Ebéd után. Ez az én másfél-két órám. Addig ők alszanak.

Egy ízig-vérig üzenet-jellegű kép, egy olyan fajta lenyomat, amiben jól és pontosan hajtja végre a feladatot az alkotó, hogy magáról, a maga privát környezetében küld egy fényképet. A szöveget olvasva következtethető, hogy ő most egy olyan életfázisban van, hogy anyukaként van jelen valamilyen környezetben, azon túl, hogy felfedezhetünk hátul könyveket vagy gyerekrajzokat, a falfelületen, nem tudunk ennél több konkrétumot a képből előbányászni. Azaz nem is annyira számottevő az, amit a szövegben olvashatunk, de az fontos, hogy a kamerába beletekintés, a majdnem középpontba helyezett, félrefordított arcban, könyöklő, de meghajolt pózban – az arcon, a tekintetben lévő létállapot, érzelem jól követhető, miközben a keresztbetett kéz véd is valamennyit az arcból. Az arc üzenete az a tekintet, lehet, hogy nem oly pontosan fogalmazza meg azt, ami a leiratban van, ha nem is olyan pontosan, de azért az mind ott van az arcon, egyrészt ott van egy keresés, egy kapcsolatkeresés, egy segítségkérés, egy szomorúság, és egy várakozás is, hiszen vállaltan, deklaráltan, az asztalra helyezett kamera elé bújik oda az alkotó. Ugyanakkor egy védfal is ebben a gesztusban jelen van a kétszeresen karba font kéz, amivel kicsit kitakarja az arcát is. Tehát látunk egy indulást, egy nyitást is, de ebben ugyanúgy ott van az is, hogy vissza is lehet csukni az ajtót. Egy ilyen fázist látunk ebben a portré leckében, ami mutat egy irányt, és később lehet eldönteni, hogy a további képek alapján milyen mélységekbe képes eljutni az alkotó. Két disznó, merthogy a képpel azért ne titkoljuk, hogy vannak technikai kérdések, ha van a gépnek keresője, abban lehet látni, hogy mi látszik, hogy látszik, miután exponáltunk lehet látni, hogy a fényviszonyok milyenek, tehát egy kicsit kiegyensúlyozottabb fényviszonyokat akár egy kislámpával vagy tükörrel is létre lehetne hozni, és akkor egy kicsit jobban élnének a szemek, ha oda több fényt tudnánk reflexeltetni, a háttér pedig, ahogyan dől, borul a szekrény a bizonytalanságot erősíti az üzenetben, ami nem biztos, hogy cél volt, azaz a fókuszt kicsit elviszi az üzenetről ez a bizonytalansági helyzet. (szőke)
értékelés:

Sőt megyünk, mendegélünk.

Egy képsorozatot látunk, és a legfontosabb erénye, hogy a fotós felfedezte egyrészt a saját árnyékát, másrészt egy kompozíciós helyzetet, a kapcsolatot, ami a saját árnyéka és a távolból érkező alakok, apafigura között létrejött. Még egy fontos dolog, a közeledéssel válik értelmezhetővé, hogy mi történik, mert ha megnézzük, az első képen látunk egy emberi alakot, de azon a képen, ha nagyon jól odafigyelünk is, az, hogy mi lóg az apa nyakában, hogy az egy útitáska, vagy mi, egy kis ember van a nyakában, de nem világos teljesen hogy mi micsoda, elől, a zsákban mi lóg. És a következő képen válik egyértelművé, hogy egy nagyon szoros családi helyzetet látunk, a kislány az apa fejét fogja, és nézi a postaládát, tehát a közeledéssel egy új kompozíciós helyzet lép elő, mivel a fotós marad ugyanúgy a jobb alsó sarokban, a modell bekerül a középső részben, és a kislány felerősödik, mint kompozíciós elem, és ugyanúgy a postaláda is, amire a tekintetet odavonzza, azaz létrejön egy ilyen háromszög, és egy dinamikus szemmozgást követelő képi forma. A képsorozat utolsó képén pedig csak az anya, vagyis hát a fotós látható, amiből már a modellek elhaladtak, és így is létrejön a kompozíció, a perspektíva miatt is, és mert az előző képek értelmezik a teret. Az alak helyére mint kompozíciós elem belép az autó, a postaládát értelmezte az előző kép, tehát maradt egy erős képi forma, és az árnyalak is kiadja ezt a háromszöget. Ha viszont az estiskola szemszögéből nézem, ez egy olyan történet, hogy mindig kérjük, hogy az üzenetek szűrődjenek át rajtatok, mindazok a filozófiák amik az életetekből származnak, hogy ennek van egy nagyon pontos dramaturgiája, mert jövünk-megyünk-mendegélünk, a család, a szent család, ha akarom, de az utolsó kép nagyon fontosan zárja le ezt a történetet, mert mégis csak az üzenetet közvetítő, akiben ez a történet lezajlik, és hiába az életünkben nagyon sokat vagyunk együtt, a fontos döntéseinkben mégis mindig egyedül vagyunk hagyva, nekünk kell felvállalni a döntéseket, és az utolsó képen már nincs senki, a fotós sem, csak az árnyéka, aki megélte közvetítette, üzente ezt a történetet, rajta keresztül szűrődik át ez a történet, ami egy nagyon fontos történet, hiszen az apát látjuk, az apán a gyerekeket, ez a közös történet, de az utolsó kép ebben a fejlődési sorrendben egy nagyon fontos zárókő, hiszen minden megtörtént már, a múltba elhaladtak már mind, és csak a fotós maradt, aki a történetet üzeni. A család belső dinamikájáról is hírt kapunk, a szereposztásról, nemrég beszéltünk a Diane Arbusról készült filmről, az ő képeiről, ahogyan azokban létrejön egy harmonikus történet, majd egyszercsak létrejön az az ember, aki megtalálja a maga identitását, akár azáltal is, hogy változnak körülötte a körülmények, az az egyén, az az egyszemélyes filozófus, az küldi. Ezért fontos a harmadik kép, mert ezt adja, ez keretezi ezt a kis anzixot. Abszolút három disznó, és én örülök, hogy úgy érzem, hogy van fejlődés a dolgokban. (szőke)
értékelés:

Egy öreg tükör egy öreg házban - hiába várja már a gazdáját.

A képen egy szobabelsőt látunk, egy részletét, csendéletbe foglalva, ezen növények szerepelnek, mint indák, amik összekapcsolják a formákat, de akár azt is mondhatom, hogy ezek szabdalják is a teret, látszik egy tükör, amin tükröződik egy festmény, gondolom a szemközti falon, szerintem maga a meglátás az nagyon erős érzelmi töltetet hordoz magában; amiben én pontosítanék, mert a tükör is nagyon pontos, a kép ami tükröződik is nagyon pontos, és a tükörben tükröződő növényi formák is pontosak, ami egy kicsit visszahúzza ezt a realitás szintjére, az a valós térben megjelenő növényi formák és kaspók világa, tehát ebben lehetne egy kicsit javítani. Másfelől tükröt az ember mindig azért használ, hogy valamit kiemel, kiválaszt vele, azért használták a középkortól kezdve, a fürdőszobákban, mert felnagyít vagy szembesít, tehát az egy másik tér, mint a valós tér, és itt a fekete-fehér, a kompozíció és a környező növényi világ miatt az az érdekes, hogy ezen a képen így összefolyik az egész struktúra. A tükör tükörsége, szürrealizmusa, megintcsak mondanám René Magritte képeit, nem jön létre, nem érzékelem ezt mágiát, ami a látható és a tükröztetett közötti párhuzamokkal játszik, beleolvad ez a felület, nagyon kellett néznem, hogy hol van ez a tükör, a festmény képkeretén belül, vagy hol. Ez szerintem kamerabeállítás, fények keresése, ha ugyanezt a felületet akarjuk használni, tehát a kamera mozgatása, más fények megvárása, kellene, hogy legyen, mert az, amivel kísérletezel az jó irány, tehát jó lenne megismételni. (szőke)
értékelés:

Ahol ez a kiccsávó van ott körülötte tankok, csatahajók, repülőgépek, bombák, fegyverek ölték egymást halomra a gyermekrajzuniverzumban. Ő volt az egyetlen nem harcoló figura, vidáman, elkülönülten. Én meg azonosulni próbáltam vele. Belépve a burokba ami körül vette.

Magamhoz ragadom a szót, mert azt akarom erősíteni, hogy szerencsénkre a maga módján ez egy vizualitással foglalkozó oldal. Másként: nagyon sok mindent összetettebben, jobban fogalmaztok meg, mint amit megszoktunk a mindennapi verbalitástól. És ez szerintem nagyon jó, mert képekben láttok, nem néztek, hanem láttok már. Én a hozzáfűzött megjegyzést nem olvasom el, beleolvastam, de nem olvasom el, mert nagy szerencsére a felülnézetben fotózott repedezett aszfalt, a krétarajzocska egy emberkefigurával, egy gyerekrajz, és ez a körberajzolt territórium, felület, ami baleseteknél szokott megjelenni, hogy itt volt, itt feküdt, ekkora volt, nagyon hasonlónak érzem ezt a fajta látványt, amelyben az alkotó belelép a képbe, és azt mondja, hogy én látom, én mondom, rajtam keresztül foglalódik össze ez az üzenet. A felnőtt fiatalember sziluettje sem részletgazdag, hiszen csak egy árnyék, hasonlóan a gyerekrajzhoz, ami csak a láb, egy nyak, ami a has is, és egy furcsa fejet ábrázol. Az árnyék is egy ugyanolyan szűkített, de pontos jelzés, az emberre és ez a kettő párhuzamba van állítva, egyrészt mert a kompozíció olyan, hogy ez a körberajzolt határvonal összekapcsolja az árnyékot és a gyermeki lét furcsa, barlangrajzra emlékeztető piktogramját. Ez nekem sűrítettebben jelentkezik a gyermekkor és felnőttkor kapcsolatáról, és arról a fajta látleletről, ami a poharas képen is jelentkezett, sőt, ez egy érett üzenet, aminek nincs szüksége a szövegleiratokra, sőt az semmit nem tesz hozzá, hála a jó istennek, hogy azok nincsenek rajta a képen, amik ott vannak, mert akkor egészen máshogyan kellene elemezni a képet, és nem is biztos, hogy három disznót tudnánk adni. Nekem az a mese is eszembe jut ahol a plakátfiú mindig lelépett a plakátról, valami rajzfilm volt. (szőke)
értékelés:

Mindenbe belegázolok

Itt kaptunk a képhez egy megjegyzést, ami nagyon sok mindent felvet, és ígéretesnek is tűnik, de ha ezt nem kapuk volna meg, azt kellene mondanom erre a képre, hogy 1983-ba Bulgáriában az Európa kempingben az oldalsó bográcsfőző helyen egy turistakép. A lánc szétvágja a modellt, dekomponált az egész, belelóg egy ember feje, oldalt ott van felrakva egy bordó pulcsi, sötét folt van a jobb felső sarkon, azaz ha csak a képet látom, akkor azt mondom, hogy jó, hát valaki ezt a képet beküldte, kezitcsókolom. Ha elolvasom a leírást, és az alapján akarom értelmezni, akkor azt mondom, hogy persze, leírhatunk egy kép mellé azt, amit gondolunk, hogy ott zajlottak, de a fotósnak az a dolga, hogy ezt a képen megfogalmazza. Márpedig itt a leírás köszönő viszonyban sincs azzal, amit a képen látunk. Ha tudok valamennyit segíteni, akkor azt mondanám, hogy eszközökkel, a képi nyelvvel, a képi elemekkel kell kifejezni azt, ami zajlik benned. Mert itt a kettő nem összeilleszthető, a kulcs itt a zsebedben maradt. Ismétlés. (szőke)

Ez leckének készült, de nem lesz lecke. Ez az én csendéletem, az enyém, de nem akarom, hogy azt higyjétek ki akarok bújni. Nem akarok. Nem kell disznó. Az kell, hogy megmutathassam.

[hosszú csönd, sóhajok] Vera adott egy leírást a képhez, és én ezt komolyan veszem. De amilyen konkrét és kemény a leírás, én ugyanilyen konkrét szeretnék lenni, mert elfogadom, hogy ez neki csendélet, és legyen is neki csendélet, és nem kritikaként nem fogadom el csendéletnek, hanem én azt mondom, hogy ez – és nagyon meg fogtok most lepődni – ez egy portré. És akkor ez portré arc nélkül vagy akár bemutatkozás. Természetesen ez a vélemény akkor elfogadható, ha egy folyamatot szemlélünk a képek által, amiket a Vera megmutat. Ebben a kontextusban szemlélve egy én-üzenetet kapunk, amiben fontos, hogy ezek a gombafejek ezek a szemünk előtt lebegnek, és csak egy szükséges felfüggesztés ez a rostély, amin vannak, azaz egy fontos kritika, kritikai helyzet amit látunk. Lehetnének akár hangjegyek is a kottán, sokfelé elindulhatok, asszociációként, de ennél nem szeretnék többet mondani, mert nekem ez így megfejtődött. Még annyit tennék hozzá, hogy kaptunk egy parancsot, hogy nem adhatunk rá citromdisznót, pedig adnánk rá hármat, de ha nem, hát nem, de ebből nem csinálunk rendszert, hogy árván hagyjuk a malacokat. (szőke)
értékelés: 3 disznó lenne