Nem tudom, hol készült a kép, mert miközben azt kell mondjam, hogy a megfigyelés jó, és István útján ez egy kiemelkedő kép, ezért megvan a három csillag, de azt is mondom, hogy ha nem nagy dolog oda visszamenni, akkor érdemes lenne elgondolkodni egy ismétlésen is. Ugyanis adná magát a helyzet, hogy valami térjátékot játszhassunk ezzel a valóban szürreális helyzettel, hogy a téglafalra a sáros utcát egy falfestő továbbgondolta, adná magát, hogy akár egy kis gyerekkerékpárral, akár más sztorival - ezt Istvánnak kell megszülnie - belemásszunk ebbe a képbe, fokozzuk a játékot, ne csak dokumentáljunk, hanem szervezzünk köré történetet is. Sőt, akár képsor is lehetne, falusiakkal, városiakkal, látogatókkal és bennszülöttekkel - ehhez egy picit tágabbra kéne venni a képkivágást is. De jó a megfigyelés, korrekt a kép, csak bátrabbnak kell lenni, elindítani a mesét, tudom, hogy benne van a fejedben István, csak fel kell vállalni, hogy az ember picit őrült. (hegyi)
értékelés:

István jó környezetben jó helyzetet figyelt meg, kirándulás közben gondolom lemaradt a családtól és ez adta azt a szituációt, ami ezen a valóban szép, kemény és töredezett úton az idős emberpárral, akik a domb tetején járnak, szép párhuzam, jól érthető üzenet. Annyit tennék hozzá, hogy a kép tárgyias, dokumentarista jellegét csökkentené, ha István leguggol, és a földhöz közelebb kerülve, a rögöket, ágakat ezáltal nagyobbnak ábrázolva keres exponálási pontot, mert most, fejmagasságból exponálva ez perspektivikusan kevéssé koncentrált, sok a zavaró elem. Ha a földhöz közelebb kerül a gép, akkor még egyértelműbb az üzenet, még feszesebb a kompozíció, akkor tényleg csak az út és a két ember lesz a szereplő. Ha pár lépéssel korábban exponál, ha a két szereplő ott jár, ahol az úton az utolsó nagy kő van, akkor az ő méretük összehasonlítható marad, nem kell kutatni a szereplők után. A leckebesorolást nem tartom nagyon erősnek, ez többről mesél, mint hogy itt a tavasz, vagy a nyár. (hegyi)
értékelés:

nézem, a tablóképen
neved mellett nincs jel,
élsz valahol, úgy lehet,
míg az én nevemnél
láthatatlan a kereszt,

a sors a kezünket
egymásba fonta,
s felelőtlen szülőként
két éretlen gyermekét,
védtelen magárahagyta,

vagy negyven év telt így
- súlyos idő - nincs bíró,
ki itélne már felettünk,
nincs felelős tettünkért,
melyet el sem követtünk,

de milyen büntetés
lehetne annál nagyobb,
mint amelynek terhe
negyven évig nyom
és sohasem évül el,

talán ha ismét látlak
és fogadod szemembe,
hogy megváltoztál, tudom
hazudsz, de csalóként
könnyebben szeretlek.

..

Ha már kulcslyuk lettem itt, és amúgy is szeretek kíváncsiskodni bekukkantottam Hozzátok!
Hát erre a képre nem mondhatja senki, hogy íróasztalból elővett régiség, üdv a Látszótéren, jó belépő ez! Nem csak azért, mert van humora, hanem mert akarva-akaratlan a fényképezés alap problematikáját is hordozza, a kukucskálást, a meglesést, a voyeur szerepét. Hajrá, várjuk a folytatást! (hegyi)
értékelés:    

Hello Tisztelt Megnéző! Most olyat teszek, amit nem szoktam és nem szeretek megtenni. Előre magyarázom a képet, ezt főleg azért hogy segítsem a befogadást és megelőzzem az olyan gondolatok kialakulását aminek a tartalma "öncélú magamutogatás" jelzőt és társait fogalmazná meg! - prologusból ennyit.
   Szóval, hagy éljek egy nálam sokkal okosabb és tapasztaltabb ember szavaival - Müller Péter pennájából: "Ez a két Ős-szerepünk. Nő és férfi. Mindenkiben van. Anima és animus - mondja C. G. Jung. Az egyik a "megvalósult", világos, tudatos oldalunk, a másik árnyékban és nem tudatosan, de valójában mindannyian kétneműek vagyunk. Ezt ne úgy képzeld, hogy két félből vagyunk összegyúrva, hanem úgy, hogy az Egy, az isteni Önvalónk, ha megvalósul a polaritás világában, nővé és férfivé osztja szét magát. Az egyik szerepet elvállalja a világ színpadán, a másikat rejtve, főleg álmaiban játssza. Karinthy Frigyes azt írta: "Azt álmodtam, hogy két macska vagyok, és játszottam egymással." Egy nagy humorista így mondta el a teremtés lényegét. (...) Harmonikus lélek az, akiben a jin és a jang egyensúlyban van. Ha mindkét ősminőséget ismerem magamban. S bármikor élni tudok vele. Imádkozni, például, csakis női lelkülettel lehet. Akármilyen "Férfi" vagyok! Az Istennel való kapcsolatomban "nőnek" kell lennem. "Legyen meg a Te akaratod!... Nem az én akaratom - a Tiéd!" Befogadóvá kell lennem. Olyanná kell válnom, mint egy megtermékenyülésre szomjas anyaméh. A meditációban már nem így van. A meditáció kezdő lépése az önmagán uralkodni tudó, erélyes "férfi" akaratával indul. Majd jön a hagyom, hogy "történjen velem, aminek történnie kell" női jin fázisa. És végül eljutunk odáig, hogy sem férfiak, sem nők nem vagyunk már. Ha valaki túlemelkedik a polaritás világán, nincs már "neme". A kettőség az Egybe visszatér. A felébredt ember mindkét nem ura. Bal szeme női szem, jobb szeme férfiszem, de ő maga a homloka közepén lévő Örök Ember egyetlen szemével lát. És önmagára már nem mint férfire vagy nőre gondol. De hogy egy hétköznapi helyzetről beszéljünk: jó párkapcsolatban élni, de még jól szeretkezni is csak olyan férfival lehet, akiben él a női oldal is. Aki gyengéd. Érzékeny. Megérző. Megsejtő. Megértő. Elfogadó." (korrektség kedvéért - az eredeti szöveg megtalálható a life.hu oldalán)
   Tehát, a harmóniámat keresném ebben a képben... Ha elolvastad, köszönöm, szerintem megérte! Remélem nem voltam túl terjengős! Nem akartam lelőni az összes poént, így más tartalma is van, lehet. Úgyhogy kedves 'befogadó', ha már eljutottál idáig az olvasásban szánj rá még pár percet mert kíváncsi vagyok a véleményedre!

Örülök neki, hogy Dávid ilyen hosszú leiratot ad, mert segít megérteni azt, hogy miképp működik az asszociációs hálója, még akkor is, ha szerintem az, amit a leiratban közöl, jóval kevéssé lényeges megközelítés, inkább önvédelem. Mert hát érthető a bizonytalanság akkor, ha azt vesszük, hogy mit szól a világ ahhoz, főleg Magyarországon, ha egy férfi felvállalja a női attitűdöt is, és azt az irányt, ami benne, mint kreatív alkotóerő a nőiségben jelenik meg, és a női attitűdöt abban a formában jeleníti meg, amit most látunk - férfi ugrál női ruhában. Persze a kérdés nem ilyen egyszerű, hiszen az utalás nem csak a kíváncsiságról szól, sőt, legkevésbé arról, hogy milyen lehet női ruhába bújni, jelmezt cserélni (azért ez is benne van), hiszen akármennyire is kétséges táncszakmailag, de mégiscsak egy balett utalást kapunk, a tüllszoknya, az ugrás, sőt, a rózsaszín zokni is, hiszen a táncosok gyakorlás idején szoktak ilyen melegítő zoknikat hordani. Eddig a tárgyias elemzés. A kép hangulata engem egyrészt Jan Saudek világára emlékeztet - ezekez a neveket mellesleg nem azért szoktam említeni az elemzésekben, hogy villogjak vele, mennyi nevet tudok megjegyezni, hanem hogy ti is utánanézzetek adott művész munkáinak - hiszen Saudek az, aki tökélyre vitte a lepusztult gyárak és belső terek magányában készített aktokat, azt az ellentétet, ami a buja, vérbő testábrázolás és a szikár, pusztuló környezet között feszül. Jónak tartom azt is, hogy mindezt nem csak a környezetábrázolásban építi fel Dávid, de egy régebbi lemezes gép hátlapjának fotózása által a beállítóvonalak is belekomponálódnak a képbe. Itt jegyzem meg, hogy ha már ott vannak azok a fránya segédvonalak, akkor nem ártott volna a beállítást úgy megoldani, hogy ne essen hanyatt a gép, és ettől ne forduljon ki a perspektíva, ez engem zavar, mert nem érzem indokát. Természetesen a performansz sok erőt és energiát elvisz, nem lehet könnyű a fényképezésre és az ugrálásra is koncentrálni, de hát ezért szép az önportré műfaja, hogy az ember ki tud gyakorolni helyzeteket, így amikor már modellel dolgozik, tudja, hol a tűréshatár. Visszatérve a képre, azért mondtam, hogy a leirat elfogadható, mint magyarázat, de nekem a képhez nem ad hozzá, mert nekem itt sokkal inkább szó van arról, ahogy az ember minden akadályt leküzdve a saját világába és a környezet kalickájába zárva is kitörni vágyik, csak azért is megmutatja, Nyizsinszkij ugrik, legyőzi a gravitációt és az orosz belvilágot is - szóval nekem ez a kép a szabadságról szól és a kitartásról, mindenek felett és bármilyen áron. Várom a folytatást, ne add alább. Félve mondom, hogy egy korrekt beállítású ismétlést lehet, hogy megérne a kép... (hegyi)
értékelés:    

"az igazság az, hogy olyan keveset tudunk az életről, hogy még azt sem tudjuk, hogy melyik a jó hír és melyik a rossz." /Vonnegut/

A keleti filozófiai rendszer nagy jelentést tulajdonít annak, hogy épp melyik állat éve következik, bevallom nem tudom, most épp melyikben vagyunk, én azt hiszem a kecske évében születtem, de tudom, hogy van disznó éve is, ebben az értelemben a cím és a kép összeállhat rendszerré. Ahogy a magyar néplélek disznó farkával kapcsolatos humoros és babonás gesztusai is fontosak lehetnek, bár ennek ellentmond, hogy nem a malacka alfele lett bemutatva. Tehát mégis a keleti vonalnál maradnék, mint értelmezés. Nem tudom, hogy mondtam-e már Lacinak, ha igen, elnézést, az ismétlés a tudás anyja, szóval a kamera nézőpontjának megválasztása erős jelentéssel bír a képalkotásnál, főleg portré esetén - és itt most egy portrét látunk. Jelentése van annak, hogy szemből, felülről vagy alsó gépállásból fotózunk, mert ez egy viszonyrendszert is kialakít a nézőben, azaz a néző maga kerül egyfajta kommunikációs helyzetbe azáltal, hogy hova tettük a gépet. Most ez a gépállás az esendőséget, a kicsiséget, az egyedüllétet erősíti azzal, hogy fentről lefelé kommunikálunk. Lehet ez a cél, de így most nekem a humoros vonulat ezáltal elillan, sokkal inkább az erősödik bennem, mint nézőben, hogy vajon miért kell szánakoznom a kismalacon? Erre egyelőre a kép nem ad magyarázatot. Vonnegut nagy kedvencem, a szöveg utalása talán mégiscsak a szerencsemalac irányba akar minket lökni, de könyörgöm, a szerencsemalac nem esendő, az vidám! Itt most ezt a szöveg akarja megoldani a kép helyett érzésem szerint. (hegyi)
értékelés:

Lehet, hogy az én áttételező képességemmel van a baj, a nagy hideg vagy az elhúzódó tél az oka, nem tudom, de én itt a rezonanciával nem tudok mit kezdeni, hogy mi rezonál mire. Jó hangulatkép, amit kapunk, érdekes a meglátás, bár itt is azt tudom mondani, hogy távolságtartónak érzem azt, ahonnan a kép készül, tehát a kamera nézőpontja most ahhoz, hogy térképszerű legyen a sok papírszemét, nem elég magas, ahhoz pedig, hogy érzelmileg közelebb kerüljünk, a kamerával is közelebb, azaz lejjebb kellett volna menni. Drága Robert Capa hogy megmondta ezt a közelséggel... (hegyi)
értékelés: