Videó

A film egy nagy lélegzetű munka. Hosszú, 9 perc 20 másodpercet jelez itt a számítógép, amelynek az első része egy bevezető. Ez a bevezető tulajdonképpen tálalja, felkészíti a nézőt arra a kísérletre, amely egy egészen különleges, abszurd, ha jól tudom valójában ezt a találmányt, ami ugyan itt más technológiával van megoldva, de mégis csak két azonos helyszínen két különböző szerepben lévő ember, de azonos szereplő játéka egy filmen belül. Buster Keaton az a filmalkotó, az önéletrajzi írásaiból tudjuk, aki először a filmtörténetben alkalmazza ezt a fajta játékot. Jelesül ugye a második részben tulajdonképpen egy riportfilmet látunk, amelyben egy riporter és egy riportalany beszélgetnek. A riportalany Pap Árpád. Nagyon jók a választások. Ez egy most, módozatában, mert ezt is értelmezni kell, egy fikciós játékfilm, csak a játékfilm egy dokumentumfilmet próbál témájául választani, a dokumentumfilm sajátosságait, de ez egy ízig-vérig játékfilm. Már csak azért is, mert ugye látjuk azt, hogy azonos a riporter szereplője és a riportalany szereplője. De nagyon jó dramaturgiai választások azok, hogy fekete-fehér filmen belül különböző színű ruhákban vannak, más a gesztusviláguk. Had tegyem hozzá a többiek számára, hogy a színészi munkában azért ez egy nagyon nehéz folyamat úgy válaszolni, úgy időt tartani egyik szereplőként, hogy valamilyenmódon a másik szereplőnek a majdani improvizációi beleférjenek ebbe. Ezt kétféleképpen szokták megoldani. Vagy nagyon kötött és pontos szövegeket, forgatókönyvi szövegeket írnak, vagy pedig nagyon jó belső ritmusérzéknek kell ahhoz lenni, hogy egy ilyen film elkészülhessen. Árpinak a dolgait ismerve biztos, hogy nem nagy létszámú stábbal dolgozik, tehát még jobban fontos azt kiemelni, hogy ezek nagyon komoly agymunkák, amik ugyan amatőr környezetben, amatőr eszközökkel jönnek létre, mégis felvennék a harcot, vagy a versenyt sokkal jobb anyagi háttérrel rendelkező csoportosulásokkal szemben. Ilyen értelemben nagyon tiszteletre méltó amit itt látunk. Rengeteg humor van, rengeteg fricska van ebben a második részében a filmnek. Nagyon szeretem a csöndjeit, nagyon szeretem a kivárásait, a privát, véletlenszerű dolgoknak a megoldásait. Lásd macska, macska jelenlét, kamerán kívüli mozgások, hangok. Ugyanakkor ebben a második részben, mivel játékfilmről beszélünk egy-két szakmai megjegyzést had tegyek hozzá. Egy kétszereplős szembeállított sematikus háttér előtti, mint egy stúdiófelvételszerű képformával dolgozik a film, és ezekbe vagy a jobboldali szereplő, tehát a Pap Árpád riportalany, vagy kevesebbszer, de a riporter szereplő szemoldalából is egy-egy önálló képet is bevág az alkotó. Az nagyon fontos, mivel innentől kezdve játékfilm szabályok szerint kell néznünk ezt az alkotást és tesszük ezt pont azért, vagy teszem ezt pont azért, mert szeretnék segíteni, hogy ezek minél jobban tudjanak működni, hogy természetesen a vágás, az utómunkálatok alatt jelent ez nagyon nagy nehézséget, hogy például a jobboldali szereplő, tehát a Pap Árpád riportalany egyéni megjegyzései, amikor egy bevágott képet látunk, annak a gesztusainak, kezdő gesztusainak, vagy a mozdulatrendszerének nagyon is kell kapcsolódnia, fednie a kettős, folyamatosan megtartott képpel kapcsolatos ugyanannak a szereplőnek a mozgásával. Ezt a klasszikus filmezésben úgy érik el, hogy van egy úgynevezett naplóvezető, vagy „script girl” , vagy scriptes, aki folyamatosan figyel arra, hogy egy játékfilmnél, adott esetben a Bruce Willis hogy húzkodta meg a nyakkendőjét és a következő snittnél, ami odakapcsolódik, mert ezek snittek, akár beállítják ugyanezt a mozdulatot a scriptes segítségével, elhúzzák annyira a ruhát, amennyire ez átalakulhatott, úgynevezett szakmai meghatározással - kapcsolódhasson az egyik snitt a másikhoz. Egy pusztán annyi hiányosság van, vagy pusztán az az egy, amit érdemes lenne evvel a filmmel kapcsolatban megjegyezni, még egyszer mondom, hogy nagyon nehéz ez, főleg akkor, hogyha az alkotó egyedül van és ő maga fotografálja, játssza, vágja ezeket a munkákat, hogy a jobboldali szereplőnél a Pap Árpád riportalanynál, az egyszemélyes bevágásoknál a háttérben látszik talán egy ablak, vagy ajtó, később egy telefon és a gesztusok is, amik rávágódnak a kétalakosra, azok csúsznak, ugrik ez a helyzet. Sokkal kevésbé probléma nekem az, hogy az úgynevezett szendvics, vagy mixelt változatnál, szintén egy másik szakmai kifejezés a fényelés, az, hogy a két külön felvett anyagnak az összeillesztésénél a háttér fényelése az nem azonos, ezért néha, hogy úgy mondjam fény derül a trükkre, hogy középen elvágott osztott két mezőt látunk itt. Például, amikor a riporternek melege van és leveti a kabátját és ekkor abba a vágott képmezőbe belevágódik az ő könyöke és nem lóg át a másik térbe, hiszen az egy valójában is egy másik térben felvett helyzet, hogy ezekre érdemes ügyelni, de én mégis azt mondom a munka nehézsége és nagysága miatt, hogy ez kevésbé zavaró, mint az, hogyha ezeket a bevágásokat, amelyek ugyanannyira fontosak dialógokban, helyzetekben, gesztusokban, ezeket érdemes összevetni az előző képi anyagot visszanézve megkeresni azt a mozgást, amitől rávágható lesz a szereplők közelije. De ettől függetlenül az öt disznó erre a filmre is természetesen megvan és nagyon örülök. (szőke) értékelés:

Egy kis filmetűdöt látunk, amely egy állóképpel kezdődik és tulajdonképpen evvel is fejeződik be. Másrészt pedig egy narráció, egy versfelolvasás hallható. A következő problémáim vannak ezzel a kisfilmmel, hogy ez is többször elhangzott már azt hiszem az Estiskolán a filmekkel kapcsolatban, elsősorban a fikciós munkákkal kapcsolatban, hogy van egy régi alapszabály, ahol ugye a klasszikus filmművészet azt mondja ki, hogyha egy filmben, egy jelenetben megjelenik a pisztoly, akkor ott nagyon nagy baj van, hogyha ebben a szakaszban valamikor ez a pisztoly nem dördül el. Talán egy klasszikus példa erre Marco Ferreri Dillinger halott című filmje, érdemes este esetleg megnézni, ugyanis a képen egy vasúti sínt látunk, nyilvánvalóan várható, hogy itt valami fog történni a vasúti sínen. Maga a vasúti sín szimbolikája az természetesen a vonattal, a közlekedéssel kapcsolatban és innen látva mindig valami veszélyt is jelent. Ilyen értelemben ez a film nem zárul le, nem záródik le, nem lehet tudni, hogy mi ennek az egész folyamatnak a vége. Azt is megjegyezném, azért ez egy technikai hozzáfűzés, hogy természetesen ha ez, mert hiszen hasonló fotókat is láttunk most az Andrástól, tehát ez valahol az életkörnyezetéhez ehhez közel lehet ez az eszköz, azért jó lenne annyi fényt használni videó kameránál is, hogy ne essenek szét a felületek és ne legyen ez ilyen vibráló, színfoltos szakasz. Ami itt érzékelhető, az abból állt elő, hogy nem volt elég fény a forgatásnál. A filmnek véleményem szerint nincs vége, nincs lezárása. Másrészt pedig fontos szerintem a vers, fontos az, amit hallgatunk hozzá, hiszen az értelmezi ezt a hosszú egybeállításos történetet, de azt meg jó lenne esetleg úgy előadni, felolvastatni, megfelelő narrátort találni, amitől még erőteljesebb lesz ez az állókép. Most én igazából egy külön versfelolvasást hallok, egy külön képet látok, a kép nem záródik le. Biztos vagyok benne, hogy az ok amiért elkészült ez a házi feladat az fontos. Értem én azt is, hogy a rezonancia leckére küldte ezt el, csak alapvetően filmtechnikai szempontból nem áll össze a kép, mert ezeket én hevenyészett karcolatoknak érzek. Biztos fontos ezeket megmutatni, de valami parányi hiányzik az egész történetből és azért merem ezt mondani, mert tudom azt, hogy Gimesi András képes nagyon-nagyon jó munkákat és nagyon jó alkotásokat is csinálni, de én úgy gondolnám, hogy nem illendő pont az András miatt, az András felé mondom ezt, félig kész történeteket lerakni az asztalra. Nagyon fontos lenne, hogy legyenek ezek kidolgozott munkák. Én erre nem tudok most pontot adni. (szőke)

Egy vallomást lehet látni ebben a kisfilmben. Ez egy magas sorszámú házi feladat, amire beérkezett ez a lecke, de akár így az egész szerkezetet tekintve, még a korai leckék, portrék kategóriájában is megállná a helyét. Mert ugyan egy történet, méghozzá egy nagyon drámai történet mesélődik itt el, de valójában ennek a történetnek az elmesélése az egy emberi viszonyulást, a környezettel való viszonyulást jelenti és azt, hogy hogyan zajlik le egy emberi állapotban. Ez elsősorban a film elejétől a végéig egy verbális közlés. Ez tulajdonképpen egy monológ. Ehhez a monológhoz maga a kis filmes munka egyetlenegy arcképet, egy arcképrészt használ. Ráadásul egy olyan helyzetben, ahol az arc nagytöbbsége sötétben van tartva. És nem csak az arc nagytöbbsége, hanem az egész kép ebben a helyzetben tulajdonképpen filmes szakszóval – alulexponált. Talán az orr felületén egy pici fény az jelen van, de igazából szinte sötétben, nagyon kevés mozgást látva egy arcot látunk, ahol elhangzik egy monológ. A monológ teljes egészében kerek, bár három részből tevődik össze. Az első részben folyamatosan nem egyes szám első személyben, hanem távolságtartással egy helyzet felvezetése hangzik el. Csak körülbelül a szöveg egyharmadától válik még súlypontosabbá, amikor a vallomás egyes szám első személybe tevődik. És a harmadik nagy egység, az ennek az egész eseménynek a konklúziója, majd ennek a tulajdonképpeni búcsúzásnak, bocsánatkérésnek a lezárása, mint egy üzenet, vagy mint egy híradás, harmadik részt jelenti a szövegkörnyezetben. A legdrámaibb és legerősebb része természetesen ez a középső szakasz, amelyben az esemény tárgyalása, az esemény leírása történik. És mint ilyenkor, egy ilyenfajta munkánál nyilvánvalóan, mivel mozgóképről beszélünk olyan filmről, amely a hang és a kép egységével működik, nagyon fontos szerepe lenne az arcon történő eseményeknek. Gondolok itt arra, hogy hasonló szituációkban a szem, a tekintet mit tükröz, mit közvetít, vagy mi történik a szem körül. Adott esetben könnycsepp, szemvillanások, minden olyan, ami egy összetett történetet az arc mozgásain keresztül tesz nézhetővé. Ennek a kis etűdnek az egyik nehézsége tehát az, hogy miközben hanghordozásban is, történetmesélésben is érezzük a hitelességet, érezzük a megélt drámát, sokkal közelebb tudnánk ahhoz kerülni, hogyha magát az emberi arcon is jól érzékelhetően láthatnánk mindezt. Az itt látható kis anyag ugyanakkor nem indokolja azt, hogy vajon az esemény helyszínén történik-e egy utólagos rekonstrukció és azért van sötétben az emberi arc, de az biztos, hogy nagyon fontos lenne, hogy mindaz, ami a nagyon egyszerűen fogalmazva gyónás kapcsán látszik, az az emberi arcon hitelesítse az adott történetet. Azt tudom javasolni a Zsoltnak ennél a házi feladatnál, vagy ennek a házi feladatnak a megoldása kapcsán, hogy amennyiben túl tudunk lépni azon, hogy egy-egy feladat az természetesen egy üzenet, az is fontos az alkotó számára, hogy az üzenet eljuthasson a címzettekhez. Fontos, bár nagyon nehéz, picit távolságtartással kezelni magát a munkafolyamatot. Ez azt jelenti, hogy egyszerre kívül és egyszerre belül kell elhelyeződni egy ilyen parányinak tűnő kis etűdnél is, amelyben szereplőként, alkotóként az ember teljes átéléssel benne van a kamera előtti világban, ugyanakkor pedig külső készítőként, megfigyelőként pedig ezt az egészet megpróbálja egy olyan formába önteni, amely mindenegyes technikájával azt segíti elő, hogy a néző, jelen esetben a Süni című filmnél, ezt a drámát 100 százalékosan átélje. Ezért nem beszélünk itt, mondjuk ennél a feladatnál egy rádiójátékról, vagy egy rádióüzenetről, vagy hangjátékról, hanem egy filmről, mert nagyon fontos az, hogy mi történik közben az előadó arcán. Mivel nincs vágva a film és a kompozíció az egy szűken tartott arc, ahol a jobb szem látható végig, vagy lehetne látható, hiszen a szájba is belevág a kamera, ezért azt kell mondani, hogy jelen pillanatban a sejthető képen a legfontosabb szereplőnek, a szemnek kellene lennie. Ugyanakkor ez nem történik meg, nem látható a szem, nem látható, hogy a szemen keresztül mi zajlik le az elmesélőben. Ez nagyon fontos lenne azért, mert a hangrészből egyértelműen látható, hogy nem egy mache, nem egy kitalált, nem egy helyzetgyakorlathoz készült szövegről van itt szó, hanem egy nagyon is fontos belső élményről, egy nagyon is fontos emberi átélésről. Tehát a 25-ös lecke tisztelet, búcsúzás, gyász kategóriájába tökéletesen beletartozik a házi feladat és ha ezt a hármas egységet vesszük, például azt, hogy a szöveg eleje az végig leiratként és nem egyes szám első személyben hangzik el, majd a középső rész nagyon is személyesen és a végén egy összehúzás, egy zárás van, akkor egy kisfilmes rendszert klasszikusan követ ez a munka. Az egyetlen hiányossága az, hogy a kép nagyon az értékelhetőség határán van. Ugyanakkor azt gondolom, hogy az a történet és a történethez való irodalmi hozzáállás, ahogyan például a süni jelzőkkel van ellátva, az egész történetnek a verbális megközelítése és annak az előadásmódja hangban van olyan drámai, amely azt a hiányosságot ami a képből adódik áthúzza magával. De a későbbiekben nagyon fontos lenne az alkotónak arra ügyelni, hogy amennyiben tudható, rákészülhető előadási szempontból, hogy egy ilyenfajta filmes munka és ez akármilyen picinek tűnik ugyanolyan fontos, mint egy nagy játékfilm, hogy fontos olyan körülményeket teremteni, ahol teljességgel a néző számára elfogadható, megérthető, látható ez az esemény. Márpedig ezen a képen a szemnek van itt ilyen feladata. Mivel az is feltételezhető, hogy maga a vallomás úgy készült, hogy nyilván az alkotó tudta, hogy elindítja a kamerát, és tudta, hogy ezt a vallomást létre fogja hozni és nem valamilyenfajta külső megfigyelésről beszélünk, így el is várható az, hogy úgymond, amit az előbb mondtam, hogy bentről is és kintről is tekinteni egy ilyen folyamatot, hogy ez megtörténjen. Éppen azért, mert valószínűleg az alkotónak nagyon fontos az, hogy ez az üzenet megtalálható legyen, hallgatható, látható, elgondolkodhattató legyen, ezért csak annyit kérnék, hogy a későbbiekben is, amikor ilyesmi megtörténik, hiszen egy nagyon értékes szakaszról beszélünk itt ennél a házi feladatnál, a Hegyi Zsoltnál, az nagyon fontos, hogy elérje azt a szintet, amivel átadható az üzenet teljességgel a nézőknek. Ennek ellenére azt gondolom, hogy a négy disznó az megvan a filmért és mindaz, ami itt most elhangzott, az a továbbiakra érvényes. Azért érvényes a továbbiakra is, mert úgy tűnik, hogy ezek a fajta belső helyzetjelentések olyan üzenetek, amelyek logikusan következnek belőlük, hogy megismételhetetlenek. Ez pedig azt jelenti, hogy ahhoz, hogy mindig odaérkezhessék a mi nézőinkhez, látogatóinkhoz, hiszen ez nekünk fontos, azért csináljuk ezt az oldalt. Ez az oldal nem egy klasszikus munka, hanem a mi lelki üdvünkért, vagy a mi lelki boldogságunkért és nem csak azokra értem akik csinálják az oldalt, hanem mindannyiónk számára egy olyan szabadidős oldal, ami nekünk fontos, ezért feltételezhető, hogy akik ide jönnek és akik megnézik ezeket az üzeneteket ugyanezért jönnek, hogy ugyanúgy kapjanak, tanuljanak belőle, ugyanúgy tudjanak vitatkozni, együtt gondolkodni. És ezért fontosak ezek az etűdök, hogy minél jobban, a lehetőségeinkhez képest minél jobban meséljünk, mert hogy evvel segíthetünk másoknak is. Gyógyítanak ezek a történetek bennünket és evvel, hogyha jól értelmezhetőek a történeteink gyógyítjuk a többieket is. Együtt gyógyulunk, hogyha láthatóak, megfoghatóak a gyógyszereink. Köszönöm szépen. (szőke) értékelés:

Szőnyi István festőművész amikor tanított a Képzőművészeti Főiskolán, az akkori tanítványai, akik később idős emberekként tanítottak fiatalokat a 80-as években, akkor többször hivatkoztak az akkori iskola által is elfogadott üzenetekre. Az egyik ilyen volt, hogy egy alkotásnál, - festészeti munkákról beszélünk -, nagyjából a klasszikus megközelítés a kiállítások szempontjából az volt, hogy egy kép ahhoz, hogy jó legyen körülbelül 60 százalék maga a festmény és 40 százalék a keret. Értem én, hogy itt, ennél a pici, filmes rajzolatnál fontos az, hogy a befejezésnél deklarálódjon az alkotás, az alkotó, az alkotó hovatartozása, de mégis azt mondom, hogy a súlypontnak fontos lenne azt tartani, amely maga az alkotási folyamat. Természetesen cím, bekezdés és befejezés kell, de fontos az, hogy ezek mind azt segítsék elő, hogy ami a tárgyalásban található, az kapja meg végül a prioritást. Ennél a munkánál, vagy ennél a filmnél nagyon fontosak a verbális közlések. És a verbális közlésekhez rendelődik alá a vizuális rész, amely elsősorban absztrakció, mozgások, villanások. Ma ez nagyon divatos, nagyon sok helyen használják, elsősorban reklámiparban, másodrészt pedig a zenei filmek világában, ma divatos szóval ezt úgy mondják, hogy a klipek világában. Én azt mondadám, hogy amikor 1985 körül Szomjas György és Huszárik Zoltán talán Sopronban az Országos Amatőr Filmfesztiválon beszélgettek filmekről, elfogadható az a megközelítés, amit ők mondtak, hogy minden olyan filmmel esetleg érdemes az alkotónak továbbgondolkodni, ahol a film kapcsán megjegyzik, hogy nagyon jó volt a szereplő, vagy nagyon jó volt a kameramozgás, vagy gyönyörű volt a díszlettervezés. Merthogy a film egésze egy hangosfilmről beszélve képpel, hanggal, szöveggel és zenével és mindennel együttesen egy teljes érték. És amikor valami, valamelyik részleg ebből leválik, kiemelkedik, akkor elképzelhető, hogy az egész műalkotás nem áll össze egységesen. Ha itt jelenesetben mondjuk a monológot tekintjük, és az egy meghatározó és akár emlékeztető jellegű üzenet is, és emellett alárendelt értékben kapunk képeket, akkor én úgy sejtem, hogy érdemes a két előbb említett filmesre visszagondolni és azt mondani, hogy valószínűleg az üzenet teljessége az nem jól kikristályosított. Ez az egyik tehát, hogy ügyelni kellene arra, hogy a filmes házi feladatok teljes egészében kellene, hogy együtt legyenek koherensek úgy szereplőkkel, úgy helyzetekkel, úgy kameramozgással, úgy színekkel, mint hangokkal, szövegekkel, zenékkel, zörejekkel. Egészében kell, hogy működjenek minden egyes kis parányi porcikájukkal. Ha ebből valami kilóg, akkor az egy idegen testté válik. Ez az egyik, amit szerettem volna elmondani. A másik pedig, abszolút elfogadható az, hogy az András foglalkozik folyamatosan a káosz fogalmával, de véleményem szerint, ha elsődlegesen az Estiskola szempontjából az itt készült munkák szempontjából számunkra az is fontos, hogy a körülöttünk lévők értsék az üzeneteinket, akkor meg kell próbálni a miáltalunk beszélt nyelvet annyira érthetővé tenni, hogy a befogadás része ne sérüljön, a befogadó tudja érteni, tudja használni az üzenetünket. Próbálom másként fogalmazni. Káoszt káosszal nagyon nehéz érzékeltetni, mert abból nem a sűrítés, nem az összefoglalás, nem az értelmezés jön létre, hanem ugyanazt fogja, ha a házi feladatot nézzük, komolyan idézni, hogy a káosz káoszt rezonál. Márpedig gondolom, hogy a házi feladatok elkészítésénél az alkotóknak az is célja, hogy egy-egy feladatnál, amelyet átgondoltak, átszűrtek magukon összefoglalást hajtsanak végre. Addig elfogadható mindez, amíg egy létállapot, egy emberi helyzetben az irányokat keresi az alkotó, de utána szükséges, hogy a sűrítés és a letisztázása ezeknek az üzeneteknek azt az eredményt hozza, hogy a néző ezt teljes egészében el tudja fogadni. Én itt úgy érzem, hogy ez nem történt meg. Ilyen értelemben én sarkallnám arra a Gimesi Andrást, hogy próbáljon nekifutni ennek a házi feladatnak úgy, ahogyan Gimesi Andrástól nagyon sokszor lehet látni, nagyon jó és nagyon sok érzelemmel létrehozott munkákat. Én ezt visszaadnám ismétlésre. (szőke)

Egy nagyon jó ritmusú bemutatkozó filmet kapunk Milántól. Nekem egyébként a Blair Witch Project jut erről eszembe. Talán a kameramozgások, talán a sejtelmes sötétben forgatott, éjszakában forgatott képek miatt, nem tudom. A film egy külsővel kezd, valamilyen útszéli, talán hó, talán más miatt fehérben ragyogó makró felvétellel egy útról. Aztán utána látunk egy ködös áttűnést. Sejthetően talán ez a köd valami cigarettafüst által lett létrehozva, nem tudom, de ez nem baj, ez nagyon fontos az amatőr filmezésben, hogy az ember a leleményességét használja arra, hogy ezeket a hatásokat létre tudja hozni. Majd a sötét éjszakában több snittel egy fát látunk, utána pedig bejutunk egy házba, látunk egy lépcsőházat. Nagyon érdekes, hogy ezt a teret mennyire megbolondítja az, hogy ennyire sötét maga a forgatási helyzet és a film bevilágítása ennyire kevés fényt használ. Ettől igazándiból a néző nem tudja, hogy merre van a fent és merre van a lent és merre van a kint és merre van a bent. Ehhez még ráadásul az optikának a megválasztása is segít, ez egy nagyon jó ötlet. Majd utána látunk egy áttűnést amiben megjelenik ez a szereplő, feltehetően Milán, aki ül egy széken és utána hopp, egy vágással eltűnik a székről és újból bolyongunk úgymond ebben a házban, amelyről kiderül, hogy egy tetőtérben vagyunk, onnan utána megint kijutunk a külső forgatási helyszínre. Tehát nagyjából röviden összefoglalva ezt láthatjuk a filmben. Jónak tartom azt a ritmizálást, hogy viszonylag lassú snittekkel, viszonylag lassú témavezetéssel juttatja el a nézőt odáig, hogy ez a felismerés megtörténik ezzel a szereplővel. Ott egy picit nekem kérdéses, hogy mennyire erős az a geg, hogy egy ilyen áttűnésnél eltűnik valaki a székről, lehet, hogy utána még ezzel az alakkal foglalkoztam volna, hogy föl-föl tűnjön a filmben, mondjuk váratlanabb helyzetekben. De hát ez az én ötletem és nem kötelezően van igazam. Úgyhogy én ezt egy négydisznós filmnek tartom. Azért is négy disznónak, mert hogy azért ezek a helyzetek, amikor ilyen kevés fénnyel dolgozunk, hogyha ehhez még hozzá tesszük azt, hogy kézből tartja a kameraman a kamerát, akkor a kettő együtt, tehát az imbolygás - ami a bizonytalanságból adódik, nyilvánvaló, hogy az ember a kezével nem tudja olyan stabilan megtámasztani ezt a szerkezetet - ezzel a kevés fénnyel néha értelmezhetetlenné teszi azokat a helyzeteket, amit látunk képileg. Lehet, hogy megért volna annyit, hogy akár egy téglára, vagy akár egy kis állványra föltegyük ezt a kamerát. Nyugodtabb, szebb képeket kapunk. Mert ez a nyugtalanság, ami a kézmozgásból adódik, ez ellene dolgozik annak a tempónak, amit a snittek hoznak. Úgyhogy négy disznó és nagyon köszönöm és várom a folytatást Milán. (szőke-hegyi) értékelés:

Nagyon örülök annak, hogy Milán rögtön egy film házi feladattal jelentkezik és ez az ő bemutatkozása - a film viszont mint olyan, akár még a gyerekkor leckébe is bekerülhetne, ugyanis egy olyan képsort, vagy egy olyan kis anzixot látunk, ami nagyon sok képében, nagyon sok snittjében visszautalásnak tűnik a gyerekkorra, egy úgymond hátrahagyott, mögénk hagyott világra. Erre egyébként jól utal az is, hogy egy ilyen szuper 8-as hatású fekete-fehér képsort látunk a filmnek a körülbelül egyharmadától. A film kezdete az egy viszonylag következetesen végigvitt hajnal vagy reggel, kitekintés először egy ablakból és aztán utána egy még nagyobb merítést vesz az alkotó azáltal, hogy elindul egy úton és ez az út, mint egy visszaemlékezés torkollik aztán ezekbe a gyerekkort idéző képekbe. Ami rögtön szembetűnő, hogy nagyon sok effektet használ Milán. És én azt szeretném mondani, hogyha ezeket az effekteket kivesszük akár az oldal, papírfelhajtós, visszatekerős effektet, akár a kép szétrobbantós effektet, vagy akármilyen hasonlót, amit itt látunk, akkor egy nagyon feszes kis filmet kaphatnánk. Ez így most picit arra utal, azokra a képsorokra, amik a kamerák bemutató filmje, hogy milyen funkciókat is ismer ez a kamera és, hogy mennyi minden trükköt lehet vele alkalmazni. Tehát mintha leltárt vennénk a lehetséges számítógépes trükkökből, és ez a leltár egy picit gyengíti ezt a képsort. Ha lehet ilyet kérni a Milántól, akkor én azt mondom, hogy már csak a saját kíváncsiságát kielégítendő is, meg kéne próbálni ezt a filmet újra vágni, mégpedig annak megfelelően, hogy csak snitteket használunk, és a snittek között nincsenek áttűnések és nincsenek elektronikus trükkök, hanem az egyik képsort vágjuk a másikra. Lehet, hogy egy izgalmas helyzet jöhet ebből is ki. Én azt mondom, hogy érdemes lenne megpróbálni. Ugyanez igaz arra is, amikor képtükrözéseket használ és a tükrözéssel hoz létre egy különleges képi világot, de hogyha ez túl sokszor, túl hosszan szerepel egy filmben, akkor a néző figyelmét megint a technikára és a trükkre viszi és gyengíti a történet mesélést. Tehát ez egy nagyon jó első lecke és én a négy disznót megadom rá, de azzal a gondolattal, hogy talán érdemes lenne Milánnak foglalkozni azzal, hogy egy kicsit puritánabb eszközöket használ a vágásnál. (szőke-hegyi) értékelés:

Fábián Bea filmben mutatja meg, hogy milyen is volt a patakmeder takarítás harmadik napja, ahogy ő látta. Még egyszer nagyon köszönjük mindenkinek, aki ott volt és segített.

Természetvédő Érdi Rettenthetetlen Diákok

Egy beszámolót kapunk egy baráti társaságról, akik elmennek a természetbe és úgymond, szabadidejüket áldozva a természetvédelmi munkára, tulajdonképpen bemutatkoznak nekünk. Azt tenném azért hozzá ehhez a megoldáshoz a jövőre nézvést, most ezt nagyon köszönöm és nagyon örülünk ennek a bemutatkozásnak, hogy tulajdonképpen súlypontok hiányoznak nekem ebből a filmből. Azok a súlypontok, amik ezt a történetet tulajdonképpen dramatizálják. Most a dramatizálás alatt nem azt értem, hogy valami horror történetnek kéne ebben létrejönni, hanem olyan kapaszkodókat, olyan mérőpontokat helyezünk el, amihez képest aztán a történetmesélésnek az üteme beállítható. Most, mint hogyha minden egy sebességgel, egy fontossági sorrendben lenne. Ha fotóról lenne szó, akkor azt mondanám, hogy a mélységélesség nincs jól beállítva. Tehát valahol nekem, mint dokumentáló alkotónak tudnom kell azt, el kell döntenem, hogy ezzel a történettel miről beszélek, hova teszem a történetben a fókuszt. Hogy ott most az a fontos, hogy ez milyen vidám kis társaság, az a fontos, hogy mit csinálunk, az a fontos, hogy közben a Béla elcsúszott az avaron, az a fontos, hogy utána milyen jó volt leülni egy pohár sör mellett, tehát, hogy valamilyen, valami legyen ennek a kifutása. Ezt most én nem érzem annyira erősen eldöntöttnek, tehát én azt mondom, hogy három disznó erre a filmre. (szőke-hegyi) értékelés:

Egy rövidebb film arról a helyzetről, ami az előző nap következménye lett, mert azzal, hogy a patak felső folyását kitakarítottuk, az átfolyó az út alatt eltömődött, a másik oldalon meg egy jó kis susnyás mocsár lett. De megoldottuk, Andor és András hősiesen nekivetkezett.

Kis csapatunk nekiállt kitakarítani - pontosabban kiásni - a dörögdi patak medrét. A film péntek reggel készült, a csapat még tetterős és nem tudja, mi vár rá a híd túloldalán. Aztán ebéd előtt megálltunk pihenni, és kávézni. Ebéd után is folytatódott a munka, aztán felmentünk a Baksára.

Egy történet a karrierépítésről, és a pozitív hozzáállás fontosságáról.

A rezonanciának egy nagyon is kézzelfogható és nagyon is alap történetét látjuk, mert valami technikai helyzet a hangerőváltozást mutatja vizuálisan, hallunk egy feszes zenét alatta. Viszonylag hosszú filmet kapunk, viszont azon kívül, hogy a filmnek van bevezető képsora, amin a címet látjuk, és van egy kifutó képsor, egy vége főcím, ahol az úgymond stáblistát látjuk, aki ennek a filmnek a létrehozásában közreműködött, a kettő az, ami keretezi ezt a munkát, de maga a tárgyalás rész, tehát maga az információs rész az nagyon sok változást nem hordoz magában. A hangerő-változással, a zene ritmusának változásával, vagy a zene feldúsulásával változik valamennyit ugyan az a zöld forma, de igazándiból megmaradunk ugyanott, ahol a kezdeteknél elindul ez a film. Ez egyrészt sokban hasonlít azokra a gerjesztett, torzított képsorokra, amiket a hetvenes években létrehoztak a filmesek, és amivel dolgoztak, de én már másik dologra is tudok asszociálni, és ez pedig az, hogy egyes médialejátszóknak vannak ilyen relaxációs szoftverei, amik hogyha zenét hallgatunk a computeren, akkor közben nekünk oda a háttérbe valamilyen véletlen - vagy álvéletlen - generált formákat hoz. De hát ezekben a variabilitás az egy random módon, de mégiscsak egy számítógép által kiszámított módon történik. Én azt mondom mint rezonancia ötlet egy disznót tudok erre adni, de én azt kérném az Adriántól, hogy ha lehet, akkor küldjön már még munkákat, merthogy szeretném, hogyha el tudnánk indulni egy közös gondolkodásban, és hát ezzel a filmmel azért így nehezen tudok ennél többet kezdeni. (szőke-hegyi) értékelés:

Egy töredelmes vallomással tartozom, az András elküldte ezt a filmet, és én, a Hegyi volt az, aki ezt első lecke portré arc nélkül leckére tettem be. Nem érkezett külön utasítás, hogy hova, milyen leckébe tegyük be. Ez az én döntésem, vállalom érte a felelősséget, ugyanis az András itt egy üzenetet küld, arról mesél nekünk, hogy neki milyen élményei voltak ebben a táborban, ugyanakkor használ egy technikát, negatívba van fordítva a kép, és egy nagyon izgalmas helyzetet hoz létre, akár észrevette, akár nem, saját magáról készít egy tükörképet - talán még azt is mondhatnám, hogy azt a tükörképet mutatja meg, ami ellen ő minden lehetőségével harcol, mert hogyha jól megnézzük, akkor Gimesi András ezen a filmen kopasz. Egy nagyon-nagyon-nagyon erős öniróniával rendelkező üzenetet kapunk, úgyhogy én nem az üzenet jellegével szeretnék most előhozakodni, hogy milyen jó, hogy ő erről a táborról így vall nekünk, bár meg kell hogy mondjam, hogy én ezt fontosnak tartom, hogy azok is kapjanak valamilyen visszajelzést, akik nem tudtak jelen lenni velünk ebben a táborban. De az öniróniája ennek a filmnek olyan erős, amire azt kell hogy mondjam, hogy ha nem is tudatos, akkor én azt mondom, hogy erre el kell tudni mozdulni. Egy nagyon fontos állomásnak tartom, és én megadom rá az öt disznót ezért. (szőke-hegyi) értékelés:

A kis etűd, amiben egy plüss tárgyat mutat be a Tamás egy „road movie”, igazából utazás közben elkészített film, fekete-fehér formátumú és eredeti hangos. Ez azért fontos, mert van egy olyan szövegi háttér, amitől a film iróniája érzékelhetővé válik. Egy, nem értem, hogy mitől fekete-fehér a film, azért nem kellene – ezt nem csak a Tamásnak mondom, mindenki másnak, biztos van oka, ezt ő majd elmondja, hogy mért – mindig, folyamatosan fekete-fehéret alkalmazni, csak azért, mert, hogy az egy kicsit múltba hajló és sűrítésre alkalmas eszköz. Többeknél látom azt, hogy előszeretettel használják a fekete-fehér fotót, fekete-fehér filmet. Annak kell, hogy legyen meghatározott oka. Ugyanúgy, ahogy egy fűszert nem vödörrel öntünk bele az ételbe - mert hogy ez egy kis vidám történet rengeteg humorral, tehát nem értem, hogy mitől kéne drámainak lenni. Sejtésem az, hogy esetleg nem olyan a színvilága az eredeti exponált anyagnak. Ez az egyik. A másik, hogy nagyon ötletes az, amit a Tamás amúgy is szeret alkalmazni szubjektív kameránál, hogy valamilyen mozgó alkatrészre helyezi, fixálja a kamerát. Itt például a kormányhoz rögzíti a saját kezével és közben, mivel az autó kanyarodik, közben ugye a tér is megmozdul velünk. Ezek nagyon jó ötletek. Nagyon fontosak azok a szövegek, amiket elmond, mert abból derül ki, hogy mi a meséje, mi a története ennek a kis tárgynak és a családjának és neki. Ebből az is következik, hogy fontos lenne, hogy ezt értsük. Tehát, ha egy alkotó arra ügyel, hogy kitaláljon szubjektív gépállásokat, hogy kitalálja ezt az egész helyzetet, a kameramozgatást, ugyanúgy azt gondolom, hogy pontosan azért, mert e nélkül nem jut el jól az üzenet hozzánk, fontos a mikrofon helyzetét is megoldani. Itt azért ilyen nehezen hallható az autóbelsőben a szereplőhang, mert a kamera saját mikrofonja veszi ezt a belső teret. Ez nem minden esetben megfelelő azért, mert a kamerának a mikrofonja az optika fölött van többnyire elhelyezve és ez a mikrofon általában az optika irányába, előrefelé néz egy kicsit V alakba. Ez azt is jelenti, hogyha a kamerát elmozdítom, vagy ha a kamera optikai szögébe van valamilyen zajkeltő eszköz, akkor ez a mikrofon kénytelen lesz ezt is összeszedni, mert úgy van megépítve. Tehát ha ezt tudom, akkor ha van rá lehetőségem, akkor plusz mikrofont, akár egy csíptetőst, bármi mást el lehet helyezni. Ha nincs, akkor hangosabban kell beszélni - mivel fontos ennek a szövege, én azt kell, hogy mondjam, az ugyanolyan szerves része kell lenni, szerkezeti részének kell lenni egy filmnek. Meg kell oldani. Ugye ezek technikai hiányosságok. Mivel a Tamás egy nagyon precíz filmalkotó és azt kell, hogy mondjam, hogy nem ma kezdte a szakmát, joggal róható fel neki ilyen értelemben – miközben egy nagyon jó geget csinál – miért „slendrián”, mért nem veszi ezt a részt komolyan? Másrészt pedig a kacsa szereplő dialógban valami, ha geg szempontjából nézzük, akkor valami parányi, pici dolog hiányzik a végén. Mert, ugye amikor először meghalljuk a kacsa válaszait, akkor két verzió van. Egyrészt az, hogy Tamás, mint hasbeszélő a kacsát is leszinkronizálja, vagy ugye ennek a nyomogatós kacsának a kis géphangja megszólal. Amikor harmadszor válaszol a kacsa ugyanazon a géphangon, akkor oda még valamilyen geget el kéne helyezni. Nem véletlenül súgom azt, hogy esetleg, hogy a Tamás hangján is kéne egyet hápogni, hiszen ő a Hápi kacsa. Így most igazából ez a geg sincs teljes egészében kidolgozva. Ebből az is következik, hogy a filmnek nem az a vége, nem ott van a csúcspontja, hogy elköszönök és leteszem a kacsát – annak tűnik – de nem ott van a vége, hanem valószínűleg a harmadik hápogásnál, vagy még annál a gegnél, ami ebbe a filmbe nem került bele. Ezért két disznó. Nem azért, mert nem szeretem a filmet, hanem azért, mert Tamás ezeket meg tudná oldani. Úgyhogy természetesen a logikai rend az jó, úgyhogy szerintem egy következő etűdben ezt érdemes kidolgozni. (szőke) értékelés: