Az a helyzet Feri, hogy most két céltábla közé lőttél. Az egyik lenne a kis állatkák megmutatása, valóban érdekes és szép is lehet, ahogy ebben a fényben ők keresgetik az élelmet, de most mintegy mellékesen le vannak zuhanva a kép aljára, és bevallom, elsőre úgy tűntek, mint valami kukoricaszár maradéka, vagy más növényi torzsa, szóval időbe tellett, mire felfogtam. A másik a táj, de ahhoz meg nagyon le vagyunk fordulva a képben, kevés az ég, sok a mező, tehát ott csúszik el a kép, hogy nem lett eldöntve, hogy mi az, ami ebből téged igazán érdekel, hogy elég közel tudunk-e menni (vagy telével közel hozni) az állatkákhoz, vagy be kell fogni az egészet, de akkor elég jelentősek maradnak-e amiatt, hogy színben nincs nagy eltérés az állatok és a háttér között, hát, én azt gondolom, hogy ezek azok a pillanatok, amiket az ember fejben elrak, de akkor és ott nem megoldhatóak. (hegyi)

Valamit nagyon megtaláltál itt, mert alapvetően a csukott szem a fotós álmoskönyv szerint nem szokott jót jelezni, hiszen nincs kontaktus a nézővel, nem lehet tudni, alszik, vagy halott, de itt most ez nagyon jól működik, sőt, hordozza azt a feszültséget, ami a thriller sajátja, hogy várom is, hogy kinyissa a szemét, de félem is, hogy mi lesz, ha kinyitja. Talán a haj az, ami segít ebben, hogy ne értse az ember félre az üzenetet, szóval jó a dinamika, és az is jó, hogy hagytad a széleken visszafordulni a tónusrendet, mert hogy ad neki térbeliséget. Egy dolog, talán egy fényértékkel az én szememnek ez most sötétebb a kelleténél, mert így most a részletek szinte az érzékelés határán maradnak a hajban, az arc is messze van ettől, szóval lehet, hogy jót tenne neki egy pici kontrasztemeléssel együttes világosítás. De csak egy pici. (hegyi)

Az van, hogy a leirataid pontosak, hangulatosak, de ezek nem kerülnek a képre. Ez a kép nem csendélet, olvasd el a leckeleírást, és ott találsz egy hangfile-t is Balla Demetertől, aki elmondja, mi a csendéletnél a fontos. Szóval a történet benned megvan, de ezt a kép készítése előtt magadnak el kell mondjad, mint egy leckét, hogy délután ebédlő, szőlő, olvasás, könyv, mert ez segít, hogy a hangulathoz mik az alap kellékek. Attól, hogy kapunk egy alulról fotózott szőlőt, a dolog még nem lesz kép, mert nincs az az egyéniesítése meg, ami a szövegedben benne van. (hegyi)

Az jó, hogy lementél a kamerával a cipő szintjére, segít azon, hogy a cipőre tudjunk koncentrálni, a környezet a polccal is jó, de sok olyan elem van a képen még, ami a kompozíciót gyengíti. A legjobban a másik cipő. Most akkor kit is várunk mi nagy magányunkban, ha ott a másik cipő? Ráadásul egy randa edzőcsuka. Aztán a széleken mindenütt bekapcsolódnak képelemek, ajtórészlet, folyosórész, ez meg az, szóval ezek mind ellene dolgoznak, a komolyan vehetőségét csökkentik. (hegyi)

A helyzet hasonló az előző képedhez, itt is azt érzem - itt most a jobb oldalon - hogy formailag elengeded a kontrollt, itt az épület felett és a kép alján beugró feketék azok, amik miatt nem tud a dolog a maga teljességében szerepelni, mert állandóan arra érzek késztetést, hogy azt nézzem, miközben az érdekesség az ágak játéka a fénnyel. Talán ha van mód ezt ismételni úgy, hogy előremégy még a kamerával, akkor kevésbé skurcból ez a probléma megoldódna. (hegyi)

Érdekes kérdés ez a rátalálás, elgondolkodtam rajta, hogy hogyan is lehet ez, hogy az ember képeket talál, vagy a képek találják meg őt, és hogy ami egy valakinek találat, az más mellett elmegy, hogy mi lehet a varázslat lényege és azt hiszem, hogy ebben lehet nagy szerepe annak, hogy az ember rááll egy-egy témára, feladatra, mert az szerintem úgymond "érzékenyíti" a látásmódját és elkezd arra a srófra járni az agya. Persze ezt sem lehet az örökkévalóságig csinálni, vagyis hát, lehet, csak annak az eredménye az lehet, hogy mástól olyan szinten fordul el, hogy vékonyodik a mezsgye, amin jár. Most legyünk okosak...
   A kép jó. A színei, a fátyol, a metaforája címmel is, anélkül is működik, ami jó dolog, talán egy hajszálnyit a feliratra még adtam volna, mert ha már emiatt be kell alul kapcsolni új formákat, akkor a betűk alja is beleférhet, szóval ennyi amit esetleg máshogy képzelnék, de a dolog működik így is, hatása elvitathatatlan. (hegyi)

Jó ez a kameratartás, megadja azt az érzetet, ami a tüköraknás gépek jellemzője volt, és hát lássuk be, ez nem csak arról szól, hogy máshogy fogjuk a gépet, hanem arról is, hogy teljesen más a kép atmoszférája is attól, ha a masina nem fejmagasságban, hanem hasnál van, ezen kívül az is jellemzője ennek a módinak, hogy megmarad a szemkontaktus lehetősége a modell és a gépkezelő között. Ezt az úgymond Leica stílus felülírta, én nem tudok olyan kisfilmes gépről, ami gyakorlatban alkalmazta volna a tüköraknát, filmes masináknál a roll volt alkalmas erre, nagy előd a Rolleiflex.
   A képre azt tudom mondani, hogy izgalmas az a világ, ami Ágnesnek, mint Alice tükörországa megnyílik itt most, talán alul lehetne vágni valamennyit, de igazán ez sem lényeges, bár az valós, hogy ha a sallangot leszedjük, mindig segítünk a koncentrációban. Azt gondolom, hogy érdemes lenne, hogy foglalkozz ezzel, és én tudom, hogy az amatőr világ sokszor olyan, mint egy virágos rét, ahol a kankalintól a büdöskéig minden ott van, de talán érdemes lenne egy témakört kiszemelni, és arra komolyabb erőforrásokat aktivizálni, egy picivel több időt, mert ha vetésforgóban bele-belekapunk dolgokba, akkor bár az örömünk megvan abban, hogy nem unjuk meg a dolgot, de mire újra felkapunk egy régebbi témát, az ottani tapasztalás már a múlté. Tudom, ezzel nem vagyok nagyon népszerű, nem is szokás megfogadni, de azért én elmondom, mert nem adom fel a reményét annak, hátha valaki kipróbálja. Szóval összefoglalva ez is jó találat, ahogy a láncos is, ki tudja, melyik lenne az, amit csinálnod kell, mind más és más, én valami mellett letenném a voksom. Ez persze nem csak Ágnesre igaz, aki már túljut a bekapcsolás problematikáján és kezére áll a kamera, ott érdemes elgondolkodni talán ezen. (hegyi)