Azt gondolom, hogy ez is egy jó témafelvetés, a kérdés az lesz majd, hogy Ágnes ezt mire fogja használni és merre indul tovább. Jó az ötlet és a meglátás, de azzal, hogy betette középre a választóvonalat, valamiféle egyensúlyi helyzetet ábrázol, miközben nem érzem, hogy maga a kép, az üzenet is ennyire egyensúlyban akarna lenni. Magyarán egy jó ötlet kicsit sematikus megoldását látom, ami kívánná a továbbgondolást. (hegyi)

Ez egy baromi nehéz terep. Ugyanis odáig viszonylag könnyű eljutni, hogy ha van bizalom a kisállat részéről felénk, nem dúvadként trappolva közelítünk felé, akkor a megfigyeléseinket, mint például ez a játék, le lehet kattintani. Onnantól bonyolultabb a kérdés, hogy ha mindezt időtállóbb esztétikai formába akarjuk csomagolni. Hiszen a lakásban ott a szék, a fény máshonnan jön, mint kéne, a macska naná, hogy a szőnyeg szélére fekszik, szóval ez nem megy máshogy, mint hogy az ember ha macskát akar pl. fotózni, akkor próbál olyan környezetet teremteni, egy vackot, ahová odacsalogatja, amit előbb kipróbál, hogy mi hogy látszik, mikor hogy jár a fény, honnan lehet fotózni, mikor, és aztán mint a pecás, vár méla lesben, hogy a kedves állatka lesszíves odatelepedni, ahová én akarom, és remélhetőleg azt csinálni, amit látni szeretnék. Tudom, ez szinte a lehetetlen kategória. Hát, igen, az állatmodell, az csak látszólag egyszerű, de ha az ember nem talált képet akar csinálni, akkor fel kell a gatyát-szoknyát kötni. (hegyi)

Értem azt, amit Mazsi ír, részint én is hasonló érzések okán szoktam azokat korholni, akiknél úgy érzem, volna értelme jobban ráfeküdni a fotózás hobbira, mert hogy többféle út létezik, amin el lehet érni a célt, de abban minden út közös, hogy ha nagy kihagyások vannak, akkor esélyes a helyben járás. Persze senkit se lehet saját érzései és/vagy akarata ellenében segíteni az útján, ez is igaz, úgyhogy nekem nem marad más, mint a drukkolás, hogy hátha egyszer eljön az az idő, amikor akár Ágnes, akár a többiek közül bárki rájön arra, hogy a kezdeti kilóra le kell fotózni 10 ezer képet unalma után jön az áttörés és a még több munka. Hát, ilyen ez a pop biznisz.    A kép jó, főképp hangulatában, az utómunkát már nem is merem mondani, tényleg érik egy komolyabb utómunka gyakorlat, mert hogy igen kevés hiányzik ahhoz, hogy üssön a kép, némi tónusigazítás és maszkolás itt-ott, szóval ismétlem önmagam, Ágnes, tessék választani egy valami irányt, aztán abban miminum kétnaponta valamit létrehozni, nem a tökéletesség a cél, hanem a gyakorlás. (hegyi)

Ebből az utolsó az, aminél egyedül nem érzem azt, hogy a fotós adhatott volna személyesebb nézőpontot is, ha nem csak leül a padra, hanem picit lejjebb megy, kaphattam volna izgalmasabb látószöget is. Csak hát ezt az utolsót meg meg szokta csinálni, aki arra jár, kevéssé egyedi. Az első ha pontos vagy a geometriában, akkor izgalmas lehetne, a másodiknál esetlen a pad, valahogy ottfelejtődött a képen, de nincs szerepbe hozva, a háttér meg elég unalmas így, a futós kép alakja jó, de egyéb minden esetleges, szóval volna ebben fantázia, ha felteszed a kérdést előre magadnak, mit akarsz elmesélni. Mert az jó, hogy van nálad gép, az is jó, hogy van valami érzet, ami kattintásra bír, de előre kell magaddal a dolgokat tisztázni, hogy akkor most a fuvar mire akar kimenni, a hajnali futóra, a magányos gyalogútra, a híd alatt ránk köszöntő estére, vagy mire. Mert ha ez megvan, akkor az vezetni fogja a kamerád is. (hegyi)

Megint azt mondom, hogy kell valami egyedi, ami elindítja a mesét, egy lovasszekér, egy jegenyesor, egy legelő állatka, valami, amibe kapaszkodhatok - avagy ha nincs, akkor nagyon ne legyen, akkor a hiány legyen, a semmi, nem tudom tehát, mi az, ami jellemző Sárközre, még mindig nem. A tónusaid nagyon élnek, jó nézni, de látni is kéne valamit. (hegyi)

Szeretem ezt a meleg zöldet, és jó az egyszerűsége a képnek, ahogy finoman a kis kapcsoló láncocskára hagyja a figyelmet fókuszálódni, de nem agresszívan, csak épp hogy, érzéssel. Miközben határozott vonalakat látunk (talán a lámpaernyőt picit kellett volna ahhoz mozdítani, hogy ne csak a függőlegesek legyenek meg, hanem a kvázi vízszintes is oké legyen), a meleg tónusok, a finom átmenetek és a króm ezüstfeketéje az, ami a dinamika meleg a nyugalmat is megadja. Szép. (hegyi)

Valahogy ez most nekem nem adja azt az érzetet, hogy ez saját kép lenne, a te kezeidben egy filmkamera van, ha jól látom, ez meg polaroid lenne talán, vagy annak imitációja inkább, persze beugorhattál az ágyba, és jóllehet valóban így történt, de a dolog tervezettsége és átgondolása nem nagyon erős. Ha valódi polaroid, mondhatnánk, hogy akkor nincs mit tenni, ez a képkocka, ez a képhatár, de főleg, ha előtte be kellett állítani az állványon a gépet, ott akkor azért kb sejthető, mit fogunk látni, és most ez a sok belógó épp hogy elkezdődő forma ahhoz nem elég egyedi, hogy indokolt legyen, ahhoz meg túl sematikus, hogy hangulatot adjon. Tágabb, mint egy szubjektív személyes portré, de szűkebb, mint egy enteriőr, valahogy félúton maradtunk. (hegyi)