Circengóci Mirók.

A tekintet rendben van, a tónusrend és a forma kevésbé. Hiányoznak a feketék és a fehérhez közeli tónusok, azaz szürke, fátyolos és lágy az egész, ez ha papíron lenne, azt mondanám, bedöglöttek a tónusok. A másik, hogy a tető miatt úgy vágódik a macska, hogy ebben a fényben a teste javarészt egy csővé válik, miközben a macska köztudottan inkább a kecses állatok közé sorolt. Tehát összefoglalva a tekintet fontos, de ha nem stimmel a fény, a forma, akkor hiába minden, a végeredmény nem lesz arra alkalmas, hogy a faj jelleget megmutassa. (hegyi)

Falunk határában.

Magritte jut eszembe a képről, jó a megfigyelés, tulajdonképpen az időpont is elfogadható, hiszen a sziluett megjött, bár lehet hogy negyed órával korábban még több szín lenne az égen. Ami kár, hogy nincs egy nagyobb fa vagy bokor a közelben, ami ritmizálná a horizontból kiemelkedve a kompozíciót. Javaslom, játssz még ezzel, keress helyzeteket, amik által ez a képi rend kiteljesíthető még jobban, és a fény az ablakban nagyon jó, a csillag nem biztos, hogy elégséges ellenpont, lehet hogy érdemes lenne akár mesterséges tárgyakkal, fényekkel még játszani a sötét részben, hogy ezek a fényformák adhassák a játékosságot vagy drámát. (hegyi)
értékelés:

La Defense, Párizs, karácsony

Az a problémám, hogy úgy vélem, túl sokat akartál egy képen megmutatni, és ezért minden egy szinten van jelen, nem eldöntött, hogy ebből a formakavalkádból mi az, ami téged izgat. A háztömb, a karácsonyfa, a vörösek, a gömbök, a gömbök tükröződése, ez mind most olyan, mintha egy orgonán az összes regisztert bekapcsoltuk volna, miközben a helyzet inkább játékos, mintsem komor lenne. A másik, hogy ebben a fényviszonyban a La Grande Arche szép fényben van, de ő csak a tükröződés most, holott ő lenne, ami beazonosítja a helyet szöveg nélkül is, ráadásul a valós tárgyak ebben a napszakban árnyékban vannak, komorabbak. Egy kicsit lassítva érdemes ilyenkor azon meditálni, hogy a felszín helyett, amit a térrendező kínál nekem, mi az, ami engem érdekel, mi az, amit ebből szubjektív kiemelek, elkerülendő, hogy leltárrá váljon a kép. (hegyi)

Időtörés

Láztalan éjbe csal át az igétlen idők hajadonja,
tépi sziromlevelét még gondolatokban a múlt,
pénz üti némák markát, s vágyaim? íme! kioltva
fekszenek ágyam alatt már. Mit tegyek? Így alakult...

Hajnali színtelen órák reszketeg ülnek a porra,
s foszlik a végtelen ínyén holtan az éjkoszorú,
krákog a reggel a vécén - szükség léptet a sorba -
s hadhoz csatlakozottként ünnepel engem a bú.

Fotós munka közben, kb. ezt láthatjuk itt, amiben az az érdekes, hogy itt a munka az utómunkát jelenti. Több irány benne van ebben képileg: benne van az, ahogy válogatjuk a képeket, és nézzük, hogy mi mivel stimmel, milyen, ha fehér-fekete lenne, tehát utólag a vegykonyhánkban keressük a végső megoldásokat. Azt nem teljesen értem, hogy a kép jobb oldalán lévő önportrénál, amikor a patakparton ülsz, hogy miért vágtál ilyen durván bele a fejedbe. Engem a kép jobban érdekelt volna, mint a Corel Paint szoftverének a layer ablaka. Nem tudom, hogy mennyire engedi a szoftver, hogy az ember ezt módosítsa, de gondolom igen, egy biztos: az izgalmasabb lett volna, ha ott van még egy arc. Hogy az első képnél belevágtál az arcba, az oké, az elfogadható, mert a második kép magyarázza a helyzetet, de ez a harmadik már nekem kibillen ebből. Ugyanígy vagyok azzal is, hogy színes vagy fekete-fehér. Húzza az egészet jobb oldalra a színes, még jobban ráviszi a figyelmet arra, hogy ott van egy kis darab az emberből. Maga az ötlet jó, és mint leckemegoldás el tudom fogadni, most megadom rá a három csillagot, de úgy adom meg, hogy tessék átgondolni azokat, amikről beszéltem, hogy esetleg érdemes lenne ezen a későbbiekben változtatni. Nem mondom, hogy ezt most újból küldd be más megoldással, mert az ötlet megvan, de arra figyeljünk, hogy így ne vágjunk félbe egy embert. Ami a verset illeti, nem érzem, hogy köze volna a képhez és viszont, a társalgóba helye van a verseknek, novelláknak, a képeknél ha nem illusztráció a feladat, én úgy érzem, hogy mint rossz filmnél a zene, reménykedik a készítő, hogy összerántja a dolgokat, azaz a kép hibáit és hiányait majd megoldja a líra. Ezzel leminősítődik számomra a szöveg. (hegyi)
értékelés:    

Alakod sötét festéke folyik tág pupillám vásznára.

Arcod csiszolt fájdalma matt időbe mered.

Foszlik a tett, vérén tisztul a vég áldozati oltára,
rögöt formáz a kövén hagyott tekinteted.

Boda bácsi holdra szállt,
ott keresni angyalát.
Úgyis unta, hogy mindenki
bödöcskének is nevezi,

a gyerekek tegnap éppen
istenbogárkája néven,
s kormosképű masiniszták
tűzoltóbogárnak hívták.

Persze volt ám oly otromba,
fülbemászónak hogy mondta,
papbogárnak, kőverőnek,
napféregnek, s halálfőnek.

Unva sok sületlenséget
odatámasztott egy széket,
arról mászott fel a holdra,
magában egy dalt dúdolva:

Szólíthattok bármi néven,
szabóbogárnak is éppen,
bodobácsnak vagy bodának
mályvaszívó poloskának,

lehet nevem katóféreg,
büdös panna, mindegy! tényleg,
lelkemben az arany halom,
telihold az én angyalom!

Mert a lepkék is sugdosták,
ott lelhető a boldogság,
azért szállnak ők is arra,
és nem jobbra, se nem balra.

Csak a lepkék, kérem szépen,
oly ostobák, hogy a réten
város fénye felé szállnak,
holdnak nézve a lámpákat.

Ezért én, a napsütőke,
halálfő és kőverőke,
mályvaszívó kis poloska,
bodobács és vörösjóska,

úgy döntöttem hogy felmászok,
s innen nézem a világot,
s hogy illetik lenn a népem
mindenféle buta néven.