1. Önportré, önábrázolás

Eladó

Nagyon érdekes, hogy mostanában több olyan kép van, amely a világ abszurd helyzeteit keresi, találja meg. Ez talán egy Barkas. Nekünk volt is egy ilyen barkaszoló produkciónk sok évvel ezelőtt az Egyetemi Színpadon. Tudjuk azt, hogy a KGST-nek egyik nagyon fontos eszköze a Barkas, barkaszolás és egy ilyet talált meg Ági, és ő a kis matrózblúzában mint egy ilyen kis emlékkép beleült és mosolyog felénk. Megint csak azt mondom, mintha egy Sörgyári Capriccio-ból, vagy más cseh filmekből, Egy szöszi szerelmei-ből kandikálna itt ki felénk. És ez jó, én ezt fontosnak tartom, hogy van egy ilyen ironikus önportré, amely természetesen nem csak ironikus, hanem önironikus is. Úgyhogy én azt mondom, hogy megvan rá a három disznó. (szőke)
értékelés:

Ünneplő portré

Ha már Ági ezzel a gyönyörű szép inggel itt megjelensz, talán ezt a válltáskát, fotóstáskát, vagy nem is tudom mi lehet ez, érdemes lett volna félreraknod, és ha megnézed ezt a képet, az ing fehérjének a reflexhatásait kihasználni. Egy nagyon picit nekünk jobbra, magadnak balra hajtod a fejed és egy picit még előrébb, ha már úgyis alsó gépállásról beszélünk, akkor az arc rögtön kap egy reflexhatást, a fehér ingről, ami egy picit még jobban előhozza azokat a finomságokat, ami az arcon látható lenne. Evvel érdemes lenne még játszani, de második lecke önportréban megvan a két disznó. (szőke)
értékelés:

Önarckép
"Tedd, hogy reggelente meglóduljon a nap,
s legyen honnan, s legyen hová..."
(Papp Márió)

Itt a kép tartalmaz egy szöveget is, mintha egy ilyen kis írógép gépelte volna oda a csempe fugájára és talán, mintha egy kollázs lenne ez a kép, ahol a női portré mintha bele lenne applikálva ebbe a kis tükröcskébe, de az is lehet, hogy ez egy fénykép ebben a tükörben. Egy furcsa szövegi és képi kollázst látunk, amelynek van egy nyelvezete. Én örülök, hogy kaptuk ezt a képet. Várom, hogy a Tímeának mik lesznek a további munkái. A kettő disznó az megvan erre a képre. Igazából azért tudok ehhez nehezen most hozzáfűzni, mert egy kicsit azt érzem, hogy két irányba indulhatna el az ember ezen a nyitott ajtón. Az egyik az, hogy nagyon izgalmas képek, nagyon izgalmas üzenetek fognak érkezni Tímeától, a másik pedig, hogy az önportrén belül ez egy védekező helyzet, ahol éppen annyira és csak annyira van egy szubjektív belső világ megjelenítve, amennyire a házi feladat ezt megköveteli. (szőke)
értékelés:

Képregény

Rögtön az elején mondanám, hogy nagyon szeretem ezt a New York-i hangulatú pop artos és kicsit vad, de nagyon szerethető képsort Ádámról. És most visszautalnék az Ádám szobabelsőben készített képére, hogy – és itt akkor Ádámnak lenne egy üzenet Banditól – Ádám, ha ilyen képeket és ilyen képsorokat és ilyen asszociációkat tudsz csinálni, akkor megkérdezem, hogy ott a Vége a gyerekkornak, vagy nem tudom mi volt a címe, ott mért nincs ugyanilyen szintre, ugyanilyen minőségre emelve Ádám története? Ha tudsz mesélni, és ha ki tudsz találni ilyesmit, akkor tessék a többi képet is ugyanilyen erőbedobással elkészíteni. (szőke)
értékelés:

Elcsúszva
lfolyó Tér és Idő,
Roncsolt Én-kép
Úton,
Valahonnan Valahová...

Nagyon szeretem ezt a képet. Egyrészt azért, mert amikor Gergellyel együtt dolgoztunk a táborokban, az előző táborokban mindig és folyamatosan érzékelhető volt az a líra, az az elmélyülés, az a megfigyelői álláspont, ami belőle áradt. Persze természetesen nagyon sokszor viccel, kommunikációval ez el volt takarva, de én azért szeretem ezt a képet, mert itt ez az elmerengő, gondolkodó ember portréja jelenik meg. 100 százalékosan önportrénak gondolom ezt a képet. Talán egy vonat, elsuhanó erdő, fák látszanak, és azt mondhatnánk, hogy szólhatna erről ez a kép, de nagyon nagy ecsetvonásokkal valójában egy karakterrajz Csősz Gergelyről és egy nagyon jó kis házi feladat. (szőke)
értékelés:

A kétarcú
Portré a jobbik és kevésbé jobbik énemről.

Szintén régebben talán említésre került a dokumenta és a dokumentához kapcsoló avangard, neoavangard formák, amelyek ugye a 70-es, 80-as években nagyon divatosak voltak. Az is lehet, hogy mostanában is vannak ugyanilyen programok, szóval 100 százalékosan az avangard játékelemeit mutatja itt ez a kép. Egyfajta tükröztetésben, ahol a sematikus szürke háttér előtt egy egyszerre sziámi párnak tűnő, de egymástól tulajdonképpen elforduló, mintegy rendőrségi nyomozati anyagként, nagyon is deklaráltan itt van a profilja annak az embernek, aki a második lecke önportrét elkészíti, és azt mondja - itt vagyok, ilyen vagyok, nézzetek meg. Mindezt teszi öltözet, jelmez nélkül, hogy a nyak, a váll, a mellkas rész is fedetlenül látható és mindez kitárulkozón itt van előttünk. Én ezt egy jó vállalásnak gondolom, és nagyon sajnálom, hogy például ehhez a képhez nem szóltatok hozzá avval is segítve lelkesíteni Sinkó Katalint, hogy ugyanígy itt legyen közöttünk és ugyanúgy dolgozzunk együtt, mint ahogy ti is, mint akik mondjuk egy fél éve, vagy háromnegyed évvel ezelőtt ugyanígy elkezdtétek küldeni a képeteket. Én nagyon örülnék, hogyha másnak is lenne hozzászólása. (szőke)
értékelés:

fekete

Itt azt hiszem, hogy komoly párbeszédek zajlottak a hozzászólásoknál én mégsem avval szeretnék foglalkozni, hanem azzal a fajta fény, fekete, szürke és világosok ritmusjátékával, aminél nagyon érdekes, hogyha egy picit mondjuk ennél a képnél megpróbálunk hunyorítani, akkor abban a pillanatban az a fajta életlenség amit kereshetnénk és azt mondhatnánk, hogy - ez egy mondjuk úgy, hogy valamilyen analóg és valamilyen régi és rontott kép – érvényét veszíti. Ha megnézzük egy picit hunyorítva és úgymond a verbális megközelítést is félrerakjuk, nagyon izgalmas ritmusai vannak a baloldali sötét, talán függöny, belógó függönynek a mögötte falon jelentkező világos reflexnek, az alatta lévő világosszürkéknek, a szereplő jobb vállán lévő világosoknak, a homlok és az orron megjelenő erős világosoknak és a nagyon drámai sötéteknek, amelyből csak sejthetjük a fiatal női arc üzenetét. Egyszerre visszahúzódó és egyszerre erőteljes és drámai a fényhatások miatt a feketék és a fehérek és a szürkék ritmusjátéka miatt ez a kép. Én nagyon szeretem ezt a képet, még hogyha mondjuk ebből a képből nehezen lehetne azonosítani, ha keresnénk az önportré alapján a szereplőt. De a kép az működik kérem és a kép az egy erős érzelmi üzenet, úgyhogy a három disznó megvan. (szőke)
értékelés:

Egy nagyon jó ritmusú bemutatkozó filmet kapunk Milántól. Nekem egyébként a Blair Witch Project jut erről eszembe. Talán a kameramozgások, talán a sejtelmes sötétben forgatott, éjszakában forgatott képek miatt, nem tudom. A film egy külsővel kezd, valamilyen útszéli, talán hó, talán más miatt fehérben ragyogó makró felvétellel egy útról. Aztán utána látunk egy ködös áttűnést. Sejthetően talán ez a köd valami cigarettafüst által lett létrehozva, nem tudom, de ez nem baj, ez nagyon fontos az amatőr filmezésben, hogy az ember a leleményességét használja arra, hogy ezeket a hatásokat létre tudja hozni. Majd a sötét éjszakában több snittel egy fát látunk, utána pedig bejutunk egy házba, látunk egy lépcsőházat. Nagyon érdekes, hogy ezt a teret mennyire megbolondítja az, hogy ennyire sötét maga a forgatási helyzet és a film bevilágítása ennyire kevés fényt használ. Ettől igazándiból a néző nem tudja, hogy merre van a fent és merre van a lent és merre van a kint és merre van a bent. Ehhez még ráadásul az optikának a megválasztása is segít, ez egy nagyon jó ötlet. Majd utána látunk egy áttűnést amiben megjelenik ez a szereplő, feltehetően Milán, aki ül egy széken és utána hopp, egy vágással eltűnik a székről és újból bolyongunk úgymond ebben a házban, amelyről kiderül, hogy egy tetőtérben vagyunk, onnan utána megint kijutunk a külső forgatási helyszínre. Tehát nagyjából röviden összefoglalva ezt láthatjuk a filmben. Jónak tartom azt a ritmizálást, hogy viszonylag lassú snittekkel, viszonylag lassú témavezetéssel juttatja el a nézőt odáig, hogy ez a felismerés megtörténik ezzel a szereplővel. Ott egy picit nekem kérdéses, hogy mennyire erős az a geg, hogy egy ilyen áttűnésnél eltűnik valaki a székről, lehet, hogy utána még ezzel az alakkal foglalkoztam volna, hogy föl-föl tűnjön a filmben, mondjuk váratlanabb helyzetekben. De hát ez az én ötletem és nem kötelezően van igazam. Úgyhogy én ezt egy négydisznós filmnek tartom. Azért is négy disznónak, mert hogy azért ezek a helyzetek, amikor ilyen kevés fénnyel dolgozunk, hogyha ehhez még hozzá tesszük azt, hogy kézből tartja a kameraman a kamerát, akkor a kettő együtt, tehát az imbolygás - ami a bizonytalanságból adódik, nyilvánvaló, hogy az ember a kezével nem tudja olyan stabilan megtámasztani ezt a szerkezetet - ezzel a kevés fénnyel néha értelmezhetetlenné teszi azokat a helyzeteket, amit látunk képileg. Lehet, hogy megért volna annyit, hogy akár egy téglára, vagy akár egy kis állványra föltegyük ezt a kamerát. Nyugodtabb, szebb képeket kapunk. Mert ez a nyugtalanság, ami a kézmozgásból adódik, ez ellene dolgozik annak a tempónak, amit a snittek hoznak. Úgyhogy négy disznó és nagyon köszönöm és várom a folytatást Milán. (szőke-hegyi) értékelés:

A huszadik óra

A kép tulajdonképpen egy dokumentumfotó, egy állapotfotó, az utazásról a háttérben lévő feliratokból, részletekből arra lehet következtetni, hogy valami vasúti kocsi belsőjében készült. Nyilván aki ezeket a szerelvényeket ismeri az arra következtethet, hogy például a fejre érkező megvilágítás az egyrészt egy belső neonfény, másrészt egy külső, kamera mögötti ablakfelületről érkező főfény, a belső és a külső fény összessége adja meg az arc árnyékait és ezt a fajta fényösszeget. Két irányt próbál vegyíteni az alkotás. Az egyik a szoció. Nyilván a szándék azért ez a méretű képkivágás, hogy nem csak a szereplő arcán jelentkező reakciókat, hanem a környezetet is megmutassa, hogy maga az érzelmi üzenet, az beágyazódjon egy történetbe. A történet az utazás története. A tárgyak, a neonzöld színű nylonzacskó a baloldali háttérben, talán kabát a széktámla mögött. Ezek a történet meséjéhez tartozó elemek, az elmondható elemek, a fikció részei. A másik iránya ennek az egész munkának az pedig az önmegfigyelés, az önportré, amit ugye a házi feladatra történő beküldés is indokol. Nekem igazából az a problémám a kép kapcsán, hogy nincs pregnánsan, markánsan két vonulat jól ritmizálva. Tulajdonképpen kicsit koszos a kapcsolatrendszer, az, hogy én most azokat a hosszú utakat, a hosszú utazásokat, amelyek a vonatozás világára vonatkoznak, vagy a belső útkeresésemet szeretném rögzíteni. Az arc az egyértelműen nem csak erről az egyszeri és hosszú vonatútról beszél, hanem a belső utazásokról. Ugyanakkor a külső forma az pedig egy picit mint egy védekezés jelentkezik ebben az üzenetben, hogy nehogy véletlen ki kelljen mondani önmagam számára, hogy megfogtam a kamerámat, az arcom elé helyeztem és a belső vonat utamat fényképeztem le. Én úgy érzem, hogy mindez a bizonytalanság esetleg abból fakadhat, hogy az Estiskolán akár az Ági munkái is az önmegismerésben nyilván hordoznak még valamilyenfajta "szégyenlősséget", valamilyenfajta zártságot. Ez egy nagyon nehéz műfaj és ezért vannak mellévéve kapaszkodók, hogy ne kelljen tetten érhetően azt mondani, hogy igen, saját magamat akarom értelmezni, hanem mellérakok egy kis köretként egy kis vonat utat, egy kis táskát, egy kis kabátot. Az én meglátásom szerint ez okozza, hogy kompozíciós rendjében, folthatásaiban, ritmikájában picit billeg, picit kusza a képrendszer, mert nem ritmusaiban keresendő itt a válasz, hanem gondolatiságában. Itt is szeretném ennél a képnél elmondani és nagyon sokszor elhangzott már, hogyha tudjuk, hogy mit szeretnénk közvetíteni, ha azt képesek vagyunk a képen, vagy a filmen kimondani, akkor nyilvánvalóan a forma azonnal hozzá fog rendelődni, és a formarendszer pontosodni fog. Természetesen ellehetne azt itt mondani, hogy egy picit a kamerával, ami talán egy ilyen dohányzóasztalra van elhelyezve, evvel tengelyben, akár a szemben lévő ülés felé kellett volna fordulni, hogy a bal alsó sarokban lévő fényforrás ne dinamizáljon ennyire, amit nem tud ellenpontozni az intercity oldalon lévő sötétebb folt. De még egyszer mondom, hogy nem biztos, hogy az a célravezető, hogy most ebben a képben keressük a ritmikai botlásokat. Hanem sokkal fontosabb az, hogy a saját üzeneteinket tisztázzuk. Kettő disznó, mert ennek ellenére én nagyon szeretem ezt a képet. (szőke)
értékelés:

Hajfej

Nagyon szeretem a Barának ezt a képét, mert éppen az a fajta irónia, amit más most mondhat, hogy de hát a Bara mindig komoly, és egyáltalán nem fedezhető fel, hogy van egy szarkasztikus iróniája, ez a kép ezt megcáfolja. Ha az előző elemzéseket, és az előző képek kapcsán felmerült kéréseket, megfigyeléseket megnézzük, egy elég egyértelmű és konkrét válasz a kettes lecke önportrén keresztüli megfogalmazásban, hogy igen, megmutatom, de úgy mutatom meg, hogy nem mutatom meg. Igen, megmutatom, de megmutatom úgy, hogy minden tökéletesen érthető. Mik ezek a tökéletesen érthető dolgok? Az, hogy az egész kép vörös, nem csak a haj, hanem a háttér, a dekoltázs, és minden, ami a nőiséget sugallja. És ott van folyamatosan a nőiségből eredő küzdj meg, harcolj meg értem, bonts ki, és minden ott van, ami a nőiségről szólhat, de ott van ugyanakkor úgy is, hogy nem adom, gyere szerezd meg. Amíg azt mondtam, hogy az eddig mostanában látható Medvegy Bara-féle utcaképekben, tájképekben ez a fajta tüzes és titkos nő, bár tudjuk, hogy ilyen van, gondoljunk csak vissza a Bara szobabelsőben, talán fürdőszoba-, vagy valamilyen szobabelsőben készített alsó gépállásos bemozdulásos képeire, tudjuk, hogy ez van. Én épp ezt próbáltam jelezni, hogy a világot megfigyelő képeiben is ugyanígy ezeket át kellene szűrni. Nyilván ez egy könnyebb helyzet, hogy a második lecke önportré, amely eleve házi feladati minőségében valami ilyesmit kér, amit itt látunk, de ezt, a fotós kézjegyét, meg kellene próbálni a többi munkákban is elhelyezni. Azért mondtam ezt itt el, mert nyilván nem száz százalékosan erre a képre vonatkozik, de mégiscsak keresünk utakat, hátha ez segít a saját dolgában. Természetesen második lecke önportré kategóriában ez egy háromdisznós kép. (szőke)
értékelés:

Kétes siker

Ez a fotó, tisztelt Pádár úr, rossz. Életlen, sötét, nem tudom miért áll a fal előtt, és mindent el lehet mondani. Remélem Pádár úr megnézte a fotót. Tehát mikor leexponálta, utána visszanézte ugye, hogy ön van a képen? És biztos látható volt a gesztus is és minden más. Én úgy gondolom, hogy az Ádám azt is tudja, hogy nagyon sokan megnézik az oldalon elhelyezett képeket. Nagyon sokan kommunikálnak. Hála a jó Istennek egy nagyon erős közösség van itt, és odafigyelnek egymásra. Tehát ez egy nagy bátorság ezt a típusú, hadd mondjam azt, csehes, Szigorúan ellenőrzött vonatok hangulatú önmegmutatás, csak a vasutas sapka hiányzik onnan a tetejéről. Van az egésznek egy ilyen Capek típusú üzenete nagyon erős öniróniával. Hát én azt mondom, hogy egy ilyen helyzetben teljesen lényegtelen számomra az, hogy az milyen géppel, élességgel készült. Ott van benne az önportré, ott van benne Pádár Ádám és ott van benne az ő esendősége, ahogy vagy barkácsolás közben, vagy fűrészelés közben, vagy én nem tudom főzni akart Ádám, vagy dobolt, ráesett a dobverő, valami történt, de ott van, hogy kérem ez én vagyok. Úgyhogy én ezt a képet nagyon szeretem és remélem, hogy ezeket az üzeneteket Ádám tovább folytatja, ez egy három disznós kép. Arra kérném az Ádámot, hogy ne siessen a leckékkel, lesz még ideje, mert én érzem, hogy egy klasszikus érkezett közénk. Ne siessen a leckékkel. Én szeretném, hogyha az első három leckénél egy kicsit leragadna és küldene még képeket, már csak azért, hogy örüljek. (szőke)
értékelés:

önportré első ismétlése
az árnyékom fele meglépett...

Ennek a képnek már láttunk egy nagyon hasonló variációját és arra megkapta az elemzést is a Júlia. És erre küldött egy variációt, és azt mondom, hogy ez egy sokkal többrétegűbb üzenet, pontosan attól a nagyon minimális elmozdulástól, amennyit elmozdult a kamera nekünk jobb kéz felé, és attól, hogy ez megengedte számunkra, hogy lássuk, hogy ez a mosoly nem csak, hogy egy mímes mosoly és utólag oda van rajzolva az arcra, már úgy értem, hogy rúzzsal, vagy valami festékkel és csak egy álcázott, vagy egy színlelt mosoly, hanem azért mert még ez sem teljes, mert az arc másik felén már ez sincs. És ez a minden hibája ellenére, hogy túl van exponálva a háttér, hogy a digitális fotográfiánál sajnos oly sokszor használt sRGB színtérből adódóan a vörösek részlettelenül jelennek meg, ezek mind felróhatók hibának, mégis azt mondom, hogy ennek a képnek ez egy nagyon nagy erénye. Egy olyan szembenézés, egy olyan üzenet jött létre, ami az előző képhez ebben előrelépés. És én arra bátorítom Júliát, hogy igenis ugyanezzel a bátorsággal dolgozzon tovább, ahogy itt most, és lehet, hogy ez most őrültség lesz, amit most mondok, ez egy zárójeles megjegyzés, hogy olyan érzésem, van, azt az élményt hozza vissza nekem, mint az iskolában, amikor fölhívtak felelni és nem csak, hogy nem készültem, de nem is voltam teljesen agyilag ott, és jött egy ilyen megszégyenítő, megalázó szituáció a tanár részéről és akkor ott az embernek két választása volt, az egyik, hogy megpróbál valamit gyorsan, kétségbeesetten keresni valami segítséget barátoktól, hogy súgjatok, vagy nem tudom, vagy a másik variáció, amikor az ember szembenéz úgymond a kihívójával és azt mondta, hogy, figyelj, nem készültem, ilyen vagyok, kész, itt vagyok, írd be azt az egyest, aztán hagyjál békén. Tehát egy ilyesmi élmény jön nekem elő erről a képről és ez egy nagyon fontos üzenet. Úgyhogy nagyon köszönöm a Júliának, hogy ezt az ismétlést elküldte és ebbe az irányba, vagy hát ezekkel a mélységekkel közelítse meg a többi leckét is. Várjuk a folytatást. Három disznó. (szőke-hegyi)
értékelés:

mikor rámszáll a jelem

Lehet, hogy még egy fél év vagy egy év, ha ilyen intenzitású információ mennyiség jön az Andrástól felém, az előbb-utóbb engem le fog dönteni és fejet hajtok és azt mondom, hogy akkor ez így van. Mert erősek a kódjelek, amiket használ. De még nem telt le ez a fél év és ez az egy év és még harcolok ez ellen, és továbbra is azt mondom, hogy nagyon trükkös és nagyon érdekes az, ahogyan folyamatosan szarkasztikusan dolgozik, nem másokkal, nem mások irányába, hanem önmaga felé. Most is azt érzem, hogy azon a határmezsgyén állunk, ahol természetesen ez mint meglepő és furcsa fotó működne, de valójában azt érzem, hogy egy óriási maszk, ami mögött az-az érző ember van, aki a lesiklópályát elkészítette - a címét azért mondom, hogy visszakereshető legyen a kép. És én azt tartom a számomra nagyon fontos Gimesi Andrásnak, mert a clown, a bohóc, a mímus, a buffó, ez mind úgy érzem, hogy végig egy álarc, ami erősíti a különlegességet. Miközben nem lenne semmi szükség rá, mert továbbra is azt tudom mondani, hogy azok az érzelmi folyamatok, amelyek az Andrásban zajlanak - és erre ott a bizonyíték, azok a képek, például amelyek az aktfotó táborban is készültek - ez mind azt mutatja, hogy nem kellene erre ráerősíteni, rendben lennének ezek a történetek, hogyha magával barátkozna meg.
   Azért egy dolgot én is hozzámondhatok? - kérdezi Zsolt. Én tudom azt, hogy az András beküldött erre a leckére, egy napon belül beküldött többet. Ebből én ötöt visszadobtam. Azt az András tudja pontosan, hogy miért. Egyrészt minden képnél, ezt mindenki tudja, hogy miért dobom vissza, tehát anélkül nem kerülnek vissza képek, hogy ne lenne hozzáfűzve legalább egy mondat. Másrészt az Andrással volt egy megállapodás még az aktfotó táborban, és én ehhez tartom magam. A megállapodás arról szólt, hogy aki ilyen képeket tud csinálni, mint amit az aktfotó táborban láthattunk, attól nem fogadom el innentől kezdve az egysíkú verbál fotós dolgokat. Amiért ezt a képet mégis föltettem, az-az, hogy talán ebben van egy pici abból, amit az András elmondott. Akkor én egy dolgot hozzáteszek, hogy ott matematika az egész, onnantól matematika, hogy az egyik szemét kinyitja, a másik szemét becsukja. Azért mert az ő kis sárkányának is az egyik szeme nyitva van, a másik be van csukva. Ez nekem matek. Ez az egésznek az esendőségét elrontja, és én azt mondom, hogy az Andrásnak igaza van abban, hogy ez egy álarc és mögötte ott van a mélyen érző Gimesi de azért hogyha sokat dolgozunk rajta, hogy ezeket az álarcokat magára erőltesse, akkor egyszer csak az ember azt mondja, hogy lehet, hogy ott van mögötte az érző Gimesi, de hogyha ennyire nem akarja, hogy ez kijöjjön, akkor én meg nem fogom piszkálni. Ez azért nem lenne jó, mert az érték meg ott van benne. Én szeretném azért, hogyha az András ezt a fotográfiát és ezt a közlési módot komolyabban venné abban, hogy ez nem verbális ügy és ez nem asztrológia, ahol számolom, hogyha hármat ugrik a Mars, akkor mi lesz a Jupiterrel. Itt intuíciók és érzelmek is vannak. És őbenne ez megvan, én bátorítanám. Hajrá. (szőke-hegyi)
értékelés:

Félig üres

Ha a Mariann képeit az ideérkezés pillanatától, eddig a pillanatig megnézzük, óriási az út. Nem kell, hogy feltétlenül mindig, minden munkapálya örömteli legyen. Már csak azért sem, mert az élet nem lehet folyamatosan, egyfolytában eufóriával teli, mert akkor nincs hullámzás és nincs felfelé ívelés, nincs folyamat, hanem egy stagnálás jön létre, nincs viszonyítás. Ebben a képben nem azért van nagyon nagy mennyiségű drámaiság és drámai hatás, mert hogy a képnek a baloldalán sötét a háttér, hanem mert nagyon egyszerű eszközökkel és nagyon szikáran jelenik meg egy vallomás. Nem elsősorban a cím miatt lehet ezt mondani, bár úgy gondolom, hogy egy nagyon jó címválasztás történt itt. Hanem mert azt a fajta gondolkodást követi az alkotó, hogy a feladataimat, amelyek a házi feladatokban magam számára fontosak, a magam identifikálását, a magam értelmezését felétek, felénk megteszem. Szembeállok veletek, kitárulkozom, pedig ezen a képen ugye csak egy fél arc látszik, fél száj, fél orr, fél szemöldök és fél tekintet. És mindezek összessége ebben a fekvő formátumú képben tökéletesen érthető számunkra, hogy ma, itt, abban az élettérben az alkotó lelke a keresés fázisában van És ez a formákat, a ritmusokat nagyon jól használja, és nagyon érthetően mond el egy létállapotot. Ami azonban nagyon fontos, hogy mindezt képzőművészeti szempontból is helyénvalóan oldja meg. Tehát én úgy gondolom, hogy ez egy nagyon szép, bár számomra fájó kép, mert nem örömet, boldogságot jelent, ez a kép egy három disznós kép.
   Egyetlenegy hívószót mondanék még hozzá – mondja a Pedellus – Robert Mapplethorpe, neki vannak nagyon, nagyon hasonló érzésű portréi. Ugye Robert Mapplethorpe egy olyan fotográfus, aki nagyon is provokatív képeket készített és azért nem lehetett belekötni, mert egyrészt egy nagyon magas szintű szakmai, mesterségbeli tudással a birtokában készítette ezeket a képeket, másrészt a legmeghökkentőbb legprovokatívabb aktjai is, olyan kompozíciós és tónusrendet hordoztak, amik abszolút klasszikus szinten is megállták a helyüket és ő, hát nem csak az aktjairól volt ismert, hanem a portréiról és a csendéleteiről is. Érdemes utánanézni ezeknek a portréknak, talán azt hiszem, hogy önarcképe van valami hasonló, erről az állapotról. (szőke-hegyi)
értékelés:

a jobbik énem

A Gabinak nagyon izgalmas, sőt azt mondhatnám, hogy egyre izgalmasabb önkeresései vannak. Ilyen ez a kép is. Nagyon jó az, hogy az emberi az arc, a haj, a vállak, a kéz ilyen hangsúlyt kap ezen a szimmetrikus kompozíción. Az is jó, hogy maga a fényképezőgép nem kapja meg azt az ilyenkor szokásos feladatot, amely a különböző fotómagazinokban mint egy ilyen Pentax, meg Ariflex és nem tudom én Chinon és egyéb fénykép reklámokként jelenik meg ez az egész történet. Talán annyi megjegyzésem lenne, hogy nagyon érdekelhetné a nézőt az a dráma és azok a fénytani jelenségek, amelyek a feszülten figyelő tekintet, arc, arcbőr, kar ritmusain, fénytanilag megjelennek. Tehát ha egy picit és ebben még esetleg tudna dolgozni egy picit, nem lenne ennyire tónusaiban drámai és szűkre szabott tónusértékeiben a kép, hanem több szürke és részletek megjelennének, akkor az még jobban érzéki, vagy még jobban érzelmesebb üzenetet tudna áthozni erről a keresésről, amiről a kép szól. Tehát a három disznó megvan a második lecke önportréra, ugyanakkor ha kérhetem, akkor azt mondanám, hogy evvel az egész viszonyrendszerrel, talán ha ez egy tükröződés, vagy nem tudom én, foglalkozzon tovább. Ebben az esetben van meg a három disznó. (szőke)
értékelés: