Videó

Egy nagyon felkavaró, nagyon zavarbaejtő és sebezhető belső monológot látunk, Bergmann Fejezetek egy házasságból, Jarmusch; szóval keveredik az egészben ez a fajta bergmanni belső monológ, és egy ilyen, az amerikai filmművészetben a nyolcvanas években megtalálható, ilyen olaszos íz, pl. a Keresztapában Al Pacino, és az efféle technikák, amit ez a tűzvörös póló hoz be, miközben az egész gesztusvilága, az egész vallomásrendszere ennek a monológnak olyan, mintha egy börtönben a beszélőn próbálna valaki, aki bent van, a saját sorsáról, egy élethelyzetről próbálna vallomást tenni. Nagyon fontosnak tartom, hogy az üzenet őszinte, és ezzel nem is tudunk vitatkozni, mert látszik az arcon, hogy irdatlan kínlódással és zavartan, mindenfajta színészi munka nélkül görgetődnek ki a szavak, a mondatok. Én nagyon örülök ennek a munkának, és azt mondom Árpi, hogy nyugodtan mozogj ebben a mélységben, és nagyon örülök, hogy itt vagy velünk és lelkesítesz engem.    Azért érdemes pontosan megfigyelni az üzenet végét. Amikor az alkotó elköszön, lesüti a szemét, majd visszanéz a kamerába, ott van egy pont, amikor... amúgy is igazi az üzenet, még akkor is, ha kötelező feladatnak mondja Árpi, de az összeszedettség ad egyfajta szerepet is, aminek igyekszik a szereplő megfelelni, és ez az utolsó visszapillantás a kamerába az, ami a barátoknak szól, azoknak, akikről Árpi beszél, mintegy kikacsint a filmből, hogy na, mit szóltok, megvolt, mi? (szőke-hegyi) értékelés:

Igaz, csendéletnek nem az igazi, mégis annak tartom.

Ez egy triptichon, egy film ami mégis triptichon, aminek az első része egy nagyon lassított, visszafogott, minimálmozgásokra épülő üzenet, nyilvánvalóan ez a hegedűtok és a benne lévő hangszer egy olyan plusz tartalmat hordozhat, ami csak az alkotó, illetve szereplő tud ott, de egyértelműen egy erős érzelmi kapcsolat. Amíg néztem ezt a filmet, az jutott eszembe, hogy nekünk úgy tanították régen, hogy amelyik filmben előkerül a fegyver vagy pisztoly, annak valamikor a film során el kell dördülnie. Marco Ferreri Dininger halott c. filmjét említeném, ami erre egy ilyen alapszegmens. Az első harmad, ahol a bevezetés van, azt gondolom, hogy amennyiben ez a hangszer nem szólal meg, mert nem az alkotó hangszer, akkor is valamilyen zárást ki kell találni azon túl, hogy látjuk az érzelmi állapotot, látjuk a melankóliát, de mivel záródik? Ne csak azzal záródjon, hogy elvágtam ezt a snittet, és kezdődik egy következő történet. A 2. és 3. harmad az pont hogy egy film, teljes egészében értelmezhető kell, hogy legyen, az elsőhöz viszonyítva. Onnantól indul be a film, ugye egy komolyzenét is használ az alkotó, ami nagyon segít ennek az egész hangulatnak, és onnan indul be a film. A középső snitt az egy valami konyhai jelenet, és az utolsó rész egy függönyt mutat, ahol fúj a szél, és a függöny így kidagad a térben, van egy ilyen kukac, amit én nem igazán értek, egyáltalán kukac-e vagy egy cigarettacsikk, azt nem értem, hogyan szervül oda, de a függöny az gyönyörűszép. Nekem úgy tűnik, hogy ebben a filmben van egy nőies energia, egy női attitűd, egy érzelmes helyzet, és van egy hiány, és ezt ő a végére odabiggyeszti, de mintha nem merné megélni. Több bátorság kell. A hangsúlyokal van a baj, hogy igazából ott kezd el izgalmas lenni a film. Tehát ha arról beszélünk, hogy egy film fél órán keresztül mutat egy helyzetet, ahogy erről beszéltünk már, egy másik filmnél a közelmúltban, akkor azt mondom, hogy igen, ez a függöny és a szél általi játéka nagyon izgalmas és szép dolog, és hosszabban is el tudnám nézegetni, és én innen tudnám tovább forgatni az eseményeket akár a hegedűig, tehát a sorrenddel is én játszanék. Nagyon érdekes különben, hogy ez egy játékfilm különben, nagyon sok vágás van benne, nagyon sokat dolgozott vele az Árpád, és én abban az esetben megadnám az öt disznót, ha az Árpád még dolgozik ezzel, főleg ha van még forgatott anyaga, vagy forgat hozzá még, és pont azért, mert nemsokára itt van egy fesztiválunk, amiről még nem beszélhetünk, de jó lenne már kilépnünk végre a filmjeinkkel is. (szőke) értékelés: (és ha még dolgozik ezzel, jön két malac)

Két szálon fut ez a történet, egy némafilm, amihez slejfnit használ az alkotó, a slejfni az a fogalom, amit pl. szinkronizálásnál is használnak, amikor egy-egy színész a háttérbe valami miatt fontos hogy mint egy Möbius-szalag, alatta valami folyamatosan visszatérve szóljon. Nevetéseknél a legnehezebb ezeket létrehozni, mert abban mindig vannak dinamikák, és itt is hallható, hogy a nevetés, amit alákever az alkotó, az többször újraindul. Erre első meglátásból azt kellene mondani, hogy a cica egy színpadon van, és nem érti, mint színész, fent a porondon, hiszen alsó gépállásból filmez az alkotó, és ez jó, nem érti a cica, hogy ő mint színpadi színész miért lesz komikus. Tehát ezek a bizonyos megszakítások a szőnyeghangban elvileg rosszaknak kellene, hogy legyenek. És az is – de nem ezért, és érdemes lenne Árpád annyit megnézni, hogy a cicának vannak ezek a hirtelen gesztusai, pl. történik valami a szobában, a filmezéstől függetlenül, és a macsek ott oldalra néz, nem tudom, ott elmegy egy egér, vagy mi, időnként kinéz a képből, és csinál ilyen gesztusokat. Ezeket a gesztusokat a némafilmben össze kellene gyűjteni, és filmes szlenggel rá kellene húzni a hangot. Azaz ahol a nevetésben van egy apró sikkantás, vagy höhö, vagy valami akkor annak a kezdőpontjára, vagy a ritmika ahol megkívánja ezt oda kellene húzni. Mert abban a pillanatban a nevetés nem válna el a képtől, mint most, hogy van a cica, aki csinálja a dolgát, és van a közönség, aki meg nevet, de nem a cicán nevet, hanem valahol máshol, és ismétlődik is, mert nem volt elég a hang. Tehát igazából meg kellene próbálni ezt a külön működő hangot aláhúzni a képeknek. És igazából nincs lezárása a filmnek, nincs befejezve, nincs csattanó. (szőke) értékelés:

Egy mozgófilmet látunk, aminek a lényege, hogy a kamera mintha nagyon sokáig az alkotó hasán lógna le, és amit a nyitóképen is látunk, ezt a folyamatot rögzíti, ahogyan az alkotó valakik után bandukol, megy. Ami az érdekes ebben, hogy ilyen monoton, egyféle helyzetben dolgozunk, akkor mindig nagyon fontos, hogy milyen időintervallumban dolgozunk, és itt én egy kicsit hosszúnak érzem ezt a bevezetést, hiszen utána megérkeznek, és én ezt nagyon rövidnek érzem a bevezetéshez képest. Nem derül ki a végén, hogy mi a csattanó, összeállunk, mint a tej, de ennél tovább, mélyebbre nem megyünk, talán szeméremből, talán zavarodottságból. Azaz itt az arányokkal azért még dolgoznék. Ugyanakkor a barátom leckére ezt én abszolút elfogadhatónak tartom, halljuk a kommunikációt, és egy belső történetet, egy barátságban lévő intim történetet látunk, én két disznót adnék erre. (szőke) értékelés:

Rókák Dénesnek.

Egy játékos dokumentum filmet látunk, egy belső kommunikáció az estiskolások között az István a Dininek küld egy képeslapot, akarom mondani filmet, üzenetet, és ezt nagyon fontosnak tartjuk, hogy ezek a belső kommunikációs csatornák meglegyenek és működjenek, és erre a szorgalmira teljesen megvan az egy disznó. (szőke) értékelés:

Tamás is megérkezett a házba, vasárnap este a programok után így nézett ki az estiskola hármasa.

A "rendes" házi kedvencek, azaz Pemü, és Tyson a két kedves flancia bulldog immár szüleim házi kedvencei. Nekem maradt Moly. De emiatt cseppet sem szomorkodom! Sőt! Nagyon jól érzem vele magam. Mindig kitalál valami kis huncut tréfát. Szerdán például bekente gépzsírral a törölközőmet. Na még ilyet!

Mozgófilmet látunk, amiben az első érdekesség az, és ezt nagyon humorosnak találom, hogy valaki háziállatnak egy molylepkét küld be, mintha egy idomított állat lenne, ami különböző dolgokat csinál a lámpafényben, és a kamerakezelés is rendben van, de a film építkezése, amit oly sokszor elmondunk, hogy van bevezetés, tárgyalás, befejezés, hogy valami felé elindul a történet, tehát nincs se közelikkel, se vágással kicsit megbolondítva a film, tehát nem építkezik egy drámai történet, csak látunk egy dokumentumfilmet erről az állatról, és tulajdonképpen ennyi. Úgyhogy mint házikedvenc leckét én elfogadom, mint irányt, adok rá két disznót, de azért a legközelebbi, ha még találsz egy házikedvencet, azért olyan kellene hogy legyen, ami egy kicsit körbejárja az ő személyiségét, jellegzetességeit. (szőke) értékelés:

Kedves 3. Táborosok! Sajnos nem tudok jelen lenni, pedig nagyon szerettem volna. Egy üzenetet küldök Nektek és köszönöm MINDENKINEK a múltkori hétvégét, a jó hangulatot, azt hogy együtt dolgozhattunk. Üvözlettel: Gyufa!

Megpróbáltam egy másik szempontból meközelíteni ezt a leckét. Bementem a fürdőszobába a lámpával, kamerával, és az állvánnyal. Egy alapos hajmosás után nekiláttam.

Egy olyan bemutatkozást látunk itt, ami tulajdonképpen végigmegy egy hagyományos portré bemutatáson, mint egy divatbemutatónál, amikor elmondják, hogy milyen ruha, milyen táska és kiscipő van ott, nagyjából ebben a rendben ebben a stílusban bemutatja saját magát, csak éppen háttal áll nekünk – zseniális – és elmutogatja fején azt, hogy hol van a szeme, orra, szája, és ez hogy néz ki, és ebben az az érdekes, hogy próbálja a saját valódi szájából hátravive a kezét próbálja megmutatni azt, hogy hol van – ezt hívják öniróniának – de közben persze elcsúszik a kéz, följebb mozdul, lejjebb megy, és ettől van az egészben egy nagyon jó játék, nagyon jó humor, miközben az egészben nem hangzik el verbális humor, nem mosolyogja el. Olyan az egész, mintha egy börtönben lennénk, a ruha is ezt erősíti, szóval egy nagyon komoly látlelet. Öt disznó. Hát, Rolikám, bebuktuk, verhetetlen a cucc, itt nem nagyon lehet mit elemezni még. Epe önt el, Szőke vagyok, 46 éves, nem csinálok több filmet. Bebuktam. Hajrá. (szőke-hegyi) értékelés:

Mozgófilm, némafilm, a háttérben zene, pixillációs. Nagyon örülök, hogy az egészalakos cím a filmválasztáshoz egy párbeszédet jelez, tulajdonképpen az óriási faforma fateste itt egy párbeszéd része és erre a leckére két bemutatkozást látunk, egyrészt Berecz Istvánt alkotás közben, másrészt a fát változás közben. Nagyon jó ritmusa van a filmnek a pixilláció miatt, az ember elkezdi nézni a kimerevített pozíciókat, majd belekerül ebbe a történetbe, és ebben a pillanatban vége van a filmnek. Azt szeretném mondani, hogy nagyon jó ez az irány, nagyon jó, amit az István elindított, azért megjegyezném, hogy egy ilyen fa faragása biztosan nem rövid idő, tehát én szeretném a házi feladatot visszautalni azzal a megjegyzéssel, hogy jó az egészalakos portré, de nemcsak a munkafolyamatot kellene befejezni, hanem a filmet is. Se a munkafolyamat nincs bevezetve, elbeszélve, és befejezve, és a film nincs befejezve, mert megvan a bevezetése, a tárgyalása, de hiányzik a lezárása. És mindezt pont azért mondom így, mert egy nagyon jó irányt indított el itt az István, és a hármas leckére ezt visszautalom, és várom a befejezést.    Hegyi: Én ehhez hozzáfűznék annyit, hogy Király Andrásnak hívták azt a magyar fotográfust, aki Canberrában élt - már hazaköltözött – és ő volt az, aki a 60-as évek végén megbízást kapott az ausztrál parlamenttől, hogy amikor a bumeráng formájú Parlament épületét, amikor építették, annak a munkálatait fotózza le. És ez évekig tartott, és ő azt csinálta, hogy felment egy közeli hegyre, feltett oda egy kamerát, ami azt hiszem napi két képet csinált, vagy hármat, és ebből jött össze egy egész hosszú film az évek során, amin látszik, hogy hogyan nőtt ez az épület, azaz ő volt az első, aki ezt ilyen méretű projektnél be merte így vállalni, egészen kezdetleges eszközökkel, és egy Hasselblad kamerával, úgyhogy ennek vannak ilyen előzményei, és érdekes lenne látni, ahogyan a szobor elkészül. (szőke-hegyi)

A Zóna központi szobájában a legbelsőbb vágyak teljesülnek. Azok, amikről tán nem is tudunk... (Andrej Tarkovszkij, Eduard Artyemjev, a Sztrugackij fivérek, valamint a Stalker című film emlékére)

A leiratból egyértelmű, hogy Tarkovszkij Stalker c. filmjéhez vagy annak kapcsán készült ez a kis főhajtás, ugye itt a Sztrugackij fivérek könyve volt az indítólökés Tarkovszkij szerintem legfontosabb filmjéhez, egy olyanfajta furcsa sci-fi ez, ahol szinte semmit nem látunk a félelmetes szörnyekből, amik más sci-fi filmekben megjelennek, és éppen ez a döbbenetes, ahogyan a csernobili történet víziója hangokkal, orosz színészekkel szinte értelmezhetetlen környezetben, ahol semmi nem történik, és mégis végig óriási feszültség van jelen. Valahol a metafizikus Tarkovszkij is ennek az üzenetnek a része. Itt az alkotó erre a filmre utal, egy kis folyó vagy patakmeder az, amit itt látunk, amin elég gyorsan halad át egy vízsodrás és egy hínárszerű vizinövény a zenével hasonlatosan folyamatosan himbálózik, elmozog. Mivel ez a felvétel egy kézikamerával időnként svenkel, pluszban is mozgásban van és ezek a kézi kameramozgatások olykor bizonytalanok, és a víz belső mozgásrendszeréhez közel érkezve a növények elmozdulnak, érezhetjük ezt a furcsa, tarkovszkiji metafizikát. Amikor a kamera egy kicsit kijjebb nyit, akkor az alkotó nem bízik abban, hogy az önmagát ismétlő és mégis folyamatosan változó mozgás el tudja vinni a filmet, és ő kezd egy kicsit a kamerával mesélni, felfelé svenkel, hogy megmutassa, ott is van ez a patakocska, a hínár, lefelé is, ezzel rántja vissza a filmet a naturálisba, a reálisba, ebből a metafizikus történetből, és ettől veszti el a kézi expozíció a maga megismételhetetlen báját, és lesz az egész egy amatőrfilmhez közelítő ujjgyakorlat. A másik gond az, hogy nincs filmi lezárása a szerkezetnek, ezért én azt kérném, hogy a vágy kategóriában ismételjen. (szőke)

Ugye mindenki szereti a csokoládét...

Egyértelműsíthető, hogy az az alaptörténet, hogy ő a csokijából nem ad nekünk. Neki jó, de nekünk nem ad, ami utal persze a film síkra redukált sajátosságára is, hogy egyenlőre még virtuálisan a technika azt még nem találta ki, hogy a csoki hogyan jöhet ki a térbe a vetített képből, és ezt az István dramaturgiailag felhasználja. Ez egy jó geghelyzet, mert a személyes gesztusaiban ábrázolja Istvánt, ebben a térben, amit már láthattunk tőle, azt is, hogy ő hogyan kommunikál, hogyan mozog, milyen gesztusai vannak, és ez a film egyharmadáig jól építkezik, amikor átlép a képsor abba a kategóriába, ahol egy szakmai kérdés merül fel; ezt színjátszásnak vagy színészetnek hívják. Mert addig egészen jól építkezik a történet, aztán egyszercsak kifúj, kifullad, mert nem tud ezen a csokoládén még csavarni, nem keni össze csokival az optikát vagy valami. Viszont az is látszik, hogy megpróbálkozik a helyzet megoldásával, nem állítja le a kamerát, vagy nem küldi el nekünk a filmet, hanem a kamera megy tovább. És ettől a film második kétharmadában benne van egy kiszolgáltatottság, egy áldozati szerep is, hogy igen, én megmutattam a csokimat, igen, itt vagyok, és egyedül eszem a csokimat, és szeretném tudni, hogy ti tudtok-e arról, hogy én itt vagyok. És az utolsó harmadban ezért erősödik fel a történet újra, hogy még ott sem vágja el István ezt a helyzetet, hanem hagyja, hogy az eredeti vonulat leüljön, és még a privát megjegyzések is, hogy ’ennyi’, és ’vége, nem mondok nektek többet’ ezek egy üres szobában, ahol nem kezeli más a kamerát, ebben a szobában elhangzanak. Kinek mondja az István, hogy ennyi? Saját magának. Részben ez a fontos ebben a filmben, hogy a játékosság, a maszk ellenére is érződik az egyedüllét, a kapcsolódási vágy, és mégis azt mondom, hogy szakmailag azt a középső harmadot meg kellett volna oldani. Nem arról van szó, hogy az irány nem jó, hanem bármennyire is valósnak és natúrnak és egyszerűnek tűnik egyedül ülni percekig a kamera előtt, igenis ezeket is le kell próbálni, ki kell találni, mert a mozgófilmes történetek is sokszor a fotók is, amelyek valósnak látszanak, sokszor csak illúziók. A képen ha megjelenik a gyilkos, a karatehős, a jó hős, a negatív hős, ezek csak illúziók egy szakmai munka eredményei, és a néző majd azt hiszi, hogy Uriel az angyal megjelent, mert lebeg ott a szoknya. De ehhez nagyon sok munkát oda kell tenni, például olyan gépeket, amelyek szelet hoznak létre vagy hangokat, amiktől aztán az illúzió teljesen a nézőé lehet. Ezért három disznó. Még egy dolog, hogy most a kamera le van téve, és így a szereplő mozgatásával lehetne a teret dinamizálni. (szőke) értékelés:

Az Okos Lány ajándéka Mátyás királynak olyan volt, hogy adott is meg nem is. Ez is hasonló: arcképem is meg nem is. Újabb rejtőzködő portré-forma...

Ez egy narratív film, a narrációból egyértelműen látszik, hogy maga az alkotó mesél a képen látható eseményről ami egyben egy vallomás, egy monológjellegű szöveg, ami részben utal a kép látványelemeire, részben pedig időben-térben helyezi el mindazt, amit láthatunk. Egységében az egész filmet egy folyamatos tágításnak, variónak foghatjuk fel, ugyanis egy egészen szűk szupermakróból egy kézikamerával állandóan tágul a kép határa és ezt a szöveg közel szinkronban követi, és itt is, a képen is megjelenik egy idő után a képkeret. Ez azért fontos, merthogy egy múltbeli eseményt dolgoz fel a film, és az a dramaturgiai eszköz, ami amúgy csak egy egyszerű varió vagy képnyitás lenne, az itt egy fontos történeti szereplővé válik, egy képi mozaikkő, egy elemként van jelen, mert ahogy tágítja a kamera a képet, úgy látjuk, hogy valójában csak egy állóképet nézünk a filmen. Ami viszont egy újabb fontos erénye ennek az alkotásnak, és amit mások sokan kritikaként szoktak megfogalmazni, az az, hogy általában egy 50 mp-nél vagy hosszabb filmnél vajon használunk egy variót vagy svenket, azt illik lepróbálni, és valamilyen technikai eszközzel; állvánnyal, statívval, elmozgató karral kiegyensúlyozni, akár valamilyen motorral folyamatossá tenni. Itt pedig ez egy kézikamerás felvétel, ahol a makróból és a kameramozgatásból adódóan állandóan remeg, ide-oda mozdul. Mivel a film egyharmadában nem látjuk a keretet, ezért ez a nézőnek ez azt az élményt nyújtja ez a látszólag kezdetleges megoldás, hogy nem is állóképet, hanem valamilyen régi, talán normálnyolcas vagy szupernyolcas filmet látunk, ahol azt is hihetnénk ebben a részben, hogy a gyerekarc mozgófilmen jelenik meg. Tehát ettől a máskor hiányosságtól megoldástól látványelemmé válik a kreativitáson keresztül az, hogy kézikamerával veszi fel az egy darab pici kis képről egy lassú nyitással a filmet az alkotó. Azt kell, hogy mondjam, egy teljesen jól átgondolt, szerkesztett, és őszinte üzenetet látunk itt, szerintem mivel filmről van szó megvan az öt citromdisznó, de a film kétharmadánál már látjuk a keretet, és annyi megjegyzés lenne, hogy ez a fajta kvázi animációs etűd nincs befejezve. Most a szöveg zárása zárja le a filmet, de egy hangosfilmnél elvárható, hogy a kép, a vizuális rendszer is egy hármas rendszerben építkezzen; bevezetés, tárgyalás, befejezés. Most én úgy gondolom, hogy nincs egy olyan erős csavar vagy zárás vagy taktus, amivel a film befejeződne. Ötleteket nem akarok adni, mert fontos, hogy az alkotás, az alkotói folyamat mindig az elkészítőtől kell, hogy áradjon, hogy esetleg a Gimesi András ifjú arca vagy keze a kamera előtt most térben is megjelenne, de az irányvonal miatt mondom, hogy nem igazán pontos a zárás. Tehát ez egy szép alkotás, és az öt disznó megvan rá - azonban van egy pedellusunk is, aki levont kettőt pont a befejezés és a továbblépés miatt, azaz három. (szőke) értékelés:

Azért szeretek bicajjal menni, mert így érzem, hogy teszek valamit - szemben azokkal, akik nem tesznek semmit. "Ne próbáld ... tedd, vagy ne tedd" (Yoda mester) Az első lecke után (ahol a kisujjam körme lett lefotózva) egy kicsit többet szerettem volna megmutatni magamból, egy jellemző vonást: a FÖLD szeretetét. Ez nálam (többek között) abban nyilvánul meg, hogy busz vagy kocsi helyett biciklivel járok dolgozni. Ha esik, ha fúj bicajjal megyek - kivéve néha, amikor a munkába menetelt összekötöm a nagybevásárlással.

Ennek a kisfilmnek azon túl, hogy egy rövid, vallomásjellegű darab, az a nagy előnye, hogy valamilyen módon a kamerát rögzítette a bicikli kormányára, és ezáltal egy egészen speciális, alsó gépállás jött létre, és örülök, hogy tudatosan egy olyan környezetben zajlik ez a biciklis fahrt, hogy fák vagy épületek nem lógnak be, és ettől szórt fényes, felsős háttértől adódóan az emberi alak a jobb alsó sarokba egy egészen különleges kivágást, egy sziluettet hoz létre, elnézést Balázs, hogy az asszociációimat próbálom mondani, de a Teknőc Ernőnek voltak ezek a fajta nyakgesztusai, vagy Ruszlan Magovedov, ahogy megy az utcán a vasöntödébe dolgozni, van az egésznek egy ilyen oroszos-régi némafilmes hangulata, talán ebbe ez a csíkos ing és a simléderes sapi is belesegít, és pont ettől a mozdulatsortól, ami a biciklizésből adódik, egyfajta hősiessé válik az egész üzenet, másrészt pedig a vallomás-része is igazából, az improvizáció is személyes, árnyal, megmutat belőled valamit, akárcsak azok a mondatok hogy igen, mások szép időben bicikliznek, én meg mindig, akár a postás. Nekem ez a kis etűd nagyon kedves, és azt érzem, hogy van eleje és lezárása is, a portré kategóriára a maximális disznó nekem megvan erre. Köszönjük szépen, és várjuk a további anyagokat. (szőke) értékelés:

A mozgófilm, amit az alkotó beküldött egyértelműen burleszk kategóriában készült. A legvége kép akár még egy, a némafilm korából ismert talán a Groucho-Marx, vagy akár valamelyik komikusnak a fejére is hasonlítható, ahogyan az alkotó ott megjelenik. Igazából másik filmes emlékképet idézve a Picasso kalandjai című svéd burleszkfilmben vannak hasonló asszociációk, szerintem nagyon jóízűen van vágva, egy pici kis szkeccs ez, amit az András küldött, és a kamera, ami felső gépállásból, talán kézből elmozdítva egy félkör-svenket hajt végre, a lábról, talán egy paplanról vagy hálózsákos emberi testről indulva a fejre fejezi be a mozgását, ahol egy picit riadt-döbbent arc, az alkotó arca tekint le ránk, és ez a feladathoz képest, a filmet tekintve egy korrekt befejezés, azaz a film szerkesztettsége ezen a kis játékon belül, a többi filmeket is melléfűznénk, és abban a sorrendben nézve, elfogadható. Az, hogy önállóan kis filmetűdként tudna-e működni, azt most nem tudom eldönteni, de mivel a Márti leckéje amúgy is egy gesztusból egy gesztusrendszerből született, én úgy gondolom, hogy ezt a kategóriát teljesíti is. (szőke) értékelés: