1. Önportré, önábrázolás

Vallomás
Régi énvilágomból kilépve újra gyúrom önmagam.

Különösen örülök, hogy a fotós árnyéka hosszan elnyúlva a kép jobb oldalán megjelenik, és ugyanezekkel a formákkal a baloldalon is dolgozik, belehelyezve a szemüvegét ide, ebbe a fatörzsbe, így a képnek egy erőteljesebb bal olvasata, és egy hosszanti jobb olvasata is van, és nagyon jól aránylik ez az 1/3-2/3 arány egymáshoz is. Igazából a portré kategóriában az alkotó jól hozza létre a mondanivalót, és jár a három disznó rá. Az elemzésen túl csak annyit szeretnék megjegyezi, hogy ha már foglalkozunk az árnyékokkal, folthatásokkal, ha megnézzük itt a képen, a női alak árnyékát, és ha már álmodozunk, fogjuk a képzeletbeli tollunkat, és az árnyékalak körülötti fényfoltban egy másik alakot is észrevehetünk, aminek itt, ebben a fényfoltban van a karja, és a fotós felett megjelenik egy arc; ez az arc eléggé szomorú, de egy női arc, két szem és egy száj, valójában a bokrok tónusai, de eléggé misztikusan belesejtetnek – ezt hívják a kép önálló működésének – a természet játékossága, humora, az néha odafigyel az alkotóra, és beletesz még üzeneteket a képbe. (szőke)
értékelés:

Tükör

Egy talán napozóágy egy terasz, ahol lehetünk, és nyilván a tükör arra a torzulásra utal, ami a kép baloldalán a haj mellett látható, lehet, hogy az alkotó egy tükörből fényképezett. Itt ha a felső záró világoskékeket mint záróelemet tekintem, akkor egy ízig-vérig home-fotót látunk, annak minden dekomponáltságával. Most a középpontban női haj, homlok és a kis hajcsatok amik a tincseket összefogják a főszereplői a képnek, és a kép alsó szakaszában női szemek, szemöldök, máshová tekintenek, nyilván a tükröződés miatt a kompozíciót figyelik, hogy az hogyan áll össze. Miközben ez egy izgalmas utazási üzenetnek tűnik, pont az alsó szakasza nem eldöntött, hogy miért, mennyit vág le a képből az alkotó, miért pont ott vágódik, ahol. Itt a szemöldök alatt az orrcimpa még éppen látszódik, de már nincs benne az ajkak. Az optika torzítása miatt is a fejtető és a haj a főszereplője ennek az üzenetnek, ugyanakkor az erős nappali fény a fejformának nem ad különleges tónusértéket, és egy kicsit hezitálva, hajreklámszerűen látszik a fejtető. Nem érzem olyan erősnek a belső érzelmi átélését ennek a képnek, olyan, mintha kamerapróbálgatás lenne vagy magamról készített képek próbálgatásai közül egy kockát látnánk. Én ezt visszaadom ismétlésre. (szőke)

Sötétben
Sötét van, már mindenki alszik. Csak én villogok.

Belső térben vakuval készített, ’villantott’ képet látunk, és a személyes térből is látsznak üzenetek, az ajtó, az ajtóra felakasztott ruha, a háttérben konvektor, a bögre, a polc, a függöny, a bőrfotel, amelyek valamennyit elmondanak az alkotóról, arról a mikrokörnyezetről, amiben ő él. Ugyanakkor a Péter tulajdonképpen felülről fényképezteti magát, így még ebben a környezetben is olyan, mint egy áldozat. Még a tekintetében is van valami kérés-kérdés. A horizont, és a szembetekintés ezek együtt egy áldozati póz felé mutatnak. Nyilván ez adódhat technikai dologból, hogy miért éppen oda tette ezt a fényképezőgépet, de mi itt ezt látjuk. Az arc mimikája, a gesztusok is egy melankolikus, kicsit fájdalmas helyzetet mutatnak, nincs mosoly az arcon. Nagyon tudatosan és erősen belenéz a kamerába, az optika közepébe, nem is tudom levenni róla a tekintetemet. Néz felénk, a nézők felé, és nekünk üzen. Szoktuk a vakus képeket kritizálni, nem szoktunk annyira örülni nekik, de itt most azt gondolom, hogy beállítás, a gesztus a kamerába nézés, az egész, amit eddig elmondtunk, még erősödik is azzal, hogy a vaku által mintegy kivasalódik, kétdimenzióssá válik az arc, tehát hogy ennyire sematikussá válik. Mintha lenne benne valami Fassbinder-es, az utolsó filmjeire gondolok itt. Ott vannak ezek a fajta tekintetek, helyzetek. Ez adódik abból, ahol van a kamera, a torzításból, a helyzetből, a kis gyújtótávolságból. Nagyon erős üzenet. Egy kritikát tudnék megfogalmazni, hogy talán az ajtóra akasztott ruhák kicsit zavarosak. Tehát amíg a háttérbe vesző radiátor, pohár, polc rendezett helyzet, addig az a ruha ott elég esetleges. Jó, hogy ott van ez a ruha, de lehetne pl. valami hosszabb valami is, vagy lejjebb akasztja, akkor az ajtó nem ég ki. Három disznó, mert megvannak a hibái, de ez a vallomásereje ez nagyon ott van. Odaáll, és azt mondja, hogy itt vagyok, merem vállalni magamat, ez vagyok. Úgyhogy a három disznó megvan, de azért azokra az apró hibákra majd figyelni kell a jövőben. (szőke-hegyi)
értékelés:

Önkép 1
Ösztönösen belémötlött ötlet, mi önkép lett.

Egy önportrét látunk, amiben az alkotó egy homogénnek mondható háttér előtt egy szemmel láthatóan erős fotoshop-hatással létrehozott egy olyan maszkolást, amiben szinte az utolsó szőrszálacskát is élessé tette, nem értek annyira hozzá, hogy ezt hogyan lehet, de a képen akár egyenként meg lehetne számolni a hajszálakat. Az optikába tekint az alkotó, egy furcsa, majdnem személyigazolványképre emlékeztető képet látunk, valami egészen furcsa álomképpel vegyítve. Egy olyan fajta megmérettetésnek tűnik, egy olyan üzenet, ahol minden pontos, minden precíz, és mégis van az egészben valami őrült, valami einsteini, és talán ha a szemeket nézzük, a tekintet látszólag bátornak látszik, mégis egy kissé riadtnak tűnik, sőt, mintha a két szem nem azonos üzenetet közvetítene. Egészen biztos, hogy ezek a folthatások tudatosak, ahogyan az alkotó alkalmazza, és tudja, hogy a kép erős önironikus hatást kelt. Ugyanakkor ez az önirónia egy erőteljes belső szomorúságot is palástol, és ezzel azt az üzenetet próbálom a kép mellé küldeni, hogy nyilván el fogunk jutni arra a pontra is, hogy az András ezeket a maszkokat megpróbálja majd félretenni, amit technikával hoz létre, és a valódi Gimesi Andrást fogjuk látni. Ettől függetlenül a képet jónak tartom, és jár érte a két citromdisznó. (szőke)
értékelés:

Az Okos Lány ajándéka Mátyás királynak olyan volt, hogy adott is meg nem is. Ez is hasonló: arcképem is meg nem is. Újabb rejtőzködő portré-forma...

Ez egy narratív film, a narrációból egyértelműen látszik, hogy maga az alkotó mesél a képen látható eseményről ami egyben egy vallomás, egy monológjellegű szöveg, ami részben utal a kép látványelemeire, részben pedig időben-térben helyezi el mindazt, amit láthatunk. Egységében az egész filmet egy folyamatos tágításnak, variónak foghatjuk fel, ugyanis egy egészen szűk szupermakróból egy kézikamerával állandóan tágul a kép határa és ezt a szöveg közel szinkronban követi, és itt is, a képen is megjelenik egy idő után a képkeret. Ez azért fontos, merthogy egy múltbeli eseményt dolgoz fel a film, és az a dramaturgiai eszköz, ami amúgy csak egy egyszerű varió vagy képnyitás lenne, az itt egy fontos történeti szereplővé válik, egy képi mozaikkő, egy elemként van jelen, mert ahogy tágítja a kamera a képet, úgy látjuk, hogy valójában csak egy állóképet nézünk a filmen. Ami viszont egy újabb fontos erénye ennek az alkotásnak, és amit mások sokan kritikaként szoktak megfogalmazni, az az, hogy általában egy 50 mp-nél vagy hosszabb filmnél vajon használunk egy variót vagy svenket, azt illik lepróbálni, és valamilyen technikai eszközzel; állvánnyal, statívval, elmozgató karral kiegyensúlyozni, akár valamilyen motorral folyamatossá tenni. Itt pedig ez egy kézikamerás felvétel, ahol a makróból és a kameramozgatásból adódóan állandóan remeg, ide-oda mozdul. Mivel a film egyharmadában nem látjuk a keretet, ezért ez a nézőnek ez azt az élményt nyújtja ez a látszólag kezdetleges megoldás, hogy nem is állóképet, hanem valamilyen régi, talán normálnyolcas vagy szupernyolcas filmet látunk, ahol azt is hihetnénk ebben a részben, hogy a gyerekarc mozgófilmen jelenik meg. Tehát ettől a máskor hiányosságtól megoldástól látványelemmé válik a kreativitáson keresztül az, hogy kézikamerával veszi fel az egy darab pici kis képről egy lassú nyitással a filmet az alkotó. Azt kell, hogy mondjam, egy teljesen jól átgondolt, szerkesztett, és őszinte üzenetet látunk itt, szerintem mivel filmről van szó megvan az öt citromdisznó, de a film kétharmadánál már látjuk a keretet, és annyi megjegyzés lenne, hogy ez a fajta kvázi animációs etűd nincs befejezve. Most a szöveg zárása zárja le a filmet, de egy hangosfilmnél elvárható, hogy a kép, a vizuális rendszer is egy hármas rendszerben építkezzen; bevezetés, tárgyalás, befejezés. Most én úgy gondolom, hogy nincs egy olyan erős csavar vagy zárás vagy taktus, amivel a film befejeződne. Ötleteket nem akarok adni, mert fontos, hogy az alkotás, az alkotói folyamat mindig az elkészítőtől kell, hogy áradjon, hogy esetleg a Gimesi András ifjú arca vagy keze a kamera előtt most térben is megjelenne, de az irányvonal miatt mondom, hogy nem igazán pontos a zárás. Tehát ez egy szép alkotás, és az öt disznó megvan rá - azonban van egy pedellusunk is, aki levont kettőt pont a befejezés és a továbblépés miatt, azaz három. (szőke) értékelés:

Portré
Ez csak egy portré...

Itt nem csak egy fénykép-portrét, hanem nagyon határozottan több, vegyes technikával készült, grafikai eljárásokat is felhasználó alkotást látunk, ami ha még a számítógép korszakát visszamenve nézzük, akkor talán a rostirón-filctoll vastag festékfelületek jelentkeznek itt a kép szélén; az analóg technikára utaló fénypászmák beszűrődések megjelennek a széleken, nyilván ezek már nem analóg technika, hanem arra utalóan egy archaikus, múltidézetet mutatnak, és még egy textúra-játék, valamilyen megint csak grafikai beavatkozás, mintha egy fotó-képeslap felülete megrepedezett, megtöredezett volna, és a felületen lévő portré egyszerűen az időtől, a tárolástól megsérült volna. Ugyanakkor a képen látszik, hogy ezek utólagos, tudatos beavatkozások, hiszen van olyan felület, ahol ez a grafikai játék akár olyannak is tűnhetne, mintha – elnézést a kifejezésért – ilyen bonctani munka, vagy baleset utáni arcrekonstrukciót is látnánk a képen, ezt erősíti a portré gesztusüzenete is, ami nem örömteli állapotot mutat, már ha csak a szájszegleteket vagy a szemeket nézzük is, és mindezt az 50-es évek felé húzza, emeli ez a furcsa, vallatásszerű, reflektorszerű fény, ami a homlokon és az orrnyergen jelentkezik, ami ettől olyan, mintha egy 50-es évekbeli fotó megtalálódott volna, és erre erősít rá a nehezen megállapítható, de talán hátrafésült haj. Ettől az egésznek van egy fura, múltidéző hangulata. Ráadásul talán még mintha több képből is lenne összerakva, vagy a tere valahogy ki van fordítva, kivasalva – itt a fülénél. Ettől függetlenül azt kell, hogy mondjam, hogy őszinte és mély üzenetet látunk, ami azt is jelzi, hogy nem feltétlenül csak vidám képeket, hanem nagyon mély emberi történeteket is beküldenek az alkotók. A portré lecke kritériumait a kép jól teljesíti, és bátorkodom azt mondani, hogy szabad ilyen történeteket is megjeleníteni nálunk, és remélem, hogy fogjátok a hozzászólásokat is folytatni ezzel kapcsolatban. A három disznót ezért a képért Sándor megkaphatja. Én nagyon fontosnak tartom még hozzátenni azt, hogy az utómunka itt nem önmagáért való virtus, hanem hozzáad a kép értékéhez. És ezt nagyon fontosnak tartom, hogy ha már egyszer bemegyünk ebbe a laborba, a képekkel dolgozni, akkor abból a kijövő termék az hordozza azt, hogy miért is töltöttünk el vele órákat ott. (szőke)
értékelés:

Azért szeretek bicajjal menni, mert így érzem, hogy teszek valamit - szemben azokkal, akik nem tesznek semmit. "Ne próbáld ... tedd, vagy ne tedd" (Yoda mester) Az első lecke után (ahol a kisujjam körme lett lefotózva) egy kicsit többet szerettem volna megmutatni magamból, egy jellemző vonást: a FÖLD szeretetét. Ez nálam (többek között) abban nyilvánul meg, hogy busz vagy kocsi helyett biciklivel járok dolgozni. Ha esik, ha fúj bicajjal megyek - kivéve néha, amikor a munkába menetelt összekötöm a nagybevásárlással.

Ennek a kisfilmnek azon túl, hogy egy rövid, vallomásjellegű darab, az a nagy előnye, hogy valamilyen módon a kamerát rögzítette a bicikli kormányára, és ezáltal egy egészen speciális, alsó gépállás jött létre, és örülök, hogy tudatosan egy olyan környezetben zajlik ez a biciklis fahrt, hogy fák vagy épületek nem lógnak be, és ettől szórt fényes, felsős háttértől adódóan az emberi alak a jobb alsó sarokba egy egészen különleges kivágást, egy sziluettet hoz létre, elnézést Balázs, hogy az asszociációimat próbálom mondani, de a Teknőc Ernőnek voltak ezek a fajta nyakgesztusai, vagy Ruszlan Magovedov, ahogy megy az utcán a vasöntödébe dolgozni, van az egésznek egy ilyen oroszos-régi némafilmes hangulata, talán ebbe ez a csíkos ing és a simléderes sapi is belesegít, és pont ettől a mozdulatsortól, ami a biciklizésből adódik, egyfajta hősiessé válik az egész üzenet, másrészt pedig a vallomás-része is igazából, az improvizáció is személyes, árnyal, megmutat belőled valamit, akárcsak azok a mondatok hogy igen, mások szép időben bicikliznek, én meg mindig, akár a postás. Nekem ez a kis etűd nagyon kedves, és azt érzem, hogy van eleje és lezárása is, a portré kategóriára a maximális disznó nekem megvan erre. Köszönjük szépen, és várjuk a további anyagokat. (szőke) értékelés:

Portré

Nagyon kedvelem ezt a képet, annak ellenére, hogy a Tom Cruise szemüvege fennmaradt, mégis ehhez a stílushoz, ehhez az Arizonához, ehhez a történethez, még ha nem is ott van, ez illeszkedik, van az egésznek egy Florida-paradicsom vagy Jarmusch más filmjeihez kapcsolódó hangulata, íze, és ebben a stílusban konzekvensen van tartva a kompozícióban, a döntött kamerával a kép, és ebbe a döntött kamerás-road-movies hangulatba még az is belefér, hogy az arc egy része a jobboldali képkeretnél vágódik. A portré kategóriát ez a kép teljesíti, színeiben, hangulatában, és ez a furcsa, szórt fény hozza ezt a melankóliát, köszönjük szépen, és várjuk István a további munkáidat. (szőke)
értékelés:

Madárfotózás közben
Egyik kedvenc fotótémám a madarak.

A kép címe Madárfotózás, de alapjában véve nekem Pier Paolo Pasolini Madarak és madárkák című filmje jut eszembe. Ha nem látnám a márkajelzést, még azt is gondolhatnám, hogy reneszánsz felvételt látok alsó gépállásból, amelyen Szent Ferenc éppen azon gondolkodik, fiatal korában, hogy majd a madarak nyelvét hogyan érti meg és talán itt van első olyan égi jel, amely föntről érkezik neki, ahol az első ábécésorokat Szent Ferenc esendősége ellenére is érti vagy elkezdi érteni. Maga a beállítás, a helyzet, az üzenet nagyon is őszinte, egészen biztos vagyok, hogy Dezső látta ezt a képet, tehát egy pontos és fontos üzenet a fiatal korról, amelyet az olasz filmművészetben az 1970-es években olyan szépen ábrázolt például Fellini Amarcord című filmjében (gondoljunk itt a trafikosnő-jelenetre). Nagy bájjal és nagyon szépen van minden összefoglalva arról, hogy ki ez a fiatalember. Én ezt egy nagyon őszinte és feltárulkozó üzenetnek tartom, és nagyon tetszik. Tán egy kicsit a Nikont lejjebb helyeztem volna, hogy a fiatalember arca, arcformája az állkapoccsal együtt látható legyen.
A továbblépés egyik iránya a világítás. Most az arcon látjuk a napot, és valami árnyékot vet, ami mellett ott a fénycsóva. Ezt a fényt meg lehetett volna keresni, hogy az arcon szerepeljen, mert a főszereplő mégiscsak az arc. Ha pedig ezt megtaláljuk, akkor fényértékben is helyre kerül a dolog, mert most a háttérben lévő ég erősebb fényértéket képvisel, mint az arc, és ezzel el is viszi egy kicsit a figyelmet erről a formáról. A másik a fényképezőgép felirata, amit nagyon egyszerűen lehetett volna takarni, merthogy nem annyira fontos. Ha a portré alanya ezt a fényképezőgépet megmarkolja, az ujjaival kitakarta volna a márkajelzést – és ráadásul nem félnénk attól, hogy az onnan egyszer csak lecsúszik.
Összegezve, maga az ötlet és a gesztus olyan erős, ami az összes technikai hibát felülírja, de ez nem jelenti azt, hogy ezekre nem kell odafigyelni. Most ez 3 disznó, de leszünk szigorúbbak is. (szőke)
értékelés:

Befűzés
- a filmbefűzés és elsőkattintás pillanata -

Nagyon szeretem ezt a képet. A kép címe és a leirata utal arra a pillanatra, amikor az ember befűzi a filmet a gépbe, és ilyenkor szokás kettőt exponálni, hogy ez a befűzés sikeres legyen és ne ugorjon ki a film a mechanikából, és ilyenkor néha a legváratlanabb helyzetek szoktak adódni. Ha tévúton akarnánk járni, akkor mondhatnám azt, hogy igen, ez a megfejtése ennek a képnek, hogy ez egy véletlenül készült, talált, hibás kép, és ennyi, örülünk neki, köszönjük. Mégis, egy nagyon fontos dolog, hogy a képkészítésnél az alkotói döntés az egy nagyon fontos és nagyon személyes helyzet, ugyanis nem kötelező az alkotónak ezeket az ún. talált képet bevállalni, érvényessé tenni; mondhatja azt is, hogy ez műtermi szemét, majd akkor fogok exponálni, amikor be van fűzve a film, addig nem is veszem komolyan, hogy mi történik, csak azt veszem komolyan, amit tudatosan irányítva követtem el. Ennek a képnek ez egy fontos erénye. A másik az, hogy el is tudunk mi szakadni ettől a leirattól, nem szükséges azt nézni - a néző elé van tárva ez a kép a maga befejezettségében, bekeretezve, fent van a falon, és a néző előtte áll és nézi. És ebben a helyzetben a kép nagyon nagy ereje az, hogy kettős dinamikát hordoz formailag és üzenetében is. Az egyik a háttérben lévő, majdnem pointilista módon megjelenő, valószínűleg valamilyen természeti helyzet, fák vagy ilyesmi, a másik meg az alkotó haja, ami a gép fölé hajolástól, vagy a széltől mozgásban van, dinamikus helyzetet generál formailag. Tehát van ez a dinamikus, kettős keretünk, és ebben a keretben szerepel az arc, minthogyha egy ez a háttér és a hajkorona egy paszpartuja lenne a belső, még egy másik szinten megfogalmazott képnek, és ez a két szem, orr, az arc és a fények által azon megjelenített üzenet, és szerintem a kettő közötti dinamikai feszültség vagy különbség az, ami folyamatosan arra készteti a nézőt, hogy a kép külső szegélyén keressen egy nyugvópontot, aztán újra belenézzen az alkotó szemébe, majd megint elkezd vándorolni, megint belenéz a szemébe, ez a dolog egy folyamatos dimamikai forgást, ide-oda játékot teremt, mint egy örökmozgó, és ez szerintem nagyon fontos, nagyon jó megoldás. Ami pedig a személyességét illeti, látom az alkotót és a megfogalmazással, a környezettel, a beállítással az alkotó személyiségéből, belső motivációiból is kapunk ízelítőt, akarva-akaratlan. Ezért ez nekem egy nagyon fontos kép. (szőke)
értékelés:

Por,trééé
Mivel nem vagyok fotogén típus, ezért erre gondoltam.

A megközelítés, hogy nagyon kis fénnyel, tulajdonképpen csak egy fényforrással dolgozik az alkotó, és a sötétből csak így kibukkan az arc bizonyos része, az ajkak, a szemek, az orr, ez nagyon jó, nagyon jó irányba mozdítja el a képet. Még azt is megkockáztatom, noha valószínűleg nem volt szándékos, hogy a címet kettéosztó vessző, és nem a tré-vel akarok foglalkozni, hanem a porral, asszociatíven nekem erről a homok jut eszembe, az a homok, ami akár a Homok asszonya c. filmet említve nagyon izgalmasan dolgozik azzal, ahogyan az emberi testeket belepi az állandóan szél által mozgó homok, és mintha egy furcsa homokmedencéből vagy homoktengerből valahonnan kibukkanna a mélyből, a sötétből. Ez szerintem egy nagyon szuggesztív megoldás, nagyon örülök, hogy második leckeként egy ilyen jó megoldás született a Szabó Istvántól. Azt azért szeretném megjegyezni, hogy a kis fényforrással, legyen ez akár zseblámpa, akár egy öngyújtó fénye, annyit lehet játszani – mert most az árnyékokból tekintve úgy tűnik, hogy a kép jobb alsó sarka felől érkezik a fény, nagyon picit lehetett volna igazítani, hogy az orr árnyéka a jobb szem környékét ne így takarja ki, hanem egy picit arra tolódjék el, hogy a jobb szem a csillogásaival, a kérdő vagy könyörgő vagy akár vádló tekintetével még szuggesztívebb legyen. Alapvetően a mérete, az elhelyezése, az nagyon rendben van. A címre visszatérve, szerintem ez a kép önmagáért beszél, nagyon is határozottan, érthetően beszél, és fontos lenne tudnia az alkotónak, hogy a cím az mindig egy pozitív megerősítésű mágia, ha leminősítjük a saját magunk alkotását, akkor a saját magunkba, a saját varázslatunkba vetett hitet is negligáljuk. Tehát nagyon fontos lenne, hogy ha már adunk a képnek címet – ha nem adunk, annak is van néha oka - akkor fontos, hogy ha hiszünk az alkotásunkban, akkor erre, amit a tréééé szó véleményem szerint sugall, erre semmi szükség nincs. Ez a kép egy nagyon jó kép. (szőke)
értékelés:

Fényesnap-portré
Korábban készítettem ezeket a képeket, telefonnal. Az év első fényes napjai közül az egyiken várnom kellett egy órát. Vártam. Nem az történt, amire szükségem lett volna, talán csalódott is voltam. De figyeltem, és kiderült, mit kapok a természettől, és mit adok. Talán tévedtem. Figyeltem.

Képsort látunk, hat képből álló sorozatot. Valószínűleg egy elhagyott vidéki kúria vagy ház verandáját látjuk és az ott történő eseményeket. Ez a hat képből álló sorozat számaiból is láthatóan egy hosszabb elbeszélés, mintha egy triptichon üzenetét látnánk. Többnyire a megszokott képsorok hármas osztásban vannak jelen a fotózásban, ez a hosszú képsor ritka. Felvetődik a kérdés, hogy ez már majdnem olyan, mintha egy mozgófilm képkockáit látnánk, vagy akár ezt nevezhetnénk is egy némafilmnek. Filmekben is vannak hangosfilmek, és a mai napig is vannak még, akár fesztiválokon is sikeres filmek, amelyek némafilmek. Ilyen pl. a Kisbaba reggelije, Szirtes Andrástól. De. A mozgófilm, még akkor is, ha a dzigavertovi szemléletben vágódik vagy képzettársításokkal dolgozik tehát az egy az egyhez vágási módszerrel asszociációban harmadik vagy második verziót létrehozva a nézőben, mégiscsak egy hozzárendelt rendszert látunk a mozgófilmben, tehát a néző ezekkel az egymás után helyezett szituációkkal kerül bele a mozgófilm szövetébe. Itt pedig akár abból az okból, hogy az alkotótól eddig fotókat láttunk, azaz fényképész, állóképekkel dolgozik, akár egyszerűen azért, mert nincs kamerája, a képsorozatot választotta. Nagyban és markánsan különbözik ez a mód egy mozgóképi üzenettől, elsősorban azért, mert ha a film felől közelítjük meg, akkor ebben a kisfilmben kiemeléseket látunk. Ezeknek a kiemeléseknek, sebészi metszeteknek, ennek a szövetburjánzásnak, amiből szikével metszve kiemelődik egy-egy mintavétel, azt hozza létre az alkotó, hogy a nézőben – nem mondom, hogy nem agresszíven vagy nem meglepő módon, de – közös munka jön létre. A nézőben hoz létre egy feladatsort, mert el kell képzelnem a képek előzményét, mert hiába várom, nem látom, hiába akarnék végigmenni a folyosón vagy hogy a fahrt ott a kertbe végigtekintsen azon a tájon, ezt nem fogom meglátni, az alkotásba csak ezt a perspektivikus folyosóképet küldte el az alkotó. Sőt, azt sem tudhatom az alkotásból, hogy vajon innen a mettlachicsempe mellől ha jobbra fordulhatnék, mint egy mágikus maci, akkor mit láthatnék? Tehát az alkotó kéri a mi játékosságunkat, együttgondolkozásunkat, kreativitásunkat, hogy mindezeket az állóképeket mi magunkban hozzuk létre egy mozgófilmmé. Ez egy módon tud működésbe jönni, akkor, ha én, mint néző játszani akarok ezzel a képsorral. Ez nagyon fontos. Tehát akkor lehet továbbmenni ebben az utcában, ha én, mint néző szeretnék ebben a játékban résztvenni. Egy ilyen képsornál ez egy sarkalatos kérdés. Akarok-e ezzel az asszociációval foglalkozni? Ha részt veszek a játékban, vagy többen részt veszünk, tehát, én, aki most nézem ezt a képsort, és te, aki ezt otthon figyeled, vagy huszan vagy harmincan, mindannyiunknak más filmje, más fejbenfilmje jön létre. Mármint azoknak, akik ebben a játékban játszani akarnak az alkotóval. És ezt azért tartom fontosnak, mert emiatt jelen pillanatban mégiscsak azt kell mondanom, hogy ha elfogadom a képsor játékszabályait, akkor sokkal szabadabb üzenetrendszert kapok itt, mint ha a mozgókép szabályai szerint ezeket a bizonyos előtte és utána látható rendszereket, amelyek aztán szépen kapcsolódnának a következő állóképhez, ezeket is készen megkapnám. Ettől lesz a befogadó számára, számomra személyre szabott az üzenet, mert én hozzáálmodom, hozzáképzelem, a magam belső történeteire idomítom ezeket a képeket. Mondok egy példát. Lehet, hogy valamelyikünknek ez a képsor fájdalmassá és mútidézővé válik, mert ő úgy dolgozik, olyanok az asszociációi ezekkel a képekkel. Lehet hogy valakinek ez Amerikát vagy Ausztráliát fogja eszébe juttatni, mert az jut eszébe erről a képsorról. Másnak ez lehet erősen érzéki, érzelmi, mert benne ilyen emléknyomokat érint meg. Mindenki számára mást indít be, akkor, ha ezt a játékot játsszuk, ha a láthatatlan, előtte-utána képeket, a mi belső képeinket hozzávetítjük ezekhez a képekhez. Ha mindez elfogadható, és esetleg azt is magunkévá tudjuk tenni, hogy még a hangokat is mi tudjuk létrehozni, ebben az üzenetrendszerben – itt jegyezném meg, hogy a képsornak nincs hosszú leirata, míg más képeknél néha egészen hosszú szövegeket kapunk, és én ebben a fajta kommunikációban ezt is fontosnak tartom, hogy bevon minket a játékba, nem ad egy kész képletet a plusz leírással – szóval ha ezek a hangok is megjelenthetnek ebben a belső játékban, akkor az elemzés szempontjából egyetlen egy úttal tudok csak foglalkozni, hogy ez mindez oké, sőt még a képkeretek is érzelmileg ugyanezt az utat erősítik, ha jól látom valami lilás árnyalat, és színátmenettel, tónusában változik, azaz a keretnek is fontos szerepe van. Amiben én ebben az asszociációhoz kapcsolódva a megoldáshoz kapcsolódni tudok, az hogy ez a képsor 6 darab képből áll. És akkor picit megint a filmet a film klasszikus időszakait be kell hívnom ide, vagy a matematikát, a számsorokat. Szintén a némafilm korszakából Eizenstein környékéről ilyen leíratlan szabályféle, hogy a páros vágások nem nagyon szoktak működni a filmekben. Hanem vagy három, vagy páratlan számsorai szoktak működni. Ennek az okairól itt már hosszú lenne beszélni, bár a Fibonacci számsorról az estiklopédiában és a szertárban már esett szó, nyilván a természetben megvan ennek a struktúrája, hogy a páratlan számok miért foglalnak el speciális helyzetet. Itt egy páros számsorról beszélünk, ugyanakkor ha megnézzük a képsor belső szerkezetét, akkor a kettes, négyes és hatos kép az, ami egészen szokatlan, másféle üzenetet küld ebben a struktúrában. Mi ez? Az első kép egy totált vagy elbeszélő képet mutat arról a helyről, ahol történik ez a várakozással kapcsolatos esemény. A kettes kép ugyanakkor már egy teljesen más megszólalással bír, egyrészt dekomponált, másrészt fejjel lefelé fotózta a képet, de mi ezt már helyesen látjuk, azaz felborult a világ. Ezen a képen az alkotó beletekint a kamerába, felénk néz, azaz egy más struktúra ez. A harmadikra is lehetne mondani, hogy egy másik struktúra, ezen egy testközelit, egy kezet látunk, de ha a négyes képre továbbgurulunk, akkor ott újra az alkotót látjuk, és azt sejtem, hogy a bal szem azért itt is les ránk egy kicsit, azaz itt is néz bennünket, és a kettessel együtt ez is egy különleges jelzést kap a számsorban. Továbbmenve az ötös látszólag dekomponált, és egy másfajta struktúrát kapunk, egy cipőt, kis lábat, meg a napsütést, ami belevilágít az optikába. És a hatos képnél újra belenéz nekünk az alkotó a kamerába, és megintcsak ugyanabban a megfogalmazásban, és nem a kompozícióról beszélek, hanem ugyanazt a nyelvet beszéli a hatos kép, mint a négyes, mint a kettes. Ezeket kiválasztva ebből a képsorból akkor egy hármas egységet kapok, és minden mást, az 1., 3., 5.-t áttolok egy másik szegmensbe, ahol látok tájat, folyosót lábat, kezet, kiskutyát, kismacskát, Jézuskától a géppuskáig, azaz egy másik elbeszélésmódot – kapok egy B verziót. Vagy ha akarom, ott egy A verziót, és itt egy A verziót, egy fontos üzenetet ebben a térben, hogy itt vagyok, egyedül vagyok, várok, nézek, várok rátok, vagy nem várok, de kérdéseket teszek fel, ezerfélét lehetne mondani, de nem az én dolgom, hogy mit mond ez az arc, ez a ti dolgotok. És ha így szétválasztjuk a két történetet, akkor azt látjuk, hogy az 1-3-5 egy hármas egységből építkezik, és a 2-4-6 hármas egységből építkezik – és ugyanolyan arányban vannak itt ebben a hatos számsorban. És ebben a rendszerben véleményem szerint dinamikusabbnak kellene lennie a 2-4-6-nak, annak, amitől ez a képsor nem kidobandó, rontott, mert pl. ha nem a sorozatban van, akkor az 5. kép az égegyadta világon semmit nem mond, ahhoz nem tudok közelebb kerülni. De képsorban már igen, üzenetrendszerben igen; de az 1-3-5-ös hármas, tehát ahol nem az alkotó tekint bele a mi életünkbe, az arányaiban ugyanannyira szerepel, mint amennyire a nagyon is fontos drámaiságot, dramaturgiát képviselő 2-4-6-os. És emiatt billen a képsor, még akkor is, ha a hatos kép az a búcsúzás, egy ember ebben a furcsa, krisztusi pózban. Tehát az én véleményem az, hogy a 1-3-5 sorból valamit ki kellene venni, és ekkor már az ötös sorral már működne a sor üzenete, de ha többet veszünk ki, akkor ugyanígy páros rendszer jönne létre, itt valahol érzek az egészben egy ritmikai problémát. És nehéz azt megmondani, hogy egy hatos sorból mit kellene kivenni, merthogy asszociatívak a képek. Lehetne növelni a képek számát is, lehetne egy hetes vagy kilences sorral dolgozni, ha már ilyen sok kép benne van. Ebből kiindulva, amit itt látok az egész páros jellege, és az egész kapcsolatrendszere gyengíti egymást. Tehát vagy kivennék valamit, vagy továbbdolgoznék, és hozzátennék valamit. És függetlenül attól, hogy itt mi a helyszín, az alkotó nyugodtan beülhetne egy szobába vagy konyhába, vagy egy biokémiai laborba, mert az izgalmas, ami képet készít és felrak. Teljesen mindegy, hogy ezt egy űrhajóban vagy Bissau-Guineában csinálja, bárhol a világon otthon lesz ez az üzenet, és ezzel a képlettel bárhol érdemes foglalkozni. Három disznó, mivel itt fotókról beszélünk, de ha film lenne, én megadnám az öt disznót rá.
   Még annyit tennék hozzá, mondja Hegyi, hogy az első képet ha témafelvetésnek fogjuk fel, hogy hol vagyunk, akkor a második rakétagyorsasággal lő be a történet közepébe, jófomán még levegőt se kapok és már benne vagyok a közepében. És ha elfogadom, amit András mondott, hogy lehetne hetes sorrá bővíteni, akkor én ide, az első és a második közé tennék még egy képet, ahol ritmusában egy kicsit fékezhetne, ott adhatna még az alkotó egy segítséget a téma megértéséhez egy felvezetést, mert nemcsak a teret mutathatjuk be, hanem azt a témát is, amiről beszélünk is, és nem egyből beleugrunk a történetbe. Maga a történet abba a sorba kapcsolódik, amit látunk mostanában az alkotótól, egy én-üzenet, egy helyzetjelentésről, lelkiállapotról szólnak ezek a képek, nagyon fontos és pontos létállapot-üzenetek ezek. És ezek az üzenetek azért nem félelem nélküliek, nem tét nélküliek, hanem a saját életéből küld nagyon mély üzeneteket. (szőke-hegyi)
értékelés:

Ménesem
6 éve találkoztam egy nénivel, aki csuhé figurákat készít. Megtanított a szakmára.

A képen a hozzáfűzésekből is ez derül ki, egy olyan tárgyakból álló csoportot láthatunk, kvázi műtermi helyzetben, még ha ez valójában egy konyhában van, egy ablak előtt, még a háttérben valami köntöst is ki tudunk venni, de akkor is, ez egy műtermi helyzet, ahol a tárgyak az alkotóhoz kapcsolódnak, tudjuk, hogy ő készíti őket, egy erős kapcsolata van velük, azaz ez egy bemutatkozás az általa kreált világ és az ő jelenlétével. Hiszen a portréját, az arcát lehet látni a képen. A kis lovacskák a sörényükkel az Anita felé vannak beállítva, és ő maga felénk néz, és én nagyon szeretem ezt a képet, ugyanakkor amit eddig, az előzően beküldött anyagokkal kapcsolatban említettem, hogy jelen legyen az alkotó, hogy átszűrődjön azon, itt aztán rajta van, ott van, néz bennünket, odaguggolt, és küld egy üzenetet nekünk. Ugyanakkor ha a kéz gesztusát, tartását, az áll elhelyezését nézzük, akkor egy erősen beállított, elvárt pozícióban látjuk őt, aminél formailag jelen van, ott van velünk, de ott van az a védekezés, az a maszk, ami a gesztusból, a testkódból, a kulccsont környékén vágott beállításból is következik, azaz itt most olyan, mintha az alkotó maga is egy kiállítási tárgy, egy szoborportré lenne, ami a két másik tárgy mellett egy műtermi környezetben ránktekint. Tehát bátorítanám Anitát, hogy ez az út jó, és nyugodtan merjen bátrabb lenni. (szőke)
értékelés:

Bár átlagban kijönne a 3 malac, de önkritika is van, úgyhogy legyen egy malac. értékelés: