Tamás, néha vannak dolgok, amiket nem értek, ezeket meg szoktam kérdezni, és most is így kell tegyek, mert az nem megoldás, ha nézek ki a fejemből bután. Egyrészt a barnítás szerepét lenne jó értenem, hogy mi az, ami miatt ezt választottad. Ennél is fontosabb az, hogy mi az oka annak, hogy ennyire szűkösre van főleg a kép alja vágva, vagyis hogy ennyire megfosztod a modellt a súlypontjától. A macska szép darab lenne, és értem is azt, miért kedves vagy miért kerül képre, a háttér is tetszik és jól osztja a teret, de valahogy a többi nem egészen érthető, miért így történik. Segíts. (hegyi)

Olyan, mintha mindig a technikába akadnék bele, de hát nem tehetek róla, ha a technikával nincs minden rendben, az számomra az értelmezést is szűkítheti. Az jó, ami formailag megjelenik, bravúros meglátás. A kinti világ is jól mutatkozik. A belső, az itteni, az viszont nagyon be van csukódva, egy fokkal előrébb hoznám, mert akkor elindulhatna az, ami a haiku lényege is, tehát akkor működne jobban, ha az előtér "cső" része is több információt adna, mert akkor a kint-bent viszonylatában egyformán tudnám érdekesnek és szemlélődére alkalmasnak látni, tehát keresném a hitet kinn és látnám a hitet benn, vagy a konkrétat kinn és az elvontat benn. (hegyi)

Kedvelem ezt a képet a hangulata miatt, amit észrevettél, jók a ritmusok és a szereplők is, mint egy filmforgatás. Az az egy pici problémám van, hogy egy kis fátyol ezen is van, érdemes fekete-fehérre alakítás után amikor már minden megvan, újra ellenőrizni a "level" görbét és ha szükséges, behúzni az alját és tetejét, hogy legyen fekete és legyen fehér is, ízlésnek megfelelően, de ha nagyon hiányzik akár az alja, akár a teteje, akkor vagy fátyolos lesz vagy szürke. (hegyi)

Jók ezek az utazós hangulatok, de két dologra felhívnám a figyelmed. Az egyik, hogy valami személyes jelenlét érzékeltetés nem ártana. Mert az oké, hogy autóban vagyunk, az is, hogy egy kamionparkolóban, de ilyenből van sok az utak mentén, és az a fényképész dolga, hogy egyéniesítse a történetet, azaz valami legyen, ami miatt én, mint néző beleszeressek, akarjam nézni és időzni vele. A másik, hogy a rádió ha sötét minden más, elvonja a figyelmet, tehát vagy minden műszernek mennie kéne, vagy a rádiót is kikapcsoltam volna, mivel nincs információértéke, csak egy zöldes téglalap. (hegyi)

Öröm látni, ha valaki kihívásokat keres magának, akár technikában, akár tartalomban, sőt, azt kell mondjam, hogy teljesen logikus és helyénvaló, ha valaki előbb a technikai, formai dolgokkal ismerkedik, hiszen csak ennek az ismeretnek a birtokában lehet elkezdeni majd azon gondolkodni, hogy adott eszköz mire alkalmas és mit lehet vele kifejezni. Itt van például a hosszú expozíció. Fontos, mert a befagyás ellen dolgozik, a mozgás élménye egyben azt is eredményezi, hogy úgymond időbeni mélysége lesz a képnek. Balla Demeter a portréi közül a Pilinszkyt ábrázoló képnél alkalmazta ezt a technikát, miközben a modell is mozgott, ő is mozgott vele együtt és ez egy különös térélménnyé állt össze. Tehát amit a kommentben ír Éva a szerencsefaktorról, az csak gyakorlás kérdése, persze nyilván a stabil állványos képekhez képest valóban több szerep jut a véletlennek, de úgy gondolom, hogy ez fontos pluszt is adhat. Ami ezt a képet illeti, inkább a szédülés élménye az erősebb, mint az őrjöngésé, a tanulmány jó, a későbbiekben ha ezt eleget gyakorlod és érzed majd, hogy mekkora mozgás az elegendő, jó lehet ezt áttenni más területekre is, portréra, csendéletre, akár enteriőrre is. Bátorítalak, hogy kísérletezz! (hegyi)

Jók a színek, a fényjátékok, tulajdonképpen a férfi arca is karakteres, van jelenléte, de az a problémám, hogy nem tudom felvenni a történet szálát, nem tudom mihez kötni, mert nem tudom, mi történik, hol, miért. Ahhoz, hogy ez egy formai és megvilágítási ügy legyen, túl szoció, túl erős a jelenlét, viszont ahhoz, hogy ez a jelenlét tényleg közöljön valamit, bár megvan a kellő mennyiségű tér, de az azon túl, hogy egy rács mögötti ablak, nem tudom, mit üzen. Szeretetotthon, vagy menza, vagy egy lakás, vagy iroda, nem tudom, és így a férfival se tudok azon túl azonosulni, hogy keresem a sorsát az arcán, na de ahhoz, hogy portré legyen, túl sok a képelem, túl tágas, fényes és játékos. Egyszerűbben, ez így egy ellentmondásos kép, de ezt az ellentmondást, ami nem lenne baj, nem oldja fel semmi. Ilyenkor szokott az jönni, hogy ez egy elkapott pillanat, ami gyakorlatban nem baj és nem érdem, csak egy probléma, amit meg kell oldani, vagy azzal, hogy közelebb megyek (avagy más objektívet választok), vagy hogy úgy komponálok, hogy érthetőbb legyen a helyzet. (hegyi)

Érdekes ez a hátulról fotózás, értem az okát, hisz a nap így adja ki a formákat, és mivel nem ismerem a helyet, így elfogadom, hogy más napszakban ezt lehet, hogy nem lehet jól megfotózni, nem tudom. Ugyanakkor azt mondom, hogy nem érzem az indokát annak, hogy miért van ez skurcban ábrázolva, mert így épp ezt a fény és formai játékot gyengíti a perspektíva ügy, miközben én itt most szívesen lemondanék a térélményről, mert mellékes, viszont a formaiság fontos lenne, hogy erősebben hathasson. És itt is, most is mondom, hogy lejjebbről jobb lenne, nem kell nekünk ennyi sír fölött ellátnunk. (hegyi)