Hajba kapod

Hajba kapod

Nem tudom teljesen értelmezni, hogy miért van ez a kép elforgatva, miért ebben a formában látjuk. Ugyanis, ha ezt a kompozíciós rendet nézzük, ahogy most áll, akkor balról jobbra haladva a semmiből, a háttérből eljutunk a konkrétság felé, ami ennek a fésűnek a kis tüskéi. Utána megvan ennek az alap része is, ahol a hajak összegyűlnek, de ez most átkerült a jobb oldalra, tehát a ritmus most ebben nem nagyon tud összejönni. Ha elfordulna ez 90 fokkal, akkor lehet, hogy érdekesebb lenne ez a megfigyelés. Abban sem vagyok teljesen biztos, hogy értem, hogy mi ebben a rezonancia, de lehet akár az is, ami ezekkel a kis gyufafejekkel létrejön, hogy van olyan, ami határozottan ácsingózik, és van, ami jobbra-balra elmozdul. Ha ez volt az ötletnek az alapiránya, akkor ezt értem, de akkor még erősebben kellene ezekre a ritmusokra koncentrálni, és minden egyéb sallangot a minimálisra csökkenteni. Visszaadom ezt ismétlésre, átgondolásra, hogy mi, nézők, biztosak lehessünk abban, hogy mit akarsz mutatni. (hegyi)

cím nélkül

cím nélkül

diana próba 2.

Az érdekes, hogy ezt a képet Bara a Víz leckébe küldte, és fontosnak tartom azt is, hogy itt ellentétpárok jönnek létre: a tűz és a víz ellentéte. Most, ha akarom, akkor a vizet a tűzzel is lehet ábrázolni, és itt ezek a színek inkább a tűzről szólnak. Ezekkel a színekkel olyan, mintha valami forróság, valami robbanékony helyzet lenne ábrázolva. Van egy primer kapcsolódási pont is: a szappanbuborék-fújás. Nem vagyok teljesen meggyőzve arról, hogy erre szükség van, ez most lehet, hogy gyengíti az üzenetet. (hegyi)
értékelés:

Fekete kikelet

Fekete kikelet

Egy szép konstrukciót kapunk, a Fény és árnyék leckére én ezt nem tartom annyira evidensnek, de maga a konstrukció jó. Felhívnám a figyelmet a vonalakra, amik a drótokból létrejönnek, az oszlop is érdekes, amit mutat, tehát ezzel a részével nincsen problémám. Ami nekem kicsit kérdéses, az, hogy a tömegelhelyezés hogyan valósul meg. A kép alsó részénél van egy nagy fekete flekk. Ez vagy lehetne még nagyobb, és akkor olyan lenne, mint egy nagy fekete tömegnek a tetején egy keresztforma, egy mementó áll ez a villanyoszlop, vagy pedig legalább egy ujjnyit vágni lehetne ebből, hogy tényleg csak egy vékony bázist adjon ennek az egésznek, amire fölállítjuk ezt a kompozíciót. Most valahol a kettő között vagyunk. (hegyi)
értékelés:

káosz

káosz

Városligeti oszlopok kicsit másképpen. A kép DIANA-val készült:)

Ha jól érzem, ez az 56-os emlékmű elindított egy láncreakciót, aminek én kifejezetten örülök, részben azért, mert a kreativitásotokat teszteli ez a feladat, hogy ki miképpen tudja személyessé formálni ezt az adott tárgyat, másrészt mindenképpen egy tiszteletadás is az alkotónak. Van egy harmadik szempont is, amit ne felejtsünk el: van egy dokumentációjellege is. Akármennyire is elvolt az, amit közlünk, hogy ez a szobor még létezik, lehet, hogy nem sokáig lesz ez így, forr körülöttünk a világ, és sajnos ez a változás nem kíméli a képzőművészetet sem, veszik maguknak a bátorságot az irányítók arra, hogy olyan területeket is felbolygassanak, amikhez szerintem nem túl sok közük van, úgyhogy ez ebből a szempontból is fontos. Jó lenne, ha ez nem egy egyszeri eset lenne, tehát találjunk olyan jól megközelíthető, beazonosítható helyeket a városban, amikről ki-ki a maga nézetét, gondolatát megoszthatja a többiekkel. Ez jó irány, és remélem, hogy nem egy ilyen lánc indul el, hanem ennek lesz folytatása. Ami a képet illeti, nagyon szép ritmusok, tónusok jelennek meg, az Absztrakt leckére tökéletesen jó megfejtés: a színvilága, ez a vöröses, lángoló helyzet, ami itt létrejön. Nagyon érdekes, hogy a felhőkből lesznek füst és lángoszlopok. Ez mind-mind passzol a szobor érzelmi kontextusához. (hegyi)
értékelés:    

T. Dávidnak

T. Dávidnak

Tingecz Dávidnak.

Szeretnék ezen az első leckén egy kicsit pontosítani, tágíthatjuk a leckehatárokat, de ez nem első lecke, hanem második, ugyanis az első lecke Önportré arc nélkül, ezen pedig ott az arcod, még akkor is, ha csak a szemedet látjuk. Maga a válasz nagyon jól érthető, én nagyon örülök, hogy egymással kommunikáltok, az már kevésbé végigvitt dolog, hogy itt nem éles a masina sehol. Ezek között a fényviszonyok között, ami az expozíciónál történt nem tudom pontosan megmondani, hogy az arc maga éles-e, mintha az éles lenne, de nagyobb mélységélességet kellett volna választani ahhoz, hogy éles legyen a teljes képmező, ugyanis ez egy viszonyrendszer a gép és az ember között, és mivel lényegesen nagyobb felületet foglal el a gép, ennek az életlensége zavaró. A másik dolog, hogy vagy kialakítok valamiféle térgeometriát ezzel a kockás ruhával, vagy kihúzom rendesen, de ez a görbülős valami nincs végiggondolva, hogy mit hoz esztétikailag. Alá lett téve, az ötlet nem rossz, van utalás a filmre, mert a film perforációi is hasonlóképpen mutatkoznak meg, de a dolog nem végiggondolt. Mivel a leckebesorolással is van problémám, ez egy egy csillagos kép, átteszem a második leckébe. Annak örülök, hogy Ágnes elkezd újra dolgozni az önportrékkal, az is jó, ha reagálunk egymás munkáira, de akkor ne elégedjünk meg azzal, hogy nekem is van egy ilyen gépem, és akkor ez a kapcsolódási pont, hanem foglalkozzunk azzal is, hogy miben tudunk mások lenni, mint az előd, akire a képére reagálunk, miben tudunk többet mutatni, személyesebbek lenni. A technikai korrektséget tartsuk meg. (hegyi)
értékelés:

PERMUTÁCIÓ PERMUTÁCIÓ PERMUTÁCIÓ

PERMUTÁCIÓ
PERMUTÁCIÓ
PERMUTÁCIÓ

Budapest, 2012.04.15.

Nekem ez az egész olyan, mint egy performance. Két kerekesszékes játékos olyan, mintha kergetőznének. Lehet, hogy ez az előző kép hatása, de olyan, mintha ez valamilyen sportesemény lenne, hogy ki tudja gyorsabban körbekerekezni az épületet. Ez azért érdekes, mert mindezt az érzést erősíti a középső kép, amiben megjelenik egy fiatalember, aki görkorizik, és itt megint arról van szó, hogy Sándor összehasonlítja ezeket a helyzeteket. Ez egy nagyon tudatos döntés, hogy túlmutat azon, ami ennek a geg és a humor része, miközben ez is nagyon erős. Aztán itt van a záró kép, ahol belenéz a kamerába, és olyan, mintha szerepet cserélt volna saját magával. Tudjuk azt, hogy ezek a kerekesszékes helyzetek kapcsolati helyetek is, hogy milyen kapcsolat tud kialakulni a között az ember között aki ezt a széket tolja, vagy akit tolnak. Itt mind a két szerepbe saját magát helyezte el Sándor, miközben a másik játékos az elektromos székkel rója a maga köreit, intézi a dolgait. Szóval én ezt egy nagyon jó dolognak tartom, tényleg olyan, mintha egy tereppálya lenne kialakítva az épületek körül, és egy titkos társaságként minden kedd délután összegyűlnek a kerekesszékesek, és egy pályaversenyt futnak. Én nagyon örülök ennek a vitalitásnak, ami ezekből a képekből nekem sugárzik. Bár van egy helyzet, hogy olykor-olykor erre a székre szükség van, megkönnyíti a közlekedést, biztonságérzetet ad, de mégis benne van ebben az egészben az is, hogy ez nem egy beletörődés ebbe a helyzetbe, hogy akkor a kerekesszék segítségére szorulok, és egész nap ezzel a székkel vagyok elfoglalva, és valamiféle sértett helyzet van, hogy haragszom a világra, hogy én ebbe a székbe kényszerültem, hanem megvan az a kíváncsiság, ami nem csak az alkotó kíváncsisága, hogy hogyan tudja ezt képbe megfogalmazni, hanem az a kíváncsiság, ami magával a szituációval kapcsolatban tesz föl kérdéseket saját magának. Ezt én nagyon fontosnak tartom. (hegyi)
értékelés:    

(Cím Nélkül)

(Cím Nélkül)

XLI. Műszaki Felsőoktatási Sportnapok, 2010. Pécs [(kép, a 2012-es női NB1 bajnoki döntő mérkőzés sorozat figyelem felhívására.. 2. meccs csütörtök, 18 óra)]

Nem egy egyszerű dolog sportot fotózni, és ennél a képnél pontosan látszik, hogy mik azok a problémák, amik felvetődnek. Tudnunk kell ábrázolni, hogy milyen sporteseményről van szó. A nézőnek be kell tudnia viszonylag gyorsan azonosítania, hogy ez kézilabda, kosárlabda, teremfoci, vagy micsoda. Itt, azzal, hogy a kosár ábrázolva van, ezt egyértelművé teszi az alkotó a leirat nélkül is. Az is jó, hogy látszik, hogy ez csapatsport, tehát a mezeken, a mezek tónusainak az ábrázolásán látszik az, hogy itt egy harci helyzet, küzdelem van. Az is egy jó pillanat, amikor ennek az egésznek a nőisége is megjelenik, mert a nők ezekben a sportokban nagyon erősen tudnak harcolni, de a gesztusok megmaradnak női gesztusoknak, tehát az, ahogyan a fekete ruhás hölgy becsukja a szemét, és fél attól, hogy képen lesz törölve véletlenül, ez szerintem egy nagyon jó pillanat. Ami viszont gond és problémája ennek a képnek, az, hogy meg kell figyelni azt, hogy bizonyos mozgások mekkora intenzitással jelennek meg, hogy azok benne maradjanak a képben. Itt most két kéz is amputálódik, ez nem jó, miközben a pillanat megragadása rendben van, de a képkivágás nem lett lekövetve. Azért fontos, hogy ezt így el tudom mondani, mert a sportfotónál a feladat az, hogy belehelyezkedjünk abba a szituációba, ami az adott sportra jellemző. Meg kell ismerni a szabályait ennek a sportnak, hogy tudjuk azt, hogy mikor van esemény, mert egy kívülálló nem tudja azt, hogy mikor futnak lesre, mikor van cserejátékos behívva, hogy mikor miért fütyül a bíró, kik a sztárok az adott csapatban, ezekre mind oda kell figyelni. Ráadásul ezen kívül arra is, hogy ez mekkora intenzitású mozgás. A kosárlabdát, ha valaki ismeri, akkor tudja, hogy ott robbanásszerű sprintek vannak, nagyon gyors akciók és támadások, és ezeket nem könnyű lekövetni kamerával. Szóval minden rendben van, csak szűkre lett véve a dolog. (hegyi)
értékelés:

cím nélkül

cím nélkül

http://latszoter.hu/szakkor/cim-nelkuel-0 kép újragondolása...

Örülök ennek a képnek azért, mert az előző néhány képnél elmondtam azt, hogy mi az a gondolat, amit érzek a portrézásnál akkor, amikor Hannával dolgozik, és ez a kép annyiban mindenképpen továbblépés, hogy nem akar mindenáron a nézőre ráerőltetni egy álláspontot, hanem viszonylag nagy teret hagy arra, hogy én ebben a képi világban megtaláljam a magam kapcsolódási pontjait. A leiratból tudjuk, hogy ez egy előző képnek a továbbgondolása, és ha megnézzük ezt az előző képet, abban mindenképpen igaza van Barának, hogy lényegesen kevesebb eszközzel dolgozik, és ez annyiban jót tesz a képnek, hogy jobban tudunk koncentrálni. Ha az előző képet megnézzük, ott a ruha, az ékszerek, a háttér különböző gyűrődései a fókuszálást nem segítették. itt most viszonylag kevés képi elem van, és az is fontos, hogy a két kép között csak fél év telt el, de lényeges a változás abban, hogy maga a modell a maga nőiségét, a kíváncsiságát, a gyermekkorból a kamaszkorba lépésnek az irányait miképp éli meg. Az előző képen inkább egy kislányt láttunk, aki tulajdonképpen már az első lépést megteszi azzal, hogy a tükör szerepel (azt tudnunk kell, hogy a gyerekeknél ez bizonyos életkor alatt nem annyira központi kérdés), de még csak egy ismerkedési fázis van. Itt, ennél a tükörnél, ami egy lényegesen egyszerűbb tükör, azzal, hogy a hajával játszik, az, ahogy a körme ki van színezve, viszont nincsenek előtérbe hozva az ékszerek, az ajándékba kapott csecsebecsék, letisztultabb az az élményanyag is, amit a modell mutat. Én ennek nagyon örülök, ez egy jó irány. Remélem, hogy Bara ezt a témát nem fogja elengedni, és időről időre kapunk jelentéseket ezekről az állomásokról. (hegyi)
értékelés:    

Dunapart híddal

Dunapart híddal

Tíz képből ragasztva, nagyobban is látható.

Egyszer én is csináltam egy ilyen panoráma fotót, bonyolultabb ez annál, mint ahogy az ember gondolná, hogy simán végigsvenkeli a tájat a fényképezőgéppel, tehát itt a technikára is figyelni kell, az sem árt, ha nagyjából hasonló fényviszonyok között történik az expozíció. Közben persze a felhők jönnek-mennek, a nap fénye változik, úgyhogy erre oda kell figyelni technikailag rendesen, és ez a kép ebből a szempontból jól megoldott. Ami magát a helyszín kiválasztását illeti, nem azt mondom, hogy ez Budapestnek a legszebb része, de ezt is le kell valakinek fotózni, tehát mint dokumentáció, abszolút értem, hogy miért pont ezt gondolta Gábor lefényképezni, pl. Lánchidat fényképezett már elég ember. Van némi hiányérzetem, mert ott van egy nagy vízfelület, amit lehet, hogy érdemes lett volna kihasználni abból a szempontból, hogy azért csak van valami hajóforgalom rajta, akár még vicces is lehetett volna az, hogy egy hajó esetleg többször is szerepel a képen, szóval ezzel a felülettel én valamit kezdtem volna. A tömegelhelyezés szép, jó a megoldás, arról meg nem Gábor tehet, hogy Budapest ennyire egyhangú és unalmas építészetileg. (hegyi)
értékelés:

)|(

)|(

A címadással sosem fogunk egyetérteni Gimével szerintem, úgyhogy én ezt a részét a dolognak föladom. Majd ha a kiállításán a falra kerülnek a képek, akkor kíváncsi leszek, hogy hogyan rakja ezeket ki, és mennyire fogják ezt komolyan venni a nézői. De ez legyen az ő dolga. Amit a képen látunk, az valami férfiportré, festmény lehet, vagy valami régiségbolt kirakata, amiből visszatükröződik egy ablak, nem nagyon találom hozzá a kulcsot, hogy megfejtsem, hogy mi ez, de biztos jó, sokan dicsérik. (hegyi)
értékelés:

Ritmusszekció

Ritmusszekció

Ritmusszekció - a kezdés előtti pillanatok.

Gyönyörű ez a gitár, ez a dobszerelés, nagyon jó a megfigyelés, és a kompozíció is rendben van. Ha én akarnék csinálni valamilyen hangszerboltos ügyet, akkor lehet, hogy ezt a képet tudnám használni. Ilyen szempontból, mint tárgyfotó rendben van. Ezek a kezdés előtti pillanatok, de attól, hogy ennyire arra koncentrál a kompozíció és az alkotó, hogy maga a kompozíció rendben legyen, és minden korrektül látható legyen, ebből pont az érzelmi plusz hiányzik. Ez persze lehet, hogy abból is adódik, hogy Esztert nem biztos, hogy felengedték a színpadra. Nem egy könnyű eset, ember legyen a talpán, aki egy koncerthelyzetben egy ilyen nyugalmas szituációt akár pillanatban, akár kompozícióban ki tud ragadni, de ez most nekem inkább tárgyfotó. Annak jó, de a zenéhez én várnám a zeneiséget is. Megvan a három csillag a tárgyfotóra. (hegyi)
értékelés:

kikelet

kikelet

Néhány képpel ezelőtt elmondtam egy viszonylag sarkosabb véleményt arról, ahogy a Bara az ő modelljével, Hannával dolgozik, hogy sok olyan képet kaptunk már, ahol hasonló ábrázattal, hasonló gesztusokat kapunk. Most itt a dolognak a különbsége a virággal van abban, hogy olyan, mintha egy virágbolt ablakán benézett volna a modell, és ott tükröződik valami. Nekem most így ez zavaros. Ahogy az előző képnél, a vízi helyzetnél a madarakkal pontosan a kompozíció, és annak az izgalmassága mentette meg a képet, attól lett kép, itt ez most kuszaság kompozícióban. Az, hogy mi mit fed, hogy miből mennyi látszik, hogy mi van a fölső és az alsó rétegen ez most olyan esetleges nekem. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy az jó, hogy a te modelledet folyamatosan egy ilyen zord helyzetbe akarod hozni. Ezt már ismerjük, és ha ezt nem tudod fokozni, ha erre nem tudsz rátenni mindig még egy kicsit, akkor egyszer csak elhasználod a modelledet. Pedig ez nem lenne a cél, mert nagyon jól tudtok együtt dolgozni. Kicsit hagyd őt lélegzethez jutni abban, hogy ő mégiscsak egy gyerek, aki nem kötelezően kell mindig összevont szemöldökkel nézze a felnőttek világát. (hegyi)

Szobrok

Szobrok

Azt, hogy mi késztette Istvánt az exponálásra, értem. Van egy kiállítótermi helyzet, egy közösségi tér, ahol szobrokat látunk, és látunk egy fiatalembert, aki egy másik márványkockán ül, valamit figyel, magában elvan, és ez egy jó párhuzam lehetne, de túl sok, amit kapunk. A bizonytalanságot abban érzem, hogy azt kellett volna eldönteni, hogy engem most mi érdekel. Az, hogy mi ennek a kisfiúnak a viszonya ehhez a helyhez és a helyzethez? Mert akkor lényegesen nagyobb teret kellett volna mellette hagyni, és megvárni, amíg valóban egyedül marad abban a térszegletben, tehát a kép bal oldala és alja nagyon szűkre van véve, ott nekem hiányzik az üresség, hogy ténylegesen érezhessem azt, hogy itt valami egyedüllétről, elhagyatottságról van szó, hogy elveszett ebben a nagy térben. A másik irány pedig az, hogy maga a forma izgat engem, ahogy ezek a szobrok ott megjelennek, és ez a kisfiú is olyan, mintha egy kiállítási darab lenne egy posztamensen, ehhez viszont az a nézőpont nem jó, ahonnan István ezt a képet készítette, míg az első helyzethez jó lenne. Itt már túl sok a környezet, és le kellett volna menni a kisfiú szintjére. Ez a kép most mind a kettőről szól, és egyikről sem. Az érzelmi viszonyulás a kérdéses nekem itt is. Azt érzem ennél a képnél is, mint az előzőnél, hogy valami miatt távolságot tartasz a saját érzelmeidtől. Ez az, ami nekem fura, hogy mintha a saját érzelmeidet nem élnéd meg, és ettől a képen lévő érzelmeket, amiket át akarsz adni, mintha egy kordonnal körbehúznád, hogy ne tapogasd őket, ne menj túl közel, ne verd le a szobrot! Ezt az érzést érzem most ennél a képnél is. Ezt a képet ismétlésre nem tudom visszaadni, mert ezt a szituációt nem nagyon lehet előhívni, de az érdekes kérdés, hogy adott helyzetben vajon föl tudod-e magad annyira spannolni érzelmileg, hogy először is számodra eldőljön az, hogy mit akarsz ábrázolni, mert ez ha megvan, akkor már az exponálásra már nem kell gondolnod se, mert az automatikusan a keresődre fog érkezni. Ezt most nem ismétlésre adom vissza, hanem ezzel most nem nagyon tudok mit kezdeni értékelés szempontjából, kellene ezzel foglalkozz, és az első három lecke fontos lenne. (hegyi)