Egy öreg tükör egy öreg házban - hiába várja már a gazdáját.

A képen egy szobabelsőt látunk, egy részletét, csendéletbe foglalva, ezen növények szerepelnek, mint indák, amik összekapcsolják a formákat, de akár azt is mondhatom, hogy ezek szabdalják is a teret, látszik egy tükör, amin tükröződik egy festmény, gondolom a szemközti falon, szerintem maga a meglátás az nagyon erős érzelmi töltetet hordoz magában; amiben én pontosítanék, mert a tükör is nagyon pontos, a kép ami tükröződik is nagyon pontos, és a tükörben tükröződő növényi formák is pontosak, ami egy kicsit visszahúzza ezt a realitás szintjére, az a valós térben megjelenő növényi formák és kaspók világa, tehát ebben lehetne egy kicsit javítani. Másfelől tükröt az ember mindig azért használ, hogy valamit kiemel, kiválaszt vele, azért használták a középkortól kezdve, a fürdőszobákban, mert felnagyít vagy szembesít, tehát az egy másik tér, mint a valós tér, és itt a fekete-fehér, a kompozíció és a környező növényi világ miatt az az érdekes, hogy ezen a képen így összefolyik az egész struktúra. A tükör tükörsége, szürrealizmusa, megintcsak mondanám René Magritte képeit, nem jön létre, nem érzékelem ezt mágiát, ami a látható és a tükröztetett közötti párhuzamokkal játszik, beleolvad ez a felület, nagyon kellett néznem, hogy hol van ez a tükör, a festmény képkeretén belül, vagy hol. Ez szerintem kamerabeállítás, fények keresése, ha ugyanezt a felületet akarjuk használni, tehát a kamera mozgatása, más fények megvárása, kellene, hogy legyen, mert az, amivel kísérletezel az jó irány, tehát jó lenne megismételni. (szőke)
értékelés:

Ahol ez a kiccsávó van ott körülötte tankok, csatahajók, repülőgépek, bombák, fegyverek ölték egymást halomra a gyermekrajzuniverzumban. Ő volt az egyetlen nem harcoló figura, vidáman, elkülönülten. Én meg azonosulni próbáltam vele. Belépve a burokba ami körül vette.

Magamhoz ragadom a szót, mert azt akarom erősíteni, hogy szerencsénkre a maga módján ez egy vizualitással foglalkozó oldal. Másként: nagyon sok mindent összetettebben, jobban fogalmaztok meg, mint amit megszoktunk a mindennapi verbalitástól. És ez szerintem nagyon jó, mert képekben láttok, nem néztek, hanem láttok már. Én a hozzáfűzött megjegyzést nem olvasom el, beleolvastam, de nem olvasom el, mert nagy szerencsére a felülnézetben fotózott repedezett aszfalt, a krétarajzocska egy emberkefigurával, egy gyerekrajz, és ez a körberajzolt territórium, felület, ami baleseteknél szokott megjelenni, hogy itt volt, itt feküdt, ekkora volt, nagyon hasonlónak érzem ezt a fajta látványt, amelyben az alkotó belelép a képbe, és azt mondja, hogy én látom, én mondom, rajtam keresztül foglalódik össze ez az üzenet. A felnőtt fiatalember sziluettje sem részletgazdag, hiszen csak egy árnyék, hasonlóan a gyerekrajzhoz, ami csak a láb, egy nyak, ami a has is, és egy furcsa fejet ábrázol. Az árnyék is egy ugyanolyan szűkített, de pontos jelzés, az emberre és ez a kettő párhuzamba van állítva, egyrészt mert a kompozíció olyan, hogy ez a körberajzolt határvonal összekapcsolja az árnyékot és a gyermeki lét furcsa, barlangrajzra emlékeztető piktogramját. Ez nekem sűrítettebben jelentkezik a gyermekkor és felnőttkor kapcsolatáról, és arról a fajta látleletről, ami a poharas képen is jelentkezett, sőt, ez egy érett üzenet, aminek nincs szüksége a szövegleiratokra, sőt az semmit nem tesz hozzá, hála a jó istennek, hogy azok nincsenek rajta a képen, amik ott vannak, mert akkor egészen máshogyan kellene elemezni a képet, és nem is biztos, hogy három disznót tudnánk adni. Nekem az a mese is eszembe jut ahol a plakátfiú mindig lelépett a plakátról, valami rajzfilm volt. (szőke)
értékelés:

Mindenbe belegázolok

Itt kaptunk a képhez egy megjegyzést, ami nagyon sok mindent felvet, és ígéretesnek is tűnik, de ha ezt nem kapuk volna meg, azt kellene mondanom erre a képre, hogy 1983-ba Bulgáriában az Európa kempingben az oldalsó bográcsfőző helyen egy turistakép. A lánc szétvágja a modellt, dekomponált az egész, belelóg egy ember feje, oldalt ott van felrakva egy bordó pulcsi, sötét folt van a jobb felső sarkon, azaz ha csak a képet látom, akkor azt mondom, hogy jó, hát valaki ezt a képet beküldte, kezitcsókolom. Ha elolvasom a leírást, és az alapján akarom értelmezni, akkor azt mondom, hogy persze, leírhatunk egy kép mellé azt, amit gondolunk, hogy ott zajlottak, de a fotósnak az a dolga, hogy ezt a képen megfogalmazza. Márpedig itt a leírás köszönő viszonyban sincs azzal, amit a képen látunk. Ha tudok valamennyit segíteni, akkor azt mondanám, hogy eszközökkel, a képi nyelvvel, a képi elemekkel kell kifejezni azt, ami zajlik benned. Mert itt a kettő nem összeilleszthető, a kulcs itt a zsebedben maradt. Ismétlés. (szőke)

Ez leckének készült, de nem lesz lecke. Ez az én csendéletem, az enyém, de nem akarom, hogy azt higyjétek ki akarok bújni. Nem akarok. Nem kell disznó. Az kell, hogy megmutathassam.

[hosszú csönd, sóhajok] Vera adott egy leírást a képhez, és én ezt komolyan veszem. De amilyen konkrét és kemény a leírás, én ugyanilyen konkrét szeretnék lenni, mert elfogadom, hogy ez neki csendélet, és legyen is neki csendélet, és nem kritikaként nem fogadom el csendéletnek, hanem én azt mondom, hogy ez – és nagyon meg fogtok most lepődni – ez egy portré. És akkor ez portré arc nélkül vagy akár bemutatkozás. Természetesen ez a vélemény akkor elfogadható, ha egy folyamatot szemlélünk a képek által, amiket a Vera megmutat. Ebben a kontextusban szemlélve egy én-üzenetet kapunk, amiben fontos, hogy ezek a gombafejek ezek a szemünk előtt lebegnek, és csak egy szükséges felfüggesztés ez a rostély, amin vannak, azaz egy fontos kritika, kritikai helyzet amit látunk. Lehetnének akár hangjegyek is a kottán, sokfelé elindulhatok, asszociációként, de ennél nem szeretnék többet mondani, mert nekem ez így megfejtődött. Még annyit tennék hozzá, hogy kaptunk egy parancsot, hogy nem adhatunk rá citromdisznót, pedig adnánk rá hármat, de ha nem, hát nem, de ebből nem csinálunk rendszert, hogy árván hagyjuk a malacokat. (szőke)
értékelés: 3 disznó lenne

Görcsösen féltem, amim nincs.

Jan Van Eick egy németalföldi festőművész az egyik, nagyon ismert alakja, de mások is akkor dolgoztak a fénnyel, akár a gyertya, akár a tűzfényével, és a képen ha jól látom, mert bemozdult kép, egy tűz fényét lehet látni, ami körül sejthetően emberi alakok láthatóak, és a tűz fénye világítja meg az arcokat. Rembrandt utolsó korszakában az igazán fontos és érett képei elkészültekor már nagyon rosszul látott, és azok a képek és portrék hihetetlenül sűrítetté válnak attól, hogy az a mester, aki csodálatosan pontosan térbelien tudott festeni, pl. a Vágóhíd c. képén szinte tapinthatóan vannak fent a festékfelületek a képen, az időskori önarcképei valami hasonló elrajzoltságot mutatnak, hoznak létre, és ezeket a képeket azért akartam ideidézni, mert olyan mértékben szólnak az idő múlásáról, éppen azért, mert látszólag nem pontosak, nem a kézzelfogható, a listázható, hanem az egységes érdekli, és tulajdonképpen ennél a képnél is ez megtalálható, attól, hogy a kép a hosszú expozíció miatt vagy a helyzet miatt bemozdult, és ettől sűrített az egész látvány, nem tudjuk kik azok, akik ott vannak, talán csak az, aki ott volt tudná azonosítani, de nem is fontos ez, mert a kép sokkal jobban és erőteljesebben szól a kezdetről, ami a középpontban helyezkedik el, nevezhetném szemgolyónak, tűzgolyónak, völgynek, kútnak, köldöknek kiindulásnak, és megérkezésnek – és ekörül foglalnak helyet az úttörők, Timur és csapata, a kerekasztal lovagjai, hogy minél több és minél zavarosabb kapcsolódás legyen ehhez az üzenethez. Mindezt félresöpörve az látszik a képen, hogy ez egy kis közösség, egy kis csoport van jelen, egy emlékképben, és ez a csoport közösségként van jelen, és az éjszaka, ami itt nem is feketékkel, hanem egészen sötét barnákkal, és az abból visszafestődő, visszavilágosodó arany-okkerekkel, világosabb barnákkal és kevés vörössel jelenik meg a tűz körül, amiben még egy kis zöldessárga is van, és ettől még pluszban elválik, plusz értelmet nyer ez a ha akarjuk tojásforma, ami kiragyog a képből. Mint egy féldrágakő, ami érdekesen ereszti át magán a fényt. A képnek tehát az az elsődleges ereje, hogy nem csak ritmikai elemként használja a helyzetből eredő bemozdulást, hanem mindezt sűríti, az üzenetet, ami a címhez kapcsolódik, a helyhez, amit szerettem. Az, hogy múltidőben fogalmazódik meg a cím, az is erre „boldog békeidőkre” utal, amiben megjelenik a közösség, és megjelenik benne a biztonság, a harmónia, mivel a megfogalmazás is múltidőre utal, és a kép is egy ilyen anzixszerű képet mutat, még egy vetülete van, hogy mi mindezt az üzenetet a jelenben fogadjuk be, ami akár akarom, akár nem, arról szól, hogy akkor most hol van az a hely, amit szeret? És mi van azzal az állapottal, ami most zajlik benne? Hol van ez a biztonság és hol van ez a békesség és ez a közösség? Ezért tartom én ezt egy nagyon fontos híradásnak. (szőke)
értékelés:

Szerettem volna egy jó képet csinálni poharakról, de mikor elkezdtem, rájöttem, hogy ma csak az asztal hagyja megmutatni magát.

Nagyon örülök, hogy a Juhász Dani küldött egy ilyen képet, már a sztendapokból ismert helyzetekben a Badárral én sokat meséltem már az OSB filozófiájáról, itt ebben a helyzetben, mivel felülről látjuk az OSB-t, ami egy kültéri felületen helyezkedhetett el hosszabb ideig, és a korrózió a hosszú idő, talán egy év alatt nagyon megbontja ezeket a rostokat. Az OSB a magyar szabadidős kultúra elsősorban hétvégi házak, szabadidős helyzetekben előszeretettel használja, pl. itt Taljándörögdön a Katica büfé egy kultuszhelyszíne az OSB-nek, gyakorlatilag akár az én házam egy részét is ilyen helyszínként említhetjük meg. A hülyéskedést félretéve egy olyan oldalfényforrást látunk, ami ezt a rusztikus, sérült részt megmozdítja az oldalárnyékokkal. Erre utal a rost cím is, hogy ezek a farostok teljesen szabálytalan rendszerben adnak egy nagyon érdekes hátteret, amin a két felület, az üres, de elborított üvegpohár és a folyadékkal, talán alkohollal teli kispohár nagyon szép, geometriai árnyékokat hoz létre. Az álló pohárnak a nagyítási fókuszán még a fókusz középpontját is látjuk megcsillanni ezen a farost felületen. Énszerintem nagyon jó ritmusú a két azonos tárgy másféle módon történő elhelyezése, és ezen a képen való párbaállítása, ami igazából a zenéhez, és menüettszerű ritmushoz, ujjgyakorlathoz hasonlítanám, és örülök annak, hogy nem is akar ennél többet a kép, nincs hozzá választva egy plusz blikkfang, egy fekete-fehér tónusvilág van hozzá választva, és ez a kép igenis mélyet merít, és a Danitól eddig látott képek, és a Dani személyisége, előtörténete bizonyíték arra ezen a képen keresztül, hogy két egyszerű tárggyal és egy hétköznapi felülettel is lehet mélyen beszélni azokról a folyamatokról, amelyeket hosszan és bőbeszédűen, képsorokkal is meg lehetne építeni, hogy ki voltak ott, mikor jöttek oda, hányan voltak, hétvégén ez hogy zajlik, mi a folytatás... miközben itt egy négyzetes felületen összesűrűsödik és lenyomatként jelentkezik. És elvárom, hogy a Juhász Dani ezen a megkezdett útján ezzel szenvtelenséggel, ilyen fajta a rideg racionalitással álljon szembe magával, és ha lehet, kérem, akkor ezeken a szinteken küldje a munkáit. (szőke)
értékelés: