1. Önportré, önábrázolás

Sötét van, már mindenki alszik. Csak én villogok.

Belső térben vakuval készített, ’villantott’ képet látunk, és a személyes térből is látsznak üzenetek, az ajtó, az ajtóra felakasztott ruha, a háttérben konvektor, a bögre, a polc, a függöny, a bőrfotel, amelyek valamennyit elmondanak az alkotóról, arról a mikrokörnyezetről, amiben ő él. Ugyanakkor a Péter tulajdonképpen felülről fényképezteti magát, így még ebben a környezetben is olyan, mint egy áldozat. Még a tekintetében is van valami kérés-kérdés. A horizont, és a szembetekintés ezek együtt egy áldozati póz felé mutatnak. Nyilván ez adódhat technikai dologból, hogy miért éppen oda tette ezt a fényképezőgépet, de mi itt ezt látjuk. Az arc mimikája, a gesztusok is egy melankolikus, kicsit fájdalmas helyzetet mutatnak, nincs mosoly az arcon. Nagyon tudatosan és erősen belenéz a kamerába, az optika közepébe, nem is tudom levenni róla a tekintetemet. Néz felénk, a nézők felé, és nekünk üzen. Szoktuk a vakus képeket kritizálni, nem szoktunk annyira örülni nekik, de itt most azt gondolom, hogy beállítás, a gesztus a kamerába nézés, az egész, amit eddig elmondtunk, még erősödik is azzal, hogy a vaku által mintegy kivasalódik, kétdimenzióssá válik az arc, tehát hogy ennyire sematikussá válik. Mintha lenne benne valami Fassbinder-es, az utolsó filmjeire gondolok itt. Ott vannak ezek a fajta tekintetek, helyzetek. Ez adódik abból, ahol van a kamera, a torzításból, a helyzetből, a kis gyújtótávolságból. Nagyon erős üzenet. Egy kritikát tudnék megfogalmazni, hogy talán az ajtóra akasztott ruhák kicsit zavarosak. Tehát amíg a háttérbe vesző radiátor, pohár, polc rendezett helyzet, addig az a ruha ott elég esetleges. Jó, hogy ott van ez a ruha, de lehetne pl. valami hosszabb valami is, vagy lejjebb akasztja, akkor az ajtó nem ég ki. Három disznó, mert megvannak a hibái, de ez a vallomásereje ez nagyon ott van. Odaáll, és azt mondja, hogy itt vagyok, merem vállalni magamat, ez vagyok. Úgyhogy a három disznó megvan, de azért azokra az apró hibákra majd figyelni kell a jövőben. (szőke-hegyi)
értékelés:

Egyik kedvenc fotótémám a madarak.

A kép címe Madárfotózás, de alapjában véve nekem Pier Paolo Pasolini Madarak és madárkák című filmje jut eszembe. Ha nem látnám a márkajelzést, még azt is gondolhatnám, hogy reneszánsz felvételt látok alsó gépállásból, amelyen Szent Ferenc éppen azon gondolkodik, fiatal korában, hogy majd a madarak nyelvét hogyan érti meg és talán itt van első olyan égi jel, amely föntről érkezik neki, ahol az első ábécésorokat Szent Ferenc esendősége ellenére is érti vagy elkezdi érteni. Maga a beállítás, a helyzet, az üzenet nagyon is őszinte, egészen biztos vagyok, hogy Dezső látta ezt a képet, tehát egy pontos és fontos üzenet a fiatal korról, amelyet az olasz filmművészetben az 1970-es években olyan szépen ábrázolt például Fellini Amarcord című filmjében (gondoljunk itt a trafikosnő-jelenetre). Nagy bájjal és nagyon szépen van minden összefoglalva arról, hogy ki ez a fiatalember. Én ezt egy nagyon őszinte és feltárulkozó üzenetnek tartom, és nagyon tetszik. Tán egy kicsit a Nikont lejjebb helyeztem volna, hogy a fiatalember arca, arcformája az állkapoccsal együtt látható legyen.
A továbblépés egyik iránya a világítás. Most az arcon látjuk a napot, és valami árnyékot vet, ami mellett ott a fénycsóva. Ezt a fényt meg lehetett volna keresni, hogy az arcon szerepeljen, mert a főszereplő mégiscsak az arc. Ha pedig ezt megtaláljuk, akkor fényértékben is helyre kerül a dolog, mert most a háttérben lévő ég erősebb fényértéket képvisel, mint az arc, és ezzel el is viszi egy kicsit a figyelmet erről a formáról. A másik a fényképezőgép felirata, amit nagyon egyszerűen lehetett volna takarni, merthogy nem annyira fontos. Ha a portré alanya ezt a fényképezőgépet megmarkolja, az ujjaival kitakarta volna a márkajelzést – és ráadásul nem félnénk attól, hogy az onnan egyszer csak lecsúszik.
Összegezve, maga az ötlet és a gesztus olyan erős, ami az összes technikai hibát felülírja, de ez nem jelenti azt, hogy ezekre nem kell odafigyelni. Most ez 3 disznó, de leszünk szigorúbbak is. (szőke)
értékelés:

- a filmbefűzés és elsőkattintás pillanata -

Nagyon szeretem ezt a képet. A kép címe és a leirata utal arra a pillanatra, amikor az ember befűzi a filmet a gépbe, és ilyenkor szokás kettőt exponálni, hogy ez a befűzés sikeres legyen és ne ugorjon ki a film a mechanikából, és ilyenkor néha a legváratlanabb helyzetek szoktak adódni. Ha tévúton akarnánk járni, akkor mondhatnám azt, hogy igen, ez a megfejtése ennek a képnek, hogy ez egy véletlenül készült, talált, hibás kép, és ennyi, örülünk neki, köszönjük. Mégis, egy nagyon fontos dolog, hogy a képkészítésnél az alkotói döntés az egy nagyon fontos és nagyon személyes helyzet, ugyanis nem kötelező az alkotónak ezeket az ún. talált képet bevállalni, érvényessé tenni; mondhatja azt is, hogy ez műtermi szemét, majd akkor fogok exponálni, amikor be van fűzve a film, addig nem is veszem komolyan, hogy mi történik, csak azt veszem komolyan, amit tudatosan irányítva követtem el. Ennek a képnek ez egy fontos erénye. A másik az, hogy el is tudunk mi szakadni ettől a leirattól, nem szükséges azt nézni - a néző elé van tárva ez a kép a maga befejezettségében, bekeretezve, fent van a falon, és a néző előtte áll és nézi. És ebben a helyzetben a kép nagyon nagy ereje az, hogy kettős dinamikát hordoz formailag és üzenetében is. Az egyik a háttérben lévő, majdnem pointilista módon megjelenő, valószínűleg valamilyen természeti helyzet, fák vagy ilyesmi, a másik meg az alkotó haja, ami a gép fölé hajolástól, vagy a széltől mozgásban van, dinamikus helyzetet generál formailag. Tehát van ez a dinamikus, kettős keretünk, és ebben a keretben szerepel az arc, minthogyha egy ez a háttér és a hajkorona egy paszpartuja lenne a belső, még egy másik szinten megfogalmazott képnek, és ez a két szem, orr, az arc és a fények által azon megjelenített üzenet, és szerintem a kettő közötti dinamikai feszültség vagy különbség az, ami folyamatosan arra készteti a nézőt, hogy a kép külső szegélyén keressen egy nyugvópontot, aztán újra belenézzen az alkotó szemébe, majd megint elkezd vándorolni, megint belenéz a szemébe, ez a dolog egy folyamatos dimamikai forgást, ide-oda játékot teremt, mint egy örökmozgó, és ez szerintem nagyon fontos, nagyon jó megoldás. Ami pedig a személyességét illeti, látom az alkotót és a megfogalmazással, a környezettel, a beállítással az alkotó személyiségéből, belső motivációiból is kapunk ízelítőt, akarva-akaratlan. Ezért ez nekem egy nagyon fontos kép. (szőke)
értékelés:

Korábban készítettem ezeket a képeket, telefonnal. Az év első fényes napjai közül az egyiken várnom kellett egy órát. Vártam. Nem az történt, amire szükségem lett volna, talán csalódott is voltam. De figyeltem, és kiderült, mit kapok a természettől, és mit adok. Talán tévedtem. Figyeltem.

Képsort látunk, hat képből álló sorozatot. Valószínűleg egy elhagyott vidéki kúria vagy ház verandáját látjuk és az ott történő eseményeket. Ez a hat képből álló sorozat számaiból is láthatóan egy hosszabb elbeszélés, mintha egy triptichon üzenetét látnánk. Többnyire a megszokott képsorok hármas osztásban vannak jelen a fotózásban, ez a hosszú képsor ritka. Felvetődik a kérdés, hogy ez már majdnem olyan, mintha egy mozgófilm képkockáit látnánk, vagy akár ezt nevezhetnénk is egy némafilmnek. Filmekben is vannak hangosfilmek, és a mai napig is vannak még, akár fesztiválokon is sikeres filmek, amelyek némafilmek. Ilyen pl. a Kisbaba reggelije, Szirtes Andrástól. De. A mozgófilm, még akkor is, ha a dzigavertovi szemléletben vágódik vagy képzettársításokkal dolgozik tehát az egy az egyhez vágási módszerrel asszociációban harmadik vagy második verziót létrehozva a nézőben, mégiscsak egy hozzárendelt rendszert látunk a mozgófilmben, tehát a néző ezekkel az egymás után helyezett szituációkkal kerül bele a mozgófilm szövetébe. Itt pedig akár abból az okból, hogy az alkotótól eddig fotókat láttunk, azaz fényképész, állóképekkel dolgozik, akár egyszerűen azért, mert nincs kamerája, a képsorozatot választotta. Nagyban és markánsan különbözik ez a mód egy mozgóképi üzenettől, elsősorban azért, mert ha a film felől közelítjük meg, akkor ebben a kisfilmben kiemeléseket látunk. Ezeknek a kiemeléseknek, sebészi metszeteknek, ennek a szövetburjánzásnak, amiből szikével metszve kiemelődik egy-egy mintavétel, azt hozza létre az alkotó, hogy a nézőben – nem mondom, hogy nem agresszíven vagy nem meglepő módon, de – közös munka jön létre. A nézőben hoz létre egy feladatsort, mert el kell képzelnem a képek előzményét, mert hiába várom, nem látom, hiába akarnék végigmenni a folyosón vagy hogy a fahrt ott a kertbe végigtekintsen azon a tájon, ezt nem fogom meglátni, az alkotásba csak ezt a perspektivikus folyosóképet küldte el az alkotó. Sőt, azt sem tudhatom az alkotásból, hogy vajon innen a mettlachicsempe mellől ha jobbra fordulhatnék, mint egy mágikus maci, akkor mit láthatnék? Tehát az alkotó kéri a mi játékosságunkat, együttgondolkozásunkat, kreativitásunkat, hogy mindezeket az állóképeket mi magunkban hozzuk létre egy mozgófilmmé. Ez egy módon tud működésbe jönni, akkor, ha én, mint néző játszani akarok ezzel a képsorral. Ez nagyon fontos. Tehát akkor lehet továbbmenni ebben az utcában, ha én, mint néző szeretnék ebben a játékban résztvenni. Egy ilyen képsornál ez egy sarkalatos kérdés. Akarok-e ezzel az asszociációval foglalkozni? Ha részt veszek a játékban, vagy többen részt veszünk, tehát, én, aki most nézem ezt a képsort, és te, aki ezt otthon figyeled, vagy huszan vagy harmincan, mindannyiunknak más filmje, más fejbenfilmje jön létre. Mármint azoknak, akik ebben a játékban játszani akarnak az alkotóval. És ezt azért tartom fontosnak, mert emiatt jelen pillanatban mégiscsak azt kell mondanom, hogy ha elfogadom a képsor játékszabályait, akkor sokkal szabadabb üzenetrendszert kapok itt, mint ha a mozgókép szabályai szerint ezeket a bizonyos előtte és utána látható rendszereket, amelyek aztán szépen kapcsolódnának a következő állóképhez, ezeket is készen megkapnám. Ettől lesz a befogadó számára, számomra személyre szabott az üzenet, mert én hozzáálmodom, hozzáképzelem, a magam belső történeteire idomítom ezeket a képeket. Mondok egy példát. Lehet, hogy valamelyikünknek ez a képsor fájdalmassá és mútidézővé válik, mert ő úgy dolgozik, olyanok az asszociációi ezekkel a képekkel. Lehet hogy valakinek ez Amerikát vagy Ausztráliát fogja eszébe juttatni, mert az jut eszébe erről a képsorról. Másnak ez lehet erősen érzéki, érzelmi, mert benne ilyen emléknyomokat érint meg. Mindenki számára mást indít be, akkor, ha ezt a játékot játsszuk, ha a láthatatlan, előtte-utána képeket, a mi belső képeinket hozzávetítjük ezekhez a képekhez. Ha mindez elfogadható, és esetleg azt is magunkévá tudjuk tenni, hogy még a hangokat is mi tudjuk létrehozni, ebben az üzenetrendszerben – itt jegyezném meg, hogy a képsornak nincs hosszú leirata, míg más képeknél néha egészen hosszú szövegeket kapunk, és én ebben a fajta kommunikációban ezt is fontosnak tartom, hogy bevon minket a játékba, nem ad egy kész képletet a plusz leírással – szóval ha ezek a hangok is megjelenthetnek ebben a belső játékban, akkor az elemzés szempontjából egyetlen egy úttal tudok csak foglalkozni, hogy ez mindez oké, sőt még a képkeretek is érzelmileg ugyanezt az utat erősítik, ha jól látom valami lilás árnyalat, és színátmenettel, tónusában változik, azaz a keretnek is fontos szerepe van. Amiben én ebben az asszociációhoz kapcsolódva a megoldáshoz kapcsolódni tudok, az hogy ez a képsor 6 darab képből áll. És akkor picit megint a filmet a film klasszikus időszakait be kell hívnom ide, vagy a matematikát, a számsorokat. Szintén a némafilm korszakából Eizenstein környékéről ilyen leíratlan szabályféle, hogy a páros vágások nem nagyon szoktak működni a filmekben. Hanem vagy három, vagy páratlan számsorai szoktak működni. Ennek az okairól itt már hosszú lenne beszélni, bár a Fibonacci számsorról az estiklopédiában és a szertárban már esett szó, nyilván a természetben megvan ennek a struktúrája, hogy a páratlan számok miért foglalnak el speciális helyzetet. Itt egy páros számsorról beszélünk, ugyanakkor ha megnézzük a képsor belső szerkezetét, akkor a kettes, négyes és hatos kép az, ami egészen szokatlan, másféle üzenetet küld ebben a struktúrában. Mi ez? Az első kép egy totált vagy elbeszélő képet mutat arról a helyről, ahol történik ez a várakozással kapcsolatos esemény. A kettes kép ugyanakkor már egy teljesen más megszólalással bír, egyrészt dekomponált, másrészt fejjel lefelé fotózta a képet, de mi ezt már helyesen látjuk, azaz felborult a világ. Ezen a képen az alkotó beletekint a kamerába, felénk néz, azaz egy más struktúra ez. A harmadikra is lehetne mondani, hogy egy másik struktúra, ezen egy testközelit, egy kezet látunk, de ha a négyes képre továbbgurulunk, akkor ott újra az alkotót látjuk, és azt sejtem, hogy a bal szem azért itt is les ránk egy kicsit, azaz itt is néz bennünket, és a kettessel együtt ez is egy különleges jelzést kap a számsorban. Továbbmenve az ötös látszólag dekomponált, és egy másfajta struktúrát kapunk, egy cipőt, kis lábat, meg a napsütést, ami belevilágít az optikába. És a hatos képnél újra belenéz nekünk az alkotó a kamerába, és megintcsak ugyanabban a megfogalmazásban, és nem a kompozícióról beszélek, hanem ugyanazt a nyelvet beszéli a hatos kép, mint a négyes, mint a kettes. Ezeket kiválasztva ebből a képsorból akkor egy hármas egységet kapok, és minden mást, az 1., 3., 5.-t áttolok egy másik szegmensbe, ahol látok tájat, folyosót lábat, kezet, kiskutyát, kismacskát, Jézuskától a géppuskáig, azaz egy másik elbeszélésmódot – kapok egy B verziót. Vagy ha akarom, ott egy A verziót, és itt egy A verziót, egy fontos üzenetet ebben a térben, hogy itt vagyok, egyedül vagyok, várok, nézek, várok rátok, vagy nem várok, de kérdéseket teszek fel, ezerfélét lehetne mondani, de nem az én dolgom, hogy mit mond ez az arc, ez a ti dolgotok. És ha így szétválasztjuk a két történetet, akkor azt látjuk, hogy az 1-3-5 egy hármas egységből építkezik, és a 2-4-6 hármas egységből építkezik – és ugyanolyan arányban vannak itt ebben a hatos számsorban. És ebben a rendszerben véleményem szerint dinamikusabbnak kellene lennie a 2-4-6-nak, annak, amitől ez a képsor nem kidobandó, rontott, mert pl. ha nem a sorozatban van, akkor az 5. kép az égegyadta világon semmit nem mond, ahhoz nem tudok közelebb kerülni. De képsorban már igen, üzenetrendszerben igen; de az 1-3-5-ös hármas, tehát ahol nem az alkotó tekint bele a mi életünkbe, az arányaiban ugyanannyira szerepel, mint amennyire a nagyon is fontos drámaiságot, dramaturgiát képviselő 2-4-6-os. És emiatt billen a képsor, még akkor is, ha a hatos kép az a búcsúzás, egy ember ebben a furcsa, krisztusi pózban. Tehát az én véleményem az, hogy a 1-3-5 sorból valamit ki kellene venni, és ekkor már az ötös sorral már működne a sor üzenete, de ha többet veszünk ki, akkor ugyanígy páros rendszer jönne létre, itt valahol érzek az egészben egy ritmikai problémát. És nehéz azt megmondani, hogy egy hatos sorból mit kellene kivenni, merthogy asszociatívak a képek. Lehetne növelni a képek számát is, lehetne egy hetes vagy kilences sorral dolgozni, ha már ilyen sok kép benne van. Ebből kiindulva, amit itt látok az egész páros jellege, és az egész kapcsolatrendszere gyengíti egymást. Tehát vagy kivennék valamit, vagy továbbdolgoznék, és hozzátennék valamit. És függetlenül attól, hogy itt mi a helyszín, az alkotó nyugodtan beülhetne egy szobába vagy konyhába, vagy egy biokémiai laborba, mert az izgalmas, ami képet készít és felrak. Teljesen mindegy, hogy ezt egy űrhajóban vagy Bissau-Guineában csinálja, bárhol a világon otthon lesz ez az üzenet, és ezzel a képlettel bárhol érdemes foglalkozni. Három disznó, mivel itt fotókról beszélünk, de ha film lenne, én megadnám az öt disznót rá.
   Még annyit tennék hozzá, mondja Hegyi, hogy az első képet ha témafelvetésnek fogjuk fel, hogy hol vagyunk, akkor a második rakétagyorsasággal lő be a történet közepébe, jófomán még levegőt se kapok és már benne vagyok a közepében. És ha elfogadom, amit András mondott, hogy lehetne hetes sorrá bővíteni, akkor én ide, az első és a második közé tennék még egy képet, ahol ritmusában egy kicsit fékezhetne, ott adhatna még az alkotó egy segítséget a téma megértéséhez egy felvezetést, mert nemcsak a teret mutathatjuk be, hanem azt a témát is, amiről beszélünk is, és nem egyből beleugrunk a történetbe. Maga a történet abba a sorba kapcsolódik, amit látunk mostanában az alkotótól, egy én-üzenet, egy helyzetjelentésről, lelkiállapotról szólnak ezek a képek, nagyon fontos és pontos létállapot-üzenetek ezek. És ezek az üzenetek azért nem félelem nélküliek, nem tét nélküliek, hanem a saját életéből küld nagyon mély üzeneteket. (szőke-hegyi)
értékelés: