Ez nagyon finom, szinte hallani a pergő dér ciripelő hangját, nagyon jól bánsz a tónusokkal, kiváló a kép, falra való. Az más kérdés, hogy nem vagyok 100%-ban meggyőződve arról, hogy négyzetesben hagynám-e, barátságosabb, ha fentről valamennyit vágok, de el tudom fogadni négyzetesnek is, nem központi kérdés, ez így jó és azt kell mondjam, hogy méltó évzárás. (hegyi)

Régi élményt hoz vissza ez a kép, gyerekkorom története, hogy szalad a kép a mamánál a tévén, ütni kell a tetejét, hogy megálljon. De valahogy a színélmény visz el mindent, nem tudok belekapaszkodni a formákba, így nehezen tudok mit mondani, zavarban vagyok. Értem, hogy miért tetszik neked, de ez most számomra néző számára megmarad a fotós játékának, valahogy nem tudok belekapaszkodni? (hegyi)

Különös öröm, ha valaki hosszabb idő után visszatér hozzánk, a közösségünkbe és az még nagyobb öröm, ha azt látni, hogy az idő a gondolati viszonyokat is összerendezte. Itt ennél a képnél azt látom, hogy előrelépés történt, a hangulat átjön, szerethető, úgyhogy üdv újra a fedélzeten és várjuk a folytatást, jelenlétet! (hegyi)

A képre írt szövegekkel kapcsolatban elmondtam már a véleményem, nem részletezem, ronda. A kép hangulata rendben van, tükrözi, passzol ahhoz, amit a szobrok képviselnek. Jó a térábrázolás is, de amivel kell még foglalkozni, az az, hogy mi történik a kép hátterében. Annak önállóan is kell működnie, mert az áttörések, az ágak folthatásai csak díszítések, és ha a háttér nincs kitalálva pontosan, azaz ha az ágak miatt kell lemondani a kompozícióról, akkor a dolog nem működik igazán. Itt most a szobrok nagyon le vannak komponálva az alapvonalhoz, balra húznak, jobb oldalon így olyan tér képződik, ami nincs megtöltve formailag. Erre később majd érdemes figyelni. (hegyi)

Ha nem csal a szemem, ez egy teleobjektívvel távolról készült kép, amit én az emberábrázolás szociografikus megközelítése esetében nem tartok jónak, mert szerintem fontos, hogy valami közünk legyen ahhoz, akit bemutatunk, távolról nincs kapcsolat még akkor sem, ha kivárjuk, amíg a gyanútlan alany belepillant a kamerába és akkorra időzítjük az exponálást. Ha közel mégy, érdeklődő vagy és befogadó, akkor egy hajléktalan is el fog fogadni idővel, ha érzi, hogy nem eszköz, hanem alany, hogy tényleg érdekel a sorsa, akkor meg fog nyílni előtted. Nem véletlen, hogy Capa vagy Bresson hitvallásában nagy szerepe van a távolságnak a fényképész és a modell között, és ennek az a szerepe, hogy te mint fotós a közlés csatornája vagy, tehát a néző általad kerül bele a szituációba. A street photography, vagy utcafotó nem könnyű kenyér még akkor sem, ha általa a szociográfiának is egyfajta reneszánsza van, de ehhez türelem és idő kell, máshogy nem megy. Henri Cartier-Bresson Leica gépén 50-es objektív volt, és én is azt javasolnám, hogy ha utcát mégy fotózni, ilyet használj (ez a filmes méret, DX-ben ez kb 35 mm-es objektívet jelent), ennek van a legtermészetesebben ható atmoszférája, és nem utolsó sorban ahhoz, hogy embert is tudj vele, közel kell menni! Megvan hozzá az érzékenységed, és a gyakorlat a rutint, bátorságot is meg fogja hozni és a te rezonálásod erre szerintem alkalmassá tesz, csak kérlek, menj közel! (hegyi)

Én ezt egy nagyon fontos megfigyelésnek tartom, fontos tanulmánynak, mert számomra különös jelentéssel bír a tér ábrázolása a fotó kétdimenziós világában. Az nagyon érdekes, ahogy az ágakból egyfajta mozaikszerű világ jön létre, a töredezettsége jól rímel az óriáskerékre, ami viszont lehetne közelebb a kép szempontjából. Nyilván ez az elvárás csak elvi, hisz nem megoldható a mozgatása, de fontos az ilyen tanulmányokat utólag pontosan kielemezni, félretéve a helyzet adta érzelmi pluszt, hogy mi az, amit formailag látunk, hogy legközelebb, amikor újra elénk kerül egy ilyesmi szituáció, akkor már felkészültek legyünk. (hegyi)