Itt és lehet, hogy később is majd kell szólnunk a kép és a cím kapcsolatáról. Azaz, hogy a címek nem önmagukért valóak, hanem nagyon is szorosan kapcsolódnak a képekkel. Többségében a képcímek később születnek, az alkotás elindul, kigördül valahonnan mélyről az alkotóból, és azután kap ez szimbolizmusában egy címet. Itt viszont a talp leckére jött ez az alkotás, egy nagyon pontos, leegyszerűsített címmel, aminél az ember ha nem látja éppen az alkotást, akkor azt mondja, hogy nem érhet semmi váratlan, hiszen egyszerű, magyarul van, közérthető dolgot fényképeztünk le, egy talpat. És ha ehhez hozzákapjuk a képet, akkor a képen jelen pillanatban egy kezet látunk. Ekkor a néző elkezd gondolkozni, és az jut eszébe, hogy vajon jó képet és jó címet lát-e, ez az egyik irány, vagy esetlegesen Darwin korábbi elméleteire utal a kép címe, és a látható, hiszen majdnem egy üveglapra fektetettnek tűnő, erősen manifesztáló kép az alkotó keze. Az első irányban valamiféle brechti sokkoló hatást képzelünk el, a nézőt meg akarja dolgoztatni az alkotó; talpat írtam nem kezet, kezet mutatok nem talpat. Ez egyfajta játékra való hívás, a néző logikai játszatása, és ezen is érdemes ezen elgondolkodni, körbejárni, és ha ez a megközelítés a jó, akkor ez teljesen elfogadható. A darwini megközelítés igazából csak a csukló alatt látható erős szőr miatt került a látómezőbe, ehhez viszont ha sejthető a humor, akkor a kezekkel érdemes lett volna valami kicsit pantomimszerűen játszani, hogy egy kicsit még majmosabb legyen a helyzet. Viszont a kettő közül igazából nem tudom eldönteni, hogy melyik irányt kövessem, de a gesztusértékét fontosnak tartom, hogy valaki játékosan foglalkozik a házi feladat többértelműségével, szerintem a három disznó megvan, de nem csinálunk belőle rendszert. Bennem még az is felmerül, hogy ha azt olvassuk, hogy ez egy talp, miközben egy valós kezet látunk, akkor az agyunkban automatikusan elkezdjük összehasonlítani a kettőt, hogy miben hasonló, miben különbözik, hogy rajta van a képen egy talp is, attól függetlenül, hogy nem látjuk, mert ez a fejünkben levő kép; azaz így is játszatja a nézőt, munkára ösztönzi. (szőke)
értékelés:

Odaát

Nagyon izgalmas az, hogy egy régi boxos doboz tükröződő tetejét használod fel, és ezt egy egészen extra vörös színű környezetben helyezed el, és van a képnek egy megjegyzése is, hogy ’odaát’, ami valójában a tükörre, a tükör mágiájára vonatkozik, arra a tükörre, amit a mágikus technikákban úgy fogalmaznak meg, hogy az a nyitókulcsa, a kapuja annak a fajta spirituális világnak, amit itt a hétköznapokban nem mindenki tud érzékelni. Ezért van a hitvilágban és a népi kultúrákban külön mitikus szerepe a tükörnek, mert varázserőt tulajdonítottak neki. Nem véletlen a híres mese a tükröm tükröm mondd meg nékem, ki a legszebb a világon, a Csipkerózsika? Nem, nem, a Hófehérke? Szóval ott sem véletlen, hogy a boszorkány is egy mágikus tükröt használja, de még sok más filmet is tudnánk idézni, ahol távollátó, beszélő, stb tükrök vannak. A tükör mindig más, hamis vagy torz világot mutat. És itt, ezen a képen, hát mivel a boxos doboz fedele nem elsősorban tükörfunkciót lát el, itt is egy kicsit elrajzolt, szinte viccújságba illő, vagy Lautrec-i gesztust mutat. Ez egyrészt egy erős görbe tükör magam felé, az üzenetem fel, másrészt irdatlanul erős önirónia. Ugyanakkor a képet jónak tartjuk, és a portré kategóriában jár érte a három citromdisznó. (szőke)
értékelés:

Nem szeretnék sem címet, sem kommentet írni. Az sem érdekel, hogy ez ugyanaz a kislány. Nem ugyanaz.

Ennek a képnek nincs címe, ezért most nyugodtabb vagyok, mert én adhatok neki címet, és folytathatom a történetet. A leírásból tudhatjuk, hogy az üvegajtó mögött látható kislány nem az a kislány, aki az előzőn volt, tehát lehet, hogy ez a kislány nézi azt, akinek ugyanilyen ruhája volt, és lehet, hogy az a kislány gyűlöli ezt a kislányt, mert ugyanolyan ruhája volt, és lehet, hogy a fotós, aki itt állt eddig, az üvegablak mögött, itthagyta a gépét, megnyomta a gombot, és ő az, akit ez a kislány néz, sok minden folyamat látható tehát ezen a képen, és mivel nincs cím, a nézőt, a befogadót kéri fel együttdolgozásra az alkotó. Más irányból nézve, ha nincs is címe a képnek, azért leírása van, és az így szól; „Nem szeretnék sem címet, sem kommentet írni. Az sem érdekel, hogy ez ugyanaz a kislány. Nem ugyanaz.” Viszont egy hasonló kép, mint az előző, tehát egy érzelmi folyamat továbblépése, és ezen itt a beállítással, a képkivágással nagyon is sokat hozzátett az alkotó az előző üzenethez. Mert ezt az ellenfényes, alumínium-fém, csattanós lakótelepi ajtót mint fekete keretet látjuk itt a kislány körül, azaz még jobban megerősíti annak a képnek az üzenetét. Valószínű, hogy ennek a képnek az értelmezése az előzővel összekapcsolva hoz létre egy folyamatot. Ha elfogadom, amit ő mond, hogy ez nem az a kislány, sőt nem is ismerjük ezt a kislányt, akkor nem értem, miért a szorgalmiba küldte, mikor ugyanúgy elmenne a gyermekkor leckében is, másrészt egy teljesen más létállapotról szól, nagyon erősen lehet látni a kétségbeesést, a szorongást, a félelmet; az összes olyan érzelmet… hiszen ez a gyerek egyedül van, szorongatja a kezét, a ruháját, és nem felénk néz, kívülről vár segítséget, tehát a képi üzenet nagyon erős. És ebből kiindulva, az üvegajtó mögötti helyzet, a katedrálüveggel, ami mozaikszerűen felszabdalja a helyzetet, és ezzel van meg az az időkapcsolat, ami sokkal inkább utal a múltra, mint akár egy barnított fotó, de ebben a helyzetben ez egy teljesen másról szóló üzenet. (szőke)
értékelés:

Akkor most megteszem az első lépést, még bizonytalan, még félénk. De remélhetőleg egyre biztosabb lesz... (Sajnos mióta a lányom lerántotta a gépet, nem igazán élesek a képek...)

Szerintem nem is olyan bizonytalan ez a lépés, az alkotás első lépése, mivel azzal, hogy a perspektívát, és a felső gépállást használod, önmagaddal és a középpontba helyezed a lábadat, azt a lépést, amit felénk teszel, amivel ideérkezel hozzánk, és tanítani fogsz bennünket a történeteddel, a létezéseddel, ez egy nagyon is jó választás és jól összesűrített üzenet. Egy jó döntés, hogy a szőnyeg, a drapéria nem hivalkodó, ezek a szürkék és oldott, világos barnák nem jól harmonizálnak a papucs barnáival és ezzel a batikolt nadrágszárral. A kép egészében ezek a vízszintes csíkok, ahogy végigmennek dinamizálják a képet, az ellentétet ezzel a tulajdonképpen piramisformával, ha elvonatkoztatok a konkrét lábtól, lábujjaktól, ennek az ellentéte, a statikus piramis, ami biztosan áll a talapzatán, és nagyon jól elválik, elemelkedik a háttér felületétől. A rutinunk azt mondja, hogy igen, a gép a kezedben van és lefelé nézel, mégis olyannak tűnik, mintha egy csíkos fal előtt a falra lenne feltéve ez a láb. Ettől van a képnek egy furcsa, valóságfeletti érzete. Az élességnek valahol ott a lábfejen kellene lenni, ahogy haladunk felfele, ez is viszi ezt a perspektívát. Szintén a rutin mondatja az emberrel, hogy várja, hogy ilyenkor hol van már a másik láb, és a vallomás ereje ebben a képben pont ott rejlik, hogy az egyént, az individuumot, magadat ezzel a bal lábbal, a talpelemzők szerinti női oldallal odahelyezted. Szerintem amit a kép vállal azt teljesíti és nem szabad magad negatív minősítéssel exkuzálni, hanem bátran dolgozz, és szeretettel fogadunk itt az estiskolán. (szőke)
értékelés:

Valami tengerpartot láthatunk, ami annyi filmből történetből láthatjuk, hogy belevésik a fák törzsébe, itt belerajzolják a homokba az üzeneteket, mindig a megfelelőt, neveket, szlogeneket, egyszerű rajzokat, és ez mindenki számára, hiszen ezt a jelet valószínűleg Torontótól Japánig mindenki érti, egy szív formája látszik itt. És ebben az asszociációban szoktuk ezt a jelet egy nyíllal átdöfve látni. Itt ezen ez nincs rajta, és ha a választ keressük a kép címéhez kapcsolódva a vágy kategóriára, és a képen éppen a tengert, a hullámokat éppen visszahúzódva egy közeli felületet látunk, egy olyan formát látunk, amit a buddhista szerzetesek előszeretettel használnak, mert a mandalák elkészítése, ami nagyon bonyolult és hosszú ideig tart, alaposan történik, még egy fontos része van, amit el szoktunk felejteni, hogy a mandalák az elkészültük után valamilyen folyóvízben meg is semmisülnek, amivel az idő mindenségét is jelzik, és ebben a képben is sejthető, hogy ez a szív ahogyan előtűnt, úgy el is fog tűnni, azaz nem a beteljesült piktogram formáját mutatja, nincs benne nyíl, nincsenek benne monogramok, nyitott a történet, nem az üzenet sematikus, mert lábnyomok sincsenek körülötte, mintha egy folyamatnak éppen egy kezdő pillanata lehetne, ha ezt egy filmként képzelem el, ami itt előtűnt, az a következő pillanatban el is tűnik. Az egész képnek van egy balról jobbra lefelé ívelő formája, talán a talaj lejtése, a kamera tartása, a homok mozgása hozza létre ezt az ívet, ez a szív is egy picit balról jobbra húz, lefelé tart. Ugyanakkor a jobb alsó részben nincs semmi olyan formajegy, ami ezt a lefelé irányuló mozgást megállítani vagy felerősítené. Tehát most ez egy félkész képnek tűnik, de nincs befejezve, egészen őszintén kimondva, akár az előző képeidre gondolva, ahol nagyon is pontosan, jól meg voltak fogalmazva a benned lévő folyamatok, és itt egy picit azt érzem, hogy szégyenlős ez a kép és nem meri teljesen elmondani nejük azt, amit igazán szeretne közölni. (szőke)
értékelés:

Meg sem próbálom megérteni, ami velem történik. Időre van szükségem. Nem tudok számot adni. Nézni lehet.

Hála a jó istennek, hogy nem azt a helyet látom, amit te gyűlölsz, noha látom, hogy valami buszon ülsz, és a háttérben látni azt a helyet, ahol éppen jársz, talán Pesten, de egy sokkal fontosabb dolog előttem van, az, ahogyan elképzelem, ahogyan ülsz a buszon, és tartod a térdednél vagy az öledben a gépedet, ahogyan ez a gép és ezen keresztül mi felnézünk rád, és az alsó gépállás ellenére is látható, hogy ugyan a helyre utalsz a címben, amit gyűlölsz, nem elsősorban a helyből árad, hanem belőled. Az összevont szemöldök, és a határozott kérdéseket jelző szem, hát ezek nem örömet vagy boldogságot jeleznek. Mégis kedves nekem ez a kép, mert a benned zajló folyamatokat rajtad keresztül közvetíti. Ha én a Verát leradírozhatnám, mert olyan gépem lenne, semmit sem adna vagy jelentene az általam is használt autóbuszon közlekedés, mert én is éveken keresztül mentem a hetes busszal, az ötvenhatossal, a hatvannégyessel, és ez a kép onnantól válik fontossá, még ha a háttér miatt dekomponálódik a rendszere, nagyon is pontosan kiolvashatóan ott van egy létállapot, most már mindörökre azt kell, hogy mondjam, amíg ez a kép látható a külvilág számára, hogy akkor, ott abban a pillanatban mi volt az, ami benned zajlott. Én ezért örülök ennek a képnek. (szőke)
értékelés: