1. Önportré, önábrázolás

Új haj.

Az mindig fontos pillanat az ember életében, amikor valami nagy változásra szánja el magát, és a nők ebben általában előbbre járnak mint mi, férfiak, könnyebb abból a szempontból a helyzetük, hogy ezt külsőségeikben tudják megvalósítani: egy új haj, egy új ruha, egy új smink már erős jelzésértékkel bír. Nyilván a férfiak is megoldhatják, hogy levágják a szakállukat, vagy szakállt növesztenek, vagy bajszot, ők is tudnak ilyen eszközökkel élni, de igazán ez a nők privilégiuma. Ebből látunk itt most egy ízelítőt. Ágnes az új hajával. Zárójeles megjegyzés: ezt a hajat itt készítettük neki Tamaguccival (Bagi Tamás) közösen, azt a régi BKV-ellenőr hajat próbáltuk valahogy közelebb hozni Ágneshez, az ő személyiségéhez, és szerintem nem is sikerült rosszul. A következő lépcső most már lehet az új szemüveg, és akkor szépen haladunk sorban, és egy teljesen új Ágnest fogunk végeredményként kapni. Minden nagyon szép, nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve kettő dolog kivételével. Az egyik dolog az, hogy a nyaknál nagyon lecsúszott a vágás, a pólónak a körívét illett volna megtartani, mert így most fuldoklunk. Olyan, mintha Ágnes szép lassan csúszna le a lepedőről, mintha valaki húzná a lábánál fogva, hogy gyere már reggelizni, és ő még az utolsó pillanatban készít nekünk egy dokumentumfotót, arról, hogy így néztem ki, mielőtt megtömtek párizsival. A másik amivel nem teljesen értek egyet, ezek a kis szarvacskák. Ez nagyon szép, nagyon jó, csak kicsit csinált. Ez elviszi a képnek az erejét. Kétségbe vonja azt, hogy történik-e változás. Nem teljesen értem, hogy ez most a játékosságot hivatott mutatni, vagy azért került oda, hogy a haj hosszúságát be tudjuk lőni még jobban, de hát az valamennyire látszik ott kétoldalt, vagy próbált valami spontán helyzet lenni, hogy én most itt annyira extatikus állapotban vagyok, hogy épp ilyen a hajam. Szóval száz százalékig nem tudok egyetérteni ezekkel a kis szarvacskákkal. (hegyi)
értékelés:

A fent látható önportré Sam Taylor inspirációja. Mikor Wood új stúdióba költözött, a tér és a lehetőségek olyan szabadságérzést adtak számára, hogy az egyébként is gondosan felépített, "a gravitációra fittyet hányó" modelljei helyére önmagát helyezte és kábelek segítségével készített önportrékat, ahol székeket rúg ki maga alól. Mikor elkezdtem a fotózással foglalkozni, talán én is egy ilyen széket rúgtam ki magam alól.
   Technikailag a kép elkészítése viszonylag egyszerű - egy fekete háttér elé fekete anyaggal letakart asztalt tettem, amire rá tudtam feküdni háttal. Felülről egy nagy softbox/bowens lámpa, az arcomra pedig egy snoot ad feltöltést. Egy-két kisebb részletet javítani kellett photoshopban, mert a stúdióm nem volt elég tágas és az egyik frame belelógott a képbe. A kép végül egyszerűen vertikálisan meg lett fordítva. Nyomtatás - Digital Inkjet Hahnemuehle FineArt Baryta A2 méretben. Most jött ki a nyomtatóból és elégedett vagyok vele.

Ádámtól az első lecke nyomán már kaptunk egy artisztikus megközelítést, és ezen az irányon halad ő tovább, ahogy én látom a kettes leckéjével is. Én nagyon köszönöm neki azt, hogy ennyire őszintén megosztja velünk a saját gondolatait a saját munkájával kapcsolatban, az ihletet adó elődöktől kezdve a munkafolyamatig. Ebben az Estiskolás közegben az egy fontos momentum lehet, hogy segítsünk abban is egymásnak, hogy ez hogy jött létre, és ne csak a kész terméket tegyük ide, és várjuk, és gyűjtsük be a gratulációkat, hanem lebbentsük fel a fátylat a munkafolyamatról.
   Szeretem ezt a képet, mindazzal együtt, hogy vannak némi világítási problémáim a képpel, mégpedig azért mert ez a kép jelen pillanatban, hogy ha abban kéne döntést hoznom, hogy hol van a fókusz, mi is az üzenet, akkor nehezen tudnám ezt most jól megfogalmazni azért, mert a világítás az, ami egy picit bizonytalan. Most a csúcsfények a nyakon és a melkason vannak, miközben ennek a képnek a finomságai az alkarnál jelentkeznek, főképp a csuklónál, az ujjaknál, a homloknál, a szemeknél, tehát azokon a helyeknél ahol féltónusos, sötétbe forduló tónusátmeneteket kapunk. Túl van világítva a mellkas. Hogyha az ujjatokkal letakarjátok a mellkast máris sokkal jobban kezd élni a szem, a fej, a kar, vagyis azok a formák, amik ezt izgalmassá teszik. Nem akarok én itt túlságosan okoskodni Ádámnak, hogy ennek mi lenne a megoldása, mert gondolom ezt ő is érzi, hogy a lámpák beállításától kezdve akár az árnyékolásig, tehát a lámpa és a test közé valamilyen árnyékoló felületet helyezzünk többféle megoldás létezhet. Én azt javaslom mindenkinek aki a világítással egy kicsit behatóbban kívánna foglalkozni, hogy ezt az exponálás előtt állítsa be, és ne utólag próbálja fotosoppal helyrehozni, főleg az ilyen csúcsfényeknek a visszavételénél nagyon csúnya szürkés helyzetek tudnak létrejönni, tehát nem olyan könnyű fotosoppal ezt utólag már gatyába rázni, jegyzem meg: a laborban sem. A másik kérdés, ami felmerül bennem, az az, hogy én értem azt a helyzetet, hogy az ember a saját alkotói útján haladva egyszer csak eljut arra a pontra, amikor az első kísérleti éveket vagy hónapokat már maga mögött tudva elkezd valamit újrafogalmazni, elkezdi önmagát újradefiniálni. Ez azt jelenti, hogy nyilvánvaló az első időkben nem is nagyon fotózza saját magát, az önarcképig is el kell tudni jutni, mert az kezdő fotós attitűdje az, hogy a szemem elé emelem a gépet és a külvilágot próbálom megörökíteni, és nem a magam belső világát tükröztetem kifelé. Aztán jön egy következő lépcső, amikor elindulnak a fotós megfogalmazások, a fotós gondolatok. Még itt sem kötelezően kell szerepeljenek az önarcképek, hogy ha egyáltalán a fotós szükségét érzi, hogy önarcképpel foglalkozzon, akkor utána már ezeknek a tapasztalatoknak megfelelően ebbe az artisztikus világba kerülhet. Mégis az egyszerűbb megoldások azok, amik lehet, hogy közelebb vinnének legfőképpen Ádámhoz, mert itt viszonylag kevés képből tudunk dolgozni. A tengerpartos kép, mint indítás (bár én azt mondtam, hogy áttenném hármas leckébe), már eleve egy művészi attitűdöt mutat nekünk. És most ennél a képnél sem egy egyszerűen bemutatkozó képet kapunk, hogy hát ez vagyok én, hanem ezt valamilyen formában transzponálja Ádám a leckemegfejtésnél. Én ennek nagyon örülök, de mégis azt mondom, hogy mivel itt a cél saját magunk megmutatása is, mintha egy ritmusváltást vélnék felfedezni, mert ezek a képek formájuk szerint megoldják a leckéket, de érzelmileg, témában túlmutatnak azon - tudom, néha a legegyszerűbb formai kötöttségek kívánják a legnehezebb megoldást.
   Visszatérve a képre: ha Sam Taylor munkáinak utánanéztek a neten (és ezért jó az az irány, amit Ádám mutat), azt látjátok, hogy valami tényleg nagyon izgalmas fény-árnyék játékokkal mintha bűvésztrükköket látnánk. Itt olyan képekről beszélünk - akár utalhatnék Eadweard Muybridge-re - amik mozgásfázisokat, mozgási helyzeteket mutatnak, ahol emberek ugrálnak székekről vagy lebegnek a szobában. Több ilyen fotós trükköt már véghezvitt. Ezek tényleg nagyon izgalmas dolgok tudnak lenni, bár azt mondom, hogy az én megítélésem szerint ezek a játékok egészen addig jók, amíg a fotóst elszórakoztatják, aztán, hogy ténylegesen mennyi van ebben hosszútávon, az szerintem egy-két sorozatnál nem több. Azt is megmondom miért: a cirkuszi, a bűvésztrükk egy estés szórakozás. Az ember elmegy, kikapcsolódni vágyik, és azt az estét arra szánja, hogy szájtátva figyeli a trapézon gyakorlatot bemutató művészt, vagy a színpadon illúziókat keltő akrobatát. Hosszú távon ezeknél a képeknél sokkal erősebb az, amit úgy mondunk, hogy "hogyan csinálhatta vajon?, jé, mitől lebeg a nő a szoba közepén?". És nyilvánvalóan ezek két féleképpen elérhetőek: az egyik, hogy photoshoppal rásegítünk, ahol egyébként ott van az a tartókötél, amit utána leretusálunk. A másik helyzet az, hogy olyan megoldásokat keresünk ezeknek a hevedereknek az eltűntetésére, amik rögzítik a modellt, hogy a háttér rejtse el, olvadjon bele a háttérbe. Az emberi szemet könnyen be lehet csapni így is. De mégis, azon kívül, hogy ez egy formai és konstrukciós játék, a szájtátáson kívül, utána, ha már rájöttünk a megfejtésre, onnantól már nem nagyon maradnak meg ezek a képek az emlékezetünkbe. Szóval ha Sam Taylornak a munkáit megfigyeljük, akkor nem csak az a kérdés, hogy hogyan tudta ő, ezt mind sorozat- vagy fotós irány megvalósítani, hanem az is egy fontos helyzet, hogy ő utána ebben a világításban, a forma- és a térrendezéssel sokat foglalkozott, tehát annak is mestere, nemcsak a trükköknek.
   Nagyon kedvelem azt, hogy Ádám nem csak a saját kútfeje után megy, hanem bevállalja, hogy ő bizony nézegeti a többi nagy elődnek a fotós munkásságát, és ezekre a hatásokra sem úgy tekint, mint amiket el kell titkolni, hanem azt mondja, hogy ő vállalja, hogy ez vagy az az alkotó rá olyan hatással volt, hogy ő addig nem nyugodott, amíg ő maga is ki nem próbálta magát ezekben a helyzetekben. Ez azért fontos, mert azáltal, hogy elkezdünk valakinek a stílusában dolgozni, vagy valakinek elkezdjük a stílusát elemezni, mindeközben nagyon sok olyan dolgot tudunk meg és tanulunk meg, amit magunktól nehezebben hoztunk volna létre. Itt vegyük észre azt, hogy a fotósnak, mivel ő volt saját maga modellje is, be kellett tudnia úgy állítani, hogy nem volt kontroll lehetőség, aki azt mondaná, hogy te figyelj, az egyik ujjad most közelebb van a képhatártól, mint a másik. A kontroll a saját fejében kellett megtörténjen, még akkor is, ha esetleg néhány felvételt készített miközben a végleges kép elkészült volna. A másik része az, hogy attól függetlenül, hogy én azt mondom, hogy túl van a mellkas világítva, vegyük észre azt, hogy ő itt azzal is dolgozik, hogy a fény-árnyék hatással elérje azt, hogy eltűnjön a képről a trükk, magyarán, hogy elhitesse, hogy ő egy ilyen ragadozó madár repül fölöttünk. Ezeket én nagyon jó irányoknak tartom, és nagyon fontosnak gondolom azt, hogy ezen az úton ő azért menjen tovább, és ha vannak kedvencek, akkor azokkal is dolgozzon, mert ha az ember begyűjti a rutint, a tapasztalatot, akkor el tud indulni a saját útján sokkal több felhalmozott ismerettel.
   Még egy dolgot mondanék a végére: azzal nem biztos, hogy száz százalékig egyet tudok érteni, hogy ő ezt nem mint akt értelmezte. Ezt azért teszem ezt hozzá, mert ha már a felsőtestemet megmutatom, és mint akt kezdem el használni, akkor két eset lehetséges: vagy fekete drapériával az alsótestemet eltakarom, tehát beleolvasztom a háttér sötétjébe, és akkor nincsenek ilyen kérdések, vagy pedig aktként kellene ezt megcsinálni. Mert ott azok a kékek, amit én sejtek, hogy talán az a farmer lehet, még a farmer csatját is észre lehet venni, ezek nekem túl profánok, lehúzzák az egészet a valóság talajára. Itt mindig azt szoktam mondani, hogy az "úgy csinálni mintha" nem a száz százalékos megoldás. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy Ádám kezdjen el önportréban aktokat készíteni magáról, hanem azt, hogy ha a helyzet úgy kívánja, akkor tudni kell ezt megvalósítani még akkor is ha a képen utána ez kevésbé fog látszani, mert ez egy belső intenzív hozzáállást is erősít munka közben. Ez a beállítás alapvetően nem mutatná meg az elsődleges nemi jelleget, de mégis ezek a zavaró kis fényfoltok természetessé válnának. Ennyit tudok erről elmondani, és azt várnám Ádámtól, hogy a többi képét is kezdje el megmutatni, egy picit erősítsük ezt a párbeszédet, mert fontosnak tartanám, hogy a saját útját nekünk megmutassa és arról kommunikálhassunk. (hegyi)
értékelés:

Ez egy kicsit régebbi

Na kérem, ez egy abszolút rendben lévő önportré. Van egy-két olyan kis apró nüansz, ami nem 100-as, például azt a partvisnyél, mert ott most az nagyon zavaró, mondhatni, hogy az csak egy kis vonal, de azért mégiscsak ott van. De az egész, ezzel a tükröződéssel, ezzel a körformával, a gömbökkel, nagyon jól rímel, viszi bele az embert a térbe, és ezeknek a körformáknak, amik a lámpabúrák, és a körformájú tükör, a szerző fejformája abszolút jó ritmus-válasz erre. És nagyon jól látom azt is, hogy ebben a majdnem monokróm helyzetben ez a piros pulcsi nagyon erősen él. Ez nagyon nagyot szól. Azért legközelebb lehet, hogy érdemes a háttérrel is egy picit foglalkozni, talán ha kevésbé dőlne a kép, akkor még izgalmasabb lenne, most a törülközőkkel egyelőre nem tudok mit kezdeni, hogy azok oda most kellenek vagy nem, tehát tulajdonképpen maradhatnak, mert ott a háttérben az a gázkonvektor jó kis ellenpontja. Azt a három fokot, max négyet, érdemes lenne kiegyenesíteni. Köszönöm szépen. (hegyi)
értékelés:

Igen, igen, itt most az van, hogy ez most egy fénytani játéknak illik bele inkább, azért mert maga a portré-beállítás jó, rendben lévő, mondjuk azért ennyire én nem torzítanám az arcomat azzal, hogy így ráteszem a kezemre, de ettől még ezt is el tudom fogadni. Viszont itt azt a kísérletet folytatta le Csongor, hogy mi van, ha ellenfényes kompozíciót készítek. A benti fény lényegesen kevesebb, mint ami kintről érkezik az ablakból, és én azt mondom, hogy ez most egy félkész kép, és ezt vissza is fogom adni ismétlésre, mert nagyon kevés hiányzik ahoz, hogy ez egy teljesen jól működő, kész ábrázolás legyen, mégpedig azért, mert csak annyi kellene, hogy abban a szobában fel kell gyújtani valami villanyt: egy íróasztal-lámpát odafordítok az arcomba, kicsit távolabbról, nem kell szétvilágítani a fejem, de azért hogy ott látszodjon valamennyi abból az arcélből, a szemből, a fülből, a hajból, tehát valamennyit ott azért ebből kapjunk. Mert most ebben a helyzetben maga a portré alanya, az ami itt elkészült mint felvétel, az nem igazán jól értelmezhető. A másik kérdés pedig az, hogy lehet, hogy ha ezt mondjuk egy esős időben ismétled meg, ahol kevésbé jellegzetes, kevésbé felismerhető az utcán lévő helyzet, és csorog az ablakon az eső, akkor az jobban enged minket koncentrálni rád. Próbáljátok ki, hogy kézzel letakarjátok azt a kinti világot, és máris jobban elkezd élni az arc. Ez mind bebizonyítja azt, hogy a világítással kellene módosítani valamit, és azt is, hogy a mélységélesség megválasztásával, ha kisebb mélységélességet használunk, akkor a kinti világot úgymond elmoshatjuk, és csak jelzésértékkel van jelen. Ezt mindenféleképp szeretném, ha Csongor ismételné. (hegyi)

Egy hideg napon, séta közben megpihenve

Szeretem ezt a képet. Igazándiból kettő kérdésem van. Az egyik egy technikai jellegű kérdés. Nyilvánvaló, hogy ez adódik abból a fotómasinából is, amivel az András dolgozik, merthogy most egy picit életlenben van ez az arc tartva, tehát az élesség nem oda került ahova azt mondjuk optimálisan az ember elhelyezné és ennek most igazándiból nincsen oka, azon kívül, hogy lehet, hogy a gép maga nem tud ilyen közelre éleset állítani. Ha ez így van, hát akkor meg kell valahogy oldani, hogy valami kis állványra, vagy nem tudom mire föltesszük a gépet, mert egyébként a választott házfal az igazándiból nem hordoz információt olyan értelemben, ami indokolná ezt a fajta élességválasztást. Ha pedig még jobban megnézzük ezt a képet, akkor azt mondom, hogy hát lehet azért valamit keresni ott azon a házfalon, ami indokolhatná ezt a fajta megoldást, és ez a repedés. Csakhogy most nem teljesen értem, hogy most mért a fülén megy át ott a delikvensnek és mért pont ott van ahol. Tehát ha van egy ilyen repedést, akkor azt el lehet kezdeni használni, mint képalkotó elem, vagy pedig keressek egy olyan részt, ahol ilyen nincs. Izgalmasabb nekem ez a repedés mint megoldás, mint hogyha teljesen homogén lenne a háttér, csak most ez a passz, ez nincsen kihasználva. Úgyhogy ez nekem kettő csillagot ér meg ezek miatt az okok miatt. Várnám azért Andrásnak a többi leckéjét is és én azt mondom, hogy még egy kicsit dolgozhatunk ezzel az első két leckével akár, nem kell rohanni, nem kerget a tatár, az első két leckét lehet megoldani. (hegyi)
értékelés:

Nagyon szeretem ezt a képet. Most megint azt fogom mondani, hogyha összehasonlítjuk Szilvia előző munkáival, akkor egy óriási változást látok, legfőképp érzelmileg, ami ezen a képen nagyon is jól tükröződik. Tényleg egészen hihetetlen, hogy maga a mosoly, az öröm, a boldogság mennyire meg tudja változtatni azt az üzenetet, amit az arcunk hordoz. Érdemes ezt megfigyelni pontosan azért, mert ezt a későbbiekben nem csak Szilvia, más is a saját munkájában tudja majd alkalmazni. A kép egy nagyon személyes és privát üzenetet hordoz. Nagyon szeretem azt, hogy ha végig megyünk azokon a képeken, amit Szilvia most beküldött, akkor olyan, mintha egy spirálban, a középpont felé haladva a fókuszálás egyre erősebb lenne. A farsangi helyzet kicsit távolságtartó megközelítésétől, a barátság leckén keresztül eljutunk egy személyes üzenetig. Hogyha megfigyeljük, a háttérben ott van egy kék polár felső, ami egy előző képen is szerepelt, tehát ebből következtethetünk arra, hogy a háttérben ez a barát meghúzódik. De ha eltekintek attól, hogy mik voltak az előző leckemegoldások, akkor önmagában ez a kép is ezt a fajta boldog, felszabadult helyzetet mutatja. Két észrevételem van. Az egyik az, hogy egy kicsit vágva van az arc az állnál és ez annyira nem szerencsés, a másik az, hogy az orra rácsavarodott egy hajszál – mondhatjuk, hogy egy-egy hajszállal miért foglalkozunk – de most ez egy picit nekem ettől olyan, mintha ceruzával összefirkálta volna egy gyerek (ilyennel biztos találkoztunk, hogy könyvbe a kisgyerekek belefirkálnak formákat). Tehát egy kicsit nekem most ezek a hajszálak az arcon, a homlokon és az orrnál különösen olyanok, mintha ilyen utólagos firkák lennének. Ettől az üzenet egy picit erre a gyermeki létre is utal, ami akkor jó, hogyha ezt az ember tudatosan használja. Magyarán vagy ezek a hajszálakat elsimogatom, és akkor kitisztítom úgymond a képen szereplő arcot ettől a fajta jelzéstől, vagy pedig azt mondom, hogy igen, ezzel szeretnék foglalkozni és ez az, ami nekem izgalmas, akkor viszont még többet el kéne rendezni itt az arcon ebből, tehát még több hajszálat oda kéne rendezni és akkor egy másik, egy maszkosabb, rajzosabb üzenetet kapunk. De ettől függetlenül és nagyon szeretem ezt a képet, és azért fogom megadni a három csillagot, merthogy egy olyan pillanatot tudott rögzíteni, amit nem is biztos, hogy olyan könnyű a valós életben elkapni, főleg saját magunknak, hogy most jól érzem maga abban a helyzetben, amiben vagyok, boldog, kiegyensúlyozott vagyok. Tehát ezt a létállapotot épp olyan fontos rögzíteni úgy, hogy azért megmaradjon diszkrét módon, egy bizonyos határon belül. Tehát, hogy a boldogság és a nyugalom és a rendbenlévőség üzeneten ne csapjon át egy harsány, kiabálós, túlrajzolt helyzetté. Házibulikon készült fotóknak szokott ez lenni a sajátja, hogy nagyon fölszabadultak vagyunk, nagyon bulizunk megfelelő mennyiségű alkoholbevitel után, és ez akkor ott helyénvalónak tűnik, hogy az ember ezt rögzíti, de aztán később, amikor visszanézi, néha egészen groteszk vagy komikus képi megoldásokat is hordoz, és szerencsére ez a kép belül marad ezen a határon és nagyon finoman jelez számunkra. Úgyhogy ezért három csillag. (hegyi)
értékelés: