Zoli, a fények kitűnőek, szépen lehet ebben a környezetben dolgozni, tehát ezt mindenképpen tartsd meg. A két kis edény nekem túl hangsúlyos, vagyis olyan helyzet kell, aminél a mintájukhoz találsz párhuzamot, mert így ha csak ők állnak, akkor a minta elviszi a figyelmet. Nem könnyű ezekkel a mintázatokkal lírázni, mert annyira kemények, kopognak, ráadásul elviszik a figyelmet egy nagyon konkrét népies irányba, amit vagy ellenpontozol, vagy aládolgozol. A másik kérdés, hogy mik ezek a magok, és hogyan kapcsolódnak ehhez az egészhez? Nem mondom, hogy sehogy, de most nem érezni, hogy mi akar ennek a jelentése lenni. És még egy kérdés, ez pedig az élességé. Tárgyfotónál inkább elképzelhető a szűk élességi határ, de egy csendéletnél ez zavaró lehet, dörzsölgeti a néző a szemét, hogy ő nem lát jól? Ez persze akkor igaz, ha az élességi sávon kívülre teszel olyan tárgyat, ami jelentéssel kéne hogy bírjon. Szóval a hangulat, a környezet jó, a fények jók, ebben az irányban kéne keresgélni és ismételni. (hegyi)

Szép meleg fények, tónusok, jól passzol az otthon melegéhez, és ez jó ellenpontja a romoknak, az egész lepukkant helyzetnek, de Pista, ez is dől ám, csak szólok, hogy nem ártana ezekre figyelned, mert nem attól leszel avangard és alter, hogy eldőlnek a képeid, szóval az fontos, hogy ne legyen kikezdhető a kép ilyen alap probléma miatt. Jobb oldalon kicsit túlnyitottad a teret, ott egy ujjnyi vágható lenne. (hegyi)
értékelés:

Zoli, ez egy jó tanulmány, de nincs pontosítva, mit szerettél volna mutatni, ilyeténképpen elkapott, vagy elkapkodott pillanat hatása van. A kérdés, hogy a mozdulat izgat, ahogy reped, hasad a dinnye, a hang, az egész szakralitása, vagy pedig az, hogy ez vicces, hogy akár lehet ez egy fegyencfej is, vagy hadd ne asszociáljak meredekebbet. A kettő ugyanis nem ugyanaz. Ha a vicc a fontos, akkor kevesebb mozgás kell és trükközni még, hogy tényleg becsapd a néződ. Ha a dinnye, a vágás, a mozgás, akkor viszont pontosított megfigyelés után kell szervezned azt, hogy mi is történjen. Már tudod, milyen a mozgás, mekkora az ív, hol áll meg, ennek fényében a képkivágást lehet tervezni és az expozíciót is - és ami még fontos: mi legyen a képen és mi ne legyen a képen. Most az asztal (?) feketéje elviszi az egészet balra, nem hagy a vágással törődni, szóval pontatlanok vagyunk, miközben azt kell mondjam, hogy ha magadban letisztázod, mit szeretnél, akkor ez a képre már pikk-pakk fel fog kerülni. Kevés hiányzik, ezért merem visszaadni ismétlésre, mert tudom, hogy meglesz az. (hegyi)

Dóra, ez egy tisztesen megoldott munka, már ami azt illeti, hogy jó helyről fotóztál, nem dől, és amit kell, rá is tettél a képre. Viszont nem mehetek el szó nélkül az utómunka hiánya mellett. Ez a híd zöld. Ha nem is haragos, de nem ennyire bágyadt. A másik, hogy az nem baj, hogy emberek mennek rajta, hisz ez a híd lényege, hogy használják. Az is jó, hogy épp egy vörös pólós ember jött feléd, de hamarabb kellett volna sétatempótól függően akár egy perccel is exponálnod, hogy a két gyalogos tömege érvényes képelem lehessen, ne pedig egy hiba, hogy épp kiszaladnak a képből. Ezekre kérlek figyelj, ha már szereted ezt a hidat és javaslom, hogy ha van módod, fényképezd őt még, meghálálja. (hegyi)
értékelés:

Technikailag 'bánccsa' a szemem Pista az, hogy ennyire hagytad bedőlni ezt a képet, bosszant, mert ez, és az előtérben hagyott dobozok agyonverik az egészet. Pedig volna ebben mit nézni, a kék árnyalatait, gyönyörűek, a furcsa szerkezetet a templom mellett, az egész baljóslatú humorát, de így, sajnos ez javítandó. Részben megoldható ez ollóval is, de a cél az lenne, hogy a helyszínen figyelj jobban. Egy csillag, mert értem, mit akartál... (hegyi)
értékelés:

A gyerekeket ábrázoló képek jószerivel önmagukért valóan általában az esetek nagy többségében azt szeretnék, hogy az ábrázolt porontyot édinek, cukinak láttassák, hogy az utódok iránti ösztöneink szintjén, mint egy közös élményanyag, hívhassanak elő primer érzéseket. Kevés a kivétel, ebben a kategóriában ugyanis a realitás, a valóság ábrázolása, vagy akár a személyiség megrajzolása nem cél, túl nagy falat lenne, ez ad tehát létjogot a tömény gyerekglamournak, a giccsnek. Vera képe üdítő kivétel, mert a gyermeket mint képalkotó elem, mint objekt kezeli, szétcsíkozza az árnyékkal, nekiszorítja ezzel a korlátnak, egyáltalán nem bánik vele elvárhatóan, és azt kell mondjam, hogy végre! Mert persze a gyerek aranyos, édi-bédi és cuki, de lássuk be, hogy mindemellett nyűgös, hisztis és láb alatt van, és ezt ritkán ábrázolják, örökítik meg. Emellett drámai a kép tónusrendje, kemény, és a fentről, hátulról mutatott szereplő ebben a környezetben, ezek között a fényviszonyok között baljóslatúan, sorsszerűen szerepel. Önvallomás ez, saját emlék előhívás, így a gyerek adott helyzetben modellé lesz, minket modellez, saját félelmeink megformálójává lesz. Vajon ha megfordulok, még mindig ott lesz apa és anya? Vajon ha még kicsit nézem a vizet, akkor az a sárkány, akit az előbb láttam feltűnni a bokrok mögött, az nem lesz már ott, ugye? Egyetlen kérdés, hogy azzal, amit látok, mennyiben vagyok párhuzamban azzal, amit Vera mondani szeretett volna? (hegyi)