16. Szociofotó, utcafotó

Érvelő

Kedves Tamás, örülök neki, hogy elővetted a fényképezőgépedet, mert ideje volt. Tulajdonképpen ez a ritmus szinte tökéletesen rendben van. Talán a kép felső részéből egy fél ujjnyit levágnék, ha már ennyire feszesre van komponálva ez az egész. Valamennyit onnan biztos, hogy leszednék, hogy kevésbé csússzon ki ez a képkeretből. A gondolatot értem, a helyzet rendben van, a színészi munka is rendben van. Érdekes, hogy bár van ennek feszültsége, de ez az ing nekem ellene dolgozik ennek. Furcsa azt megfigyelni, hogy hol bukik le egy kép, hogy az agresszió ellen dolgozik maga ez a nagyon szépen kitalált ing, mert a kopaszok kevésbé szoktak ennyire rendezettek lenni, szóval, ez egy furcsa dolog. Technikailag egy dologra szeretném felhívni a figyelmedet, hogy vigyázzunk a csúcsfényekre, mert ha azok kiégnek, akkor ott már elveszítünk valamit, és ott a formából fogunk veszíteni. Itt a csúcsfényeknél eléggé kiégtünk, de ha ez raw-ban készült, akkor utómunkában ez helyrehozható. Még valami: azért azt valljuk be, hogy ez a kép azért készülhetett el, mert valakinek belemásztál az aurájába úgy, hogy ő azt ahogy látom, nem akarta, magyarán te akartál képet készíteni úgy, hogy modell ezt nem akarta. Azért ez nem mondható tökéletesen helyes hozzáállásnak, mert a legfontosabb talán az, hogy a fotós és az alanya között legyen együttműködés, ha ez megszakad, akkor az a kép már nem érvényes. Ha ez egy beállított póz, elnézést kérek, de az érzet inkább az, hogy nem vetted rá a modelled, hogy alanya legyen ennek a játéknak. (hegyi)
értékelés:

Őrség
Őrség
Őrség

Három képből ez nehezen feldolgozható, ráadásul azt kell, hogy mondjam, hogy a három képből az első, mint fekete-fehér megközelítés elindít egy gondolatiságot, aztán az egészet felülírod azzal, hogy színesben folytatod, és nem értem, hogy miért, mert most vagy fekete-fehérben dolgozunk, vagy színesben. Ne váltogassuk a technikát, én nem tartom ezt indokoltnak. Nyilván van ennek valami oka, de a képekből ez nem derül ki. Hogyha eltekintek a technikától, akkor meg azt mondom, hogy elindul egy sztori ezzel a két traktorral, utána váltunk. Látunk egy még nem egészen elkészült házat bepucolatlanul, teregetést, lomokat, de nem annyira jellegzetes, tehát azt mondom, hogy ilyet bármelyik falu határában lehet találni. Mitől egyedi ez most, hogy csak itt történhetett meg? Hol van ebben a szociográfiai korrajz? És aztán van egy harmadik kép, hogy valaki, talán egy idős nő keres valamit a földön, hogy neki most a csizmája beleragadt a sárba, és azt próbálja kihúzni, vagy elvesztett valamit, és azt keresi, vagy valami gyógynövényt szed, hát, ez, ebből nem derül ki. Mindegyikkel van még egy plusz problémám, mégpedig az, hogy szociográfiát nem lehet lesből csinálni, mert az nem szociográfia. Lehet egy-egy kép nagytotálban, hogy magát a befoglaló környezetet is megmutassa, de amikor személyeket ábrázolunk, akkor azért ebből nagyon is hiányzik most az, amit Robert Capa mondott a közel állásról, hogy „ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”, és ez itt is igaz. Visszaadnám továbbgondolásra. Mivel nem ott vagy most, ezért nehéz lenne ismétlésre adni, de mindenféleképpen el kellene azon gondolkodni, hogy biztos, hogy lehet-e ezzel az objektívvel ilyen távolságból szociográfiát fotózni. Szerintem nem. (hegyi)

Eladó

Az a jó ebben, hogy az ember itt az évek alatt sokat vitatkozik, és akár konfrontálódik is egymással, és mi Ferivel már elég sokszor, és elég sok mindent lebokszoltunk már, de mégis azt gondolom, hogy azért itt kialakult egy hang, ami Mácsais. Ránézek a képre, és tudom, hogy ezt a Feri csinálta, nem kellett néznem, hogy ki a szerző. A perspektíva és az objektív gyújtótávolságának a megválasztásával, a tökfödővel, a felhőkkel az egész nagyon hatásos, és emblematikus. Köszönöm szépen, nekem mesél ez a kép, arról is, amit Feri közölni akar itt, elég szomorú történet, és benne van a képben mindenféle duma nélkül. (hegyi)
értékelés:

Nem így-e!

Úriemberek.

Azt kell, hogy mondjam, hogy a szociográfia–szociofotó kicsit azért más terület. Ez mondhatóan egy jó hangulatfotó, de azért a szociografikus megközelítéshez azért ennél azt hiszem, hogy konkrétabb üzenetre van szükség. Amit itt látok, hogy két férfi beszélget egymással viszonylag jó hangulatban, nagy gesztusokkal. Főként a kockás inges férfiről beszélek, aki erőteljes testbeszéddel fordul a másik felé, aki tulajdonképpen el is hajlik ettől – mintha őt ez jobban zavarná. A szituáció talán valami fesztivál lehet, bár alkohol fogyasztásra nem nagyon utalhatnak a poharak, nem nagyon látunk az asztalon semmit. A helyzet nem lenne rossz, de ahhoz hogy ez egy szociografikus megközelítés lehessen, ahhoz közelebb kell menni. Valószínű nem akartad megzavarni ezt a szituációt, lehet hogy tartottál is tőle, hogy mit szólnak ahhoz, ha odatolod a kamerádat. Az a helyzet, ami nem megoldható közelebbről, az a lesifotó kategóriáját súrolja. Ezzel azért kell óvatosan bánni, mert egy nagy teleobjektívvel sok mindenre képes az ember, de ez a paparazzi kategória, amikor kifigyelek valakit, aki nem tud arról, hogy én fényképezem, kiszolgáltatott helyzetbe is kerül azáltal, hogy számára nem világos az, hogy itt egy fényképezési szituációba került. Én azt gondolom, hogy a jó szociofotó csak úgy tud működni, hogy az adott ember tisztában van azzal, hogy megörökítésre kerül. Ehhez türelem kell és idő, amit ráfordítasz, hogy elfogadjon téged az az adott ember, hogy az adott helyzetben úgy tudj létezni, hogy nem zavar a jelenléted és ezzel lehet utána létrehozni olyan ábrázolást, ami az adott kort, helyzetet dokumentálva időtállóvá válik. Tehát most itt egy gesztus megörökítése történik, de ez a gesztus annyira nem erős, másrészt annyira nem egyértelmű. Ha az ivócimborák baráti, haveri együttlétét akarjuk megörökíteni, akkor ahhoz meg kell várni, míg az a hangulat létrejön – ne adj Isten föl kell magunkat áldozni egy-két pohár sör erejéig, hogy mi magunk is belekerüljünk ebbe, és utána már elfogadtatva magunkat úgy tudunk dolgozni, hogy valóban érvényes képek készüljenek. Én most ezt nem gondolom a lecke megoldásához jó képnek. Ugyanakkor azt mondom, hogy maga a gesztus megvan, tehát 1 csillagot megér a dolog, hogy elindultál ezen az úton, de azt nagyon fontosnak tartom leszögezni, hogy sem a városfotóban, sem a szociofotóban a távolságtartó megközelítés nem működik. (hegyi)
értékelés:

Dunapart

Tamás, ez a kép semmi, és ezt tudod te is jól. Egy emberpár a vízparton. Na igen, de ez a semmi, mert lássuk be, az ilyen képekre mondják a legtöbben magukban, hogy hja, ilyet én is tudok, szóval ez a semmi attól lesz maradandó, hogy megcsináltad, és hagyod, hogy a néző maga fedezze fel, hogy miért is fényképez valaki ilyet. Hiszen az első benyomás, hogy nyaral a család, de aztán észrevesszük, hogy nézd már, de hát szemetes a part. Ó, nem csak a part, hiszen közvetlen a férfi alatt is szemét van. Kopár, kiégett fű, homokszerű por, uszadékfák... és ez a pár, ez a család itt nyaral. Így nyaral. Beültek a Suzukiba mondjuk, vitték anyának a nyugágyat, mert Tibor, a nyugágyat nehogy otthon hagyd, anélkül én nem ülök le a partra, hogyne, hogy a fürdőruhámmal beleüljek a porba, hát bolond vagy te? És vitték a vasnyugágyat, semmi más nem kell, az autóban át tudunk öltözni, itt a nyár, lehetünk akármi szegények, de nekünk is jár a pihenés, még ha csak a Duna partján a tilosban, akkor is, és már sör sincs, se keresztrejtvény, se pokróc, se táskarádió, már csak a vízben sodródó fákat nézzük, nincs miből, nincs hogyan, hiszen ennyi maradt, egy üres péntek délután, amikor álmodozhatunk a SZOT üdülésről, a Balatonról, na, oda már nem, mi már oda többet nem mehetünk le, mert nem nekünk találták ki, hiszen egy lángost se tudnánk kifizetni, és ülünk a szemetes parton, és nézzük a semmit, a múltat, mert a jövőt nem, azt nem lehet. Köszönöm Tamás, ez jó kép. Kemény, szomorú, ilyenek vagyunk. Átteszem a szociográfiába, vegytiszta, oda való ez. (hegyi)
értékelés:

Hosszú út

"Hosszú az út a pohártól az ajakig"

A kép azt a hatást kelti bennem, mintha a 70-es években szokásos poszter lenne egy kiskocsmában a falra téve. Inkább portré, mint szociográfia, mert a szociofotónak alap kérdése az, hogy a környezetet, az élethelyzetet is ábrázolja és abban vet fel kérdéseket, keres felvázolandó általános, vagy az egyedi sorsot a közös kulturális alapról szemlélő történetet. Az, hogy a bácsinak a pálinka nem ízlett, vagy épp azzal van elfoglalva, hogy kimondja a véleményét róla, az érzékelhető, de hogy itt a leiratban kapott útmutatás szerint sorshelyzetről lenne szó, nem jön át a képen. Mégis mint portré személyes, belül enged a bizalmi körön, még akkor is, ha a szereplő nem néz a kamerába. A háttérben átnyúló ág, ami a fejnél ér véget kikerülhető lett volna azzal, ha a kamera mozdul egy picit oldal irányban. Ami a tónusokat illeti, a háttér annyira erős fényt kap, hogy az arc beszürkül tőle, ezért bár szeretnénk többet időzni az arcon, de állandóan a bokrok között keressük, hogy mi lehet az, ami miatt ennyire erre van téve a fénytani hangsúly. (hegyi)
értékelés:

C’est la vie

Nem sok szociofotó érkezett eddig, nagyjából értem is, hogy miért, mert nem nagyon hajtjuk magunkat ebbe az irányba, de ez egy jó meglátás. Ez a csaj is belenéz a kamerába, mintha megszerezte volna egy estére ezt a fickót magának valami furcsa élményanyagot gyűjtve, közben itt van ez a fickó, aki szemmel láthatóan az utcán él, de azért valamilyen viszonya van ehhez a csajhoz, már csak, ha álomban is, szóval az egésznek van egy nagyon jó gegje. Az az izgalmas ebben a dologban, hogy olyan az egész, mintha tényleg a valóságban lenne ez idetéve, olyan, mintha ez egy óriás ágy lenne, és a Gulliver felesége az, aki itt fekszik, és ez a fickó ténylegesen ott lenne az ágy mellett. Nagyon jól sikerült ez a dolog, és szinte sehol nem bukik le. Egyedül az összeragasztásnál látszik, hogy ez egy plakát. (hegyi)
értékelés:

nincs cím

Azzal kezdem, ami számomra bizonytalan ezen a képen, ez pedig a horizont és a tömegelhelyezés viszonya, most mintha jobbra lejtene ez az egész nekem, de ez az egyetlen hiba, amit fel tudok róni, merthogy egy nagyon érzékeny megfigyelés eredményét látjuk. Valakinek a helyét, valakiét, aki nincs itt, aki elbújt, aki csak elugrott a közértbe venni egy kiflit vagy egy felest, valakiét, aki az utcán is szemérmes maradt, akit a nyomor még nem kezdett ki annyira, hogy mindegy legyen neki, hogy fotózzák vagy sem, egy személyiség, egy sors pillanatképe, miközben ez a pillanat neki valószínű örökkévalónak és megváltoztathatatlannak tűnik. Azért javaslom, hogy ebben az irányban is figyelj tovább, mert az utcafotózás alapfokon nem nehéz kenyér, de hogy a fotóból kép legyen, az kell, hogy a fotós érzékenysége ne csak a saját megmutatásáig terjedjen, hanem kellő empátiával úgy figyelje az eseményeket, hogy akár mint most, valakinek a helyével, a hiányával ábrázoljon. (hegyi)
értékelés:

van, aki magasról szarik az utcára...

Aki sokat jár az utcán, az sok mindent tapasztal. Ez ebből a szempontból egy talált kép. Egy jó nézőpontot talált magának Gime. A címadással abszolút nem értek egyet, ezek a vulgaritások kilúgozzák a tartalmat. Ha már egyszer egy ilyen címet adok, akkor magának a képnek utána lényegesen kisebb lesz a hatása. A képkivágásnál van a képnek kb. 1/5-e, ami nem túlságosan értelmezhető, ez a fölső rész. Ebben a tónusterjedelemben, ebben a formában nem tartozik már szervesen a képhez. A lépcsőforduló fölötti sötét részből én jelentős mennyiséget levágnék, és úgy feszesebbé válna a kompozíció. Ennyit tudok hozzátenni, én magam nem biztos, hogy elkészítettem volna ezt a képet, de ízlések és pofonok különbözőek. Szociográfiának ez nem az, ez egy primér geg, legfeljebb egy városfotó, de ha kiállításra, könyvre kerülne sor, én ezt szemrebbenés nélkül kidobnám. Gime, megint elmondom, mert ismétléssel lehet talán segíteni ezt a dolgot. Kezdjük el szép lassan, fokozatosan, lépésről lépésre az elejétől. Építsük föl azt a lehetőséget, hogy az esztétika, a kompozíciós erő, és a mondanivaló egyszerre lehessen jelen a képeiden, tudd, hogy mit miért csinálsz. Egy csillag megvan a képre, mert ott kellett lenni, meg kellett csinálni, én ezt értékelem, egyébként nem vagyok tőle elájulva. (hegyi)
értékelés:

sci-fi

Gime, ez nem szociográfia. Attól, hogy egy hajléktalan szerepel a képen nem lesz szociofotó a fotó, akkor sem, ha ott ő meghúzza magát a buszmegállóban, és ha jól látom, éppen valami elemózsiát fogyaszt. Értem a párhuzamot: a lány harapja az almát, a bácsi meg eszi a maradékot, oké, értem a címadásokat is, hogy találod ezeket az utcareklámokat, és ezekből szedsz ki valami szöveget, hogy neked ez éppen egy sci-fi. Lehetne így a kép címe az is, hogy "Caprica", vagy az is, hogy "Szőkék és barnák", mert a lányról elképzelhetjük, hogy barna, a fiúról, hogy szőke volt valaha, csak befestette a haját. Beszélek itt hülyeséget, Gime, ez nem jó kép. Nincs közöd hozzá, nem vagy viszonyban azzal az emberrel, semmit nem gondolsz róla, semmit nem érzel, így nem is jöhetnek át ezek az érzelmek, mert te csak a gegre mész. Ez nem elég, a geg nem szociofotó, értsd meg. Nem kezdhetünk el játszani ezekkel az emberekkel. Ettől persze, ilyen helyzet van, és azt az ember észreveheti, de hidd már el nekem azt, hogy közöd kell legyen ehhez az emberhez. Miért a csaj a fontos, és miért ő a tíz pontos neked, és a csávó csak ott lent van, ledobva. Miért nem a fickót emeled föl? Mi ez a távolságtartó attitűd? Ha te ilyen távolságtartóan akarsz szociófotót csinálni, akkor ne csinálj szociofotót. Csak azért, mert trendi, nem kell csinálni. Ha elítéled, ha utálod, ha félsz tőlük, ha undort váltanak ki - keményen fogalmazok most Gime -, akkor miért fényképezed? Ez által nem a helyzet morális mondanivalója fog kijönni, hanem az válik egyértelművé, hogy a fotósnak mi az attitűdje. Nem foglak békén hagyni: első három lecke, tessék önmagadat megfogalmazni, mert amíg ilyen megoldásokat kapok a szocióra, azt kell gondoljam, hogy szerepet játszol. Nem véletlenül mondtam anno, hogy vedd le a fekete ruhát. (hegyi)

Csak idő kérdése

Érteni vélem, hogy mit akar mondani Gime, de ez verbálfotó. Az a képszög, ahonnan ez fotózva van pont a személyességet zárja ki, és inkább a kukkolás felé visz. Én elhiszem, hogy benned ez az élmény megszületett, de a távolságtartó, oldalról fényképezett helyzet, úgy, hogy a modell abszolút beleolvad ebbe a háttérbe, és szétveri a testet ez az oszlopsor, ez nem könnyíti meg a helyzetet, hogy a befogadó is azt gondolja, amit te. Van egy analógia a gyerekfotózás, a kisállat fotózás, és a szocióban: mindben másért, és másért, de fontos az, hogy milyen magasságról, honnan nézed, és honnan készíted a képet. Ahogy a gyerekfotónál, a szülő-gyerek viszonyban az alávetettség érzetet hozza, ahogy az állatoknál szintén ezt erősíti, ha fentről fotózunk, ugyanez igaz a szocióra, a kívülállásunkat erősítjük vele. Ez nem jelenti azt, hogy nem lehet fölülről fotózni, de annak nagyon indokoltnak kell lenni, és annak az összes gesztusnak ezt erősítenie kell, azoknak a gesztusoknak, amiket a modellnél látunk. Itt most ez nem történik meg, miközben a fények, a nyugalmi állapot abszolút rendben van. Az irány jó, de több időt adj magadnak. (hegyi)
értékelés:

azóta vagyok hívő mióta Jézus firkász

a kép a street art szociológiájáról beszél. (Polgárfi Gabriella rádióműsort is készített a kép kapcsán.)

Nagyon örülök annak, hogy ezzel a képpel kapcsolatban ennyi hozzászólás, kommentár született, sőt, Polgárfi Gabi még egy rádióműsort is szentelt ennek a munkának. Én ezt nagyon megértem, ez egy nagyon jó ötlet. Javaslom Daninak, hogy hallgassa meg azt a műsort, ha még nem tette meg, mert azon kívül, hogy Gabi a saját élményeit hozza, még irodalmi teljesítmények is vannak ott. Egy dolgot leszögezek, rögtön az elején: ebből a képből bárhonnan bárki bármennyit vágna, elrontaná ezt a képet. Ennek a képnek se a jobb oldala, se a bal önmagában nem érdekes, nem működik. Pont attól válik izgalmassá a dolog, hogy Dani megtalálta azt a pontot, hogy honnan készítse el ezt a képet. Ott van középen ez a villany betonoszlop, ettől az egész olyan, mintha két képpel dolgoznánk, ráadásul a véletlen, vagy a Dani szeme (remélem ez utóbbi) segítségére sietett, mert ha megfigyeljük, akkor azok az autók olyanok, mintha az előző képen még ott lennének, és a másik képen, mintha egy montázs lenne, és onnan hiányoznak az autók folytatásai. Persze, ha jobban megfigyeljük, akkor ott van az a folytatás, de azáltal, hogy az a vigyorgós kuka ott van a háttérben, ettől az egész külön történetté kezd válni. Mégis az egész együtt működik, nem csak azért, mert a kompozíciónak fontos eleme az, hogy a kékek hogyan ismétlődnek, vagy a napfényben lévő házfal és az árnyékba lévő házfal hogyan felesel egymással, ráadásul ezek tömegelhelyezésben is abszolút rendben vannak, hanem az, hogy önmagában az, hogy föl van fújva a falra az, hogy „Jézus”, az kevés, és ezt Dani is érezte. Szerencséjére játszott az, hogy jött ez a hajléktalan, és elkezdte a kukát vizslatni, de még ez is kevés lenne. Kell hozzá a másik oldal, kell hozzá a napfényes világ a csukott kukákkal, és ezzel máris van egy dinamikai játék az egészben: hogy az egyik oldal ilyen, a másik olyan, az egyik oldal vidámabb, a másik kevésbé, és hogy melyik oldalon jelenik meg Jézus. Ezek mind filozófiai kérdések, és ez a kép ezt jól mozgatja meg. Én nagyon szeretem azt, hogy ez az egész így, ebben a kompozícióban létrejött. A leiratra nekem nincs szükségem, nekem ehhez a képhez a street artnak sok köze nincsen, még akkor se, ha maga a falfirka ebbe a kategóriába esik. Mégis azt gondolom, hogy azt, ami a kép címe, meg amit a képen látunk, az tökéletesen elég, ehhez már túl sok más dumát nem kell tenni. Én is szégyellem magam, hogy ennyit beszéltem róla, mert ez önmagában működik. Köszönöm, három csillag, megvan a Szociográfia leckéd, de Dani, isten bizony, mondom neked, hogy ez nehogy már azt jelentse, hogy nem csinálsz több ilyen munkát, mert akkor nekem rossz napom lesz. (hegyi)
értékelés:

Vajon miről álmodik?

Tatabányán, a főtéren cikáztam, mikor meghallottam a hangját. Megálltam, odaléptem hozzá. Ő elmosolyodott, majd halványan elfordult. Megkérdeztem, készíthetek-e róla egy képet. Azt mondta, igen, és szelíden mosolygott tovább.

Mindig rohanok
már nem akarok látni
mégis megállok

megállít egy szó
egy szín vagy egy mozdulat
befelé sírok

a szépségtől vagy
a felgyülemlő kíntól
szaladok tovább
/HLM/

Én nagyon köszönöm azt, hogy Mariann megmutatja nekünk ezt a képet, hogy őt ez is érdekli, hogy ez az irány is fontos számára. Annak is örülök, hogy sikerült egy olyan képet hoznia, ami sok mindenről mesél. Nem teljesen tudok azonosulni azzal a nézőponttal, ahonnan ez a kép készült. Erről is mindjárt mesélek. Maga a kép hangulatában egy jó hangulatú megoldás, egységben van saját magával. Ami ebben nekem kérdéses az, hogy ha nem is azt mondom, hogy oda kell kucorodni a néni mellé, és teljesen abból a szintből fotózni, de jót tett volna ennek a képnek az, ha nem ennyire föntről fotózunk lefelé. Ez egyből egy viszonyt is mutat, hogy ő ott ül lent, szerencsétlen, kiszolgáltatva, és mi vagyunk azok, akik el tudunk menni, akik csak egy percre álltunk meg, vagy egy tizedmásodpercre, lehet, hogy dobunk neki egy forintot, lehet, hogy nem, ő kiszolgáltatott nekünk, és erre ráerősít ez a nézőpont. Azt is mondom, hogy ez is lehet egy érvényes út, de akkor ezt mégjobban ki kell hangsúlyozni, akkor tényleg azt kell elérni, hogy ez a fajta nézőt vádló megközelítés erősödjön fel, hogy miért nem mész oda, miért nem vagy hajlandó azonosulni ezzel a helyzettel, miért nem vagy hajlandó ezzel közösséget vállalni. Ez azt jelenti, hogy még följebbről fotózom, és valamilyen kommunikációt folytatok a nénivel, aminek révén elérem azt, hogy az ő gesztusrendszere ebbe az üzeneti irányba csatlakozni tudjon. Most ez egy ennél lényegesen nyugalmasabb megközelítés, ha ezt választom, akkor az az érdekesebb, ha lemegyek ugyanarra a szintre, a kamera szemszögével, ahol ő van. Ez azért is lenne fontos, mert adódik egy nagyon izgalmas játék: ha egy kicsit Mariann saját magának balfelé elmozdul, akkor ezt még jobban lehetett volna rögzíteni. Azt, hogy a néni előtt valamilyen viaszosvászon terítő fordítva le van terítve, és azon van egy mintázat. Aztán a néninek a fejkendőjén is van egy mintázat. Érdekes és izgalmas, hogy ő pont egy olyan helyet talált magának, ami valószínű egy étterem vagy egy kávézó lehet, aminek a hátterében egy idealizált világ jelenik meg. Ez lett volna izgalmas szerintem, ha ez az idealizált világ tud visszhangozni azon a koszos kis terítőn, ami ott a néni előtt van. Az egésznek a szociografikus irányát erősítette volna az, ha ez pontosan van megfogalmazva. Ha ennyire kifordultunk ebből a síkból, ettől nem olyan nagyon jól érthető ez a párhuzamállítás. Ha picit lejjebb vagyunk, akkor az egész feszesebbre lett volna komponálva, most billeg a kompozíciónk. A meglátást abszolút elfogadhatónak tartom, és humánus a megközelítés, ez is egy fontos dolog. Nem akar semmilyen mesterséges machinációt bekapcsolni, nem bántja ezt a nénit, hanem bemutatja ezt a helyzetet. A leiratot amikor elolvastam, abból kicsit más helyzet jött ki, mint amit itt most látunk. A halvány mosoly már nincs az arcon. Sokkal inkább egy fájdalmas, merev, berögzült, befagyott helyzetet mutat ez a kép. Ez nem baj, csak a leirat másról mesél. Ez most egy kettő csillagos megoldás, ha Mariannt ez érdekli, és azt hiszem benne ez az érzékenység nagyon is megvan, akkor kezdjünk el ezzel dolgozni. De Mariannak is azt mondom, hogy új év, új Estiskola, új helyzet, kezdjünk el a sorrendet tartva dolgozni, hogy amikor eljutunk a Szociográfiához, mint feladat, addigra már az alapok ne legyenek problematikusak, addigra a komponálás már biztosabbra menjen. (hegyi)
értékelés:

A szociofotó társadalmi kiszolgáltatottság, az élet peremére sodródott emberek és helyzetek ábrázolása. A szociofotó nem paparazzi kép, nem lesből készül, célja nem csupán a megfigyelés. Ennek a munkának alapfeltétele a nyitottság és az, hogy a fényképezőgép optikájának kíméletlen tárgyiasságát a fényképező ember érzékenysége, nyitottsága és empátiája egyensúlyozza. Robert Capa mondása, "ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel" a szociofotóra hatványozottan igaz, ebben a témában elengedhetetlen az, hogy a fényképező ember és a modell között kapcsolat jöjjön létre. Fontos kulcsszó a türelem, a figyelem, az empátia, ezek nélkül nincs szociofotó.

A szociofotónál éppúgy, mint bármi portré munkánál fontos, hogy a modell tudjon arról, hogy fényképezzük, filmezzük, és ehhez beleegyezését adja a megjelenéshez. Ez a kamerát kezelő ember feladata. Az oldalról letölthető (doc és pdf) Hozzájárulói Nyilatkozatot érdemes két példányban kinyomtatni, és a modellel aláíratni.

Kattints ide a feltöltéshez!