Videó

Szőnyi István festőművész amikor tanított a Képzőművészeti Főiskolán, az akkori tanítványai, akik később idős emberekként tanítottak fiatalokat a 80-as években, akkor többször hivatkoztak az akkori iskola által is elfogadott üzenetekre. Az egyik ilyen volt, hogy egy alkotásnál, - festészeti munkákról beszélünk -, nagyjából a klasszikus megközelítés a kiállítások szempontjából az volt, hogy egy kép ahhoz, hogy jó legyen körülbelül 60 százalék maga a festmény és 40 százalék a keret. Értem én, hogy itt, ennél a pici, filmes rajzolatnál fontos az, hogy a befejezésnél deklarálódjon az alkotás, az alkotó, az alkotó hovatartozása, de mégis azt mondom, hogy a súlypontnak fontos lenne azt tartani, amely maga az alkotási folyamat. Természetesen cím, bekezdés és befejezés kell, de fontos az, hogy ezek mind azt segítsék elő, hogy ami a tárgyalásban található, az kapja meg végül a prioritást. Ennél a munkánál, vagy ennél a filmnél nagyon fontosak a verbális közlések. És a verbális közlésekhez rendelődik alá a vizuális rész, amely elsősorban absztrakció, mozgások, villanások. Ma ez nagyon divatos, nagyon sok helyen használják, elsősorban reklámiparban, másodrészt pedig a zenei filmek világában, ma divatos szóval ezt úgy mondják, hogy a klipek világában. Én azt mondadám, hogy amikor 1985 körül Szomjas György és Huszárik Zoltán talán Sopronban az Országos Amatőr Filmfesztiválon beszélgettek filmekről, elfogadható az a megközelítés, amit ők mondtak, hogy minden olyan filmmel esetleg érdemes az alkotónak továbbgondolkodni, ahol a film kapcsán megjegyzik, hogy nagyon jó volt a szereplő, vagy nagyon jó volt a kameramozgás, vagy gyönyörű volt a díszlettervezés. Merthogy a film egésze egy hangosfilmről beszélve képpel, hanggal, szöveggel és zenével és mindennel együttesen egy teljes érték. És amikor valami, valamelyik részleg ebből leválik, kiemelkedik, akkor elképzelhető, hogy az egész műalkotás nem áll össze egységesen. Ha itt jelenesetben mondjuk a monológot tekintjük, és az egy meghatározó és akár emlékeztető jellegű üzenet is, és emellett alárendelt értékben kapunk képeket, akkor én úgy sejtem, hogy érdemes a két előbb említett filmesre visszagondolni és azt mondani, hogy valószínűleg az üzenet teljessége az nem jól kikristályosított. Ez az egyik tehát, hogy ügyelni kellene arra, hogy a filmes házi feladatok teljes egészében kellene, hogy együtt legyenek koherensek úgy szereplőkkel, úgy helyzetekkel, úgy kameramozgással, úgy színekkel, mint hangokkal, szövegekkel, zenékkel, zörejekkel. Egészében kell, hogy működjenek minden egyes kis parányi porcikájukkal. Ha ebből valami kilóg, akkor az egy idegen testté válik. Ez az egyik, amit szerettem volna elmondani. A másik pedig, abszolút elfogadható az, hogy az András foglalkozik folyamatosan a káosz fogalmával, de véleményem szerint, ha elsődlegesen az Estiskola szempontjából az itt készült munkák szempontjából számunkra az is fontos, hogy a körülöttünk lévők értsék az üzeneteinket, akkor meg kell próbálni a miáltalunk beszélt nyelvet annyira érthetővé tenni, hogy a befogadás része ne sérüljön, a befogadó tudja érteni, tudja használni az üzenetünket. Próbálom másként fogalmazni. Káoszt káosszal nagyon nehéz érzékeltetni, mert abból nem a sűrítés, nem az összefoglalás, nem az értelmezés jön létre, hanem ugyanazt fogja, ha a házi feladatot nézzük, komolyan idézni, hogy a káosz káoszt rezonál. Márpedig gondolom, hogy a házi feladatok elkészítésénél az alkotóknak az is célja, hogy egy-egy feladatnál, amelyet átgondoltak, átszűrtek magukon összefoglalást hajtsanak végre. Addig elfogadható mindez, amíg egy létállapot, egy emberi helyzetben az irányokat keresi az alkotó, de utána szükséges, hogy a sűrítés és a letisztázása ezeknek az üzeneteknek azt az eredményt hozza, hogy a néző ezt teljes egészében el tudja fogadni. Én itt úgy érzem, hogy ez nem történt meg. Ilyen értelemben én sarkallnám arra a Gimesi Andrást, hogy próbáljon nekifutni ennek a házi feladatnak úgy, ahogyan Gimesi Andrástól nagyon sokszor lehet látni, nagyon jó és nagyon sok érzelemmel létrehozott munkákat. Én ezt visszaadnám ismétlésre. (szőke)

Egy nagyon jó ritmusú bemutatkozó filmet kapunk Milántól. Nekem egyébként a Blair Witch Project jut erről eszembe. Talán a kameramozgások, talán a sejtelmes sötétben forgatott, éjszakában forgatott képek miatt, nem tudom. A film egy külsővel kezd, valamilyen útszéli, talán hó, talán más miatt fehérben ragyogó makró felvétellel egy útról. Aztán utána látunk egy ködös áttűnést. Sejthetően talán ez a köd valami cigarettafüst által lett létrehozva, nem tudom, de ez nem baj, ez nagyon fontos az amatőr filmezésben, hogy az ember a leleményességét használja arra, hogy ezeket a hatásokat létre tudja hozni. Majd a sötét éjszakában több snittel egy fát látunk, utána pedig bejutunk egy házba, látunk egy lépcsőházat. Nagyon érdekes, hogy ezt a teret mennyire megbolondítja az, hogy ennyire sötét maga a forgatási helyzet és a film bevilágítása ennyire kevés fényt használ. Ettől igazándiból a néző nem tudja, hogy merre van a fent és merre van a lent és merre van a kint és merre van a bent. Ehhez még ráadásul az optikának a megválasztása is segít, ez egy nagyon jó ötlet. Majd utána látunk egy áttűnést amiben megjelenik ez a szereplő, feltehetően Milán, aki ül egy széken és utána hopp, egy vágással eltűnik a székről és újból bolyongunk úgymond ebben a házban, amelyről kiderül, hogy egy tetőtérben vagyunk, onnan utána megint kijutunk a külső forgatási helyszínre. Tehát nagyjából röviden összefoglalva ezt láthatjuk a filmben. Jónak tartom azt a ritmizálást, hogy viszonylag lassú snittekkel, viszonylag lassú témavezetéssel juttatja el a nézőt odáig, hogy ez a felismerés megtörténik ezzel a szereplővel. Ott egy picit nekem kérdéses, hogy mennyire erős az a geg, hogy egy ilyen áttűnésnél eltűnik valaki a székről, lehet, hogy utána még ezzel az alakkal foglalkoztam volna, hogy föl-föl tűnjön a filmben, mondjuk váratlanabb helyzetekben. De hát ez az én ötletem és nem kötelezően van igazam. Úgyhogy én ezt egy négydisznós filmnek tartom. Azért is négy disznónak, mert hogy azért ezek a helyzetek, amikor ilyen kevés fénnyel dolgozunk, hogyha ehhez még hozzá tesszük azt, hogy kézből tartja a kameraman a kamerát, akkor a kettő együtt, tehát az imbolygás - ami a bizonytalanságból adódik, nyilvánvaló, hogy az ember a kezével nem tudja olyan stabilan megtámasztani ezt a szerkezetet - ezzel a kevés fénnyel néha értelmezhetetlenné teszi azokat a helyzeteket, amit látunk képileg. Lehet, hogy megért volna annyit, hogy akár egy téglára, vagy akár egy kis állványra föltegyük ezt a kamerát. Nyugodtabb, szebb képeket kapunk. Mert ez a nyugtalanság, ami a kézmozgásból adódik, ez ellene dolgozik annak a tempónak, amit a snittek hoznak. Úgyhogy négy disznó és nagyon köszönöm és várom a folytatást Milán. (szőke-hegyi) értékelés:

Nagyon örülök annak, hogy Milán rögtön egy film házi feladattal jelentkezik és ez az ő bemutatkozása - a film viszont mint olyan, akár még a gyerekkor leckébe is bekerülhetne, ugyanis egy olyan képsort, vagy egy olyan kis anzixot látunk, ami nagyon sok képében, nagyon sok snittjében visszautalásnak tűnik a gyerekkorra, egy úgymond hátrahagyott, mögénk hagyott világra. Erre egyébként jól utal az is, hogy egy ilyen szuper 8-as hatású fekete-fehér képsort látunk a filmnek a körülbelül egyharmadától. A film kezdete az egy viszonylag következetesen végigvitt hajnal vagy reggel, kitekintés először egy ablakból és aztán utána egy még nagyobb merítést vesz az alkotó azáltal, hogy elindul egy úton és ez az út, mint egy visszaemlékezés torkollik aztán ezekbe a gyerekkort idéző képekbe. Ami rögtön szembetűnő, hogy nagyon sok effektet használ Milán. És én azt szeretném mondani, hogyha ezeket az effekteket kivesszük akár az oldal, papírfelhajtós, visszatekerős effektet, akár a kép szétrobbantós effektet, vagy akármilyen hasonlót, amit itt látunk, akkor egy nagyon feszes kis filmet kaphatnánk. Ez így most picit arra utal, azokra a képsorokra, amik a kamerák bemutató filmje, hogy milyen funkciókat is ismer ez a kamera és, hogy mennyi minden trükköt lehet vele alkalmazni. Tehát mintha leltárt vennénk a lehetséges számítógépes trükkökből, és ez a leltár egy picit gyengíti ezt a képsort. Ha lehet ilyet kérni a Milántól, akkor én azt mondom, hogy már csak a saját kíváncsiságát kielégítendő is, meg kéne próbálni ezt a filmet újra vágni, mégpedig annak megfelelően, hogy csak snitteket használunk, és a snittek között nincsenek áttűnések és nincsenek elektronikus trükkök, hanem az egyik képsort vágjuk a másikra. Lehet, hogy egy izgalmas helyzet jöhet ebből is ki. Én azt mondom, hogy érdemes lenne megpróbálni. Ugyanez igaz arra is, amikor képtükrözéseket használ és a tükrözéssel hoz létre egy különleges képi világot, de hogyha ez túl sokszor, túl hosszan szerepel egy filmben, akkor a néző figyelmét megint a technikára és a trükkre viszi és gyengíti a történet mesélést. Tehát ez egy nagyon jó első lecke és én a négy disznót megadom rá, de azzal a gondolattal, hogy talán érdemes lenne Milánnak foglalkozni azzal, hogy egy kicsit puritánabb eszközöket használ a vágásnál. (szőke-hegyi) értékelés:

Fábián Bea filmben mutatja meg, hogy milyen is volt a patakmeder takarítás harmadik napja, ahogy ő látta. Még egyszer nagyon köszönjük mindenkinek, aki ott volt és segített.

Természetvédő Érdi Rettenthetetlen Diákok

Egy beszámolót kapunk egy baráti társaságról, akik elmennek a természetbe és úgymond, szabadidejüket áldozva a természetvédelmi munkára, tulajdonképpen bemutatkoznak nekünk. Azt tenném azért hozzá ehhez a megoldáshoz a jövőre nézvést, most ezt nagyon köszönöm és nagyon örülünk ennek a bemutatkozásnak, hogy tulajdonképpen súlypontok hiányoznak nekem ebből a filmből. Azok a súlypontok, amik ezt a történetet tulajdonképpen dramatizálják. Most a dramatizálás alatt nem azt értem, hogy valami horror történetnek kéne ebben létrejönni, hanem olyan kapaszkodókat, olyan mérőpontokat helyezünk el, amihez képest aztán a történetmesélésnek az üteme beállítható. Most, mint hogyha minden egy sebességgel, egy fontossági sorrendben lenne. Ha fotóról lenne szó, akkor azt mondanám, hogy a mélységélesség nincs jól beállítva. Tehát valahol nekem, mint dokumentáló alkotónak tudnom kell azt, el kell döntenem, hogy ezzel a történettel miről beszélek, hova teszem a történetben a fókuszt. Hogy ott most az a fontos, hogy ez milyen vidám kis társaság, az a fontos, hogy mit csinálunk, az a fontos, hogy közben a Béla elcsúszott az avaron, az a fontos, hogy utána milyen jó volt leülni egy pohár sör mellett, tehát, hogy valamilyen, valami legyen ennek a kifutása. Ezt most én nem érzem annyira erősen eldöntöttnek, tehát én azt mondom, hogy három disznó erre a filmre. (szőke-hegyi) értékelés:

Egy rövidebb film arról a helyzetről, ami az előző nap következménye lett, mert azzal, hogy a patak felső folyását kitakarítottuk, az átfolyó az út alatt eltömődött, a másik oldalon meg egy jó kis susnyás mocsár lett. De megoldottuk, Andor és András hősiesen nekivetkezett.

Kis csapatunk nekiállt kitakarítani - pontosabban kiásni - a dörögdi patak medrét. A film péntek reggel készült, a csapat még tetterős és nem tudja, mi vár rá a híd túloldalán. Aztán ebéd előtt megálltunk pihenni, és kávézni. Ebéd után is folytatódott a munka, aztán felmentünk a Baksára.

Egy történet a karrierépítésről, és a pozitív hozzáállás fontosságáról.

A rezonanciának egy nagyon is kézzelfogható és nagyon is alap történetét látjuk, mert valami technikai helyzet a hangerőváltozást mutatja vizuálisan, hallunk egy feszes zenét alatta. Viszonylag hosszú filmet kapunk, viszont azon kívül, hogy a filmnek van bevezető képsora, amin a címet látjuk, és van egy kifutó képsor, egy vége főcím, ahol az úgymond stáblistát látjuk, aki ennek a filmnek a létrehozásában közreműködött, a kettő az, ami keretezi ezt a munkát, de maga a tárgyalás rész, tehát maga az információs rész az nagyon sok változást nem hordoz magában. A hangerő-változással, a zene ritmusának változásával, vagy a zene feldúsulásával változik valamennyit ugyan az a zöld forma, de igazándiból megmaradunk ugyanott, ahol a kezdeteknél elindul ez a film. Ez egyrészt sokban hasonlít azokra a gerjesztett, torzított képsorokra, amiket a hetvenes években létrehoztak a filmesek, és amivel dolgoztak, de én már másik dologra is tudok asszociálni, és ez pedig az, hogy egyes médialejátszóknak vannak ilyen relaxációs szoftverei, amik hogyha zenét hallgatunk a computeren, akkor közben nekünk oda a háttérbe valamilyen véletlen - vagy álvéletlen - generált formákat hoz. De hát ezekben a variabilitás az egy random módon, de mégiscsak egy számítógép által kiszámított módon történik. Én azt mondom mint rezonancia ötlet egy disznót tudok erre adni, de én azt kérném az Adriántól, hogy ha lehet, akkor küldjön már még munkákat, merthogy szeretném, hogyha el tudnánk indulni egy közös gondolkodásban, és hát ezzel a filmmel azért így nehezen tudok ennél többet kezdeni. (szőke-hegyi) értékelés:

Egy töredelmes vallomással tartozom, az András elküldte ezt a filmet, és én, a Hegyi volt az, aki ezt első lecke portré arc nélkül leckére tettem be. Nem érkezett külön utasítás, hogy hova, milyen leckébe tegyük be. Ez az én döntésem, vállalom érte a felelősséget, ugyanis az András itt egy üzenetet küld, arról mesél nekünk, hogy neki milyen élményei voltak ebben a táborban, ugyanakkor használ egy technikát, negatívba van fordítva a kép, és egy nagyon izgalmas helyzetet hoz létre, akár észrevette, akár nem, saját magáról készít egy tükörképet - talán még azt is mondhatnám, hogy azt a tükörképet mutatja meg, ami ellen ő minden lehetőségével harcol, mert hogyha jól megnézzük, akkor Gimesi András ezen a filmen kopasz. Egy nagyon-nagyon-nagyon erős öniróniával rendelkező üzenetet kapunk, úgyhogy én nem az üzenet jellegével szeretnék most előhozakodni, hogy milyen jó, hogy ő erről a táborról így vall nekünk, bár meg kell hogy mondjam, hogy én ezt fontosnak tartom, hogy azok is kapjanak valamilyen visszajelzést, akik nem tudtak jelen lenni velünk ebben a táborban. De az öniróniája ennek a filmnek olyan erős, amire azt kell hogy mondjam, hogy ha nem is tudatos, akkor én azt mondom, hogy erre el kell tudni mozdulni. Egy nagyon fontos állomásnak tartom, és én megadom rá az öt disznót ezért. (szőke-hegyi) értékelés:

A kis etűd, amiben egy plüss tárgyat mutat be a Tamás egy „road movie”, igazából utazás közben elkészített film, fekete-fehér formátumú és eredeti hangos. Ez azért fontos, mert van egy olyan szövegi háttér, amitől a film iróniája érzékelhetővé válik. Egy, nem értem, hogy mitől fekete-fehér a film, azért nem kellene – ezt nem csak a Tamásnak mondom, mindenki másnak, biztos van oka, ezt ő majd elmondja, hogy mért – mindig, folyamatosan fekete-fehéret alkalmazni, csak azért, mert, hogy az egy kicsit múltba hajló és sűrítésre alkalmas eszköz. Többeknél látom azt, hogy előszeretettel használják a fekete-fehér fotót, fekete-fehér filmet. Annak kell, hogy legyen meghatározott oka. Ugyanúgy, ahogy egy fűszert nem vödörrel öntünk bele az ételbe - mert hogy ez egy kis vidám történet rengeteg humorral, tehát nem értem, hogy mitől kéne drámainak lenni. Sejtésem az, hogy esetleg nem olyan a színvilága az eredeti exponált anyagnak. Ez az egyik. A másik, hogy nagyon ötletes az, amit a Tamás amúgy is szeret alkalmazni szubjektív kameránál, hogy valamilyen mozgó alkatrészre helyezi, fixálja a kamerát. Itt például a kormányhoz rögzíti a saját kezével és közben, mivel az autó kanyarodik, közben ugye a tér is megmozdul velünk. Ezek nagyon jó ötletek. Nagyon fontosak azok a szövegek, amiket elmond, mert abból derül ki, hogy mi a meséje, mi a története ennek a kis tárgynak és a családjának és neki. Ebből az is következik, hogy fontos lenne, hogy ezt értsük. Tehát, ha egy alkotó arra ügyel, hogy kitaláljon szubjektív gépállásokat, hogy kitalálja ezt az egész helyzetet, a kameramozgatást, ugyanúgy azt gondolom, hogy pontosan azért, mert e nélkül nem jut el jól az üzenet hozzánk, fontos a mikrofon helyzetét is megoldani. Itt azért ilyen nehezen hallható az autóbelsőben a szereplőhang, mert a kamera saját mikrofonja veszi ezt a belső teret. Ez nem minden esetben megfelelő azért, mert a kamerának a mikrofonja az optika fölött van többnyire elhelyezve és ez a mikrofon általában az optika irányába, előrefelé néz egy kicsit V alakba. Ez azt is jelenti, hogyha a kamerát elmozdítom, vagy ha a kamera optikai szögébe van valamilyen zajkeltő eszköz, akkor ez a mikrofon kénytelen lesz ezt is összeszedni, mert úgy van megépítve. Tehát ha ezt tudom, akkor ha van rá lehetőségem, akkor plusz mikrofont, akár egy csíptetőst, bármi mást el lehet helyezni. Ha nincs, akkor hangosabban kell beszélni - mivel fontos ennek a szövege, én azt kell, hogy mondjam, az ugyanolyan szerves része kell lenni, szerkezeti részének kell lenni egy filmnek. Meg kell oldani. Ugye ezek technikai hiányosságok. Mivel a Tamás egy nagyon precíz filmalkotó és azt kell, hogy mondjam, hogy nem ma kezdte a szakmát, joggal róható fel neki ilyen értelemben – miközben egy nagyon jó geget csinál – miért „slendrián”, mért nem veszi ezt a részt komolyan? Másrészt pedig a kacsa szereplő dialógban valami, ha geg szempontjából nézzük, akkor valami parányi, pici dolog hiányzik a végén. Mert, ugye amikor először meghalljuk a kacsa válaszait, akkor két verzió van. Egyrészt az, hogy Tamás, mint hasbeszélő a kacsát is leszinkronizálja, vagy ugye ennek a nyomogatós kacsának a kis géphangja megszólal. Amikor harmadszor válaszol a kacsa ugyanazon a géphangon, akkor oda még valamilyen geget el kéne helyezni. Nem véletlenül súgom azt, hogy esetleg, hogy a Tamás hangján is kéne egyet hápogni, hiszen ő a Hápi kacsa. Így most igazából ez a geg sincs teljes egészében kidolgozva. Ebből az is következik, hogy a filmnek nem az a vége, nem ott van a csúcspontja, hogy elköszönök és leteszem a kacsát – annak tűnik – de nem ott van a vége, hanem valószínűleg a harmadik hápogásnál, vagy még annál a gegnél, ami ebbe a filmbe nem került bele. Ezért két disznó. Nem azért, mert nem szeretem a filmet, hanem azért, mert Tamás ezeket meg tudná oldani. Úgyhogy természetesen a logikai rend az jó, úgyhogy szerintem egy következő etűdben ezt érdemes kidolgozni. (szőke) értékelés:

Egyik napos délelőtt szólt a főnököm, hogy van egy fura fickó a szomszéd irodában...

Lenne egy javaslatom a címre. A céges drót című filmet látjuk itt. Aki esetleg mozgófilmmel foglalkozott már, kisfilmmel, az itt láthatja, hogy látszólag egy kis etűdöt néztünk. De nagyon, nagyon sok trükk van benne és nem elektronikus értelemben, hanem gondolati játék. Nagyon nagy munka a vágása, az összerakása egy teljesen egyszerű történetnek. Hólapátolás, gallykikötés és a lakás megmutatása. Bevezetéssel, tárgyalással, befejezéssel. Maga a bevezető rész is nagyon izgalmas, mert belső narrációk, monológok vannak, a szokásos akciófilmekre jellemző szubjektív kamerákkal. Kamera elhelyezve a kormány mellett, szépen, jó ritmusban vágva. Önmagában az első pici bemutatórész is, a Mátra bemutatása, amiből természetesen az ember, mint általános iskolai tanuló, aki a nyilván földrajzzal nem foglalkozott igazából, az is megdöbben, hogy csak ekkora a Mátra? Egyetlenegy svenk? És ugyanakkor mégis már ebben ott van egy nagyfokú szeretet és természetesen irónia. A film egyik erénye az, hogy a vágás során benne maradnak a különböző kis bakik, amelyek ezt az öniróniát erősítik. Lásd a középső részben, a legizgalmasabb részben ugye a sapka leesés. Nagyon ötletesen, nagyon jól használja a Tamás a szubjektív kamerát. Az egyik ilyen az a hólapátolás, amely valószínűleg nagy kivetítő vásznon bizonyos nézőkben akár emésztési problémákat is tudna okozni, mert folyamatosan a tér változik azzal, ahogy a lapát felemelkedik, és természetesen vele együtt a kamera is. A film alá, ahol összefoglalásokat, összehúzásokat szeretne a Tamás létrehozni, zenéket használ. Ez a zene jól kapcsolódik ezekkel az apró pixillációkkal, vagy ilyen kisebb vágásokkal. A film legvégén van ez a kis záró képsor, szintén egy kamera szubjektív, ahogy látjuk, hogy ezek a talán mátrafüredi fák sorjáznak a kamera látóterében. Itt érdemes megemlíteni Zolnay Pál híres filmjét a Hogy szaladnak a fák címűt, Kiss Manyi és Iglódi István szereplésével van egy ilyen híres képsor. Az egész munkát, amely, ha jól látom 6 perc, 41 másodperc, tulajdonképpen már egy új kategóriába kell helyeznünk, mert már nem a pici 3 perces filmek stílusában készül el itt a Téli örömök, hanem ez igazából egy nagyon jó hangulatú, vidám, lendületes kisjátékfilm. Tulajdonképpen azt kell mondani, hogy a film főszereplője is teljesen egzakt módon kapcsolódik a történetbe, jó a színészvezetés. Nyilván ez kérdéses, hogy miért mondom, hiszen maga a rendező az, aki színészként is játszik, nem is akárhogyan - a klasszikus velencei hétvégi ház feelingben, egy 60 éves kisnyugdíjas örömeit valósítja itt meg. Ami természetesen nem tartozik a filmhez, de asszociációban ilyenkor nyilván a negyven fölötti korosztálynál megjelenik az a kérdésfeltevés a jövőt illetően, hogy vajon ez az eufórikus öröm az egész kerttel, házzal, majd később, hiszen az ember nem magányosan él, hanem mindig ott van mellette egy társ, majd a 6 éves élettársi viszony után, vajon még ugyanilyen biztonságot fog-e adni, ezek a bokrok, ezek a történések ugyanígy fognak-e működni. Úgyhogy kíváncsiak vagyunk, hogy 2015-ben, majd amikor Tamás az őszi örömöket elkészíti ugyanezen a helyszínen, vajon akkor mik lesznek az aláfestő mondatok. Én azt gondolom, hogy ez a film egy öt disznós film.    Lehet egy olyan kérésünk szerinted a Tamás irányába, hogy minden évben, ezen a napon csináljon egy felvételt a tél örömeire? – kérdezi Zsolt. (szőke-hegyi) értékelés:

Egy nagyon izgalmas, két részből, A-B részből álló filmet lehet látni az Árpitól. Az első rész az egy látszólag improvizatív önvallomás, kamerával szemben, szinte rendőrségi vallatás szintjén, a második részben pedig egy számítógépes puzzle-játék segítségével egy filozófiai mondandó hangzik el. A film filozófiai üzenetéről természetesen lehet beszélgetni, lehet vitatkozni, azért is van a hozzászólás rovat, azzal lehet egyetérteni, nem egyetérteni. Én úgy gondolom, hogy az üzenet megfogalmazása mindig az alkotó joga, ebből a szempontból neki az is a dolga. A másik pedig az, hogy az üzenet teljes egészében a formák segítségével megvalósul-e. De talán ha az eddigi elemzéseket is elolvastuk, akkor még egyszer mondanám, hogy a sok forma segíti a kifejezést. Ez a prioritás, nem fordítva. Ha itt a formát nézzük, akkor csak annyi – miközben én szeretem ezt a filmet – csak annyi megjegyzésem lenne, hogy attól függetlenül, hogy a film első részében tulajdonképpen a vallomás, gyónás, szembesítés ami történik itt, az egy improvizációnak tűnik, az is lehet, hogy az, mégis azt mondom, hogy érdemes lenne az ilyenfajta színészi improvizációkat (mert ezek nagyon komoly munkák) akár fejben lepróbálni azért, hogy a mondatkeresések közötti kötőszavak, hangutánzó szavak, összefűzések ritmikája jobban tudjon működni. Nem a gesztusra, nem a belső bizonytalanságra gondolok, hanem arra, hogy most mint játékfilm (ez egy kisjátékfilm) az első szerkezetének zenei módon is kell működnie. Tehát nyilván ha én egy bluest nyomok, akkor nem lehet még három taktussal több benne, mert akkor abból lehet hogy egy keringő lesz, vagy valami más történet. Tehát csak annyit érzek, hogy a bemutatkozás film első felében van egy pici kosz, egy pici piszok, amit lehetne még gyalulni majd a következő munkáknál. Ennek ellenére én úgy érzem, hogy ez egy nagyon nagy munka, nagyon szép vállalkozás, és ez egy ötdisznós film, úgyhogy köszönöm szépen és várom az Árpi további munkáit, nyilván ő ezekkel, remélem, hogy fog foglalkozni, mármint amiket elmondtam. Az is jó, ha ő ezekkel nem ért egyet, mert az is azt jelenti, hogy dolgozik ezekkel az információkkal. Várom a további munkákat. (szőke-hegyi) értékelés: