Videó

Ez egy film a 17. leckére, és nagyon jól használja azt a hanganyagot, amit mi mellékeltünk ehhez a leckéhez, ráadásul egy humoros megoldást látunk, ugye a film arról szól, hogy egy autóval átmegyünk az Esztergom-Párkányi hídon, és ahogy átmentünk, ott az első fordulónál megfordulunk és visszajövünk, és ebből adódik a cím villámlátogatás gegje is. És ha ezt a geget veszem csak, akkor ebben a történetben az András által már oly sokszor felrajzolt gegeket véljük felfedezni, ezeket a szójátékokat, erre utal a cím is. (Erre csináltam én annó egy olyan képet, hogy Van még egy fél órám, ezzel a címmel, és fogtam egy vekkert és kettéfűrészeltem- mondja Hegyi.) Ha viszont ezen az első szinten túljutottunk, akkor egy szubjektív szemmel, az anyósülésből látjuk ezt a történetet, a maga remegős kamerájával, ahogyan az egyenetlen úton megyünk, és érdemes megfigyelni a film szoció-elemeit, amik ezeket a határátkelőket megmutatja, és érdemes azon is elgondolkodni, ami mintegy közös élménye ennek az egész országnak, ami a bezártságból vagy határokból épült, és táplálkozott, amikor nem lehetett csak úgy átmenni rokonlátogatni, csak meghatározott számú ablak volt az útlevélben, talán a harminc év alattiak nem is biztos, hogy tudják, hogy miről beszélek, és ebben a helyzetben ez egy nagyon jó értelmezése ennek a hanganyagnak, ami arról szól, hogy kinyíltak a határok, már akár határőrrel sem találkozunk, és nehéz azt érzékelni is, hogy egyszercsak átértél egy határon és senki nem szól hozzád, legalább kérdezne valaki valamit; tehát ebben a helyzetben az a nagyon fontos, mert azt a fajta értelmetlenséget is jól tudja értelmezni, hogy ezáltal a néző magának a határnak a létét is érzékelheti, hogy igen, átmegyünk, dolgunk odaát nincs, csak azért megyünk át, mert átmehetek, és ezt az élményt, hogy szabadon átmehetek, territoriális jelleggel, mint amikor a kutya végigfut a kerten és leellenőrzi, hogy minden helyzet úgy van hagyva, ahogy volt és nem járt ott betolakodó, és ugyanúgy itt is csak átmegyünk, átruccanunk, visszajövünk és kész. Egy kávét se ittunk, de a buli az megvolt, az élmény az megvolt, és amikor az élményt megszerezzük, akkor szembesülünk azzal, hogy az élmény szertefoszlik. Ez a része nagyon jó. Az egyetlen kérdés a vágás, mert az alkotó itt használ vágást, tehát ha ez a forduló tényleg megtörténik, akkor azt nyugodtan lehetett volna végigvinni. Ugyanis ettől a vágástól egy kicsit hiteltelenné válik ez a történet – hogy tényleg csak megfordultak-e ott. Ha már a geget visszük, akkor azt vigyük végig törés nélkül. Tehát négy malacos a dolog, de ismétlést is kérnénk úgy, hogy a geg nem vágott, hanem korrektül megcsinálja András a performanszt. (szőke-hegyi) értékelés:

Egy egészen hosszú, az estiskolán szokásoshoz képest legalábbis, tulajdonképpen játékfilmet látunk, és ezalatt azt értem, hogy egyértelműen valamilyen vázlatos forgatókönyv alapján készült a munka, a forgatókönyv általában tartalmaz dialógusokat, és itt úgy tűnik, hogy megbeszélések alapján kötött szövegeket mondanak a szereplők, jelmezt használnak, átgondoltan, tudatosan kisebb tárgyakat használnak, tudatos térhasználat történik, és mindenképpen ez egy fikciós film, méghozzá sok szereplővel. Tehát bonyolult, nagyszabású munka, majdhogynem a filmkészítés szempontjából a legbonyolultabb és legveszélyesebb is, pontosan azért, mert nagy szakmai odafigyelést igényel. Ráadásul tulajdonképpen a játékfilm forma az egyfajta absztrahált nyelvezetben működik, mert a valós tér, a naturális, a Hősök tere, amit a film nagy részében látunk, a kocsmai helyszín teljesen valós helyszín, valósak a ruhák, a szereplők – ennek ellenére a szövegkörnyezet és időnként a mozgásszínházi eszközök azok absztraháltak, elemeltek, stilizáltak. Mint pl. Jancsó Miklósnak azok a filmjei, mint az Allegro Barbaró és más táncfilmek, ahol a Hernádi Gyulával közösen készített filmjeiben a szövegek stilizáltak, és ahhoz a mozgások is, ezek nagyon híres filmek. Ennek a kisfilmnek az elsődleges mozgatórugója a tánc, a mozgás, még ha klasszikus értelemben nem is lehet minden mozgást lehet táncnak nevezni, és ha koreográfiáról beszélünk, nem szabad elfelejteni azt, hogy az ilyenfajta koreografált mozgásoknál a kameramozgás koreográfiája is egy nagyon fontos dolog. A Jancsó Miklós-féle filmeket nem véletlenül említettem, mert az akkori filmszakmai munkákból, riportokból kiderült, hogy az alkotók a fél-egy nap alatt felvett táncjeleneteket akár két héten keresztül is próbálták, hogy minden apró részlet, mozgás a helyére kerüljön, mint egy színházi előadásnál. Maga a felvétel ezeknél a forgatásoknál nem sok időt vett igénybe, de a megelőző munka nagyon is elmélyült, szisztematikus és precíz volt. Ebből azt szeretném mondani, hogy borzasztóan örülök, hogy az alkotó és társai egy ilyen nagyléptékű munkába belekezdtek, és nagyon jól érzékelhető az a pozitív és örömteli hangulat, amivel a közösség láthatólag jól összeszokottan dogozik; de az is érzékelhető a filmanyagból, hogy egyfajta improvizáció vagy esetlegesség is jellemzi a film egészét. Gondolok itt pl. a snittek elvágására, befejezésére, ugye a jelenet az snittek sorából áll össze, ez pedig abból adódhat, hogy picit kuszák a snitt végek, miközben a szövegek fontosabbnak tűnnek, hogy nyilván ez a műfajból is adódik, hogy nem vagyunk profik, hogy kevés idő lehetett arra az előkészítésre ami akár jelmeztervezés, akár a mozgás, a színészek mozgatása, akár a szövegeknek a megtanulása és összeépítése – erre valószínűleg kevés idő adódott. Nagyon jó a film filozófiája, kérdésfelvetése, és úgy gondolom, hogy pont a játékfilmes munkánál nem célravezető külön értékelni maszkot, vágást, operatőrt, színészi munkát, hanem egészében kell értékelni, mivel a film egy összművészeti műfaj, egészében hanggal, képpel, látvánnyal, emberi alakokkal, minden kiszolgáló dologgal együtt hozza létre azt a hatást, amit egy állóképnél egyetlen egy kockába sűrítve jelenik meg. Tehát én azt próbálnám megjegyezni, hogy nagyon jó ez az irány, amin ez a közösség elindult, önkifejezésben is, jól érzékelhető a rendező elv, és a rendező tervezési elve, ez átjön ezen az üzeneten, és nem is azt próbálnám erősíteni – nyilván a pénzügyi háttér az itt nem változtatható – nem arról akarok beszélni, hogy az apró, pici nüanszokat hogyan lehetne jobbá tenni, hanem azt mondom, hogy ami nem kerül pénzbe, a forgatókönyvi előkészítés, a csoportkezelés, csoportmunka, a csoport együttdolgozása az igenis időt igényelne. Azt próbálom itt hangsúlyozni, hogy egy sokkal jobb minőségű munka jött volna létre, ha ebben a közösségi jelenlétben, amiről a film is szól, hiszen eleve a közösség témáját dolgozza fel, abban valóban megelőzi a filmes forgatást egy elmélyült, és akár több napos-hetes intenzív előkészítés. Nyilván ezt nehéz megoldani, hogy ennyi ember egy helyen hosszabb időt eltöltsön, de hát azt nem tudom megkérdőjelezni, hogy az alkotó vállalt egy feladatot, egy üzenetet maga felé, és ezt mindenféleképpen el kell tudni fogadni, hogy ő ezt akarta felénk közvetíteni, tehát ha ő vette a bátorságot, és vette hozzá az energiát, hogy nekikezdett, és létre is hozta az alkotást, akkor még annyi fáradságot érdemes lenne ezekbe a munkákba belefektetni, hogy az előkészítés az egy sokkal precízebb, pontosabb munkafázis legyen; nevezhetjük ezt színészvezetésnek, dramaturgiai vagy asszisztensi munkának is – pontosan azért, mert ebből a filmből megtekintve egy grandiózus játékfilmes vonatkozás sejlik ki. Arra sarkallnám a film rendezőjét, hogy attól függetlenül hogy ezek a hiányosságok jelen vannak ebben a munkában, hogy folytassa ezt a tevékenységet, pontosan azért, mert csak a gyakorlati kivitelezésben fogja megérteni, fogja változtatni tudni, minőségileg fejleszteni a játékfilmekkel kapcsolatos tevékenységét, és nem adott esetben egy már elkészített munka újravágásával, mert sejtésem szerint a maximumot hozta ki a vágással az alkotó ebből a musztermennyiségből, tehát igazából én azt tudnám mondani, hogy megtörtént egy első lépcső egy nagyszabású munkával kapcsolatban, és az alkotó helyében én azzal a közösséggel újraértékelném, újraelemezném azt a színészi munkát, arcjátékokat, hangokat és mindent, és ebből leszűrve a konzekvenciákat készíteném el a következő munka műhelymunkáit. Ilyen értelemben viszont minden hiányossága ellenére az a véleményem, hogy a film nemcsak egy nagyon nagy munka, de igenis nézhető, jó a humora, az öniróniája – rengeteg önirónia van benne, bájosak, szerethetőek a szereplők, ez mindenféleképpen átsugárzik, hogy ez a közösség nagyon jól tud együtt dolgozni, együtt élni, szinte kommunális szinten – és ehhez kell egy kicsit skizofrénné válni a rendezőnek, hogy egy ilyen munkában egyszerre belső vivőfolyadékként jelen legyen, másrészt pedig kívülről is tudja tekinteni ezeket az állapotokat. Igen, Dénes, ez egy nagyon nehéz helyzet, de azt is jelenti, hogy miközben vágysz egy vízióra, egy közösségben való létezésre – ezt rendezőként mondom – kell tudnod kívül is helyezkedni, és kvázi egy prekoncepcióval kívülről is folyamatosan vezetni kell a szituációt, mert a majdani filmben csak a végtermék fog tanúskodni arról, hogy ott egy adott állapotban jól éreztük magunkat vagy nem. Tehát én gratulálok ehhez a munkához, és javaslom, hogy az itt tapasztalt kérdések, hozzászólások, felvetődött dolgok, és a magatokban lezajlott elemzések alapján folytassátok ezt a munkát ugyanezzel a bátorsággal. Talán annyi lenne, hogy amely szövegek megjelennek verbálisan, nagyon sok olyan vonatkozásai vannak, amelyek az emberi testtel, alakkal, formával is foglalkozik gesztusokban, lépésekben, mozdulatokban, és én ezt az arányt egy picit mozdítanám a görög versdráma-szerű szövegolvasásból a csodálatos szereplői formavilág felé, mert itt nagyon jó karakterek vannak összeválogatva. Én most egy kicsit azt érzem, hogy egy ilyen felolvasóestnek látunk egy vizualizálását, és én ezt egy picit elmozdítanám ettől. Pl. olyan térben dolgoznék velük, ahol nem zavarja őket – és téged is – a külvilág annyira, amennyire, hanem koncentráltabban ezekkel az emberi alakokkal, személyiségekkel foglalkoznék egy olyan térben, ahol van erre lehetőségem, és ebben mélyebben el tudok merülni. Véleményem szerint erre megvan az öt disznó, és további jó munkát kívánok és nagyon várom a közösségtől a további alkotásokat. (szőke) értékelés:

Bemutatom kamaszkori szobámat. Sok időt töltöttem interaktív falai között.

Ez a film, ahogy a leirat is közli velünk a gyermekkori szobát mutatja be részben, ami persze nagyon érdekes felvetéseket hoz elő, hogy ez a kis Tasi Laci annó a Windows asztalát, vagy az operációs rendszernek a felületeit tette a szobájának a fő motívumává, és ez bemutatkozásnak egy nagyon jó helyzet, bár visszautal időben is a gyerekkorhoz, tehát lehet, hogy ez a megoldás érvényes lehetne a gyermekkor leckére is - de azért jó bemutatkozás is. Ugyanakkor a filmnek az egyik hiányosságának tartom, hogy ezek a felületek megkívánnák az interakciót, valamilyen beavatkozást, manipulációt, tehát ha már van ez a dolog, akkor ezeket egyrészt mozgásba lehetne hozni, másrészt az alkotónak a viszonyát, viszonyulását ehhez a történethez nem biztos, hogy megismerjük. El is kezdődik ez a beavatkozás a kis egér kurzorral, de hogy mire kattint, hogy utána mi történik, az már nem világos, nem nyit újabb irányt. Azt, hogy ő ebben a világban esetleg a mai napig benne tud maradni, vagy már egy kritikai szemlélete van ezzel a dologgal szemben, tehát azt, hogy ő ehhez a gyermekkori szobabelsőhöz milyen módon viszonyul, az a filmből nem derül ki. Márpedig ez egy fontos dolog lenne, mert nagyon erős a képi üzenet, nagyon szürreális ez a világ, amit ő itt bemutat, hogy belekerülünk tulajdonképpen a Mátrixba, a rendszerbe, de ez csak az üzenet egyik fele, és minden ilyen történetnél az alkotó személyes, érzelmi kötődése, kapcsolata, ami lehet bármilyen irányú, hiszen az nekünk mindegy, nem mi határozzuk meg, de az biztos, hogy létezik, csak itt mintha erről hallgatna az alkotó, mintha nem akarná megosztani velünk ezt az érzelmi vonalat. Úgyhogy én azt mondom, hogy az első leckére ez egy elfogadható megoldás, de azért várnánk ezt a megközelítést, amit egyébként a Lacinak az előző képénél nagyon is láthattunk. Tehát ha ott egy ilyen koncentrált megfogalmazást tudott tenni, és ilyen filozófiai üzenetet tudott számunkra megmutatni, és nem csak a verbális üzenetben, akkor ennél a munkánál ez éppúgy számonkérendő, hiszen ezek a leckék ezekről a személyes kapcsolódásokról szólnak. Én három disznót javaslok erre a munkára. (szőke-hegyi) értékelés:

Itt lakom látod?

A film egy érdekes struktúrával foglalkozik, a tükröződéssel, ha jól látom egy autó lemezén tükröződik az Istvánnak a háza, ahogy a leiratban is látjuk és utána ezt az alkotó azzal bolondítja meg, hogy elkezdi locsolni ezt a felületet, és a felületen végigfolyó víz érdekes játékokat hoz létre. Talán a ritmussal lehetne variálni, mert ez a ritmusbeállítás ez nagyon fontos, hogy mennyi bevezetést hagyunk, utána mennyi ideig váratjuk a nézőt a slusszpoénra, és hogy mi is az a poén, ami zárja a filmet. A befejezésnél igazából nincsen eldöntve a filmnek a sorsa, mivel az, hogy a szerző begyalogol a képbe, az maga egy jó geg, utána viszont az, hogy lelocsolja az autót már nem hordoz újdonságot, hiszen a megjelenése előtt is ezzel az eszközzel élt, tehát ha egyszer már locsolta a felületet, utána a saját megjelenését valami más geggel kellene erősíteni. (szőke) értékelés:

talán javítás talán

Nagyon örülök, hogy egy mozgófilm érkezett megint, azért annyit had mondjak el zárójelesen, hogy a mesterem, akit Szlávik Lajosnak hívnak ő festészettel és szobrászattal is foglalkozott, és ő mondta azt valamikor a nyolcvanas években, hogy a világ már megváltozott, az a szobrász, aki láncfűrészt vagy ilyen sikítókat használ a szoborhoz, az már nem a szobor élményéért készíti azt a szobrot, hanem azért, hogy minél hamarabb elkészüljön, és ez már nem teljesen arról a történetről szól. De ezt tényleg csak zárójelben jegyeztem meg. Nem emiatt fogok javaslatot tenni a filmre, csak a film közepén lehet látni ezt a láncfűrészt. Bele is kell ebbe a láncfűrészbe kapaszkodnom, mert egy hármas tagozódású történetet látunk, az középső részben, ahol a láncfűrész hangja nagyon intenzíven jelentkezik, ott nem igazán értem, hogy miért ferde a kamera. Sejtem, hogy egyszerűen le lett rakva, de nem értem, hogy mitől dekomponált. Nekem nagyon kuszának tűnik az a rész és valamilyen szinten a bevezető rész sincs teljesen magadon átszűrve; és a harmadik részben, ami egy ilyen diaporámaszerű, zenére képesített történetmesélés a film, és tulajdonképpen onnan kezd el érdekes lenni, de amint az elindulna már vége is lesz. Tehát örülök, hogy küldted ezt a filmet, de azt szeretném mondani, hogy jó lenne ha átgondolnád, hogy mit mihez kapcsolsz, filmes szempontból ezt nem tudom 100 %-ig értelmezni. Nem értem a tagozódást, nem értem a kiválasztásokat ebben, és nekem nem áll össze ez a film egy üzenetté, abban az értelemben, hogy bevezetés, tárgyalás, befejezés. A szándékot értem, csak igazából nem szervülnek össze a dolgok. Pl. a hangsávban sem értem, hogy a láncfűrész miért ilyen iszonyatosan félelemkeltő, közben úgy tűnik, hogy egy csoda, egy szobor létrejötte az, amit a film vállal. Én azt mondom, hogy egy picit értékelj dolgokat magadban, foglalkozz még ezzel a feladattal, én ezt visszaadnám javításra. (szőke)

Egy grafikai animációt, egy ilyen rajzfilmszerű animációt látunk, ami elsődleges és nem hagyja élvezni a grafikai megoldást, az a hang, tehát egy nagyon rossz minőségű hang van alákeverve. Valószínűleg fontos lenne a szöveg ebben a népzenei aláfestésben, de érthetetlen a szöveg, annyira rossz minőség, és mivel érthetetlen a szöveg ezért az a geg, amire itt ez az alfahím utal, az nem tud érvényesülni. A másik meg az, hogy ez megint csak egy poén, tehát a történetisége nem tud megjelenni, azt hiszem, ennél ha egy kicsit több időt szentel ennek az István, márpedig ha nekiállunk egy ilyen dolognak, akkor ezt illik, tehát akkor ezt ki lehetne bontani, lehetne egy története, egy meséje is, amiben ez a dolog fókuszpontba kerül. Nagyon nehezen mondom, hogy a szorgalmira megvan az egy disznó, mert annyira rossz a hang. (szőke) értékelés:

Készítettem egy filmet, ez az első próbálkozásom... remélem teccik majd nektek...

A film technikájában és hangulatában a korai Bunuel filmekre emlékeztet, a történet, ami megjelenik, egyfajta önfelfedezés játék. Nagyon jól kezdődik a film egyfajta kontruktivista formai megoldással, amiből aztán nyit a kamera és felismerhetünk egy fürdőszoba lámpát és tükröt, majd váltás, a szereplőnek előbb talán a hasát, annak takarását, majd a kamera és a test mozdításával a lábakat is, a főszereplőket is láthatjuk. Itt is egy formai párhuzam fedezhető fel, mivel a kamera hirtelen vált plánt, így a makro a lábfejekről első pillanatra akár combokat vagy más testrészt is eszünkbe juttathat, és ez dinamizál, emiatt a váltás miatt a néző várja a további fordulatot, ami azonban a későbbiekben már nem, vagy nem ezzel az erővel jelenik meg. Ami a film szerkezetét illeti, a bevezetés rendben van, a középrész, tehát a téma kifejtése talán túl rövid és nem fog meg minden lehetőséget, a befejezés Hitchcock-i Psycho világa szintén jó párhuzam, de hiányzik a slusszpoén. Tehát a film önmagában akár még mint tisztelgés is felfogható a nagy elődök előtt, de ha ilyen úton indulunk el, ha egy filmen belül vegyülnek az irányok, akkor azt következetesen kell végigvinni. Az ötből három disznó mindenképp megvan, és arra szeretnénk Sándort ösztökélni, hogy nyugodtan kóstoljon bele a filmkészítés világába is, mert a fotóiban megismert precizitás és szakmai alázat jó alap lehet a filmeknél is. Tehát Sándor, folytatást kérünk. (szőke-hegyi) értékelés:

"Félkézzel vezet..." és közben házifeladatot készít. A felvétel során az állatoknak (és a közlekedés többi résztvevőjének) nem esett bántódása. Köszönet Dévényi Ádám zeneszerzőnek és Tóth Éva színésznőnek, hogy iskolánkban felhasználhattuk felvételüket leckénkhez a Citromdisznó című filmből.

A filmben az történik, hogy benn ülünk egy autóban, a CD lejátszóba behelyeződik a zene, illetve ezt imitálja, hogy amit feladtunk, az a zene felhangzik, és utána elindul az autó, megy Erdély útjain, és útközben látunk kapcsolódásokat egyrészt a szöveggel, másrészt a ritmizálásával, vágással, és a képi megfogalmazásnál is, pl. a amikor a keresztül a hídon sor hangzik el, akkor az alkotó elhelyez ide egy olyan snittet, ahol éppen egy híd alatt megyünk át, tehát több ilyen gesztust is találhatunk a filmben. Én azért tartom ezt az üzenetet fontosnak, és a filmet jó megoldásnak erre a leckére, merthogy az első megközelítés lehetne az is, hogy ez egy anzix Erdélyről, ahol az alkotó képeskönyvet ad, bemutatja, hogy hol, merre járt – ugyanakkor a ritmizálással, a snittek egymásutániságával egy történeti ritmizálást is hoz, és itt egyértelműen látszik, hogy egy olyan ellenpontozás történik, hogy szép lassan az alkotó mint egy spirálban, behúz minket a saját történetébe, megismerteti velünk a saját nézőpontját, amit úgy is fogalmazhatnánk, hogy ez az utazás mintegy ellenpontja annak az utazásnak ami egyébként bármi más külföldi útnál megtörténik velünk, hogy rácsodálkozunk és kicsit irigykedve mint egy Kánaán, egy új világ, mint a dal is elmondja – és ebben a történetben pont ennek az ellenpontja van meg, akár olyan figyelemfelhívó is lehetne ez a helyzet, hogy mit veszíthetünk, vagy milyen helyzetek vannak ott, amikkel itt mi nem kötelezően szembesülünk, sőt amikor beülünk a saját autónkba sem mindig vesszük észre, mert nem akarjuk látni. A film egésze egy diaporáma-jellegű, és azt viszont az öt disznó ellenére is nagyon fontos lenne elkülöníteni az alkotónak, hogy a film nem diaporáma. Ezt a kifejezést a 70-80-as években nagyon szerettük használni, tulajdonképpen fotók egymásra tüntetése, vetítése, aláfestő zenével. Ez a zene éppen azért, amit a Zsolt mondott, hogy kapcsolódik a képekhez, egy film, szempontjából nem mindig működhet diaporámaként. Ez azt jelenti, hogy néha egy dal szövegkörnyezetét nem lehet egy az egyben lefordítani. Ugyanis a Dévényi Ádám által készített keringőszerű, szinte melankólikus dallam egy csomó olyan érzelmi üzenetet is hordoz, olyan spleenes hangulatokat, amelyeket szárazon szövegre lefordítva képi nyelven nem biztos, hogy ugyanazt fogja megjeleníteni. A dalban pl. a ’keresztül a hídon’ sor magyarul értelmezhető, mégis ez a híd lehet az időkapu, az idő maga, a Dévényi Ádám apja, aki egy fantasztikus ember volt, és még sok minden más is lehet, azaz bármilyen számot halva, az a dal, a dallam hoz egy nagyon erős feelinget, és ezekhez nagyon nehéz filmeket készíteni. Nem véletlenül nem a klip szót használtam, és mondanám a már többször elhangzott Huszárik Zoltán pici kis filmjeit megnézni, hogy ott a képek szervesen épülnek egybe azzal a folyammal, akár Krúdy a Szindbád c. filmjében, egyenértékű partnerré válik képileg a krúdyi hangulattal. Tehát azt szeretném mondani, hogy most megvan a filmre az öt disznó, de egy továbbgondolásban szeretném segíteni az alkotót hogy nagyon erős átváltozásokon megy ő keresztül, mert látszik, hogy egy új eszközzel kezdett el dolgozni, és ez láthatóan nagyon kihat a munkájára, és nemcsak az állóképekre igaz ez, hanem a filmes munkájára is, tehát nem nekünk növekszik az elvárásunk a Gáborral kapcsolatban, hanem ő magának rak fel olyan ugródeszkákat, vagy léceket, amelyeket mi nem ugorhatunk meg helyette, és mivel ő odaállt egy táblával, hogy itt vagyok, ide lőjetek, akkor ezt a dolgot végig kell csinálni. Tehát nagyon ígéretes a vállalkozás, amit elkezdett, de a vállalkozások mindig filmes szempontból is felvetnek kérdéseket, és ezeket tovább és tovább kell vinni. Nem ennél a filmnél akarok sarkítani snitteket, egymáshoz képest, hanem azzal, hogy Gábor, minél több anyagot fogsz elkészíteni, az alapján fogod megérteni, ami most esetleg a diaporáma verzióra vagy a zene aláfestésére vonatkozik itt. Tehát arra szeretnélek sarkallni, hogy jó az irány, és készíts minél több anyagot, és az alapján tudjuk a szakmai részeket fejleszteni. Még a feliratok szerepe az ilyen kisfilmeknél, az ilyen rövid, két-három perces etűdöknél. A film címe az nagyon fontos, pl. ha a 70-80-as évek amatőrfilmjeit nézzük meg, akkor bármennyire is idejétmúltak a történetek, a kisfilmek és etűdöknél ugyanúgy volt mindig eleje-közepe és vége; az elején mindig megjelenik a cím ezeknél a filmeknél, és fontos, ahogyan itt is, a képkeret fogalmával foglalkoztunk az állóképeknél, úgy itt a filmcímek, amelyek a film testében vannak beágyazva fontosak, hogy ugyanazon a módon fogalmazódjanak meg, mint a film egész szövete, ez érvényes a vége főcímre is. Itt a Gábor tudatosan a linómetszésre vagy az erdélyi faragásokra hasonlító bizonytalan betűtípusokat alkalmazta, ráadásul azért mondom a linómetszést, mert az fordított módon működik, tehát a betűket és az alakokat is fordítva kell belemetszeni a linóleum felületébe, amit aztán nyomdai technikával lehet képpé alkotni, és ezért előfordulhat, hogy egy betűt fordítva írok le. A fafaragásoknál pedig ez azért fordult elő, mert nem mindig volt biztos az írástudásuk a faragóknak például a tégláknál is. Tehát itt nagyon konzekvensen hozza ezt a feliratanyagot is az erdélyi történethez, a cím és a vége főcím is szerves része a filmnek. A mai filmgyártásban nagyon is sok figyelmet fordítanak a filmekben erre, egész animátori brigádokat alkalmaznak erre, a logók megalkotására pl. ezek ma már pörögnek-forognak-csicsognak-micsogak – de a lényeg az, hogy ezek ugyanúgy szerves részei a filmeknek, és nem csak oda van taknyolva valami. Én ezt itt jól megoldottnak tartom. (szőke-hegyi) értékelés:

Egy játékfilmes helyzetet látunk, egy történet elmesélést, ahol a szereplő összecsomagolja a maga kis motyóját, szemüvegét, hátzsákját, és megindul gondolnánk, pl. egy nyári táborba. Közben a háttérben zubog a víz, de még nem gondoljuk, hogy ez számít, csak egy zaj, de aztán ő bemegy a fürdőszobába, lepakol, levetkőzik, kirakja a törölközőjét, és elkezd a mosógép előtt napozni. Aztán gondol egyet, bemegy a tengert jelentő fürdőkádba, ott relaxál egy kicsit, majd egy vágással azt látjuk, hogy a fürdőnadrágját csavargatja ki, és erősen belehajítja a csapba. Ezzel nekem egy problémám van, hogy az elején nagyon dinamikus, sok vágással apró kis jelenetből, snittből álló részt látunk, aztán ez a vágási tempó lelassul, egyrészt nekem az a geg még megvan, hogy a fürdőszobában a mosógép elé teszi le a törölközőt, de valahogy hiányzik ennek a megerősítése, a geg az él, de nem eldöntött, hogy az üzenet drámai vagy humoros akar lenni. Aztán bemászik a fürdőkádba, és itt már egyre inkább gyengül a történet, mert hát amikor a Balatonban lebegünk, már aki tud lebegni, akkor az nem ilyen, mint itt a fürdőkádban, meg ott vannak azért hagyva különböző manifesztumok, tehát itt megint gyengül a történet, és végül a fürdőnadrág kicsavarása és beledobása a csapba, az slusszpoénnak lezárja ugyan a filmet, de miközben ez a történet egyre inkább kilágyult, ez a lezárás nem tudja azt az erőt képviselni, úgyhogy szerintem az ötlet nagyon jó, csak ezekre az ötletekre rá kellene jönni, hogy hogyan lehetne még erősíteni, még karikírozni, kicsit a főbb vonalakat egy kicsit vastagabb filctollal meghúzni, hogy a néző az alkotóval együtt nevessen, amikor nézi ezt a filmet. De a nyár házi feladatra ez egy nagyon jó megoldás, úgyhogy három disznót megadok rá. (szőke) értékelés:

Egy nagyon felkavaró, nagyon zavarbaejtő és sebezhető belső monológot látunk, Bergmann Fejezetek egy házasságból, Jarmusch; szóval keveredik az egészben ez a fajta bergmanni belső monológ, és egy ilyen, az amerikai filmművészetben a nyolcvanas években megtalálható, ilyen olaszos íz, pl. a Keresztapában Al Pacino, és az efféle technikák, amit ez a tűzvörös póló hoz be, miközben az egész gesztusvilága, az egész vallomásrendszere ennek a monológnak olyan, mintha egy börtönben a beszélőn próbálna valaki, aki bent van, a saját sorsáról, egy élethelyzetről próbálna vallomást tenni. Nagyon fontosnak tartom, hogy az üzenet őszinte, és ezzel nem is tudunk vitatkozni, mert látszik az arcon, hogy irdatlan kínlódással és zavartan, mindenfajta színészi munka nélkül görgetődnek ki a szavak, a mondatok. Én nagyon örülök ennek a munkának, és azt mondom Árpi, hogy nyugodtan mozogj ebben a mélységben, és nagyon örülök, hogy itt vagy velünk és lelkesítesz engem. Azért érdemes pontosan megfigyelni az üzenet végét. Amikor az alkotó elköszön, lesüti a szemét, majd visszanéz a kamerába, ott van egy pont, amikor... amúgy is igazi az üzenet, még akkor is, ha kötelező feladatnak mondja Árpi, de az összeszedettség ad egyfajta szerepet is, aminek igyekszik a szereplő megfelelni, és ez az utolsó visszapillantás a kamerába az, ami a barátoknak szól, azoknak, akikről Árpi beszél, mintegy kikacsint a filmből, hogy na, mit szóltok, megvolt, mi? (szőke-hegyi) értékelés:

Igaz, csendéletnek nem az igazi, mégis annak tartom.

Ez egy triptichon, egy film ami mégis triptichon, aminek az első része egy nagyon lassított, visszafogott, minimálmozgásokra épülő üzenet, nyilvánvalóan ez a hegedűtok és a benne lévő hangszer egy olyan plusz tartalmat hordozhat, ami csak az alkotó, illetve szereplő tud ott, de egyértelműen egy erős érzelmi kapcsolat. Amíg néztem ezt a filmet, az jutott eszembe, hogy nekünk úgy tanították régen, hogy amelyik filmben előkerül a fegyver vagy pisztoly, annak valamikor a film során el kell dördülnie. Marco Ferreri Dininger halott c. filmjét említeném, ami erre egy ilyen alapszegmens. Az első harmad, ahol a bevezetés van, azt gondolom, hogy amennyiben ez a hangszer nem szólal meg, mert nem az alkotó hangszer, akkor is valamilyen zárást ki kell találni azon túl, hogy látjuk az érzelmi állapotot, látjuk a melankóliát, de mivel záródik? Ne csak azzal záródjon, hogy elvágtam ezt a snittet, és kezdődik egy következő történet. A 2. és 3. harmad az pont hogy egy film, teljes egészében értelmezhető kell, hogy legyen, az elsőhöz viszonyítva. Onnantól indul be a film, ugye egy komolyzenét is használ az alkotó, ami nagyon segít ennek az egész hangulatnak, és onnan indul be a film. A középső snitt az egy valami konyhai jelenet, és az utolsó rész egy függönyt mutat, ahol fúj a szél, és a függöny így kidagad a térben, van egy ilyen kukac, amit én nem igazán értek, egyáltalán kukac-e vagy egy cigarettacsikk, azt nem értem, hogyan szervül oda, de a függöny az gyönyörűszép. Nekem úgy tűnik, hogy ebben a filmben van egy nőies energia, egy női attitűd, egy érzelmes helyzet, és van egy hiány, és ezt ő a végére odabiggyeszti, de mintha nem merné megélni. Több bátorság kell. A hangsúlyokal van a baj, hogy igazából ott kezd el izgalmas lenni a film. Tehát ha arról beszélünk, hogy egy film fél órán keresztül mutat egy helyzetet, ahogy erről beszéltünk már, egy másik filmnél a közelmúltban, akkor azt mondom, hogy igen, ez a függöny és a szél általi játéka nagyon izgalmas és szép dolog, és hosszabban is el tudnám nézegetni, és én innen tudnám tovább forgatni az eseményeket akár a hegedűig, tehát a sorrenddel is én játszanék. Nagyon érdekes különben, hogy ez egy játékfilm különben, nagyon sok vágás van benne, nagyon sokat dolgozott vele az Árpád, és én abban az esetben megadnám az öt disznót, ha az Árpád még dolgozik ezzel, főleg ha van még forgatott anyaga, vagy forgat hozzá még, és pont azért, mert nemsokára itt van egy fesztiválunk, amiről még nem beszélhetünk, de jó lenne már kilépnünk végre a filmjeinkkel is. (szőke) értékelés: (és ha még dolgozik ezzel, jön két malac)

Két szálon fut ez a történet, egy némafilm, amihez slejfnit használ az alkotó, a slejfni az a fogalom, amit pl. szinkronizálásnál is használnak, amikor egy-egy színész a háttérbe valami miatt fontos hogy mint egy Möbius-szalag, alatta valami folyamatosan visszatérve szóljon. Nevetéseknél a legnehezebb ezeket létrehozni, mert abban mindig vannak dinamikák, és itt is hallható, hogy a nevetés, amit alákever az alkotó, az többször újraindul. Erre első meglátásból azt kellene mondani, hogy a cica egy színpadon van, és nem érti, mint színész, fent a porondon, hiszen alsó gépállásból filmez az alkotó, és ez jó, nem érti a cica, hogy ő mint színpadi színész miért lesz komikus. Tehát ezek a bizonyos megszakítások a szőnyeghangban elvileg rosszaknak kellene, hogy legyenek. És az is – de nem ezért, és érdemes lenne Árpád annyit megnézni, hogy a cicának vannak ezek a hirtelen gesztusai, pl. történik valami a szobában, a filmezéstől függetlenül, és a macsek ott oldalra néz, nem tudom, ott elmegy egy egér, vagy mi, időnként kinéz a képből, és csinál ilyen gesztusokat. Ezeket a gesztusokat a némafilmben össze kellene gyűjteni, és filmes szlenggel rá kellene húzni a hangot. Azaz ahol a nevetésben van egy apró sikkantás, vagy höhö, vagy valami akkor annak a kezdőpontjára, vagy a ritmika ahol megkívánja ezt oda kellene húzni. Mert abban a pillanatban a nevetés nem válna el a képtől, mint most, hogy van a cica, aki csinálja a dolgát, és van a közönség, aki meg nevet, de nem a cicán nevet, hanem valahol máshol, és ismétlődik is, mert nem volt elég a hang. Tehát igazából meg kellene próbálni ezt a külön működő hangot aláhúzni a képeknek. És igazából nincs lezárása a filmnek, nincs befejezve, nincs csattanó. (szőke) értékelés:

Egy mozgófilmet látunk, aminek a lényege, hogy a kamera mintha nagyon sokáig az alkotó hasán lógna le, és amit a nyitóképen is látunk, ezt a folyamatot rögzíti, ahogyan az alkotó valakik után bandukol, megy. Ami az érdekes ebben, hogy ilyen monoton, egyféle helyzetben dolgozunk, akkor mindig nagyon fontos, hogy milyen időintervallumban dolgozunk, és itt én egy kicsit hosszúnak érzem ezt a bevezetést, hiszen utána megérkeznek, és én ezt nagyon rövidnek érzem a bevezetéshez képest. Nem derül ki a végén, hogy mi a csattanó, összeállunk, mint a tej, de ennél tovább, mélyebbre nem megyünk, talán szeméremből, talán zavarodottságból. Azaz itt az arányokkal azért még dolgoznék. Ugyanakkor a barátom leckére ezt én abszolút elfogadhatónak tartom, halljuk a kommunikációt, és egy belső történetet, egy barátságban lévő intim történetet látunk, én két disznót adnék erre. (szőke) értékelés: