Két képet kaptunk azzal, hogy egyik se az, amit szerettél volna, Patti Smithről készült képet szeretted volna megidézni, és azt gondolom, hogy nem a fotós képességeid hiányoznak hozzá, hanem a pontosítása annak, hogy azon a képen mit is látsz, mi a lényeg. Nem a toll. Az csak eszköz. A gesztus, az a nagyon fontos, ahogy az arc és a kezek gesztusa játszik, ahogy dinamizál. Ehhez képest lesz csak jelentése a tollnak. Ugyanis nagyon erős, visszafojtottan agresszív az, ahogy Smith áll, a vádló tekintet, a magyarázáás közbeni karok, és ehhez a vad dühhöz képest izgalmas, hogy ott egy toll, ami a könnyedség szinonimája lenne, de minden más ellent akar ennek mondani, még a házak kattogó kockái is, szóval amit mutatsz, a kettőből ez az, ami izgalmasabb kompozíció, de azzal, hogy az arcot szétkaszabolod és takarod, azzal a tollat tök más kontextusba helyezed. Elbújsz egy toll mögé. Ez is hordoz érdekes kérdéseket, ha nem lenne az előkép és a cél pontosan felvázolva, azt mondanám, hogy egy jó kép, mesél rólad, a kettősségről, ami benned van, az agressziód és a félénk bizonytalanságod, de az más, mint Patti Smith kérlelhetetlen keménysége. (hegyi)

Nos, azt gondolom, hogy ez egy jobban sikerült pillanat, még akkor is, ha több időt kellett volna a modellel tölteni ahhoz, hogy a kamerafrászból fel tudd szabadítani, mert még mindig nagyon feszült. Ezt mutatja az ökölbe szorított kéz, a nagyon feszes tartás is, és a tekintet. Abban mindenképp előbbre vagyunk, hogy nincs olyan manipuláció a képen, mint az előzőnél, azaz természetesebb, de nem győzöm eleget mondani, hogy amikor fotózunk valakit, akkor mi vagyunk a tükre, mi vagyunk azok, akikre rábízza magát, azaz nekünk kell tudni abban határozottnak lenni, hogy mit szeretnénk látni és megmutatni. Például ha ez az ing van, akkor levetetem alóla a fekete pólót, vagy ha rajta marad, akkor kigomboltatom, mert nagyon feszül és ez nem jó, mert a sok vonal ami így keletkezik, zaklatottságot sugall. Azt pedig, hogy a fekete háttérrész előtt a fekete karok amputációt mutatnak, már a kommentnél is beszéltük, ha így van és csak ez a kanapé van, akkor fel kell ültetni a legtetejére és máris helyrejön ez a dolog. Hajrá, folytasd! (hegyi)

Örülök ennek a képnek, hogy beküldésre került, mert több dolgot is el tudok mondani általa a portrézásról. Előre szólok tehát, hogy nem azért írom le, hogy mi a problémám, hogy elvegyem a kedved, épp fordítva, hogy tessék nyugodtan küldeni a nem kész, a nem biztos, hogy 100%-os megoldásokat is, mert a hibátlanról nem lehet mit mondani, csak áhítani. Az első, amit mondanék, mert ez bánt a legjobban, az az utómunka. Photoshopban úgy hívják idegen nyelven ezt, hogy clarity. Ki van meszelve minden részlet, nem a glamour lágyítós szépelgésével, hanem egy vakolókanál finomságával, így maszkszerű lett a fej, nincs bőr, nincs pórus. Ettől kiugrik a szem, eltűnik az arccsont is, szinte ijesztő lesz az eredmény. A clarity-t nem babráljuk, azt a fakezűeknek tették bele, ha már nagyon akarunk vele vacakolni, akkor inkább 5-10%-ot rá kell adni mondjuk egy karakteresebb arcközelinél, hogy még jobban előjöjjenek a bőrpórusok. A másik a smink. Nem tudom, hogy a modell amúgy az életben is ennyi és ilyen sminket használ-e, viszont a fotó rögzít egy állapotot az örökkévalónak, a fotós felelőssége, hogy mi történik, tehát az is, hogy azt mondja a modellnek, hogy fiatal vagy, szép, nincs szükség ennyi korrekcióra. Ez főleg a szemöldöknél kiugró. A harmadik a száj. Kell a modellt instruálni, hiszen mi vagyunk a tükör. Ilyenkor azt kell mondani, hogy nyalja meg a száját és lazítsa el az ajkait. Így is lehet mosolyogni és az az előnye is megvan, hogy az ajkak bőre nem szárad ki, nem cserepesedik, és a lazítás által nem lesz penge szája, ami mint üzenet mindig hordoz egyfajta agressziót. A következő kérdés az orré. Nem fotózunk fenti gépállásról, inkább picit alulról annyira, hogy az orrlukakba ne lássunk kötelezően bele, de ha fentről fotózol, az orr megnő és a száj és orr közti rész nem szépen rövidül, fogy el. Végül a világításról. A haj szereti, ha kap egy kis csillogást, ha kaphat hátulról egy kevés élfényt, azaz ha ki lehet emelni a háttérből és a fejnek is adni ezáltal egy formát. Ettől a modell is térbe kerül. Szóval Zoli hajrá, várom a folytatást! (hegyi)

Először is gyónás következik: gyerekkoromban azért szerettem lakótelepen lakni, mert kényelmesen be lehetett látni a szemközti ház ablakain. Fejben mindenkinek megvoltak a történetei, a fésülködős lánynak, a nagypocakos söröző bácsinak, a főzős néninek... a kertes házas élet ebből a szempontból egy magányosabb világ. Vö. hollandiai kurvák az ablakban. A kép tetszik, épp amiatt, hogy a feketére kimaszkolt ablakok és járókelők adnak az egésznek egy sematizáló hatást is azon túl, hogy persze a ritmikai képlet is jó lett, a metrókijárat tetejével is passzol, és azzal a rombolással is, ahogy átrendezik a városunkat. Vö2. a miniszterelnöknél azért nem lehet tüntetni, mert be lehetne látni az ablakon. Várom a folytatást! (hegyi)

Na ez tetszik! Oké, lehet mondani, hogy 1-2 fokkal a képet el lehetne forgatni, hogy egyenesbe jöjjünk, de ez legyen a legnagyobb bajunk, mert hogy több síkon is hat rám a kép, és működik, bemutat és hangulatot hoz. Jó a cica, játékos is, de méltóság van benne és egyfajta szomorúság is, azaz sorsa van, amit a környezet nagyon jól hangsúlyoz. Külön örülök, hogy lementél a macska szintjére, ezért mi is belekerülhetünk a történetbe, egyenrangú megfigyelőként. Jó a környezet is, a színek miatt van festőisége, de ellentéte is a pusztultság, és ami külön érdekes, az a macska és a házfal színpárhuzama. Én annyit változtatnék, hogy balról a festett fal melletti részt már levágnám, mert az elbillent, az már sok nekem, formailag is kilóg. De a munka tetszik! (hegyi)