Az ötödik Sally. Nekem ez egy fontos könyv volt, nagyon rég olvastam, úgyhogy el kellene olvasnom megint, mert csak a hangulat van meg. Három olyan pillanat rögzül a képen a hosszabb expozíció és a bemozdulás miatt, amiből kettő nagyjából egy irányba mutat, nem csak azért, mert az arc nagyjából egy irányba is néz, és mindehhez képest a bal oldali profil másról mesél. Tessék megfigyelni a szájat, van ebben egy ív, egy dinamika, hogy maga az élmény létrejön, a felszabadultság pillanata lett itt megörökítve, az a másodperc, ahogy az ember a kontrollt, a figyelmét megosztja, és a megosztásban átbillen a felszabadultság pillanatára, és elkezd pörögni, forogni. Mindez azért érdekes számomra ebben a képben, mert a színrendszere, amit hordoz, nagyon másról szól. Ezek a fáradt színek nekem olyasmit üzennek, amik a hiányérzetről mesélnek. Ez íródik felül, van ebben némi dac számomra, hogy csak azért is pörgök, forgok, még ha a világ mást is akar. Annak különösen örülök, hogy nincsen olyan utómunka a képen, ami a digitális korszakra jellemző utómunkája: az élesítés. Ez azért fontos számomra, mert ettől válik az egész finommá és szerethetővé. Az egész olyan, mint egy matematikai rendszerben felrajzolt görbe, az élmény szempontjából is. A középső portré a legfelszabadultabb pillanat, a harmadik már lefelé halad ebben. Ha elvonatkoztatunk attól a technikától, ahogy ez a kép készült, akkor azt mondom, hogy ezek az élmények mindenkiben megvannak valahol, csak nem biztos, hogy rajta tudja kapni magát, vagy el tudja csípni azt a pillanatot, amikor akár csak egy másodpercre, de enged a nyomásnak, a külső hatásoknak, és azt mondja, hogy átadom magam. Egy olyan embernél, aki ráadásul szereti uralni a környezetét, mert ez a gesztusból is jól látszik, de az a képkivágás, amit kapunk nekem arról szól, hogy fontos, hogy két lábbal álljak a földön, és fontos az, hogy ne a külvilág hatásai mozgassanak, hanem én mozgassam a külvilágot, ebben a helyzetben ezt a felszabadultságot produkálni nem egy kis teljesítmény. Én ennek nagyon örülök, arról még nem beszéltünk Verával, hogy ha egy osztályba sorolás megoldódik, azzal mi legyen, azt jelezzem-e, úgyhogy most jelzem. Ezzel az első osztály leckéje megoldásra került, de ez nem jelenti azt, hogy ne kaphatnánk erre még más megoldásokat is, az ajtó nem zárul be. (hegyi)
értékelés:

Ennyi ideig tartott, mire a barátságról valamit el akartam mondani. Nehéz kérdés ez. Talán már nem is emlékszem.

Vera a barátságról szeretett volna mesélni nekünk, de az ember fejében lévő konvenciók nem hagyják a képletből kivonni az apa figuráját. Ráadásul ugyanezen okból adódik, hogy a képen szereplő kisgyerek nagyon ritkán enged drámai hatásokat érvényesülni a képen, mivel a konvenciók szerint a kisgyerek mindig vidám, mosolygós lény. Ezért a nézőnek, ha a barátság szinonímájaként kell értelmeznie ezt a képet, igen nehéz dolga van. Azt is megkockáztatom, hogy ez az értelmezés a maga teljes valójában csak az alkotó fejében jön létre. A barátság témája, ha elvonatkoztatunk, és nem egy egyszerű portrét küldünk be, önmagában is épp elég széles spektrum, ha erre még egy ilyen csavart is ráteszünk, akkor elveszíthetjük a célt. Az ördöglakat is csak addig érdekes, amig van esélye az embernek azt kinyitni. Szeretném, ha Vera egyszerűsítene, no nem az eszközein, hanem azon, hogy a közlési csatornájába hány akkordot, hány újabb rádióállomást kapcsol bele. (hegyi)

Ezzel arra a kérdésre keresem a választ, hogy meg tudom-e mondani, ki vagyok én. Hogy valaki más tudhatja-e, ki vagyok én. Hogy vagyok-e valaki.

Ahhoz, hogy közelebb jussunk a kép megfejtéséhez, válasszuk külön a verbális üzenetet és a képit. Bonyolultabb kérdéssel foglalkozik a kép címéből elinduló leirat, ez a mankó úgymond a kép értelmezéséhez, vagyis a kép illusztrálja ezt a leiratot. Ahhoz, hogy valakiről meg tudjuk mondani, kicsoda, információkra van szükségünk. Hogy ezeket az információkat honnan merítjük, beszélgetésekből, testkommunikációból, megérzésből, hallomásból, vagy ezek keverékéből, az egyéni, és a megfigyelőtől függ. Tehát nincs vegytiszta megismerés. Az önmegismerésnél pedig épp az a nehézség, hogy nincs biztos fix külső pont, amihez viszonyíthassuk magunkat, vagyis még az se biztos, hogy ha ez a pont saját magunk korábbi helyzete, az bármihez is biztosan közel vihet. Ezért elvileg a kérdésre a válasz nem, viszont az élet a gyakorlatban mindig hordoz közelítéseket, amikor valami ok miatt úgy döntünk, hogy a meglévő információkészlet elég, hogy következtetéseket vonjunk le. Az lehet a helyes út, ha a kérdést újra és újra feltesszük, és ha lényegi változást észlelünk, akkor azt elemezzük.
   A fotó mindezt azzal illusztrálja, hogy a modell egy törött tükörbe néz, így a mozaikkép is a fenti okfejtést támasztja alá, van ami többszörözve jelenik meg, van, ami elcsúszva és van, ami nincs a képen. Két bizonytalanság van a képen, ami a nézőt is bizonytalanná teszi. Az egyik a szín, a barnított színvilág, ami archaizál, ami annyiban más, mint a fekete-fehér, hogy azzal hogy szépia felé lévő színt használ, esztetizál, vagyis a fekete-fehér konkrétságát, dokumentálást is hordozó jellegét gyengíti, szépíti, idealizálja. A másik maga a kompozíció, ami azzal, hogy jeleket hagy meg a környezetből, értelmezni kényszeríti a nézőt ezeket a jeleket, a maga nyelvére próbálja fotdítani, miközben ezek a jeltöredékek most nem adnak az üzenethez hozzá. Ha ugyanezt az autó belsőt úgy fotózzuk, hogy közben a táj, főleg az út is rákerüljön a háttérre, akkor egyből értelmet ad ezeknek a képalkotó elemeknek a jelenlétére az, hogy az út is kapcsolódik ehhez a filozófiai rendszerhez. Most ez a centrális kompozíció részben jó dinamikát ad a töredezett tükörnek, de a vágások és a környezet ezt a dinamikai ellentétet csökkenti. Mindazonáltal a kép jó kép, és ahogy megegyeztünk, nem mondok disznót. (hegyi)

Visszajöttem, és előröl fogok kezdeni mindent. Megváltoztam, és ezt el akarom mesélni, bár nem értem én sem. Ezzel a képpel azt kérdezem, vajon mi az én részem, és mi marad le, és ha lemarad, akkor a részem marad-e, vagy csak egy nyom, vagy egy jellegtelen kis piszok. Szóval az a kérdésem, hogy mit mos el az eső.

Itt egy olyan elemzést, vagy egy hozzászólást szeretnék most tenni, amelyhez van egy zárójeles megjegyzésem is, hogy a Vera újból itt látható képei az ő kérésére nem fognak pontot kapni, ugyanakkor megbeszéltük, hogy szeretné, hogyha ezeket a szubjektív megközelítéseket az ideérkező képek kapcsán elmondanánk, úgyhogy ezt kérném mindenkitől, hogy fogadja el. Nyilván ettől függetlenül a hozzászólások, kommentárok, azok mind segítik ezt a fajta munkát, csak az volt az alkotó kérése, hogy citromdisznócskák ne kerüljenek az adott házi feladatok mellé.
   Egy talán asztallap, vagy valamilyen töredezett felületen, esetleg egy női kozmetikai tükör, vagy valamilyen kis kézben elférő tárgy látszódik a képen, ahol hát a téma arra utal, hogy vízcseppek tükröződhetnek ezen a retikültükrön, és egy ilyen nagyobb zsírosabb hüvelykujj foltocska is van ott középen, ami ott éktelenkedik. És ezek a vízcseppek az üvegfelület vastagsága miatt életlenek, duplikátként jelentkeznek, ez kicsit hatásában hasonlatos ahhoz, amikor a hosszú expozíció miatt elmosódnak a körvonalak, és hogyha megint Bergmant idézzük itt a tükör által homályosan, hogyha a tükröt mint egy furcsa, másik térbe nyíló mágikus szerkezetet nézzük, akkor a kép eléggé puritán tárgyi világában az ovális körben látható rendszer és minden ami körülötte van és natúr, az két szegmensre bomlik. Abban nem vagyok biztos, hogy önmagában ez a kettős párhuzam ez kellően erős egy üzenethez, de olyan ez, minthogyha talán egy kérdésként is fölvetődne, hogy vajon mit kezdhet a néző egy egészen lecsupaszított képi jelzésrendszerrel. Mert közben ez a kép nem egy absztrakt kép. Tehát valós a tükör, valósak a vízcseppek, valós a deszkafelület, valósak az árnyékai, de mégiscsak nagyon puritán, nagyon egyszerű jelekkel egy képkerettel és egy ovális formával dolgozik az egész rendszer. Színvilágában pedig mindez visszafogott, fád érzést mutat. Nagyon nehéz megközelíteni mindezt, mert az első lecke, portré arc nélkül házi feladatra érkezett az alkotótól és csak az ad segítséget, hogy tudjuk az alkotó nevét és ebből sejtjük, hogy ez egy női létezéshez használatos tükör lehet, csak sejtjük, hogy az ujjlenyomat talán a tükör gazdájától származik és minden mást is elég erőteljes munkával kell hozzáképzelnünk mindahhoz, ami kiadhat egy üzenetet. És ilyenformán azt kell hogy mondjam, hogy az első lecke portré arc nélkül kategóriájára beküldött kép most, az egy kettős feladatrendszerrel dolgozik. Az egyik érzésem szerint az, hogy küzdjetek meg értem, közelítsetek meg, fejtsétek meg a zár kódját, majd akkor bentebb léphettek és láthattok mást és bővebbet, másrészről pedig az vetődik föl bennem, hogy vajon az alkotás amennyiben nem egy dadaista szemléletből közelítjük meg, egy alkotás, amely segíteni akar a nézőnek, kapcsolatba akar kerülni a nézővel, vajon mennyire kell, hogy megtegye ezt a dekódolást, ezt a belső – talán furcsa lesz amit mondok – öncélúságot. Ugyanakkor én úgy érzem, hogy a feladat szempontjából szerintem inkább a döntés bizonytalansága okozza ezt, amit lehet érzékelni a képnél. A döntés bizonytalansága pedig az, hogy önmagam számára, mint alkotó nem döntöttem el, hogy vágyom a nyitásra, vagy folyamatosan egy zárt rendszeren keresztül akarok megfigyelni. Ez a kettő pulzál, vibrál véleményem szerint ezen a képen, és abban a pillanatban, hogyha alkotói szempontból ehhez döntés születik, akkor tisztulni fognak ezek a viszonylatok, Most lenne az, hogy adnék citromdisznót, de hát megígértük hogy nem, úgyhogy pont. (szőke)

Volt a Verának egy ilyen leckéje, amiben ezt a lovat és a lovaglást és a helyzetet ábrázolta, és ott azt mondtuk, hogy egy kicsit bonyolulttá vált az a formai megoldás, ami ott a ló fejénél és a lovat tartó segítőnél létrejött. Erre küldött most a Vera egy javítást, és én azt mondom, hogy jó irányba haladunk, ha a Vera szeret engem, akkor nem fog megharagudni, ha ezt megint visszaadom ismétlésre, éspedig azért adom vissza, mert újból vannak problémák. Mert igen, értem én, hogy az utat azért komponálta bele ilyen átlós formában mert a ló-lovas egy csapat, a segítő meg egy másik, és erre ő rásegített ebben a történetben, de nekem ez egy picit így esetleges, másrészt meg megint a vágás. Mert megint bátran benne lehetne ebben a történetben a Vera lába a lovon, ott lehetne, ahogyan a lónak a gyönyörű farka ami itt le van vágva, tehát megint ez egy kicsit szűkre van komponálva ez a történet. El tudom így is fogadni, de ha formailag megnézzük ezt a helyzetet, ez egy elég fura ló... én azt mondom Vera, ha nem unod, próbálgasd, addig is csak ülsz a lovon, mert én tudom, hogy te szeretsz lovagolni, úgyhogy én szeretném, ha te ezzel még foglalkoznál, akár úgy is, hogy te megmutatod, és megbeszéljük, hogy a javítás javításaként melyikre gondolok. És köszönöm a türelmedet hozzá. Tudod mi a kérdés? Vera bátor, vagy Vera fél? Adj választ. (hegyi)

Beszéltünk már arról, hogy a riport, riportázs az egy képsor, egy képszekvencia, egy történetet próbál elmesélni, mert eleinte érkeztek olyan megoldások, amik egy képből próbálták a riportot kihozni, de hát az inkább illusztrációnak volt mondható. Itt a Vera a feladatot a saját maga értelmezésében, és a maga környezetében dolgozva próbálja meg megoldani, és egy hét képből álló sorozatot látunk itt. A kis báránynak és a másik nagy muszmusznak a történetét látjuk itt – ezeknek az állatoknak a pontos állattani besorolását ne várjátok tőlem, ezt majd a Vera megmondja, hogy milyen állat. Vegyük úgy, hogy a kisbárány és a nagy alpakka vagy mi története, kapcsolódása. Ez a kis állat, amin valami ruha is van, ez láthatólag nem a nagy állathoz tartozik, tehát a kettejük kommunikációja hordozza ezt a drámai történetet. Az első kép ennek az indítása, aztán a konfliktus kialakulását látjuk a második képen, aztán erre születik valamilyen mentőakció az ember részéről, aki ezt a kis barikát úgymond megmenti, kimenti ebből a történetből. Ööö... eddig ez a képsorozat tökéletesen értelmezhető számomra, és egy nagyon rendben lévő riportázs a kisbárány megmentése című természetfilmből, de számomra van egy kérdés, és ez az utolsó kép, és szeretném is megkérdezni a Verát, hogy ez hogyan zárult ez a történet, mert az utolsó képen ugyanezt az állatmumust látjuk feltűnni a kisbárány körül, tehát akkor most ez egy sikertelen mentési kísérlet volt? Ez a kérdés felmerül bennem, de a három disznót megadom rá, mert egy abszolút vállalható képsor, ha ettől a bicsaklástól a végén eltekintek. (hegyi)
értékelés:

Egy nagyon izgalmas képi megoldást látunk, hogy az alkotó tulajdonképpen képsíkokkal dolgozik, amit úgy ér el, hogy többféle megvilágítást használ, és ezért a tükröződések egy nagyon érdekes játékot mutatnak. Ugyanis ha megfigyeljük a képet a jobb és bal oldalán látunk egy széket és egy kanapét, ami belső teret mutatja, és egy ajtót a valós térben, amin tükröződik az a szoba, ahonnan a fénykép készült, de mégiscsak egy érdekes játék, mert a kép folytatódik kifelé, egy terasz felé is, ahol szintén van egy fényforrás, ami első pillantásra ezt a terasz-teret hátradobja, a hátunk mögé, mintha ez is a szobának lenne része. És attól, hogy a tükröződésben ez egy helyre kerül, ettől van egy ilyen kint-bent érzésünk, tehát ez egy nagyon jó vizuális játék, amit a Vera észrevett és amit nekünk megmutat. Ugye azt már tudhatjuk, hogy a Vera ezt a 17. leckére küldte, és szerintem nem nagyon árulunk el titkokat azzal, hogy a Vera egy utazáson van, és szembesül, szembesíti magát történetekkel, és ezek a szembesítések belső reakciókat is kiváltanak belőle, amiket ezek a képek próbálnak számunkra közölni, és itt, ebben a képben az egy nagyon koncentrált üzenet, hogy látunk két széket, ülőalkalmatosságot a tér két oldalán, de egyikben sincs semmi, ahogyan a teraszon sincs senki, és a szobában sincs senki, illetve itt valamennyire a Vera felfedezhető a képen, ha jól látom, az ablakrésznek a jobb oldalán mintha lenne egy fejforma, de ez eléggé el van dugva, tulajdonképpen ez is egy üres tér érzetét tudja kelteni, ami mindenféleképpen egy koncentrációról, egy meditációról, és egy magányhelyzetről is szól. És itt nagyon hosszan lehetne ecsetelni azokat a szituációkat, amikor az ember elutazik egy helyre, egy idegen városba, országba akár, és ott a megszokott helyzetéből kizökkenve szembesül először a külvilágból történetekkel, aztán a belső helyzeteivel, amelyek szembesítő erejűek tudnak lenni. Úgyhogy én annak örülnék igazán, ha a Vera ezekről a benne lezajló kérdésekről tudna nekünk mesélni. Mert abban a helyzetben, amiben ő most van, ezek azok az adalékok, történeti szálak, amik a Verát erősíthetik, koncentrálhatják az üzeneteit, és számunkra, nézők vagy estiskolások vagy akár ismerősök, barátok számára is ezek a fajta meditatív belső gondolati üzenetek azok, amik helyzetjelentést tudnak adni a Veráról. És én nagyon kíváncsi lennék ezekre. Ha megfigyeljük a képet, itt van egyfajta utalás vagy egyfajta képi megfeleltetés a 70-es évek eleje-közepe felé Amerikában akár a Diane Arbus világára is, ha megnézzük az ő képeit is, ő a saját környezetében, az akkori Amerikában megtalálható furcsaságokat és furcsa helyzeteket, embereket fényképezte, de ha megfigyeljük azokat a belső tereket, azok nagyon hasonlóak ehhez az enteriőrhöz, ami itt most a Vera képén látunk. Úgyhogy van egyfajta ilyen kapcsolódása is a képnek. Én ezt egy háromdisznós képnek tartom, és várom a folytatást is! (hegyi)
értékelés: