Azért vagyok zavarban, mert hogy a helyszín tökéletes lenne arra, hogy egyfajta optikai játékot játszhassunk, de ehhez az kéne, hogy tisztább legyen mértani értelemben a kompozíció. Úgy kell elképzelni, hogy lecsupaszítjuk a tartalmuktól és csak hasábokat, tömböket keresünk, azokat szerkesztjük össze, mintha vonalrajz lenne, akkor kiadhatja azt, hogy miképp lehet ezt megcsinálni. Egy biztos, hogy az alapzatnál az, hogy vannak-e autók és beazonosítható környezet vagy sem, az rajtad múlik, mindkét döntés rendben van, de egyik mellett le kéne a voksot tenni. (hegyi)

Hát, aktnak nem tudom látni, mert hogy annyira roncsolt a test, hogy ember legyen a talpán, aki kihámoz belőle bármit. Ha ez egy mozgatható objektum lenne, persze egy valódi aktmodellel együtt már érdekes képi összhatások lennének elérhetők, de így önmagában ebből a szobor méretéhez képest túl korrekt távolságtartásból a dolog nem tud személyessé válni, leíró jellegű marad, leltári tárgy. Érdemes lenne vele foglalkozni, de nagyobb elmélyüléssel, hogy mit is szólít meg benned ez a tárgy. (hegyi)

Azt hiszem, értem a dolgot, az ember és az építménye, a kettő viszonya, formailag és korban is, a méretek, az egész hiábavalósága, de én lemondtam volna a fűben meghúzódó romokról, cserébe közelebb mentem volna, amennyit az építmény enged, hogy ez még határozottabban megmutathassa a viszonyrendszert. És hát igen, az utazás nem mindig engedi meg, hogy kipróbáljuk a fényviszonyokat délelőtt, délután, reggel, estefelé, hogy mikor adja ki jól, most az árnyék nem a barátunk. (hegyi)

Hát, bevallom, ez nem macskaportré, ő itt egy muszáj herkules, egy kényszerszereplő érzetét adja, Bandi az, akit jól mutat be a kép, csak hát az élesség... nem muszáj mindennek tökéletesen élesnek lenni, megengedett a bemozdulás, de itt most ez a kompozíciós bizonytalansággal együtt nem adja ki. Ehhez jön még, hogy a jobb felső olyan szinten kiégett, hogy kizökkent a lamúrból, elviszi a békét. Kérek ismétlést. (hegyi)

Mazsi, az van, hogy ez a barna asztallap ez nem jó. Próbálom én elfogadni, és funkciójában biztos zseniális, de képileg nem. Egyrészt csillan a fény, általában nem jól világítható, de ennél bajosabb a színe. Komor, lehangoló. Én a következőt javaslom. Lehet kapni mindenféle vágódeszkákat. Azokban van olyan, ami esztétikus és nem zavar meg ennyire mindent. Vannak ilyen reggeliző műanyag izék, nem tudom mi a neve, tányéralátét lehet, az is izgalmas lehet, ha találsz olyat, ami színben jobb, de nem nagyon harsány. Aztán lehet kapni papírboltokban mindenféle kartont, de ott vannak műanyag lapok is, az többször is használható lehet. Szóval sok irányt találhatsz, keress valamit. Lehet textil is, lehet háncs, bambusz, mindenféle, minél több, annál több játékod van a készítésnél. A másik a pohár. Nagyon nagy így, tolakszik, betakar és mivel ő az éles, viszi a figyelmet magára, de hát ő mellékszereplő, a lényeg ha mondjuk gombás puszedli, akkor a gomba, ő a főszereplő. Ha narancsos müszmüsz, akkor a narancs, szóval érdemes azt is figyelni, hogy egyes receptnél mi mekkora figyelmet kap. Jó lesz ez, csináld! (hegyi)

Ez egy nehéz feladat, mert rettentően sok dologra kell egyszerre figyelni, hogy a kép valóban sikeres legyen. Most a lényeg rajta van és dekódolható is a nézőnek, és a pulcsi és macskaláb dinamikája is jónak mondható színharmónia tekintetében. Ezek az ellesett pillanatok, és nagyon sok minden a szerencsére van bízva, tehát hogy igazán jó kép szülessen, baromi nagy türelemre van szükség ezekben a helyzetekben. A másik út a rendezésé, igazán bár több idő mint egy elkapott pillanat és szervezni kell, előre átgondolni, de a végeredmény tekintetében még mindig kevesebb sokkal, mint kivárni azt, hogy valami a maga módján spontán megtörténjen. Műteremben kifeszítenek egy hátteret, bevilágítják, kiválasztják a ruhát, a modellt, egy olyan cicát, aki természeténél fogva könnyebben instruálható, és azt, amit a természetben megfigyeltek, lemodellezik steril körülmények között. És születik egy édes cicakép. Én a kettő között gondolom üdvösnek az utat. Miről is van szó? A lakás tökéletesen alkalmas lehet a fotóra mindenféle stúdióberuházás nélkül is. Ha van fény, tehát van normális jó tájolású ablak, már csak kell egy fotel, és megvan a helyszín. Még a modellek nélkül meg kell nézni, hogy ne maradjon a képmezőben oda nem illő civil tárgy, azaz koszos zokni, eldobott papír, megrágott almacsutka, piszkos pohár, ilyesmi. Ha tudom, hogy a cicát akarom karba véve fotózni, akkor meghívom a barátnőt, megkérem, hogy azt a szép vörös pulcsit vegye fel, és leülünk beszélgetni, a gép a helyén, kézben vagy állványon, és várunk, elütjük az időt. A cica magától ölbe fog kéredzkedni, és a kép elkészülhet. Ha nagyon nyugtalan képileg a környezet, felakaszthatunk háttérnek egy lepedőt akár. Ugyanez igaz külső felvételnél, mindig érdemes modell nélkül ellenőrizni a helyszínt, hol jönnek a fények, mi lesz a háttérben, bekerülhet-e autó vagy a hetes busz oda, ahol nem kéne, szóval innentől egy pokróc is elég lehet, hogy otthonosabb legyen a helyszín, ha ki kell takarni valamit, és a kép megvan. Itt most a nézőponttal van bajom, mert túl nagy szerepet kap a váll, a karok, tolakszik, miközben a test sötétben marad, kiég szinte a zöld, elviszi a figyelmet. (hegyi)

Biztos oka van annak, hogy skurcból készült a felvétel és a párhuzamosok a másik lépcsőháznál már találkoznak, ami alapvetően nem lenne baj, de ha az ok nem az, hogy nem tudtál hozzáférni szemből, akkor azt kell mondjam, hogy erősebb lenne egyenesen. Persze létezik olyan, hogy nem lehet szemből odamenni, szóval mondom, elfogadom, mert maga a látvány ettől eltekintve nagyon hatásos, kifejező, még azt is érteni, miért nyúlketrec, bár elsőre nekem bérház körfolyosó, de a nyulat is látom, ha kell. Szóval összességében gratulálok, mert jószerivel a semmiből építettél egy világot. A barnát továbbra is utálom viszont, ha már mindenképp színezni kell, inkább sárga vagy kék, de én FF-ben hagynám. (hegyi)