Marie egy kis falu a francia Alpokban, nem messze az olasz határtól.

Ezek szerint István is szerette a Hungáriát. A nagy visszatéréses lemezük közül az elsőt mi is rongyosra hallgattuk, ráztuk a fejünket, és más testrészeinket is rá rendesen, ezt értem. A három kép is érdekes dolgokat mutat, főképp az első kettő. A harmadik azzal, hogy visszafordulunk, és egy másik irány mutatunk, azzal nekem a ritmusból valahogy kiesik, de az első kettő izgalmas. Bemondásra megvan a három csillag abban a tekintetben, hogy biztos, hogy ez a jellemzője ennek a falunak, ezért ezt mutatod, hogy ilyen kis dimbes-dombos mesefalu. Nagyon örülök, hogy ilyeneket is láthatunk, a cím olyan amilyen. (hegyi)
értékelés:

Balaton mellett készült most hétvégén.

A megfigyelés rendben van, a megoldással van némi problémám, a szokásos fotós betegség, hogy fáj a derekunk vagy a térdünk, és ezért nem guggolunk, nem mozgunk a kamerával függőleges irányban. Miért nem mentünk egy kicsit lejjebb? Most ki a főszereplő? A víz vagy a két kiskrapek, vagy miről akarunk beszélni, miközben ezt élességben kiválasztottad, de valahogy a kompozíció elszáguld a fejük fölött. Van egy előterünk, ami nincs kihasználva, nagyon hamar odaérünk hozzájuk, tehát nincs út, hogy hogyan is kerültünk mi ide. Aztán van egy középterünk a nagy semmivel, a vízzel, ami oké, azon merengünk, van egy hátterünk, ami valószínűleg egy másik mólónak a jelzése akar lenni, nem is fontos, de szépen lezárna, aztán ott vannak még a dombok, ezt is figyeljük, aztán ott van a teljesen homogén egünk, amire semmi szükség nincs, legalábbis nem ebben a méretben. Ha kicsit lejjebb mész a kamerával, akkor rendeződik a problematika. A másik kérdés az, hogy most sziluett vagy nem. Nyilván itt nagyon nagy döntési lehetőség nincs, mert valószínűleg ez egy megfigyelés, ők nem beállított modellek, ők csak ott beszélgettek a parton. Csak hát most ez az árnyék és a fényviszony nem teljesen százas. Ki lehet ezt exponálni, lehet azt mondani, hogy ebben engem az izgat, hogy az egyik fekete, a másik fehér, de akkor efelé kell elvinni ezt a dolgot. A gesztus, és az, hogy összeérnek a térdek, ez egy fontos üzenet, és a barátságról jól beszél. Szóval nekem a kamera szemszögének a megválasztásával van problémám, és ettől szétcsúszik a kompozíció. Egy csillag a leckére megvan, egyébként ezt érdemes végiggondolni. (hegyi)
értékelés:

Sokat gondolkodtam ezen a képen, vannak egészen profán meggondolásaim is, hogy miket látok itt, tehát az elsődleges női nemi jellegnek valamiféle megnyilvánulásait, miközben valószínű, hogy nem erről van szó, de mindenképpen érdekes ez a képi játék. Régen volt ez az amerikai varieté filmekben szokás, körülbelül a negyvenes évekről van szó, hogy a táncosokat felülről filmezték és különböző formációkat hoztak létre, amik a mandalához voltak leginkább hasonlatosak, és ebben emelgették a nők a lábukat, különböző formába tették a kezüket, azok újabb formákat hoztak ki, mint egy virág, mintha az kinyílt volna. Tehát ez mozgásában egészen izgalmas dolgokat hozott, aztán ez nem volt nagyon hosszú életű, mert ebből 3-4-et megnéz az ember, és azt mondja, hogy köszönöm, már az összeset láttam, túl nagy variációs lehetőség nincs, de a revü műfajában ez egy fontos szerepet játszó momentum volt. Itt most nem erről van szó, hanem arról, hogy egy technikai trükkel jött létre ez az ismétlés, amivel különösebben nincsen bajom, és megint a karóra. Nem értem a karórát, hogy milyen célból van ott. Aztán a kép közepe felé vannak ilyen rombuszformák, amik nem tudom, hogy mit akarnak jelenteni, nem tudom, hogy micsodák azok a fehérrel keretezett feketék. Az ötlet itt is rendben van, valamiért el is van fordulva egy kicsit. Az kétségtelen, hogy sok meló van ezzel, de leginkább technikai trükkben, ezért egy kicsit öncélúnak érzem, miközben a formák nincsenek abban a tekintetben eldolgozva, hogy ha már egy ilyet csinálok, akkor döntsem el, hogy mire megy ki a játék. Ha azt akarom megfogalmazni konkrétan, amire a cím utal, akkor menjek afelé, ne szépelegjek, ha formákkal akarok játszani, akkor a karórára figyeljek oda. Ha ez egy óra reklám, akkor szuper, de egyébként elviszi a figyelmet, miközben gyönyörű a kar, a kézfej. A másik kéz nem tud ennyire erős élményt adni, és ott ezek a kiszögellések, a csúcsok eléggé agresszívak nekem. Létrejön egy mandala, egy virágkompozíció, de itt vannak olyan formai játékok, amikkel nem tudok teljesen azonosulni. Miközben élményt nyújthatna, nem tudok beljebb kerülni egy bizonyos szintnél, mert onnan visszapattanok. Lehet, hogy egy kicsit játszani kellene a kontraszttal. Nem az egész képet illetően, mert a közepe gyönyörű ezekkel a szürke tónusokkal, de a széle felé kifárad ettől a se nem fehér - se nem szürkétől. Szóval az ötletet értem, de ez nekem kicsit mechanikusnak tűnik. Ezek a játékok akkor állnak meg, ha tökéletesen meg van csinálva, ha billeg, akkor nem jó. Itt most nem tudom azt mondani, hogy ez most két csillag, mert vagy igen, vagy nem, itt nincs közbülső állapot, pontosan azért nincs, mert az egészben van egy mechanikai játék, ami eleve „gyorsan fárad”. (hegyi)

(bocsánat, csak megtetszett a szójáték:)

Utalnék a másik avarégetős képre, itt most jó irányba mozdult el az arány a káosz és a líra viszonylatában. A háttér, ahogy a fény és a füst összeolvad, egyrészt hagy teret a szabad asszociációknak, másrészt eléggé kordában van tartva a gondolatisága ahhoz, hogy ne kalandozzon össze-vissza a néző. A kép alján a sötét részek is rendben vannak, tehát úgymond a színtér, színpad, az a keret, amiben a történetnek el kell indulnia, rendben van. Ami problémás, az az a rész, amit az ágakkal történő konkretizálás akar mutatni, mert ezekkel a botokkal még mindig esztétikai problémáim vannak. Ahhoz, hogy főszereplői legyenek a képnek, nem elég jellegzetesek és az elhelyezkedésük is esetleges, miközben mint formák, önmagukban nem teljesítik azt az úgymond elvárást, amit esztétikailag indokoltnak éreznék, hogy beleférjen abba a világba, amit a háttér mutat. Máshogy mondva, két történetté válik a kép két része, az egyik egy komorabb, de lírai közlés (füst és fények), a másik ehhez képest kaotikusabb és olyan kopogós, hogy így ez a két réteg külön életet él. Azt gondolom, hogy a színpad adott, azzal sok kérdés nincs így, ahogy itt látom, ehhez kellene úgymond szereplőt válogatni, hogy mi az, ami nem giccs, ami egyensúlyt ad és nem viszi az egészet el valami mesterkélt lírába, mert a háttér eleve édes kicsit, és mi az, ami ugyanakkor nem töri szét azt a varázst, ami a háttérrel létrejön, azaz - nem tudok jobb szót - méltó a megörökítésre. A háttér 2 csillagos. (hegyi)
értékelés:

Közös séta a családommal, a barátaimmal a falu határában.

Az ötlet jó, és azt kell mondjam, hogy hezitálok abban, hogy így kell elfogadni, ahogy van, vagy sem. Ugyanis ez a sok alak nekem így most nem elég jellegzetes egyedekből áll össze formailag, nagyon tömött, a karakterek azért hiányoznak, mert annyira már távol vannak, hogy jellegzetesek tudjanak így is lenni, ráadásul háttal, ellenfényben, ez kiad egy nagyon jó formai lehetőséget, de ezzel mintha nem értél volna, hogy olyan ritmizálás jöjjön létre, ami ezt az egészet evidenciává emeli, hogy itt barátságról van szó. Hogy mi az a gesztusnyelv, ami neked belefér és elindíthat valamit abban az irányban, hogy ez az egész erősen kössön a barátság élményéhez, nem akarom én megmondani. A másik kérdés, hogy az oké, hogy a valóságban 7 ember van, de nem tudom, hogy nem nagy-e ez a szám ahhoz, hogy kellően erős legyen az egyes tagok jelenléte. Persze lehet azt mondani, hogy itt a lényeg az, hogy ez egy baráti kör, de valahogy elvész a sok alak között a kohézió. A harmadik kérdés tisztán kompozíciós. Most egy viszonylag középre tervezett dolgot látunk, ami így most nyugalmas, de épp emiatt nem mozgat meg engem se nagyon. Láttam a szélesvásznú ötletet is, azzal is lehet akár mesélni, de én meg azt mondom, hogy inkább a függőleges tengelyen van problémám az arányokkal, azaz a fehér, a fekete aránya és a horizont elhelyezése. Ezt el tudom képzelni úgy is, hogy az ég az, ami óriási, és csak alig egy vonalnyi a föld, csak jelzésként, hiszen a lényeg, hogy a körvonalak mit adnak, és a nagy ég. A másik irány, hogy az utat mutassam jobban, hogy jönnek valahonnan és tartanak valahová, tehát bár a horizonton járnak (ez mindenképpen jó), de előttük az ég, mögöttük a föld, szóval nem tudom, de most így, ahogy van, ebből egyik se tud elég erősen előbújni a képből. Kérek ismétlést, ha lehet hasonló fényviszonyokkal, azon nem változtatnék, a többit meg belátásodra bízom, hogy merre mozdítod el, de határozottabbnak kell lenni képileg szerintem ebben, hogy a néződ át tudja tőled venni ezt a határozottságot. (hegyi)

Kétségeim vannak, hogy jó leckébe küldöm-e be, egyáltalán leckébe kellene-e küldenem ezt a fotót, mert nem fogalmazódott meg bennem a lecke, csak a gondolat.

A világítás az, ami engem picit mellbe vág, mert egyrészt elvesznek a finomságok, másrészt ahol vannak, ott nagyon élesek a vetett árnyékok. A kávéscsészét valami másra kéne cserélni. Kérnék ismétlést, játsszunk még ezzel. (hegyi)