként elhajlik, nyilván az eredeti kép kapcsán ez úgy jön létre, hogy a pozitív képnél lehetett egy fentről jövő fényinformáció, a test felől, és a talp közötti résen az árnyékok hozzák létre ezt a nem éles körvonalú formát, ami itt a negatív verzióban egy ragyogó, egészen pszichedelikus, pulzáló, lüktető vákuummá válik, és ez a kép középpontja, amiről nem is nagyon tudjuk levenni a szemünket róla, miközben próbálunk mégis menekülni és kapaszkodókat keresni a képen, és ilyenek a nagylábujj bütyke, a sarok, az erek – de mindig visszatérsz a középpontba, mint egy fraktálforma közepébe, ehhez a pulzáló, meghatározhatatlan, konkrét információt nem adó középpontra. Ez a középpont viszont valószínűleg nem egy idős női lábat, hanem egy férfilábat látunk, utal erre a kis szőrszálak, de még ha az alkotó egy női lábat vesz modellként, akkor is az egész formarendszer egy asszociációs üzenet is. És ebben az asszociációs üzenetben pont az alkotónak, Dénesnek kell tudnia, hogy ez a középponti forma elég konkrét kapcsolódási formát jelent, amin sokszor nevetünk is, hogy a Szőke mennyit használja ezt a fogalmat, de ez a női princípiumot jelenti. Így a talp házi feladat, Dénes képe a fekete-fehér ellentétpárjával, a yin és yang kapcsolatával, a dialektikával, ill. a női-férfi párhuzammal is foglalkozik. És mivel a kép középpontjában ez a furcsa, cseppfolyós forma van, és értelmezni akarjuk a nőiség fogalmát ebben a témakörben, akkor az szerintem mindig valahol az élet kiindulását jelenti, egyrészről a természet által megteremtett formák szerint a befogadást, amelybe megérkezhet az élet különböző útjairól mindaz az információ, ami megtermékenyít, és függetlenül attól, hogy az orvostudomány mit mond erről, mégis csak a születés kiindulóhelye is. Egy olyan vákuum, és a férfiak számára érthetetlen kataklizma, ahonnan valójában az élet értelme mindig továbbindul. Egy olyan óriási kút, egy barlang, ahol az élet titka létezik. Nem egy egyirányú haladási irány, hanem ahova be lehet érkezni, és ahonnan tovább lehet indulni. A mindenek kezdete, ez a középpontban lévő folt. Egy válaszrendszert indíthat el a nézőben, mivel igazából nincs vizuális kapaszkodó a képen, nem szőrös a talp széle, nincs ott egy vodkásüveg árcédulája vagy egy teszkós szatyor, hanem ott van középen egy ilyen nagy teszthelyzet, amit néz az ember, és azt mondja, hogy mi az ott, miért van ott, mit akar mondani, nem tudom szavakba önteni. Ezért tartom én a Dénes képét egy jó kísérletnek, egy jó megoldásnak, szerintem a kép két feladatot is teljesít itt az estiskolán, egyrészt egy jól összefogott üzenetet a Dénes létállapotáról, a születést és az alapkérdéseket, nem feltétlenül felhőtlen létállapot ez, nagyon is krízisekkel, kérdésekkel terhes, másrészt pedig ez egy tesztelés, az absztrakcióján keresztül, a konkrét felületen keresztül, de a keretezés kiválasztásával mégiscsak a megközelíthetetlensége miatt is. Ugyanis ez a kép csak akkor nézhető sokáig, akkor fogadható be, ha az ember, a néző elkezd dolgozni, asszociálni a kép kapcsán. Azaz a nézőben elő kell hívnia a megélt létállapotait, és el kell kezdeni önmagában dolgozni, válaszokat keresni, mert különben a képhez nem jut közelebb. (szőke)
értékelés:

A Vera időnként szeret talányokat, teszteléseket végrehajtani, szereti az embert vizsgáztatni. Akárha ezt a címet megnézzük, hogy mire utalhat, vonat, busz, repülő, vajon minek az ablakán keresztül láthatott ez a történet, és vajon erre a jólismert út vajon erre a felkelő vagy lenyugvó, de furcsa fényű napra utal, ahogyan egyáltalán nem ismerhető ez az út, mert csak töredéket láthatunk azokból a hegyekből vagy abból a formából. Szerintem ha az ember komolyan veszi a címet, mert leirat nincs, akkor a kép alapkérdése az, hogy miközben a mondat úgy szól, hogy jólismert út, valójában ez az ismeretlenbe vezet. Valójában a cím alapján elmozogtatva a gondolatokat ez egy eléggé félelmetes kép, mert igazából nem ad választ. Idevonz minket ebbe a sötétbe, ahol van ez kis vörös, ahol van egy kis optikai tükröződés van, és nem ad választ, hogy ez az út hova vezet.
   Nekem egy érzés jött be, amikor elkezdtem a képet nézni, hogy amikor Sopronban meg Ágfalván laktunk, sokat jártunk fel Budapestre, és a hosszú utat a négy családtag különbözőképpen próbálta áthidalni. Apa vezet, anya perlekedik vele, nővérem hátul keresztrejtvényt fejt, én meg hátul középre ülve, ahol a két ülés közé a plüssmacskát beszorítottam, mert az fontos volt, hogy velünk jöjjön, szóval abban a helyzetben elfoglaltam magamat olyan dolgokkal, hogy hány zöld Zsiguli megy az úton, hány piros Skodát látok, estefelé az autók fényeiből megállapítani, hogy milyen autók voltak, azért akkoriban nekünk ebben könnyebb dolgunk volt, de aztán ezek elmúltak, ahogy nőttem, és az ember változik, és ezek a játékok elmúlnak, de egy idő után jött ez a jólismert út érzés, hogy az ember tudja melyik kanyar után mi jön, pontosan tudja, hogy a nagy balkanyar után a vendéglőnél vagyunk, akkor még tíz perc és a városban vagyunk, és akkor az ember elkezd mással foglalkozni, nézi az autó belsejét, valami egészen más szemüvegen keresztül a tájat, már nem úgy, mint egy turista, hogy hú, ott az a domb, és ott egy várrom, és az mi lehet, meg jaj de szép a növény meg a naplemente – hanem azzal foglalkozik, ami egy belső történet, akkor, ott. Ezzel a feketeséggel. (szőke-hegyi)
értékelés:

Babos Anita Völgyvirág c. képének a párja, ha kissé megkésve is.

Sokakat megihletett ez a virágforma és ez a szereplő, ez a helyzet az Ősök Házában... de hol a nyele ennek a virágnak? A múltkor még megvolt. Hogy kerül ez most oda, mi tartja? Lebeg. Levitál. Nagyon ügyes a fotós, hogy egy ilyen lebegő ufót meg tudott örökíteni. A leiratban is elhangzik, hogy egy másik kép ihlette, ill. annak a párja ez a fotó, hogy itt a modell átles ezen a virágformán, de itt is érzékelhető, hogy az előtérben mint egy grafikai elem jelentkezik ez a forma. (szőke)
értékelés:

Itt egy egészen más Barát látunk, mint eddig; ez a kép szorgalmira érkezett, ugye megmutatja önmagának is azt, hogy kiterjeszti a szárnyait – az eddig látottakhoz képest most színekben, ritmusokban, tónusokban gondolkozik, az absztrakttal, Deim Pál, ha jól emlékszem a névre, tehát ritmikával elkezd foglalkozni, és ez megint az érzéki Bara, a játékos, a nőies, a kihívó, tehát nagyon jó irány, megint azt mondom. Különösen azért, mert ezt a világos kéket meg merte hagyni itt, ugyanis ez a kék kezdi el felzaklatni a vöröseket, amúgy a barna visszafogná az egészet, és itt kezd a szexualitása, az érzékisége megmozdulni ennek a furcsa cseppformának, ami érdekes módon lefelé hegyes, nagyon is dinamizált. Ez egy nagyon jól komponált színkompozíció, és nagyon beszédes is a címe, természetesen ebben is meg lehet találni az emberi vonásokat, a habitust, és ez az ív nagyon is fontos része ennek a képnek. Nem egy boltív, mert visszakanyarodik itt ez a kis széktámla, és ez meg a döntött fehéreknek a játékai lesznek ennek az erősségei. Magyarországon a 70-es években volt népszerű ez, és a Deim Pál képeit érdemes megnézni, aki egy sikeres festő volt, albumai jelentek meg. Természetesen a szorgalmira az egy disznó megvan. (szőke)
értékelés: