Azon az útvonalon keresgél András, amely a Moholy-féle képzőművészeti irányok kapcsolódásait mutatja, és mutatja térgeometria, fotográfia, építészet, ember kapcsolódásait. Bódy világában is ez fölsejlik a 70-es években és a 80-as évek elején, ugyanakkor, ha esetleg a geometria, a mértani játékok szóba kerülnek itt, egy picit talán a tükröződő formákkal, ritmikailag érdemes lenne még egy picit játszani. Jó az ötlet, kollázs, amely bekerül ebbe a képbe, de ahhoz képest talán a kép jobb fölső sarka, bal alsó résznél a fényképezőgép formája, ezek egy picit nekem hevenyészettnek tűnnek. Ráadásul a perspektivikus gyöngysorok, ezek a gerjedések mind-mind a telefonba elhelyezett fényképezőgép felé tartanak, miközben maga a varázsló, maga a kémikus, a feltaláló az középtájékon, sőt talán a szemét előtérbe helyezve néz ránk, helyezkedik el, tehát szétcsúszik egy kicsit ez az irányított középpontozás, mert valami miatt most a képen egy jelentéktelen tárgy felé kellene hogy irányuljon a tekintetünk. A jelentéktelen tárgyat azért mondom, mert ha az ember nem ismeri ezt az eszközt, nincs ilyen, nem használja, akkor a képről nem felfedezhető, hogy mi ez a fura tárgydarabka, ami belóg a kép alján. Ugyanakkor pedig az alkotó jelenléte és az alkotó tekintete egy másik helyzetbe vonzza a szemünket. És emiatt kétfelé tart az üzenete ennek a képnek. (szőke)
értékelés:

A tavalyi értékelés fényében idén újra megpróbáltam.

Gábor egy évvel ezelőtt már foglalkozott ezzel a témakörrel, a kiállításra ellátogatott anno és készített egy képsorozatot ott, egy képriportot. Most is riport megközelítésben látjuk a kiállítást, a kiállítás eseményeit. És azt rögtön a két csomag, a két anyag tekintetében ki lehet mondani, hogy kompozícióban képenként sokkal sűrítettebben fogalmaz a Gábor. Sokkal pontosabbak a rendszerek a képeken, ugyanakkor az előző, egy évvel ezelőtti munkánál is és azt összehasonlítva a mostani képsorozatnál érzésem szerint kimondható, hogy talán az első kép kivételével azok a képek igazán izgalmasak, ahol ezek a kiállítási tárgyak emberi helyzetekkel bővülnek, mint látvány, szituációba helyeződnek. Ilyenformán tulajdonképpen az első kép is hellyel-közzel ebbe a gondolkodásmódba sorolható, mert itt hungarocell-fej portrékra vannak helyezve a fülhallgatók, bár a háttérben látható egy scratchelő DJ, de nagyon sejtésszerűen. Az egész csokor két vonulatba válogatható szét. Az egyik, ahol kvázi tárgyfotográfiákat, tárgybemutatásokat látunk - ilyen például a hármas kép, ahol egy tangóharmonika formája, billentyűzete, szerkezete látszik, ugyanakkor a hangszer tekintetében a kép vág, metsz, tehát az nem mondható el 100 százalékosan, hogy egy olyan néző számára, aki nem ismeri ennek a hangszernek az apparátusát, ebből a képből kiolvasható lenne. Az egész kép, a hármas kép sötét tónusvilágban tartott és a billentyűzetek csontszínű, fehér rendszere világít ezen a képen. Ugyanakkor, ha a fehér billentyűzet és a sötét felületek párbeszéde lenne a kép elsődleges üzenete, ahhoz pedig túl sok apróság szintén fénytani értéket kap. Feliratok, márkanevek, más apró tárgyak, amelyek lehet, hogy nem pontosan kivehetőek, de tónusértékben jelen vannak. Tehát azt kell, hogy mondjam, hogy klasszikus értelemben nem pontosan, jól elhelyezett tárgyfotó a hármas kép abban a sorozatban, ahol a riport megmutat egy helyszínt, bejár újra egy történetet, és vegyítve emberi helyzeteket és a tárgyak értékes megfigyeléseit, mint például az ötös képnél, ezt sorjázva tárja elénk. Most inkább azt mondanám, hogy amelyek kevésbé erős képek kompozíciós szempontból, hiszen nem kereshetünk benne gyakorló szituációt, például a hatos képben sem, ahol különböző típusú citerákat látunk, nagyon szép formájú hangszereket, hanem itt nyilván a kiállítás gazdagságát erősítve az alkotó ezeket a szép formákat rögzíti felénk. Ahhoz pedig az emberi jelenlét nélküli képek nem igazából erőteljes tárgyfotók. Picit, hogy úgy mondjam könnyedén kezelt beállítások. Így, ha az egész képsorozatot vesszük, akkor akár az is kimondható lenne, hogy egy újabb döntéshozatalt, egy újabb szelektálást kellene az alkotónak létrehozni. Pontosan azért, mert maga a képriport és az, hogy egy év elteltével a Gábor újra foglalkozik evvel a témával, az nagyon fontos. Érzékelhető ez elsősorban azokból a képekből, mint az utolsó, a sorozat utolsó képkockája, ahol a hangszerekhez való emberi viszony jól dokumentálódik. Ugye itt egy zongorázó személyt, talán jazz zenészt látunk, a gesztusait. Ezeket a döntéshozatalokat véleményem szerint azért lenne érdemes meghozni, amikor egy képriport létrejön, mert bármennyire is nehéz kimondani, a kevesebb nagyon sokszor több. Nyilván a bőség zavara az azért komoly kihívás, mert az alkotó és az alkotón keresztül mi is szívesen nézzük ezeket a sokszínű, sok stílusú, hangokkal kapcsolatos bemutatott kiállítási helyzeteket. Azonban az Estiskola és az Estiskolán belüli házi feladatok szempontjából, ha az eddigi szemléletet próbáljuk követni, vagy nézni, akkor mégiscsak azt kell, hogy mondjam, hogy az olyan képek adnak most ebben a csokorban fontos kiindulást, mint például a negyedik kép, ahol kicsit szoció jelleggel is, de látható egy fiatal hölgy. Érzékelhető az arcán a figyelem, az elmélyülés, a viszony ezekkel a hangszerekkel. Ezek a képek többről tudnak szólni. Megnyitják ezeknek a tárgyaknak az amúgy mértani és kicsit rideg világát. Nagyon érdekes lenne, ha ezek a citerák, ahogyan a többi helyszínen is emberi mozgással kelnének életre, vagy pedig azok a képek, ahol formákat mutat be, vagy pedig a kompozíciókon kellett volna változtatni, hiszen a hatos képnél, ahol ezek a különlegesen szép formájú citerák láthatók, ott nyilvánvalóan az a fontos, ahogyan különböző tájegységekhez kapcsolódva a hangszerek formavilága változik. Ezek geometrikus megfigyelések lehetnének, de nem teljesen így, ahogy most a kamera tudósítóként egy picit kipipálja ezeket a helyzeteket. Mivel az egész sorozatot, melyet a Gábor elkészíthetett - érzésem szerint sokkal több kép lehet a tarsolyban - nem láthattuk, én egy újabb sorrendet, egy újabb variációt állítanék fel, szem előtt tartva, hogy azok az erőteljes képek és azok az izgalmas üzenetek ebben a képriportban, még egyszer mondom, ahol emberi helyzeteket látunk. De úgy gondolom, hogy pontosan azért, mert a Gábor visszatér egy témakörhöz, újraértékeli egy év elteltével, három disznó megvan erre a munkára és én a Gábor döntésére bíznám, hogy esetlegesen nekifut-e még egyszer ennek a házi feladatnak a meglévő anyagokból válogatva. (szőke)
értékelés:

Friss sajtot veszünk az Esztenán

csak azt utálom nagyon, mikor keresztről lógva ábrázolják...

Dani képzőművész. Sok képzőművészeti munkáját láttunk már. Ezek a képzőművészeti - akár grafikai, festészeti - megoldások természetesen szimbólumokkal, piktogramokkal, kompozíciókkal foglalkoznak. Minden tekintetben egy színpadi beállítást, egy kreált beállítást látunk. Itt nagyon fontos és nagyon bátor vállalkozás, amit kapunk tőle és én nem tudok teljesen egyetérteni azokkal a kritikai megjegyzésekkel, hogy esetleg a kép szélein, adott esetben a nyílászárók milyen módon, vagy hogyan látszanak be, mert itt az egész teret ha megnézzük a falra helyezett képekkel együtt is borzasztóan erősen uralja a szoció. De a szoció ritmusai mégis egy oltárszerkezetet próbálnak megvalósítani. Tökéletes korlenyomatként a tapétától a villanykapcsolóig az alumínium nyílászáróig a kihajthatós kanapéig minden ott van, ami egy időszakot az emberi alak oltára mögé helyez. Ez egy fuzionált megoldás. Nyilván lehetett volna egy teljesen sematikus színpadi térben elhelyezni ezt a beállítást és ugyanilyen szépen megjelenhetnének az emberi testen a fények. Attól tartom erősnek ezt a képet, hogy a privát, a személyes, az emberi belső világába, ahova a kereskedelmi televíziózás és egyáltalán az a fajta média, amelynek van egy gazdasági háttere, véleményem szerint jó hosszú ideig még nem fog tudni lejutni. Azok a bugyrok, amelyek a mi mindennapjainknak a rejtett járatai, onnan küld egy üzenetet a Dani. Én ezt a képet háromdisznósnak értékelem és nagyon örülök neki. (szőke)
értékelés:

Nagy nehezen elkészültem a harmadik leckével...

Nagyon szeretem ezt a képet. Írja itt a Tünde, hogy nagy nehezen készült el a 3. leckével. Véleményem szerint, ha sokat is küzdött vele érdemes volt, mert nagyon sok minden ott van belőle, a lényéből, a jelenségéből. Jó a kiválasztás evvel az ajtó hátérrel és jó ez a jobboldalról érkező fény, ahova tekint az arc. Mindez a gesztus, a kontraposztból elmozdított támaszkodó, zárt, de mégiscsak várakozó mozdulat felénk, amelyből, ha ez egy mozgókép lenne, a következő pillanatban nyilván egy pillanatra a Tünde ránk nézne. Ez egy abszolút filmes és abszolút költői megfogalmazás, amelyben szinte minden patikamérleg pontossággal el van helyezve. Csak egy példát erre, hogy mennyire részlet gazdag a története a képnek. A női lábak, lábujjak, ahogyan szinte a 60-as években bármikor használható lenne ez a kép a pici kis fehérpöttyös ruhában, a haj formájában, minden hozza a 60-as, 70-es éveket. És akkor ott van egy lázadó, egy kihívó, egy érzelemmel teli meztelen láb, amelyek ugyan összeszorítódnak, de a hideg csempéken ott áll valaki, ahol még minden szépen és pontosan van megszerkesztve ezen a képen, furcsamód mintha kiugrott volna egy szobából, ott van mezítlábasan. Ezt azért szerettem volna ezt egy kicsit zavarosabban hozzáfűzni, mert ha a házi feladatot nézzük, a házi feladat üzenetét, pontosan az a jó, hogy a maga nyelvén a Tünde mindenről mesél, ami hozzá tartozik, vagy róla tudható az ő határain belül, amit megenged nekünk. És ez a kép ilyen értelemben nagyon jól van megfogalmazva. Ez nekünk egy háromdisznós kép. (szőke)
értékelés:

Nagyon szeretem ezt a képet. Valószínűleg egy fürdőkádba omlik be a hajmosás előtti vagy utáni pillanatban a hajtincsek sokasága. Az emberi homlok, koponya szinte kilóg a képből és a hajtincsek, mint egy ilyen japán filmben a hajtincsek kapják a főszerepet. És ezeket a furcsa oktopusz-szerű szerkezeteket izgalmas fényben, tükröződésekkel láthatjuk. Azt mondom, hogy de hát ez egy egész történet, ahogyan ezek az ívek abbamaradnak, visszakanyarodnak ott a kád szélén. De a történet az teljes egészében áll meg a lábán és énszerintem az baj, hogy itt az utolsó két kis tincset jobbról az alkotó elvágta. Nyilván nagyon nehéz fejjel lefele fényképezni a saját hajmosásunkat, de nagyon jó lett volna, hogyha ott befejeződik szépen az utolsó tincsek kanyarulata és tükröződése is. Viszont abban szeretném Ágnest bátorítani, hogy egy új út látszik kirajzolódni, és érdemes ezt az utat is bejárni, felfedezni. (szőke)
értékelés:

Újabban lovakat etetek.

A lovak fotózása mindig is egy hálás feladat, de nagyon nehéz. Nagyon nehéz rendszer. Először is a lovaknál, vagy a lovakkal való közös munkánál nagyon fontos az, hogy ezek az állatok bízzanak bennünk, hogy ilyen közelségbe kerülhessünk hozzájuk. Nyilván itt a fotográfus is egy bensőséges viszonyban van az állattal. A lovak nagyon érzékenyek mindenfajta elektronikára. Ugyanakkor azt kell, hogy mondjam, hogy általában a lovak szemei, amelyek nagyon különlegesek. Nagyon különleges, az érzelmeiket lehet a lovak szemeiben látni. És fura, hogy Geri, talán ha ló neve ez a szó, Geri szeme nem látszik ezen a képen. Nem tudom mi lehet ennek az oka. Most természetesen a nagyon szép íve a nyaknak, az állkapocs és tulajdonképpen az orr, orrcimpák, a száj, ezek amelyek főszereplői és ez az aranysárga tónusvilág, ami jó. És sejtésem szerint talán éppen azért nem látjuk a ló szemét, hogy abban a pillanatban egy egészen más hangulatot közvetítene a kép és ez az egységes sárgás, naplementés tónus, ez a boldog békeidő megváltozna. Lehet, hogy az alkotónak ezért volt az a döntése, hogy az eredeti képhez képest, vagy így fotózott, tulajdonképpen csonkolta a kép fölső részét. De én úgy gondolom, hogyha a házi kedvenc feladatkörébe érkezett be ez a kép, ez egy határozott döntés, hogyha jól értelmeztem, hogy az egész színvilág, ami itt fontos a közelben lévő állattal, akkor viszont ez egy új értelmezés és el kell tudnunk fogadni, de egy disznó megvan a képre. (szőke)
értékelés: