1. Önportré, önábrázolás

Boldog lovak.

Anita lángoló hajú ménese mint bábjáték jelenik meg a képen, de ez a két figura csak mint mellékszereplő van jelen, a figyelem középpontja a fények és a hátrább helyezett térbeli elhelyezés ellenére Anitán van, az ő arcán. Három képsíkot különböztethetünk meg, az első síkban a két kézfej, a lepedő és annak gyűrődései szerepelnek, a második sík a két lovacska, és a harmadik sík a szereplő arca. Ebben a rendszerben azzal lehet izgalmas helyzetet teremteni, ha a világítást úgy állítjuk be, hogy az előtér, az első sík hasonló fényerőt képviseljen, mint a hármas, hátsó sík, ez tudná megbolondítani ezt a képet, ráadásul most a kézfejek túl is vannak világítva, miközben a fő motívum az arc, az üzenet Anita arca. Tehát a fények, árnyékok rendszerével kellene még tanulmányokat folytatni, hogy milyen változásokat hoz egy lámpa arrébb helyezése, egy árnyékot vető felület mozgatása, de nagyon szép az elrendezés, nyugalmas, mégis dinamikus a kompozíció és szuggesztív a tekintet. (hegyi)
értékelés:

önportré másképp

Azt már most leszögezem, hogy mindegyik képet önmagában is tudnám elemezni, és fontosnak is gondolom, és egy jó megfogalmazásnak, de így triptichonban is, mint egy akcióban vagy egy extázisnak az állapotai is nagyon jól van megfogalmazva, nagyon erős és bátor képeknek tartom. A középső képet ha nézem, még a Vörösmarty téren a karikatúrarajzolóknak a groteszkjét is felfedezhetjük rajta. A saját magunkkal való szembesülésnek, a saját magunkkal való kapcsolatnak, akár még úgy is mondhatom, hogy egy ilyen nárcisztikus helyzetnek a feldolgozását látom, nagyon nagy erő és vágy, vágykeltés is van nekem a képeken – amelyek mindenféleképpen a bezártságról és feszültségről is szólnak. Ezért az, hogy önportré-e, ezen lehetne vitatkoznunk, mert el tudom fogadni önportrénak is, de akár még vágynak is, sőt még akár a péntek délelőtt leckére is abszolút alkalmas lenne – ezt azért is mondom, mert úgy érzem van ezeknél a 21-22-23. leckéknél egy bizonytalanság, hogy mit akartak a Szőke-Hegyi ezekkel valójában, és ezt, ha odajutunk majd bővebben kifejtem – ami rögtön látszik ezeknél a képeknél, az az, hogy van egy archaizáló technika, vagy azt imitáló digitális megoldás, és én ezt abszolút helyénvalónak tartom, teljesen jól szervül, sőt, ezek a rontások, hibák, karcok és foltok nem lennének a képeken, akkor a maguk naturalitásában ezek a gesztusok nagyon egy síkon és nagyon egyirányban mozognának, azaz ezen roncsolások nélkül ezek a gesztusok nagyon primérek lennének. Még azt is mondhatom, hogy ezek a roncsolások és karcok védik az alkotót, azáltal, hogy a nagyon primer és egyértelmű üzenet mellett elindít ez a védelmi helyzet egy másfajta kapcsolódást is, az idővel is elkezd játszani az alkotó, és a jelenidejűség elvesztésével kialakul ez a fajta védelmi érzet. Ha a három képből kellene választanom, márpedig felmerül a kérdés, hogy a három kép egyenlő fontosságú vagy erősségű-e, akkor számomra az utolsó kép az, ami a legtöbbet mesél, ahol a leginkább tettenérhető a gyermekkorból a kamaszkorba, a kamaszkorból a felnőttkorba váltás lázadása, a találkozások amelyek egy ilyen lázadó helyzetben megtörténnek az emberrel, ezek a lázadó csodák, csalódások és ilyen tapasztalások. Nagyon furcsa ez a világ, én ezt három disznósnak tartom, és szeretném, ha a Sándor még többet mutatna magából, akár más képekkel, más képek által. (hegyi)
értékelés:

Gimesi Andrásnak volt a táborban egy képe, a Tükör által homályosan; na, az jutott eszembe, amikor megláttam ezt a kis tükröt a falon. Ennyire gagyi-ócska-foltos-homályos tükröt rég láttam, de akkor, ott érdekes volt benne magamat látnom.

Erről a képről első pillanatra rögtön az Alice csodaországban jut eszembe, az a fajta akár még gyermekinek is mondható világ, amit ezek a mesék hoznak bennünk elő, miközben a képen jól láthatóan a szereplő nem egy gyermek és nem gyermeki helyzetet mutat, és mégis, az a fajta világ, az a fajta képi megformáltság ezt a hatást erősíti. Talán ez annak is köszönhető, ami a tükrön lévő foltokból is adódik, hogy nem egy letisztított, nem egy szépítkező vagy borotválkozótükröt látunk. Az is hozzáad ehhez az érzéshez, hogy a szereplő háta mögött egy nagy fényesség látható, és ez az egész így együtt a tükörfelületen belül egy mesei, szürreális, álomszerű élményt mutat nekünk. A kép kettőssége pont abban rejlik – és ez az erőssége is ennek a képnek – hogy a tükör felületen kívüli rész, a keret ezekkel a havannabarna ragasztószalagokkal, a falfelület, a nem túl pontosan lefestett fa ajtókeret, ez mind-mind a realitást mutatja. És mégis van az egészben egy időutazás-jelleg is, abból adódóan, hogy ez a keret a maga sérüléseivel, a cukorspárgával javított felrögzítésével ezt a fajta régies vagy retró-érzetet erősíti. Ezt nagyon jól erősíti a tükörfelület foltossága is, maszatjai, azaz ez egy jól megfogalmazott és koncentrált üzenet. A kommentekből lehet tudni, hogy nem volt mód ennél nagyobb képkivágást alkalmazni, bár a kép alján látok egy fehéres csíkot, és jobb alsó sarokban is van egy kis rontás, tehát mintha itt valamilyen technikai ismétlés elkezdődött, ami nem lett befejezve – talán ezt nem ártott volna végigvinni. A portré kategóriára került beküldésre ez a kép, bár én el tudnám képzelni a gyermekkorban is, mégis egy szemlélődés, egy szemlélődő állapotot próbál az alkotó felénk közvetíteni, és ha ezt a Nóra vállalja, akkor ez az ő személyiségének egy része – ilyenténképpen abszolút elfogadható önportrénak is. Szerintem ez egy háromdisznós kép, pontosan azért, mert a személyesség jelen van a képen, és nem csak azért, mert az alkotót látjuk. (hegyi)
értékelés:

Az utolsó portrém sok vérrel és agyvelővel.

Egy színházi, színpadi helyzetet látunk, egy manipulatív szituációban, tulajdonképpen mint egy filmes standfotót küldi be az alkotó ezt a kreált helyzetet, amit dokumentumszituációt sejtet, nyilván mondom, hogy sejtet, mert ha itt egy baleset vagy bármi atrocitás történt volna, akkor a gerincoszlop a hetedik csigolyánál a vállak kapcsolódása az nem így stabilizálódott volna, a végpont után ennél a helyzetnél a fej elcsuklana, ezek olyan apróságok, amiket az ember színházi, filmes módon rekonstruálja, felépíti, ezt érdemes tesztelni. Nyilván nem így kell értelmezni ezt az üzenetet, hiszen ez egy sokkoló kép, az alkotó sokkoló gegje. Gondoljunk itt a becukrozott hajra, nekem ilyenem nincs, én nem tudnám megcsinálni ezt a taréjt, ez egy gesztusüzenet, a zsaluzott vasbeton lépcsőkön a borospincében vagy valahol ahol az alkotó megpihen. Ennek egy gesztusüzenete van, ezt vagy elfogadjuk, vagy nem. Ugyanakkor a baloldali kéz, ami szintén fontos része ennek az összességnek ujjakban vágva van, nem igazán indoklódik, hogy az miért van ott elmetszve, a jobb váll íve és az úgynevezett teherautósbarnulás, amikor a sofőrök karja barnul le, itt a nyak körül látjuk ezt a naturális barna foltot, talán ott egy szúnyogcsípés is megjelenik vagy nyolc is megvan az, és mindezek egy rendőrségi dokumentumfotóban fontos motívumok lennének, a kép baloldali függőleges felületén viszont ezt vágja az alkotó. Én azt mondom, hogy ha az ember veszi a bátorságot, és csinál egy kvázivalóságos helyzetet, akkor ezeket mindent le kell modellezni, tehát szerintem van egy irány, egy elég meglepő irány, ha elfogadjuk, hogy az alkotót ez az irány érdekli, de ehhez ugyanaz az alázat szükségeltetik, pontos, precíz szerkesztés, vezetés egy ilyen képnél is, ami bármi másfajta képnél is várható.
   Én két alkotót hívnék ide be, Tony Kaye Amerikai história X című filmje, abban van egy hasonló jelenet Edward Nortonnal (aki zseniális a filmben), és én javaslom, hogy nézzétek meg, bár nagyon kemény film, de az erőszakról szól, és a rendező ezt naturálisan ábrázolja, mint itt az alkotó, de ott nincs mellébeszélés. A másik pedig Gerhes Gábor festőművész, aki fotográfiákban álmodik meg beállított helyzeteket, de ő bevállalja, hogy ezek attól lesznek tragikusak és komikusak, de egyben nagyon erőteljesek és drámaiak is, hogy csináltak a helyzetek, tehát létrehoz egy történetet, és a modelljét abban úgy állítja be, hogy nincs kétségünk afelől, hogy az egy csinált helyzet. Itt pedig a kettő között vagyunk; csinált a helyzet de mégis valós akar lenni, és ezt a döntést kellene meghozni, ha a laci ezzel még foglalkozni akar. Én erre egy disznót adnék. (szőke-hegyi)
értékelés:

Ki vagyok én?

Hosszú expozíciós kép, a Barától már láttunk ilyent, bár a kép címe a harmadik szem, mégis a kép egyik főszereplője az nemcsak az emberi arc, hanem az a szőrmeszőnyeg-szerűség, vagy szőrmesüni vagy szőrmepocok? Amitől az egésznek van valami fura franciás, vagy berlinies, dizőzös, mulatószerű hangulata. Mintha a színpad mögött a táncosnő egy pillanatra kikacsintana ránk, és azok a kis bazári ruhaszélek, a letakart asztal, a használati tárgyak a jobb kar környékén, és azok a kör alakú függők ott, ezek is ezt a keleties hangulatot idézik, de mint egy színpadi vagy műtermi világban, és ez hozza ezt a operettszerű, táncosnőszerű hangulatot, és ezt szerintem jól működteti a szereplő, az egészben van valami Marylin Monroe-s valamilyenfajta kacérkodás, és ezt a kép jól árnyalja. Én esetleg a két könyököt bennehagytam volna a kompozícióban, meg esetleg ezt az árcédulát vagy mit itt elől ezt kivettem volna ebből a képből - így szól Szőke.
   Én most Tóth Gyurit hívom be ide az estiskolába - mondja Hegyi - mert ő az, aki többszöri expozíciókkal (hét darabot szokott elkövetni belőlük a képeinél) foglalkozott, hozott létre képeket, és a mozgást, és a mozgással együtt az időt próbálja meg a nézővel érzékeltetni, és nem kell őt utánozni, de ha már ilyen képeket készítünk, vagy hosszú expozícióba belevillantunk, akkor azt fontos tudni, és előre legyakorolni, hogy ezek a mozgások milyen intenzitásúak, mekkora helyet igényelnek, hova fog minden kerülni. Itt most szerencsésen ott van egy harmadik szem, igen, én ezt látom; csak azt nem tudom, hogy ez a harmadik szem mennyiben a véletlen szülötte, aminek utána örültünk, hogy jaj de jó, ott lett egy harmadik szeme. Mert nekem ez egy visszafelé gondolkodás, hogy születik valamilyen eredmény, és ennek örülünk, hogy jaj de ügyes vagyok, és hát közben ezt a véletlen hozza létre. Ezt a véletlent igába lehet vonni, csúnyán fogalmazva. Ez a véletlen a barátunk lehet, ez a véletlen a kezünkre dolgozhat; csak tudnunk kell, hogy – most ez kvázi ellentmondás – hogy ez a véletlen milyen szabályszerűségek alapján működik. És ehhez a megfigyelés is szükséges, hogy minél többször próbálgassunk. (szőke-hegyi)
értékelés:

Ha a címet nézem, és az Anita mostani munkáit, akkor ez az irdatlan mennyiségű csuhé már egy sajátos csuhéfilozófiát vagy a csuhé, mint tudatmódosító szer kérdéskörét is felveti, de én ezt igazából egy öniróniának tartom, és egyetértek, néha én is be szoktam csuhézni. Ez mindenkivel előfordulhat, legfeljebb én nem csuhénak mondom. Magáról a képről egy afrikai termékenységidol hangulat jön le, és még így, ebben a szűk változatban is jól látható, hogy ilyen koronaként van megfonva, felrakva ez a fejfedő, ami felerősíti a szemöldököket, az arcot, a nyakon lévő árnyékokat. Alapvetően én ezt a képet szeretem, talán még jobban belenéztem volna a kamerába, és ez a nagyon közeli kép ami majdnem nagylátószögűnek tűnik az optika, még erősebben megforgatta volna a képet a középpont körül, ami a kép felső harmadában a jobb oldali szem körül van - így Szőke.
Nekem van egy kis problémám azzal, hogy ennyire szűken van vágva - mondja Hegyi. A kéz is olyan furcsán van vágva, a csuhé tetejéből is lehetett volna több – bár ez nem biztos, hogy jó lett volna meglátni fent, hogy meddig tart ez a rafiaszerűség. Másfelől meg a test miatt is nem biztos, hogy lehetett volna többet mutatni; nem véletlen, hogy takarja a felületeket. (szőke-hegyi)
értékelés:

Úszás előtti ebihal állapotban.

Bogitól már láttunk egy hasonló megoldást, és úgy látszik, hogy ő szeret ezekkel a közelikkel dolgozni, vagy ezekkel a furcsa perspektívákkal. Egy nagyon jó megoldást látunk, és nagyon szuggesztív és meggyőző ez a kép, ráadásul a térrel is nagyon izgalmasan játszik, mert ugye így a szemlélő nem tudja, hogy hol van a fent és lent, és forgatjuk a fejünket, hogy megtaláljuk az eredeti állapotot, amiben az alkotó lehetett amikor a képet készítette, tehát minden nagyon jó, én két dolgot mondanék csak. Az egyik, hogy a medencénél, itt a hasi résznél az íveknek jó lenne, ha lenne befejezésük, tehát ez a vágás nem teljesen indokolt; és ugyanez a szemekre is igaz, hogy még az nem akkora kérdés talán, hogy az egyik szembe belevágunk, de legalább a másik szemnek a szempillarésze be lenne fejezve. Tehát ha a két szemből legalább az egyik meglenne teljesen, le lenne zárva rendesen, az az értelmezésben sokat segítene. Nagyon köszönjük a képet, és háromdisznós munka. És várjuk a további megoldásokat. (szőke-hegyi)
értékelés: