Szakkör | Page 613 | Látszótér

Buborék

Egy nyári délután. Úgy fújtuk a buborékokat, mint két kisgyerek. :)
A mai korosztálynak nem biztos, hogy az Orwo, az Orwo film, mint olyan mond valamit és nagy viták voltak a 70-es, 80-as években, hogy most Kodakra, Agfára, vagy Orwora filmezünk és valahogyan az Orwos és az Agfás történetekkel mindig volt valamilyen kis bizalmatlanság, mert azok olyan barnásas, vöröses, fakultabb színvilágot adtak még a nyári felvételeknél is. Most pedig itt, amit az Anna elküld nekünk gyermekkor és tulajdonképpen nyár kategóriájában is, fura, hogy ugyanez a szín, ugyanezek a színek, amelyek talán 20-25 évvel ezelőtt nem büszkeségre, hanem szégyenlősségre generáltak bennünket, most valahogy ezt a régi időből táplálkozó romantikát hozzák vissza ezekkel a korabeli, diszkó filmeket idéző kis légbuborékokkal. Valahogy ettől, hogy az arcot kitakarják ezek a buborékok és ilyen kis színes foltok jelennek meg rajtuk, mint egy ilyen gázolaj felület, mindettől, valahogy megmarad a játékossága ennek a képnek és talán ez az a kis cérnaszál, ami kapcsolhatja a gyermekkorhoz az egész képet és nem az, hogy most ezt egy kisgyerekkel, vagy egy gyerekjátékkal oldotta meg az alkotó, hanem összességében, színtónusában, hangulatvilágában hozza valahogy a múltat ez a kép. Én ezt a képet szeretem és háromdisznósnak értékelem. (szőke)
értékelés:

Milyen kicsi a világ

Ez olyan mintha ma kaptam volna egy képet két héttel ezelőtti önmagamtól. Először nem értettem miért fog meg, azután rájöttem. Beleborzongtam. Most is. Olyan volt mint egy mikro regressziós hipnózis. (Feltételezem, hogy ugyanez a kép másnál nem működhet. Azt hiszem, ezt mindenkinek magának kell elkészítenie magának.)

A kép egy előtér-háttér viszonylattal dolgozik, de igazából nekem olyan érzésem van, minthogyha erről a képről valami hiányozna. Megpróbálom megközelíteni és megpróbálom valahogy segíteni, hogy mi az én bajom. Nagyon szeretem ezt a deszka disznóólajtót, vagy valamilyen többször átfestett, de megfakult fafelületet itt a közelben, örülök, hogy éles. Szeretem a háttérben azt az életlen udvart, a fenyőtörzzsel, vagy bármilyen más fával, és a kettő között nem látok semmit, nem történik semmi. Nyilvánvalóan főszereplő a bal alsó sarokban dekomponáltan megjelenő szürkés színű ajtó, fafelület, de azon nem látom a szarvasbogarat, nem látom az üveggolyót, vagy nem látok bármi mást, ami miatt ezt a főszerepet ez az ajtó önmagában megkaphatná. Nekem ez olyan minthogyha egy nagyon jó indítás, egy nagyon jó kezdet megtörtént volna, és az a bizonyos pont az i betűre nem került föl. Tehát én nem tudok azon túl, hogy szeretném elfogadni ezt a képet, nem tudok közelebb kerülni ehhez a szituációhoz. Még akkor sem, hogyha egy hosszú leirat segíti. Úgyhogy én visszaadnám a 16-os lecke gyermekkor házi feladat megoldását az Ákosnak. És tudom azt, hogy ő ezt meg fogja tudni oldani, mert nagyon sok jó képet lehetett tőle mostanában látni. (szőke)

buliturista

mentem volna a Dörögdifeszkóra, "de beütött a ménkű"

Itt egy kollázs képet látunk, ahol az alkotó, vagy a szereplő bőszen egy talán katonai csizmát takarít, tisztít és közben, mint egy képregényben egy buborék megjelenik a kalapja mellet amiben színes sátrakat látunk. Ez, én úgy gondolom, hogy természetesen hozzáállás kérdése, hogy ezt a fajta vizuális üzenetrendszert az ember elfogadja, vagy sem, mégis inkább onnan közelíteném, hogy Berecz Pistának voltak már olyan fontos képei, olyan fontos üzenetei, amelyeket ő nagyon is mélyen meg tudott oldani és ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy azok nem voltak humorosak. Itt én egy kicsit azt érzem, hogy könnyedén oldotta meg a talp leckét, és én ezt visszautalnám ismétlésre ezt a képet. (szőke)

A klaun

Előlépett a bokorból, találkozott a tekintetünk, exponáltam, aztán eltűnt mint egy látomás.

Az jutott eszembe, amikor először ezt a képet láttam, hogy Vera Chytilovának van egy híres filmje, az Egy faun megkésett délutánja és valahogy ez a kifejezés, a klaun kifejezés így leírva nekem tulajdonképpen ezt a csehes hangulatot, azt a Prágát adja, azt a középkorú személyt, szereplőt ami a Chytilova féle filmben látható. Amiben ugyanúgy a szerelem, a gyermekiség és a felnőttkor és minden más együtt van, és együtt keveredik össze. Ez egy klasszikus portré, ami attól más egy picit, hogy egy felnőtt ember valahol egy vurstliban, vagy valahol egy programon olyan öltözékben, olyan maszkkal, olyan kis eszközökkel van ellátva, amely nyilván valami gyerekprogram keretén belül őt bohócként működteti, minősíti. Bár ha egy kicsit körbelesünk, ugyanilyen csibészes, gyermeki szemekkel ezen a képen, emellett ami egy nagyon fontos része a képnek ugye a bohóc félalakosban, még sok minden más izgalmas dolgot is láthatunk. Például a bohóc kezében látható felfújható fallikus sárga figura ugyanabban a tengelyformában mozog el, mintahogyan a bokor mögött hát enyhén szólva elfáradt rövid hajú úr összevont karral tekint le a saját mellkasára. Az én számomra a kép fájdalma csak az, hogy mindez csak igazából véletlenül fedezhető föl, és nagyon érdekes lett volna egy picit igazítva ezt a kamerát, a kettő párhuzamot egy képre rendezni. Az alvó apukát, vagy nem tudom ki van itt ezen a május elsejei rendezvényen, és a bohócot egy képben rendezem. Most jelen pillanatban a bohóc főszerepet kap, de igazából nem annyira sarkalatos az ő jelenléte, mint talán ott a levelek mögött kicsit összeroskadó, feltételezésem szerint ötven körüli és 100 kilónál nagyobb kék trikós úriember, aki alszik. Mindezeket csak azért próbálom elmondani és azért próbálok belekapaszkodni, mert talán annyi lenne a bátortalan megjegyzésem, hogy lehet, hogy ezekben a dokumentumfotókban érdemes egy picit úgy sasolni, úgy figyelni, ilyenkor ez természetesen egy nagyon nehéz dolog, mert egy fényképésznek borzalmasan oda kell figyelni minden egyes momentumra, hogy abban az adott pillanatban ezt el tudja csípni. Nyilván az az úr, aki ott a háttérben alszik, ott akkor, abban a pillanatban lehet, hogy még fényképezhető volt és lehet, hogy 20 másodperc múlva valami labdacsapódásra fölriadt. Tehát ez az egyik legnehezebb műfaj, amikor az ember riportfotósként dolgozik, sokszoros energiát igényel mint mondjuk egy beállított helyzetben. (szőke)
értékelés:

házi kedvenc?

az állatok nem a barátaim...

Ez a kép azért áll hozzám nagyon közel, mert vélhetőleg talán egy cica, vagy valamilyen állatka látszik ott kint a kertben egy hőszigetelt üvegajtó mögött, miközben ez az ajtó csak félig engedi át magán a fényt és látható a külvilág. Ide a beltérbe is beenged tekinteni bennünket a kamera, láttatva a padlót, talán valamilyen fehér függönyt és egy összezárt női mezítelen lábat vörösre festett körmökkel. És mindezt tükröződve is sejtelmesen mutatja nekünk a valóságra ráapplikálva a tükrön, az üvegfalon keresztül. Ez az a plusz vonalvezetés, ami a házi kedvenc kategóriában a Tímea képét is átemeli mindazon, ahol egyszerűen csak egy lexikális feladatmegoldást látnánk, mert mindettől válik aláírttá, kézjegyezetté ez az egész történet. Ettől kerülünk be abba az oeuvre-be, amely Baráth Tímea történeteit, világát, különleges világát mutatja. Különleges alatt azt értem, hogy az én sejtésem szerint mindannyiótoknak ugyanennyire csodálatos és ugyanennyire izgalmas, és ugyanennyire sokszor drámai az a létezése, amelyről a klasszikus médián keresztül oly keveset tudunk, mert azt a médiát nem ez érdekli, hogy mi hogy élünk, miközben én úgy gondolom, hogy az élet súlya az pontosan ezekben a helyzetekben található meg fényképeken, filmeken, üzeneteken keresztül. Ezt egy nagyon jó képnek tartom. Elsősorban azért, mert az iránya, a gondolati iránya az van rendjén és mivel ez nagyon erőteljes mindenfajta más kérdés, hogy kompozícióban vitatkozgassunk erről a képről, az azért nem biztos, hogy helyénvaló, mert egyértelműen megkap az ember ezen a képen keresztül egy belső történést, egy személyes történést és ez a történés elbírja azt, hogyha pár grammnyi arány elcsúszik egy ilyen képen. (szőke)
értékelés:

A kisfilm nagyon jól választott ötletként a vágy kategóriájára érkezett, ha csak a dohányzást vesszük, mint tulajdonképpen valamilyen vágykeltő eszközt, vagy valamilyen pótlást, vagy egy függőségi viszonyt. Nagyon érdekes a film árnyjáték rendszere, amely egy ilyen kis sziluettes vetített kép és tulajdonképpen az egész eseményben semmi más nem látszik, mint hogy egy személy profilban megpróbál egy teljes cigarettát elszívni úgy, hogy igazából nem hamuz le egyetlenegyszer sem. Az egész film hossza erre az egyre növekvő hamuformára van rászerkesztve. A film vége felé tulajdonképpen már azt nézzük, hogy ez a növekvő és egyre jobban lekanyarodó hamuforma mikor fog lezuhanni és mi fog történni. Ez a fegyverdörrenés tulajdonképpen ebben a történetrendszerben, ugyanakkor valójában egyetlenegy szereplő egyetlenegy cigarettát, tehát egy magányos jelenetet látunk, ahol a narrátor hangja is kinyilatkoztat, de egyedüliként halljuk az ő hangját. Nagyon sok mindenről és megint csak érdekesen és újra azt mondom, hogy kritikusan és ironikusan a közösségről szólva, a dohányzás közösségteremtő erejéről, miközben egyértelműen a kép látványa és a hozzákapcsolódó szöveg is tulajdonképpen azt a fajta magányt erősíti, azt a fajta magányt hangsúlyozza, amiben a dohányzás nagyon sokszor segít. Védekezést, hogyha baj van dohányozhatunk, hogyha várakozni kell dohányozhatunk, ha valamikor nincs mondandónk, de zavarban vagyunk és valamit szeretnénk mégis, hogy történjen, akkor rágyújtunk. Tényleg egyfajta társ, vagy örömszerzési eljárásként lehet erre az egészre tekintenünk. És ez a deklaráció egészen az utolsó pillanatig nagyon szépen, párhuzamosan halad, ahol aztán természetesen a narrátori szöveg ellentétbe fordul és valójában, mégis csak ennek az egésznek a veszélyét erősíti fel. De ez nem egy dohányzást reklámozó, vagy egy dohányzással kapcsolatos filozófiai történet, amit itt látunk, hanem a dohányzás misztériuma, a dohányzás formavilága és a hozzákapcsolódó rituálékon keresztül a magányról szóló történet, amely szerintem, mint etűd 2 perc 55 másodpercben nagyon szépen van megoldva, kellő hosszúságban. Ezt a filmet is én öt disznóra értékelem és nagyon köszönöm. (szőke) értékelés:

A film egy nagy lélegzetű munka. Hosszú, 9 perc 20 másodpercet jelez itt a számítógép, amelynek az első része egy bevezető. Ez a bevezető tulajdonképpen tálalja, felkészíti a nézőt arra a kísérletre, amely egy egészen különleges, abszurd, ha jól tudom valójában ezt a találmányt, ami ugyan itt más technológiával van megoldva, de mégis csak két azonos helyszínen két különböző szerepben lévő ember, de azonos szereplő játéka egy filmen belül. Buster Keaton az a filmalkotó, az önéletrajzi írásaiból tudjuk, aki először a filmtörténetben alkalmazza ezt a fajta játékot. Jelesül ugye a második részben tulajdonképpen egy riportfilmet látunk, amelyben egy riporter és egy riportalany beszélgetnek. A riportalany Pap Árpád. Nagyon jók a választások. Ez egy most, módozatában, mert ezt is értelmezni kell, egy fikciós játékfilm, csak a játékfilm egy dokumentumfilmet próbál témájául választani, a dokumentumfilm sajátosságait, de ez egy ízig-vérig játékfilm. Már csak azért is, mert ugye látjuk azt, hogy azonos a riporter szereplője és a riportalany szereplője. De nagyon jó dramaturgiai választások azok, hogy fekete-fehér filmen belül különböző színű ruhákban vannak, más a gesztusviláguk. Had tegyem hozzá a többiek számára, hogy a színészi munkában azért ez egy nagyon nehéz folyamat úgy válaszolni, úgy időt tartani egyik szereplőként, hogy valamilyenmódon a másik szereplőnek a majdani improvizációi beleférjenek ebbe. Ezt kétféleképpen szokták megoldani. Vagy nagyon kötött és pontos szövegeket, forgatókönyvi szövegeket írnak, vagy pedig nagyon jó belső ritmusérzéknek kell ahhoz lenni, hogy egy ilyen film elkészülhessen. Árpinak a dolgait ismerve biztos, hogy nem nagy létszámú stábbal dolgozik, tehát még jobban fontos azt kiemelni, hogy ezek nagyon komoly agymunkák, amik ugyan amatőr környezetben, amatőr eszközökkel jönnek létre, mégis felvennék a harcot, vagy a versenyt sokkal jobb anyagi háttérrel rendelkező csoportosulásokkal szemben. Ilyen értelemben nagyon tiszteletre méltó amit itt látunk. Rengeteg humor van, rengeteg fricska van ebben a második részében a filmnek. Nagyon szeretem a csöndjeit, nagyon szeretem a kivárásait, a privát, véletlenszerű dolgoknak a megoldásait. Lásd macska, macska jelenlét, kamerán kívüli mozgások, hangok. Ugyanakkor ebben a második részben, mivel játékfilmről beszélünk egy-két szakmai megjegyzést had tegyek hozzá. Egy kétszereplős szembeállított sematikus háttér előtti, mint egy stúdiófelvételszerű képformával dolgozik a film, és ezekbe vagy a jobboldali szereplő, tehát a Pap Árpád riportalany, vagy kevesebbszer, de a riporter szereplő szemoldalából is egy-egy önálló képet is bevág az alkotó. Az nagyon fontos, mivel innentől kezdve játékfilm szabályok szerint kell néznünk ezt az alkotást és tesszük ezt pont azért, vagy teszem ezt pont azért, mert szeretnék segíteni, hogy ezek minél jobban tudjanak működni, hogy természetesen a vágás, az utómunkálatok alatt jelent ez nagyon nagy nehézséget, hogy például a jobboldali szereplő, tehát a Pap Árpád riportalany egyéni megjegyzései, amikor egy bevágott képet látunk, annak a gesztusainak, kezdő gesztusainak, vagy a mozdulatrendszerének nagyon is kell kapcsolódnia, fednie a kettős, folyamatosan megtartott képpel kapcsolatos ugyanannak a szereplőnek a mozgásával. Ezt a klasszikus filmezésben úgy érik el, hogy van egy úgynevezett naplóvezető, vagy „script girl” , vagy scriptes, aki folyamatosan figyel arra, hogy egy játékfilmnél, adott esetben a Bruce Willis hogy húzkodta meg a nyakkendőjét és a következő snittnél, ami odakapcsolódik, mert ezek snittek, akár beállítják ugyanezt a mozdulatot a scriptes segítségével, elhúzzák annyira a ruhát, amennyire ez átalakulhatott, úgynevezett szakmai meghatározással - kapcsolódhasson az egyik snitt a másikhoz. Egy pusztán annyi hiányosság van, vagy pusztán az az egy, amit érdemes lenne evvel a filmmel kapcsolatban megjegyezni, még egyszer mondom, hogy nagyon nehéz ez, főleg akkor, hogyha az alkotó egyedül van és ő maga fotografálja, játssza, vágja ezeket a munkákat, hogy a jobboldali szereplőnél a Pap Árpád riportalanynál, az egyszemélyes bevágásoknál a háttérben látszik talán egy ablak, vagy ajtó, később egy telefon és a gesztusok is, amik rávágódnak a kétalakosra, azok csúsznak, ugrik ez a helyzet. Sokkal kevésbé probléma nekem az, hogy az úgynevezett szendvics, vagy mixelt változatnál, szintén egy másik szakmai kifejezés a fényelés, az, hogy a két külön felvett anyagnak az összeillesztésénél a háttér fényelése az nem azonos, ezért néha, hogy úgy mondjam fény derül a trükkre, hogy középen elvágott osztott két mezőt látunk itt. Például, amikor a riporternek melege van és leveti a kabátját és ekkor abba a vágott képmezőbe belevágódik az ő könyöke és nem lóg át a másik térbe, hiszen az egy valójában is egy másik térben felvett helyzet, hogy ezekre érdemes ügyelni, de én mégis azt mondom a munka nehézsége és nagysága miatt, hogy ez kevésbé zavaró, mint az, hogyha ezeket a bevágásokat, amelyek ugyanannyira fontosak dialógokban, helyzetekben, gesztusokban, ezeket érdemes összevetni az előző képi anyagot visszanézve megkeresni azt a mozgást, amitől rávágható lesz a szereplők közelije. De ettől függetlenül az öt disznó erre a filmre is természetesen megvan és nagyon örülök. (szőke) értékelés:

kislányként

Egy régi videóról kimerevített képet fényképeztem le.

Tulajdonképpen ez a gyermekkor kategóriájába is beérkezhetett volna ez a kis fénykép, amelynél a technikából adódóan lehet érzékelni a kép idejét, régiességét. Tulajdonképpen ez egy talált anyag és mint olyan, a talált anyagok hibáit és esendőségét mutatja. Másrészről a második leckére természetesen ez egy verzió, egy geg, ami fontos és jelzésértékében szükségszerű geg. Remélem, hogy Viktória a későbbiekben majd visszatér a második lecke önportréhoz és elkészíti majd mindezekből a lépésekből azt a sűrítményt, amihez nyilván idő kell. Ettől függetlenül ez a kép mint memento, mint emlék szerethető és ezért az egy disznó megvan erre a képre. (szőke)
értékelés:

Vihar előtt

önportré

Egy klasszikus módon beállított félalakos kompozíciót látunk itt és Tünde előző munkáján is a baloldalról érkező fény az, amivel dolgozik. Talán az is lehet, hogy a műtermi helyzet, amiből egy másik változatot láttunk azonos időpontban, azonos szituációban készült és a tónusvilág, a tónusrendszer ezért hasonló. Ugyanakkor a képkivágás és az elrendezés pedig merőben más. A szintén 70-es években készült Antonioni film, amelynek az a címe, hogy Nagyítás, egy különleges és nagyon izgalmas munka, egy nyomozás hangulatvilágát idézi a kép. Maga a támaszték, ami első szemvillanásra talán nem is lenne érzékelhető, az gondolom, hogy a fényképezőgép, kamera teste, optikavédője, amely mint egy ilyen karosszék széle támasztékként szolgál részben, részben pedig tulajdonképpen furcsa, amorf takaróelemként az emberi test fedetlenségét takarja ki, amelyből csak apró, pici kis apokrif részecske villan át. Talán ennyi a hozzáfűznivaló ehhez a képhez, mert minden tekintetben professzionális az egész beállítás. De ha már eszközként használja a fotós a női test szépségét, a női test fényeit, akkor érdemes lett volna még evvel a kamerastatívval és a fényképezőgéppel picit dolgozni, játszani, hogy a gép aljzata és a statív felületek közötti átlátható tér, amelyen keresztül a mell fényei látszanak még evvel egy picit, hogy úgy mondjam szakmai szempontból lehetett volna trükközni és pusztán ezt a kép miatt mondom, hogy egy labda, egy helyzet feldobódik úgy, hogy igazából ez a kép egészének alkotó eleme és ez talán, ha a kép összes többi szegmensét nézzük és látjuk a tudatosságot, akkor feltételezhető lenne. Ettől függetlenül én úgy gondolom, hogy a kép egészében egy háromdisznós kép és csak drukkolni tudok, hogy Tünde a továbbiakban is hasonló mélységű munkákat küldjön és ez egy háromdisznós kép. (szőke)
értékelés:

Ahogy nézed

úgy látod.

Egyszerű technikai játék az amit itt látunk. Én a számítógéphez nem értek annyira, úgy hallottam, hogy a képet esetleg meg lehet a számítógéppel is fordítani, de ugyanez a 80-as években megoldható volt úgy is, hogy a fényképezőgépet fordítottuk a fejére és ugye ennek az ötletjátéknak a lényege, hogy a valóságot fejjel lefelé mutatva a tükröződő felületekben látszó épület az a talpára áll, viszont minden, ami a valóságban áll a feje tetejére ugrik. Nagyon jó ötletnek tartom ezt és jó az, hogy egy nyilvánvalóan hirtelen meglátott szituáció, dokumentum szituáció hozza ezt a látványt. Tehát, hogy egy taxi, egy fehér színű autó a maga foltjaival a kép tetején uralkodik és így folyamatosan, mintha zuhanni akarna ott vibrál a kép felső régiójában. Tudom, hogy nehezen megoldható ez, hiszen ahhoz megint ugyanúgy kell esnie az esőnek, ugyanannyira kell felhősnek, fénytelinek lennie a külvilágnak, hogy ez az esemény még egyszer megismételhető legyen, de annyi talán az apró kifogás a képpel kapcsolatban, hogy ez a barnás okkeres lakótelepi épület talán jó lenne ha még nagyobb tömegében tudna látszani. De mint ötletet, mint helyzetet én ezt egy nagyon jó képnek gondolom. Természetesen speciális a humora és ez a humor ez amennyire ki lehetett aknázni ebből a helyzetből ez itt megjelenik a képen. Ezt egy jó kis munkának gondolom. Megint azt mondom, hogy jó lenne, ha valamilyen módon ebben még a Mariann, vagy az alkotó szubjektív kézjegye megjelenhetett volna, de a három disznó így is megvan. (szőke)
értékelés:

Biciklitúra

Hát igen, kérem szépen itt tényleg teljes egészében egy riport sorozatot látunk, ahol a kirándulás különböző fázisait, állomásait érzékelhetjük és az alkotó a végén egy szignatúrával, egy kézjeggyel ellátja ezt a sorozatot, ahol megfáradtan egy szalmaboglya mellett beletekint a kamerájában, és mint egy számítógépes szakember, akinek a kis mikrofon rúdja a fülhallgatójára van ragasztva, még ez a barna szalmaszál ki is takarja Bartos Ágnes arcát keresztbe szegve egy másik ilyen boglya szállal. Ezzel azt akartam csak mondani, hogy természetesen ezekkel a képekkel egyedül, darabonként, baj van. Kompozícióban van baj. Hevenyészettek, kattintgatósak. Egészében, mint riport ugyanakkor jól értelmezhetőek, hozzák a történetüket. De véleményem szerint egy jó riport sorozat, akkor igazán egységes hogyha – akár ezekből egy-egy képet kiragadva – azokat önmagukban is tudjuk élvezni, értékelni. Itt jelen pillanatban – természetesen ezek a képek olvashatóak, nézhetőek – de talán az utolsó kép az, ami, hogy úgy mondjam önmagában is hordozza azt az üzenetet, ami az egész képsorozatra érvényes. Bár itt a szalmaszálak elég kaotikusan keresztezik a riportot készítő arcát. Annyi lenne a javaslatom, mert Ági ebben erős, hiszen a televízióadások számára is szokott küldeni különböző riportokat, riporthelyzeteket, ez azt is jelenti, hogy szereti ezeket a fajta munkákat, remélem, hogy mivel ezzel folyamatosan fogunk még foglalkozni, a későbbiekben tudja a hasznosítani a megjegyzésemet, hogy a képeknek önállóan is kell tudni működni. (szőke)
értékelés:

A méhecske és a teleki virág

Tulajdonképpen amilyen címe van ennek a képnek – egyrészt akár egy XIX. századi valamilyen bárói költeménynek is tekinthetnénk ezt - Teleki gróf és Teleki Virág szerelme, akik a Badacsonyban a Szegedi Róza ház mellett találkoztak. Tehát akár még egy ilyen kis történetre gondolhatnánk, minthogy természetesen a teleki virág azt jelzi, ahova gondolom a család lejár és a tavasz kezdetével vagy a nyárral ezek a nagyon jó, izgalmas megfigyelések megtörténhetnek, amely a városi környezetben jóval kevésbé. Azért is szeretem ezt a képet, mert ugyanúgy, ha ez a házi kedvenc kategóriában érkezne meg, tehát Lajos, a légy vagy hasonló címmel, ugyanúgy működhetnének. Tényleg bizonytalanul mondom, ez nem méhecske szerintem, hanem egy ilyen nagy zizzgésű légynek tűnik nekem ez. Állattartó helyeken is sokszor van ilyen, más színű a háta. De ezt majd a Gyufa megmondja, hogy a főszereplő az méhecske vagy légy, de nem is ez a lényeges, hanem az a mikrokörnyezet amiben ezek a finom kis szálacskák a virág körül és maga ez a kis röpködő szerkezet együtt van. Ez egy nagyon jó kis anziksz, vagy nagyon jó kis mozaik szem, és mint ilyenben tartja magát ehhez a kategóriához ez a kép. Talán, ha egy pici Viktória benne lenne, hiszen ez a teleki virág, a Viktóriáék telkéről való virág, a Viktória álombirodalmából egy kis szelet, tehát ha ő egy picit jobban bele lenne szerkesztve, talán még erősebb lenne ez a kép. (szőke)
értékelés:

részletem

Gondoltam, küldök még egy képet az első leckéhez, csak úgy...

Nagyon meglepő az, hogy valaki – én nem ismerem a Tündét, nem tudom, hogy milyen előélete van, hogy hol dolgozott – második képként, még ha ide az első házi feladatra küldi is be, ilyen fajta fény jelekkel, fény nyelvvel dolgozik és látszólagosan könnyedén és egyszerűen küld be mondatokat. Mondatokat magáról, a gondolatairól, a táncról, a ritmusról, a zenéről. Tulajdonképpen van is egy kis félelmem, mert úgy érzem, hogy a Tünde nem kezdő, nem itt kezdett el nekünk bemutatkozni és beszélni a kép nyelvén - persze ez nem baj. Több nyelven beszél ő, több nyelvhez ért, és ezért tud ilyen parányi, látszólag jelentéktelen apróságokkal fontos és izgalmas hangokat küldeni felénk. Azokat a hangokat, hogy „Halló, itt vagyok, jelentkezem!”. Az egyik ilyen kis árulkodó ritmus, az a lábujjak viszonyain ahogyan tónusértékben megmaradnak ebben a szürke világban, a részlet nélküli sötét háttérből szinte csak éppen hogy érzékelhetőek, a padló tükröződésén éppen hogy csak duplázódnak, de mindez azzal a hajszálvékony kis élfénnyel a láb szélén, ahol a térd és a comb megkap egy erőteljes megvilágítást az odahelyezett karral, nagyon izgalmas szoborszerű formává válik mindez. Talán egyetlenegy kérdésem van, hogy a kar fölső felülete a váll környékén, ahol ez az egész fény-vers halad tovább, az egy kicsit úgy vágódik le, hogy nem sikerült megtalálni azt a teljes befejezettséget, ami kép alsó mezejében ritmikailag meg van. Nagyon remélem, hogy Novák Tünde, attól függetlenül, hogy több hónapon keresztül – ha jól látom ezt július 20-án küldte be ezt az alkotást –, mert most már az augusztust is befejezettnek tekinthetjük, nem hallott rólunk, hogy nem adja fel és ugyanilyen izgalmas és szép üzeneteket küld a többieknek is, és hogy el fog indulni itt egy kommunikáció. Én ezt a képet nagyon szeretem. (szőke)
értékelés:

Maros

Jó a felvetés, Ági lába, Ági szandija és a forrás kiömlés, de valahogy minden egy kicsit tényleg útiképes, kicsit rendezetlen. A szandinak lemarad egy kis sarka, az Ági combja csak egy picit látszik, pedig azért jó lenne ott az a kis tér, az a kiömlő kaphatna egy kis reflexet, mert gyönyörű az, ahogy a víz jelen van a természeti képben és egy pici kis csillogás nagyon jó lenne oda. Iszonyatosan jó a képriport megválasztása innen a szandál szemszögéből, de egy kicsit kattintódott el ez a fényképezőgép. És azt szeretném csak mondani, hogyha komolyan vesszük a feladatainkat, akkor ezek az ún. úti képek ugyanolyan alázatot, koncentrációt igényelnek, hiszen megéri, mert jó ami itt történt, minthogyha egy modellt, vagy egy csoportos beállítást vagy egy épített környezetet szeretnénk ábrázolni. Tehát a tizennyolcas lecke nyár kép számomra nagyon fontos, mert az irány, amiből letapogatást végez Bartos Ágnes, nagyon jó, csak egy picit több önfegyelem kellene. (szőke)
értékelés: