1. Önportré, önábrázolás

novemberi délután

Fúj a szél. És késik a vonat.
Ha most egyedül lennék, elsírnám magamat.

Megmondom őszintén, hogy nem tudom megmondani, hogy a technológiának mi a lényege, hogy ugye a környezet egy ilyen lágy fátyolban jelenik meg és tulajdonképpen a színek is csak az arcon láthatóak és talán egy picit a monochromból, egy picit a szürkés-zöld garbó az, ami színt kap, de alapvetően egy szürkés világból tekint valahova az arc. Nyilvánvalóan egyértelmű az üzenet, hogy az élet az a személyiségben van meg így ebben a döntött beállításban is. Én szeretem ezt a képet, talán, ha a mi számunkra küldendő vizuális levélről van szó, esetleg még erősebb tudna lenni a kép, hogyha ezek az acélkék szemek ránk tekintenének. De a képet nagyon szeretem és én várom a további munkákat, és ez egy háromdisznós kép. A későbbiekben lehet igazából lemérni, megállapítani a Rozi képeiből, hogy merre fele fog tovább haladni ez a vonat. (szőke)
értékelés:

Egy kicsit én

Ez vagyok én. Egy kicsit.
Néha úgy érzem, ennyi is elég lenne belőlem. Pedig ennél sokkal sokkal több vagyok.

Nagyon köszönöm ezt a képet és köszöntünk az Estiskolán Rozi. Azt már rögtön mondom, hogy ezt át fogom tenni második leckére, és én szeretnélek kérni, hogy az első leckét, azt ismételd meg. Ezt rögtön mondom, mert az első lecke portré arc nélkül, tehát ez egy elég határozott kimondás volt a részünkről, hogy az arc nem szerepelhet a fotográfián, úgyhogy itt egy újraértelmezést kérnék. Ennél a képnél, ha portrénak tekintem ezt a képet, nagyon érdekes megközelítés az, hogy a portrénál ezzel a határozott vágással és ezzel a határozott képformával mi az, amit megmutatok és mi az, amit nem. Hogy mi az, amit a nézőre bízok, hogy elképzeljen, hogy hogy néz ki és mi az, amit fontosnak tartok. Itt a képnek a nagyon nagy részét a haj foglalja el. Tehát tulajdonképpen azt vehetjük, hogy a haj és egy picit a tekintet az, amit fontosnak tartok magamról megmutatni, és valamiért nem mutatom meg a teljes arcomat. Értem én, hogy ez lehet ebből az értelmezési problémából is, ami az első leckét illeti, de itt most egy portrét látunk, tehát ezt én egy portréként vagyok kénytelen elemezni és ennél a portrénál – még egyszer mondom – nagyon határozott döntést hozott meg az alkotó a vágással. Ugyanakkor azt mondom, hogyha ezt a határozott döntést meghozzuk és tudom azt, hogy én ezt fogom csinálni, tehát kvázi nem utólag boncasztalon vágtam szét a kis bárddal a képet, hanem már az exponálásnál megvan ez a döntés, akkor mondjuk az orrcimpámból azt a pici kis belógó részt, azt már nem teszem bele. Ez csak annyi, hogy elmozdítom az arcomat, egy picit tengelyben fordítok rajta. Ugyanúgy megmarad a szem, a haj, a száj, de az orr nem kerül oda és akkor nincs egy ilyen határozatlanságérzése az embernek, hogy itt most ez mért van ott az a picike kis forma, ritmusban ez egy picit zavaró. Úgyhogy én azt mondom, hogy ez egy kétdisznós megoldás és várom Rozitól az első leckére is a megfejtést és a másodikra pedig azt a portrét amit ő szeretett volna egyébként elküldeni. (szőke-hegyi)
értékelés:

Nosztalgiázva

Nagyon örülök ennek a képnek éppen azért, mert amit talán az ezt megelőző képnél jeleztem, ugyanazok a motívumrendszerek - virág, fény, itt az olvasólámpa – csak egy előző képnél a tájkép különböző rekvizitumaiként megállnak a lábukon és amitől ez a kép pluszt ad, az éppen az Eszter jelenléte. Nem azért, mert egy tükörből saját magát lefényképezi, hanem a mosolyával, a tekintetével változtatja meg, emeli föl a kép jó, de szokásos világát, ahol egy enteriőrt látnánk, vagy az előző képnél egy tájképet látnánk. Épp Eszter jelenlététől, az arcától, a nézésétől válik ez egyedivé, sajátossá ez az egész kép. És azért szeretem a 2. lecke önportré házi feladatát a Nosztalgiázva címűt, mert itt megtalálható az a plusz adalék, amit az előző képnél kénytelen voltam keresni. Úgyhogy ez a kép véleményem szerint egy háromdisznós kép. (szőke)
értékelés:

Egyesegyedül én

Réka nagyon tudja, hogy mit akar. Nem komponálni, nem szerkeszteni a háttérbe, nem tudom milyen világítástechnikákat. Réka bele akar nézni ebbe a kamerába, és azt akarja mondani nekünk, hogy sziasztok, itt vagyok, én vagyok kérdőn is, várakozón is, de nagyon helyt parancsolóan, és ezt el kell tudni egy kép nyelvezetében is fogadnunk, hogy ez a kép pontosan ettől erős, hogy nem képzőművészeti kérdéseket, válaszokat keresünk a képen, hanem azt a dokumentációs erőt, amelyben egy idő, egy időszak, egy pillanat, egy reggel, egy intézménybe indulás előtt valaki azt mondja, hogy itt vagyok, ilyen vagyok, ilyen voltam évekkel később és ez az én létezésem. A kép ebből a szempontból egy jó portré és ennek a portrénak természetesen a középpontozása maga a szem. Úgyhogy én nagyon szeretem ezt az üzenetet. (szőke)
értékelés:

fénykép

Azon az útvonalon keresgél András, amely a Moholy-féle képzőművészeti irányok kapcsolódásait mutatja, és mutatja térgeometria, fotográfia, építészet, ember kapcsolódásait. Bódy világában is ez fölsejlik a 70-es években és a 80-as évek elején, ugyanakkor, ha esetleg a geometria, a mértani játékok szóba kerülnek itt, egy picit talán a tükröződő formákkal, ritmikailag érdemes lenne még egy picit játszani. Jó az ötlet, kollázs, amely bekerül ebbe a képbe, de ahhoz képest talán a kép jobb fölső sarka, bal alsó résznél a fényképezőgép formája, ezek egy picit nekem hevenyészettnek tűnnek. Ráadásul a perspektivikus gyöngysorok, ezek a gerjedések mind-mind a telefonba elhelyezett fényképezőgép felé tartanak, miközben maga a varázsló, maga a kémikus, a feltaláló az középtájékon, sőt talán a szemét előtérbe helyezve néz ránk, helyezkedik el, tehát szétcsúszik egy kicsit ez az irányított középpontozás, mert valami miatt most a képen egy jelentéktelen tárgy felé kellene hogy irányuljon a tekintetünk. A jelentéktelen tárgyat azért mondom, mert ha az ember nem ismeri ezt az eszközt, nincs ilyen, nem használja, akkor a képről nem felfedezhető, hogy mi ez a fura tárgydarabka, ami belóg a kép alján. Ugyanakkor pedig az alkotó jelenléte és az alkotó tekintete egy másik helyzetbe vonzza a szemünket. És emiatt kétfelé tart az üzenete ennek a képnek. (szőke)
értékelés:

kétén

Valószínűleg nem csak a belső folyamatokra utal Zsuzsa, hanem a fényárnyék megfigyeléseivel a világos és sötét felületeknek a játékaira utal a cím megadással. Klasszikus portrét látunk, klasszikus iskola feladatot, ahol nagyon szépen rajzolódnak ki a hajtincs, állkapocs, állgödörformák a háttérrel együtt az azt hiszem, hogy ez kesztölci tapéta, ahol ilyen darabolt farostlemez darabkák vannak eredetileg a tapétára ráhelyezve és ez többször festhető – és a jobboldali részre érkezik be a fény, amely ezt a szép ellentétpáros ritmust létrehozza. Én mégis azt mondanám, hogy nagyon jó lenne, hogyha egy pici tükröződés, vagy valami a jobboldali szemhez is oda tudna érkezni, hogy ezt a tekintetet mind a két felületről láthassuk és szembe nézhessünk vele. Ahogyan például a jobboldali szem mellett a hajtincs az megkap egy pici fényt. Vagy egy parányi fejmozdulattal vagy valamilyen reflexszel ez megoldható lett volna. Ugyanakkor én azt mondom, hogy maga a sárgapántos ruha itt, most, ebben az üzenetben nem biztos, hogy szükségszerű. Lehet, hogy egy kicsit szűkebbre lehetne vágni, vagy egy másik ruhával megcsinálni ugyanezt a beállítást. Mert önmagában maga a portré, a haj, a haj rajzolatai megállják a helyüket és ez az erősebb sárga tónus és a vállnál lévő kivágás pedig egy picit elmozdítja a kép felső kétharmadában történő klasszikus üzenetet, a portré formátumot. Úgyhogy én ezt kétdisznós képnek értékelném. (szőke)
értékelés:

Jöjjetek fényecskék!

Ez egy önportré, nem sokkal több...A fényecskéknek köszönhetően szerintem egészen jó...:)

Nagyon szeretem Évának ezt a munkáját, már amikor megérkezett ide a fotó, sajnos akkor nem volt időnk rögtön elemezni, akkor is erősen hatott rám. Nagyon érdekes, hogy a horizonthoz képest a kamerát magasabbra helyezi és tulajdonképpen egy fajta áldozati, vagy egy fajta kicsit Jeanne d’Arc-szerű aláminősítést hoz létre. Azzal hogy a kamera magasabban helyezkedik el a szemsíktól, van az egész képben egy furcsa alázat és a kamerához képest viszont a fényforrás még magasabban helyezkedik el, ettől van valamilyenfajta szakralitása a képnek. Van valami furcsa spiritualizmusa, ezekkel elsősorban Bergman nagyon szeret a filmjeiben, irodalmi munkájában foglalkozni. Talán a Bergman szó nem véletlenül kapcsolható ide, mert közben a háttér amely, véleményem szerint egy ilyen kompozíciós rendben nem tekinthető véletlennek, hozza a szociót, hozza az emberit, az emberi teret a gyűrődéseivel, a felületen megjelenő árnyékaival és nagyon hálás, ahogyan az üvegablakon kitekintő arc tükröződései jobbról megjelennek. Ez igazából csak a dörzsöltség, és a rutin, hogy ezekkel a fajta trükkökkel érdemesebb egy picit játszani, hogy a tükröződésben a szem, csak egy picit kellet volna a valóságban elmozdítani a tekintetet, a szem pontosan ide, a kamerába tekinthetne bele, csak egy nagyon picit kellet volna ehhez igazítani. Ugyanakkor még, és ezt most hozzátenném, hogy csak zárjelesen mondom, hiszen ezt a képet nagyon szeretem, ez egy háromdisznós kép, ha az arcon megjelenő fényekkel még egy picit lehetett volna dolgozni, hogy az orr, az orrnyereg, az ajak, álkapocs résznél ne folyamatosan egy sárgás erőteljes fényfoltként jelentkezzen ez, hanem az arc szépségét még jobban emelje ki, de nagyon köszönöm ezt a képet, és nagyon szeretem, ez egy háromdisznós kép. (szőke)
értékelés:

Kevesen vannak, kik ismernek... Vajon én is köztük vagyok?

Egy mozgófilmet látunk valamilyen szobabelsőben, ahol sebesülések láthatóak a szereplő arcán, és egy fontos monológ. Én úgy gondolom, hogy az, amit ezzel az üzenettel szeretett volna elérni az alkotó az érthető, elfogadható, rendszerbe foglalható, ezért megvan rá az öt disznó. (szőke) értékelés:

Éhes Pupillákkal...

Életadó színözön, zötyögve a gőzösön...

Gergely, aki többször is volt itt az Estiskola táborokban, beszélgettünk, dolgoztunk, tulajdonképpen láttam gondolkozni, azóta, hogy személyesen találkoztunk az alkotásain keresztül számomra nagy változáson ment át. Legalábbis amit az alkotásain keresztül az ő világába beengedni látott. Merthogy annak ellenére, amivel itt találkoztam a valóságban egy fiatalemberrel, aki kedves, jó humorú, vidám, a képei nagy része mélyebb értelmű, rengeteg önelemzéssel, rengeteg önkritikával és rengeteg, hogy úgy mondjam elemző fájdalommal. Ez nem biztos, hogy baj, és én igazából csak erősíteni tudnám, hogy ugyanezen az úton tudjon haladni, hiszen ezeket a képeket Gergely a saját szabadidejében, a saját maga fejlődésében és a saját maga útkeresésében végzi. Nem véletlen, hogy nagyon sokszor olyan képek, az elmúlt időszakokban olyan képek érkeznek tőle, amikor ő úton van. Ezért a második lecke önportré kategóriájában én ezt egy nagyon fontos ritmus képletnek, de nem csak ritmusképletnek, hanem pont az arctól hitelesítve egy nagyon fontos útkeresésnek tartom. Három disznó. (szőke)
értékelés:

A film egy nagy lélegzetű munka. Hosszú, 9 perc 20 másodpercet jelez itt a számítógép, amelynek az első része egy bevezető. Ez a bevezető tulajdonképpen tálalja, felkészíti a nézőt arra a kísérletre, amely egy egészen különleges, abszurd, ha jól tudom valójában ezt a találmányt, ami ugyan itt más technológiával van megoldva, de mégis csak két azonos helyszínen két különböző szerepben lévő ember, de azonos szereplő játéka egy filmen belül. Buster Keaton az a filmalkotó, az önéletrajzi írásaiból tudjuk, aki először a filmtörténetben alkalmazza ezt a fajta játékot. Jelesül ugye a második részben tulajdonképpen egy riportfilmet látunk, amelyben egy riporter és egy riportalany beszélgetnek. A riportalany Pap Árpád. Nagyon jók a választások. Ez egy most, módozatában, mert ezt is értelmezni kell, egy fikciós játékfilm, csak a játékfilm egy dokumentumfilmet próbál témájául választani, a dokumentumfilm sajátosságait, de ez egy ízig-vérig játékfilm. Már csak azért is, mert ugye látjuk azt, hogy azonos a riporter szereplője és a riportalany szereplője. De nagyon jó dramaturgiai választások azok, hogy fekete-fehér filmen belül különböző színű ruhákban vannak, más a gesztusviláguk. Had tegyem hozzá a többiek számára, hogy a színészi munkában azért ez egy nagyon nehéz folyamat úgy válaszolni, úgy időt tartani egyik szereplőként, hogy valamilyenmódon a másik szereplőnek a majdani improvizációi beleférjenek ebbe. Ezt kétféleképpen szokták megoldani. Vagy nagyon kötött és pontos szövegeket, forgatókönyvi szövegeket írnak, vagy pedig nagyon jó belső ritmusérzéknek kell ahhoz lenni, hogy egy ilyen film elkészülhessen. Árpinak a dolgait ismerve biztos, hogy nem nagy létszámú stábbal dolgozik, tehát még jobban fontos azt kiemelni, hogy ezek nagyon komoly agymunkák, amik ugyan amatőr környezetben, amatőr eszközökkel jönnek létre, mégis felvennék a harcot, vagy a versenyt sokkal jobb anyagi háttérrel rendelkező csoportosulásokkal szemben. Ilyen értelemben nagyon tiszteletre méltó amit itt látunk. Rengeteg humor van, rengeteg fricska van ebben a második részében a filmnek. Nagyon szeretem a csöndjeit, nagyon szeretem a kivárásait, a privát, véletlenszerű dolgoknak a megoldásait. Lásd macska, macska jelenlét, kamerán kívüli mozgások, hangok. Ugyanakkor ebben a második részben, mivel játékfilmről beszélünk egy-két szakmai megjegyzést had tegyek hozzá. Egy kétszereplős szembeállított sematikus háttér előtti, mint egy stúdiófelvételszerű képformával dolgozik a film, és ezekbe vagy a jobboldali szereplő, tehát a Pap Árpád riportalany, vagy kevesebbszer, de a riporter szereplő szemoldalából is egy-egy önálló képet is bevág az alkotó. Az nagyon fontos, mivel innentől kezdve játékfilm szabályok szerint kell néznünk ezt az alkotást és tesszük ezt pont azért, vagy teszem ezt pont azért, mert szeretnék segíteni, hogy ezek minél jobban tudjanak működni, hogy természetesen a vágás, az utómunkálatok alatt jelent ez nagyon nagy nehézséget, hogy például a jobboldali szereplő, tehát a Pap Árpád riportalany egyéni megjegyzései, amikor egy bevágott képet látunk, annak a gesztusainak, kezdő gesztusainak, vagy a mozdulatrendszerének nagyon is kell kapcsolódnia, fednie a kettős, folyamatosan megtartott képpel kapcsolatos ugyanannak a szereplőnek a mozgásával. Ezt a klasszikus filmezésben úgy érik el, hogy van egy úgynevezett naplóvezető, vagy „script girl” , vagy scriptes, aki folyamatosan figyel arra, hogy egy játékfilmnél, adott esetben a Bruce Willis hogy húzkodta meg a nyakkendőjét és a következő snittnél, ami odakapcsolódik, mert ezek snittek, akár beállítják ugyanezt a mozdulatot a scriptes segítségével, elhúzzák annyira a ruhát, amennyire ez átalakulhatott, úgynevezett szakmai meghatározással - kapcsolódhasson az egyik snitt a másikhoz. Egy pusztán annyi hiányosság van, vagy pusztán az az egy, amit érdemes lenne evvel a filmmel kapcsolatban megjegyezni, még egyszer mondom, hogy nagyon nehéz ez, főleg akkor, hogyha az alkotó egyedül van és ő maga fotografálja, játssza, vágja ezeket a munkákat, hogy a jobboldali szereplőnél a Pap Árpád riportalanynál, az egyszemélyes bevágásoknál a háttérben látszik talán egy ablak, vagy ajtó, később egy telefon és a gesztusok is, amik rávágódnak a kétalakosra, azok csúsznak, ugrik ez a helyzet. Sokkal kevésbé probléma nekem az, hogy az úgynevezett szendvics, vagy mixelt változatnál, szintén egy másik szakmai kifejezés a fényelés, az, hogy a két külön felvett anyagnak az összeillesztésénél a háttér fényelése az nem azonos, ezért néha, hogy úgy mondjam fény derül a trükkre, hogy középen elvágott osztott két mezőt látunk itt. Például, amikor a riporternek melege van és leveti a kabátját és ekkor abba a vágott képmezőbe belevágódik az ő könyöke és nem lóg át a másik térbe, hiszen az egy valójában is egy másik térben felvett helyzet, hogy ezekre érdemes ügyelni, de én mégis azt mondom a munka nehézsége és nagysága miatt, hogy ez kevésbé zavaró, mint az, hogyha ezeket a bevágásokat, amelyek ugyanannyira fontosak dialógokban, helyzetekben, gesztusokban, ezeket érdemes összevetni az előző képi anyagot visszanézve megkeresni azt a mozgást, amitől rávágható lesz a szereplők közelije. De ettől függetlenül az öt disznó erre a filmre is természetesen megvan és nagyon örülök. (szőke) értékelés:

kislányként

Egy régi videóról kimerevített képet fényképeztem le.

Tulajdonképpen ez a gyermekkor kategóriájába is beérkezhetett volna ez a kis fénykép, amelynél a technikából adódóan lehet érzékelni a kép idejét, régiességét. Tulajdonképpen ez egy talált anyag és mint olyan, a talált anyagok hibáit és esendőségét mutatja. Másrészről a második leckére természetesen ez egy verzió, egy geg, ami fontos és jelzésértékében szükségszerű geg. Remélem, hogy Viktória a későbbiekben majd visszatér a második lecke önportréhoz és elkészíti majd mindezekből a lépésekből azt a sűrítményt, amihez nyilván idő kell. Ettől függetlenül ez a kép mint memento, mint emlék szerethető és ezért az egy disznó megvan erre a képre. (szőke)
értékelés:

önportré

Egy klasszikus módon beállított félalakos kompozíciót látunk itt és Tünde előző munkáján is a baloldalról érkező fény az, amivel dolgozik. Talán az is lehet, hogy a műtermi helyzet, amiből egy másik változatot láttunk azonos időpontban, azonos szituációban készült és a tónusvilág, a tónusrendszer ezért hasonló. Ugyanakkor a képkivágás és az elrendezés pedig merőben más. A szintén 70-es években készült Antonioni film, amelynek az a címe, hogy Nagyítás, egy különleges és nagyon izgalmas munka, egy nyomozás hangulatvilágát idézi a kép. Maga a támaszték, ami első szemvillanásra talán nem is lenne érzékelhető, az gondolom, hogy a fényképezőgép, kamera teste, optikavédője, amely mint egy ilyen karosszék széle támasztékként szolgál részben, részben pedig tulajdonképpen furcsa, amorf takaróelemként az emberi test fedetlenségét takarja ki, amelyből csak apró, pici kis apokrif részecske villan át. Talán ennyi a hozzáfűznivaló ehhez a képhez, mert minden tekintetben professzionális az egész beállítás. De ha már eszközként használja a fotós a női test szépségét, a női test fényeit, akkor érdemes lett volna még evvel a kamerastatívval és a fényképezőgéppel picit dolgozni, játszani, hogy a gép aljzata és a statív felületek közötti átlátható tér, amelyen keresztül a mell fényei látszanak még evvel egy picit, hogy úgy mondjam szakmai szempontból lehetett volna trükközni és pusztán ezt a kép miatt mondom, hogy egy labda, egy helyzet feldobódik úgy, hogy igazából ez a kép egészének alkotó eleme és ez talán, ha a kép összes többi szegmensét nézzük és látjuk a tudatosságot, akkor feltételezhető lenne. Ettől függetlenül én úgy gondolom, hogy a kép egészében egy háromdisznós kép és csak drukkolni tudok, hogy Tünde a továbbiakban is hasonló mélységű munkákat küldjön és ez egy háromdisznós kép. (szőke)
értékelés:

ARC - 3 az 1-ben

...avagy ki is vagyok valójában.

Bara munkáiban alapvetően az elmúlt időszakokban több irányt lehetett fölfedezni. Nagyon gyors összegzésben: a város, a városi kultúra épített környezetének megfigyelései és abban a különböző geometriai, fénytani jelenségek. Bara kislánya, aki egy csodálatos modell és a kezdeti időszakoktól Bara jelen van itt köztünk, együtt van velünk, tehát a kis szereplőjének a folyamatos fejlődése is látható, nem csak alkotói szempontból, hanem fuzionálva egy anyai megközelítésből is, és ez egy csodálatos napló, amely majd talán 5-10 év múlva lesz nagyon izgalmas. Mindezek a megfigyelések az alkotó szempontjából nőként, barátnőként, anyaként van egy másik nagy vonulat, tehát ez eddig kettő. És a harmadik vonulat maga Bara. Ez a legnehezebb helyzet, hiszen akár az itt látható képnél is, de más alkotásaiban, gondolok itt például arra a képre, ahol egy szobabelsőben egy hajópadlószerű felületen a föld közelében látható egy esemény - tehát minden egyes olyan kép, amely a Bara megmutat, önportréiban megmutatásaiban jelentkezik, az ebben a háromféle csokorban kincsnek tekinthető, mert számszerűen azt hiszem ezek vannak legkisebb példányszámban itt jelen. Az ok pedig az, hogy az alkotó külvilágot megfigyelő, értelmező, szemlélődő habitusa az exibicióban nagyon visszahúzódó. Hovatovább talán azt is lehet mondani, klasszikusan nőies, befogadó jellegű inkább és nem kitárulkozó. Ebbe a harmadik típusú naplósorozatba tartozik bele a második lecke önportré ismétlése. Ilyen értelemben viszont azt gondolom, hogy fontos megjegyezni ennek a képnek kapcsán, hogy természetesen nem ismétlés történik, hanem ha a Bara munkáit megnézzük, az eltöltött itt jelenlévő hosszú időt, folyamatosan mélyebbre és mélyebbre ás az önmaga megismeréseiben és az azon keresztüli közlésben. Logikus, hogy egy többszöri expozíció, vagy egy fátyolos, többlépcsős, szinte zongoraleckeszerű, lektűrszerű képet látunk itt és nem egy konkrét deklarációt, ahol az arcok közeliben, fél közeliben, sejtelmesen kísértetiesen, álomszerűen és esetleg egy félalakos kompozícióban kitárulkozón egymásba olvadnak. Az eszköz amit ide választ az egy jó döntés, átgondolt döntés, hiszen még egyszer mondom, amit az előbb itt próbáltam összegyűjtögetni, fedi ezt a személyiségképet. Nagyon is adekvát ahhoz a habitushoz, ha visszagondolnak a többiek a táborokra, amelyekben Barával lehetett fizikálisan is találkozni, együtt lenni, jelen volt közöttünk, hogy ott is tulajdonképpen nagyon sokszor fátyolszerű volt a jelenléte. Nagyon is erőteljes, de nem a csoport élére kerülve, hanem inkább a melankólia felől és inkább a háttérbe húzódó értelmezés felől jelenik meg. Ebben az értelemben ez a kép egy jó összegzés. A kép pontosságára, a létállapot kimondására úgy gondolom, hogy elfogadhatóak és jók az irányok, de figyelemre is ösztönöznek, mert alapvetően a kép színvilága a barnás és a szürkés és a feketés foltok keverékéből áll össze nagyon kevés vörössel, amely inkább pont a többi egymásra mixelt hatás miatt barnába hajlik. Miközben aki találkozott Barával tudja, hogy az a lángvörös hajkorona, a test alabástromszerű fényei azok nagyon is hoznak egy vitális és egész különleges látványú jelenséget, az emberi jelenlétet, a földi jelenlétet, ahogyan Bara látható és ezt összesűrítve úgy lehetne kimondani, hogy rengeteg vitalitás van ebben a valós jelenségben. Itt viszont egy lelki folyamat van összesűrítve, amely a melankólia mellett inkább valamilyenfajta szomorúbb, valamilyenfajta befelé fordulóbb tónusrendszert hoznak. Annyiban kapcsolódnék, vagy annyiban javasolnék ennek a képnek kapcsán az alkotó további munkáihoz, hogy én száz százalékosan el tudom fogadni ezt a képet, sőt, azt tudom mondani, hogy nagyon szeretem ezt az üzenetet, ráadásul a létállapot is most mondjuk úgy, hogy közel áll hozzám, mégis azt javasolnám, hogy volt lehetőségem megtapasztalni azt az életörömet és azt a vidámságot, amely létezik az alkotói folyamataiban, hogy képzőművészeti szempontból az egy érdekes kihívás lenne, hogyha mindebben a logikai rendszerben – a mixelésben, a kitartott, hosszú expozíciókban – elindulna egy újabb önmegfigyelési kísérlet, amely kifejezetten azt a házi feladatot veszi a maga számára fontosnak, hogy megpróbálok vitalizálni és dinamizálni. Én úgy gondolom, hogy ez a kísérlet, azért is lehetne érdekes, mert az alkotói folyamaton keresztül ez visszahathatna a belső történetekre is. Hiszen, talán nem szemtelenség azt mondani, hogy nyilván ezek az alkotások, legyen az akár a kislánya, legyen az akár a város megfigyelés, vagy az önportré, mind-mind tulajdonképpen önmagunk számára gyógyítások, értelmezések a mindennapokhoz képest. És talán, hogyha a színvilágban elkezdődne egy sokkal érzékibb, életigenlőbb keresés, az visszahathatna talán a hétköznapokra. Ettől függetlenül a kép egy háromdisznós kép és várom továbbra is a következő alkotásokat. (szőke)
értékelés:

Torz Én-kép

Tópart, Napsütés, Sportkocsi... itt valami nem stimmel.

Én a címmel vitatkoznék, elsősorban a torz szóval, amely hordoz magában egy negligációt Ez a kép inkább azt mondom, hogy az elmélyülésről, az elgondolkozásról, a befelé fordulásról szól, de nem biztos hogy ez felétlenül negatív élményként kell, hogy megértődjön. Nagyon fontos összefoglalásnak gondolom ezeket a ritmusokat, ún. kollázs-technikával dolgozik az egész kép, függetlenül attól, hogy ezt egy tükröződés hozza létre, de az alkotó, amit megfigyel ebből, hogy pókká változtatja a fényképezőgépet, hogy luftballonná változtatja a gondolatokat, a fejet, mindenféleképp egy mozaikszerű rendszerről beszélünk itt. Én ezt egy jó munkának tartom, azt tudom javasolni a Gergelynek, hogyha esetleg az eddigi házi feladataiban, mondjuk a második lecke Önportré feladatokat megnézni, akkor látni fogja azt a folyamatos fejlődést, ami nem elsősorban a formai különbözőségeken érhető tetten, hanem abban a gondolati elmélyülésben, amelyben az önmagát identifikáló, magát értelmező embert jelenti. Én ezt nagyon fontos munkának tartom Gergely útjában, és három disznóra értékelem. (szőke)
értékelés:

Egy mosoly

Nagyon örülök ennek a képnek elsősorban azért, mert egy vidám pillanat látható itt, színeiben, hangulatában. Az más kérdés, hogyha a Mariann szemébe tekint az ember, vajon ugyanazt az örömöt, ugyanazt a vidámságot látja-e ott, mint ami színekben és mosolyban megjelenik. Másrészt pedig nagyon nehéz munka, nagyon összetett munka önportrét elkészíteni azokkal a fényképezőgépekkel, amelyeket manapság használunk. És elsősorban azért, mert ezeknek az optikai rendszere, még egy megszokott, egyszerű optikai rendszer is sokszor nagyít, torzít. Ez elsősorban a kereskedelmi feladataiból adódnak ezeknek a gépeknek. A tervezők úgy építik meg, hogy az átlagos fogyasztó, használó bármilyen térben minél többet, mindent tudjon rögzíteni, hogy aztán azt a családi albumba hazavihesse. Itt a majdnem állóformátumú képnél elsősorban a kép fölső harmadánál lehet érezni, hogy a kép valamilyen szinten torzít. És az optikai rendszer egy picit a kulcscsont, állkapocs állcsúcs, nyakkörnyékét megint egy picit elhúzza és ettől olyan, minthogyha egy valamilyenfajta tükörképet, vagy egy tükröződő képet látnánk, miközben maga a kép és a helyzet, a fények is nagyon szépek mégis egy picit ez az optikai játék túlzottan karakteressé teszi a látványt. Ezzel kellene egy picit foglalkozni. Talán esetleg nem ennyire szűkre vágni a képet, ahol ezek az arányok egy picit kisimulnak. De a kettő disznó megvan erre a képre. (szőke)
értékelés: