1. Önportré, önábrázolás

Ez a kép egy Schlossplatz nevű tér alatt lévő U Bahn megálló wc-jében készült. Hűvös, őszies idő volt.

A kép címét igazából nem értem. Barbara és Barbara? Ők vannak ketten vagy mi és Barbara? Vagy ő és a gép? Ugyanakkor azt tökéletesen lehet érezni, hogy miközben a Barbara, ez a gyönyörűszép és csodálatos hölgy minden szépségével itt a kor elvárásainak megfelelően szépen és kulturáltan, kalappal és kabátban, profi fotóshoz méltóan beletekint a saját varázskamerájába, amin keresztül mi láthatjuk az ő történetét, a térválasztás, a tér geometriái ahonnan ezt küldi eléggé beszédesen jelzik azt a létállapotot, ami lehet, hogy a külvilágnak szalonképesnek és jól élhetőnek tűnik, ugyanakkor picit súgva mondom, hogy nem feltétlenül a boldogságot tükrözik. Nyilván az önportré kategóriájában a lecke elkészítésének pillanatában ott van a szabadság lehetősége, hogy magamról hol, mikor készítem el a képet, és a döntési mechanizmusban, hogy a képet hol, mikor kattintom el már a saját szubjektumom a világgal való kapcsolódásom is jelen van. Ennél a képnél is így kell ezt elfogadnunk, hogy a kép geometriái, a neonok, a csempe irányai, a díszítések, az alsó osztat, ahol valami szppankifolyó van, és egy egészen anyagtakarékos élet jelei láthatóak, és ebben a törött felületben egy parányi kis sötét alakként teljesen beburkolva, a kép egytizedének megfelelően látunk egy női arcot – valahonnan a távolból, egy olyan világból, ahol a természet kevéssé van jelen. Ez a kép egy nagyon jó üzenet és nagyon pontosan közvetíti azt hogy a Petrik Barbara ahol él, hogyan létezik, hogyan érez, tehát azt tudom mondani, hogy a kép nagyon pontos, megfelel a leckére, és természetesen megvan a három disznó, másrészt drukkolni tudok neki, hogy majdan ha marad itt közöttünk az estiskolában, ha beleolvad a közösségbe, akkor a toporzékoló eufóriája nagyon is sokat tud majd segíteni azon a fajta útkeresésen, amiben egy nagyon tehetséges fiatal keresi az önnön örömét, úgyhogy hajrá. (szőke)
értékelés:

Csak annyit tudok mondani a Barának, hogyha, ahogy hallom elbeszélésekből, hogy állítólag most a Bara valami olyasmit él meg, hogy a mostani időszakokban nem megy annyira a fotózás, hát én csak azt tudom mondani Bara - ugyanúgy a Zsolt gondolatait is tolmácsolva -, hogy adja a jó Isten, hogy csak ennyire ne menjen a fotózás, amennyire a 2. lecke önportré kategóriájára beküldött Álom című képed. Három disznó. Tartsa meg a jó Isten a szokásodat. (szőke)
értékelés:

Hát, ez egy tükröződés, sajnos nem nagyon sokat fogok mondani erről a képről, mert ezt a képet mindketten nagyon szeretjük, ez a kép kompozíciójában még azzal a két kis ujjal is, ami olyan V alakban fogja ezt a nem tudom milyen fényképezőgépet, szóval ezért is szeretem ezt a képet, és ez az idős tükör aminek a foncsorozott felülete a baloldalon ilyen gyönyörűen elrendeződik, és a fényképezőgép és eközött a Csilla tekintete noha a fényképezőgépre néz, az optika valami furcsa trükkje folytán mégis idetekint ránk. Én ezt a képet nagyon szeretem és nagyon jó kompozíciónak tartom. És elindul egy zene tőle, talán Tanita Tikaram - de mindenféleképpen egy történetet elindít a kép, hogy hanggal, ritmussal, további képekkel, mindegy, de az biztos, hogy elindít valamit, ami a Berkes Csilla személyes története, az ő kézjegye, és nagyon örülök, hogy ő ezzel a képpel jelentkezett nálunk, három disznó egyértelműen. (szőke)
értékelés:

"A művészetnek nem célja, hanem oka van." /Kassák Lajos/ - épp ezt hallottam tizennégy másodperce.

Adódik az összehasonlítás a Deja vu 1-el, és ezt már a cím maga is felkínálja, még ha a két kép között lényegi különbségek vannak. És amíg az első képnél nem volt kérdés az, hogy a kompozíció és a képhatárok hogyan vannak kiválasztva, addig ennél probléma, hogy ennyire szűk kompozíciót választott az alkotó. Merthogy itt nem az a baj, hogy nem kerül rá az orr vagy a száj, vagy az áll, mert ezt a döntést el tudjuk fogadni, hanem az a kérdés, hogy ahol most vágunk, az biztosan meghagyja-e az ívek és formák rendjét, amit viszont ennél a képnél, mint közlés jelen van. Mire gondolok? Pl. a szem ívére, a szempillák végeire, pl. a szem alatti résznél még egy kicsit hagyva elindulni az orr felé a formának, pl. ha ez fontos, a haj ívére… tehát ezeket a döntéseket át kellett volna gondolni, hogy biztosan itt kellene-e a képhatárnak húzódnia. A másik pedig, hogy itt is egy nagyon redukált tónusrenddel találkozunk, de ebben a redukcióban azért a középtónusoknak is meg kell feleltetni valamilyen szürkeárnyalatot, még ha a köztes szürkéket ki is hagyjuk. Mert ebből az jött létre, hogy a homlok és a haj nagyon kiégett, és egy nagyon amorf felület lett belőle, nincs információ benne. Lehelyezi ide alulra azt, ami fontos, de itt meg nem történik semmi, ami ehhez a fehérhez képest, teljesen kettéválik, szétesik a kép. Érdekes lenne ez a húzott, hosszú kompozíció, ez a függőleges ablakkép, de nincs a középponton semmi, és ettől kettéhullik a kép. úgyhogy én ezt most ismétlésre visszaadom. (szőke-hegyi)

Én nagyon örülök annak, hogy eljutottunk odáig, hogy a Camilla belenéz a kamerába, szembenéz velünk, és szembesít önmagával és a nézővel, még ha ilyen áttételesen is, merthogy azok a kísérletek, amiket az eddigiekben láttunk, azok arra is jók, hogy az ember megszokjon egy környezetet, megszokjon egy új helyzetet, és ennek a nyitánynak a következő fejezete az, amikor már megmutatjuk magunkat egymásnak, és ezért én nagyon örülök ennek. A kép színvilágában nagyon érdekesen dolgozik merthogy egy majdnem monokróm színvilágot látunk ahol csak az arcnak az élei, a száj, és a homlokon lévő jel az, ami kilép vagy ezt felülírja, de egyébként egy nagyon határozott monokróm a kép. A háttértől indulnék el, amikre jól ritmizál, jól felel a ruhának ez a csillogó felülete, ez a képzajhoz hasonló felület, és a fejpánt is ezt a ritmust adja vissza. Ezek a kapcsolódások nagyon jók. Ez a keretezés, akár a hátteret, akár a ruhát veszem, tulajdonképpen ez az, ami kiugrasztja, előrehozza a néző számára az arcot és a test felületét, és ebben a rendszerben talán a tónusrend és a tónusok redukálásával jön létre egy olyan helyzet, amiben a két szem nagyon erősen és szuggesztíven tekint a kamerába. Ha ezt el tudjuk fogadni, akkor azt kell, hogy mondjam, ezen az úton haladva bár biztosan nagyon fontos az a jel a homlokra festve, itt most lényegtelen, hogy hogy került oda, festve vagy fotótechnikailag, bár ez fontos, mégis ez a kék, absztrakt forma kibeszél ebből a kompozícióból, gyengíti az üzenetet, mert nem szervül ehhez a közléshez. Megkockáztatom, hogy formavilágában és kulturális kapcsolódásaiban is egy más történetet indít el, egy más helyzetről beszél, mint amiről a háttér, a szem vagy a ruha, vagy ez a feltűzött hajkorona. Tehát szerintem bízni kell annyira magunkban és a saját üzenetünkben, hogy csak akkor alkalmazzunk ilyen másodlagos információkat, amikor ezek ténylegesen az üzenet részei tudnak lenni. Most felülírja a kép egyéb közlési csatornáit ez a közlés. Én nagyon örülök ennek a képnek azért is, merthogy miközben nagyon eszköztelennek tűnik, míg egy nagyon átgondolt kompozíciót és tónusrendet kapunk, és az egésznek van egy furcsa dokumentumjellege is, és ez is erősíti az üzenet többi részét. Tehát én nagyon örülök ennek a képnek, két disznó. (szőke-hegyi)
értékelés:

A szem a lélek tükre - mondja a bölcselet... s én nézek, nem minden esetben látok, ellenben szünet nélkül érz/ékel/ek. Viharosan sűrűsödik bennem a szentimentalizmus lágy zaja valamint a vad naturalizmus ölelésének örök ötvözete... féltve óvom a tükröt, nehogy egyszer összetörjön a lélek súlya alatt.

Fekete-fehér képet látunk, és nagyon trükkös a kép üzenete, látszólag dekomponált, látszólag pontatlan, hiszen az élességek ezen a gyönyörű kulccsont, árnyékok, nyak, az arcél formája és ez a gyönyörű afrofrizura – ezeken sehol nem jelennek meg. És azt mondja az ember, hogy dehát itt van egy gyönyörű női alak, itt vannak ezek a csodálatos formák, és miért nincs élesség? És utána észreveszi, hogy tűéles ugyanaz a vádló szem, amely az előző munkákban is jelen volt, a grafikai szintű megközelítéseiben is ott vannak ezek a szemnek nagyon fontos szerepe van, és az ajak, aminek egészen pontosan az alsó felülete, az erőteljesen ráhelyezett festékekkel is szintén ugyanazt az érzékiséget erősíti, aminek innentől kezdve érthető a párhuzama, mert olyan az egész, mintha egy rúzsos párna, és a körülötte lévő összegyűrt paplan selymes felülete látszódna. Tulajdonképpen azt kell, hogy mondjam, hogy konzekvensen halad az alkotó előrefelé, mert ugyan ez egy reálisabb megközelítés, mint az előzőek, de mégis ugyanazokkal a párhuzamokkal dolgozik, hogy az emberi testből éppen csak egy aláhúzásnyira használ egy-egy kapaszkodót, hogy igen, emberi arc; igen, női test; igen, a valóság felé járunk – de mindig ott van mellette a költőiség, hogy minden más elnagyolt. Egy tudatos eszközhasználatot látunk, hogy a mélységélességnek a megválasztása, de egy labortechnikai trükk is, de ez jót tesz a képnek, mert nagyon is tudatosan használja ezeket, mert a kompozíciót is segíti. (szőke)
értékelés:

Ez egy nagyon régi, 1999-ből származó kép, ez volt az első képem szkennerrel, még egy akkorival, ami CCD-s, ezért mélységélesség is van, nem csak azt látni, ami közvetlenül az üveggel érintkezik, mint a mostanin. Más-más dolgokra alkalmasak, és ezért is más-más hangulatokat, víziókat lehet velük készíteni. Ez a régi szkenner is megvan még ugyan a régiségmúzeumomban, de sajna már nem tudom használni, mert utoljára Win2k-hoz volt vezérlőszoftvere... :-( Tudom, hogy nem szép, de nem is akart az lenni, inkább egy ön-karika-túra. ;-)

Néhányunknak volt már szerencséje megismerni Andrást személyesen is, tudjuk, hogy benne van a boogie, kapható mindenféle elmebajra, szóval ez a lecke ezt tökéletesen visszaadja, azt is el tudom képzelni, hogy András az összes leckét megcsinálja szkennerrel, persze ez nem lenne kis feladat, mert mindenben mindig nem áll meg a viccelődés. Kompozícióban annyit javasolnék, hogy ha a kép jobb oldalából és fentről vágnánk, akkor feszesebb lenne a kép, és azt a fehér micsodát is ki lehet maszkolni nyugodtan, nem kell az oda. (hegyi)
értékelés: