2. Építészet, enteriőr

Bara amióta ő először tisztelt meg bennünket azzal, hogy ellátogatott hozzánk és tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy rendszeresen küldi az üzeneteit az ő életéből, tulajdonképpen számvetéseket készít. Ha valaki veszi a fáradtságot és a Medvegy-féle képeket végignézi, akkor jól láthatóan egy olyan fejlődési pályát lát, amely a mai világban, ha nagyon lazán és vidáman fogalmaznánk, akkor a most elfogadott oktatási módszerekben nyilvánvalóan nem lenne jól mérhető pedagógiai megközelítésben. Mégis azt kell mondanom, hogy tökéletesen jól látható egy felfelé ívelő szellemi folyamat, de ez a szellemi folyamat és ez a felfelé ívelés nem a mai mércével mért belső tanulás, hanem egy olyan, inkább a személyiség legrejtettebb, legindividuálisabb tereibe vezet el bennünket, amelynél tulajdonképpen, bár nincs itt az idő, azt is kellene mondani, hogy valójában a Medvegy Bara képei aktok. Sokszor beszélgettünk a fórum rovaton arról és sok kérdés elhangzott, sokszor harcias mondatokkal is, hogy vajon mi az akt fogalma. Hiszen az akthoz a test fogalmát, a test megmutatásának fogalmát kapcsoljuk és a test az európai ember számára tabuként kezelt létezését is kapcsolja. És azt is, hogy az emberi test tabuként való megjelenítése mindig valami olyan rejtett mezsgyére vezet el az alkotó által, amibe az átlagos, mindennapi, távolságtartó helyzetünkben nem juthatunk el. Ha kellően könnyedén és nyugodt időszakban tekintjük meg a Bara képeit, akkor pedig azt látjuk, hogy ezek a vallomások nagyon is kitárulkozóak, nagyon is beszédesek. És ezek azért kapcsolódnak az akt fogalmához, mert egy olyan intimitás tárul fel, egy olyan szemérmesség is, amely szemérmességben mindig benne van egy emberi kapcsolatban a következő lépésként, hogy azokat a fedőrétegeket, idézőjelben ruhákat, maszkokat az ember egy másik számára, egy másik ember számára, aki közel van, leveti. És ez a legvédettebb falakon belüli szituációkban történik meg, amelyből a világ, az a világ, ami kint zakatol, nem részesülhet. Márpedig azok a képek, amelyeket mostanában Bara küld, azzal a szemérmességgel, amely tulajdonképpen csak a képkereteket jelenti, a képei kereteit, azon belül használt képi jelzések, azon belül használt motívumok összeolvasva, annak a képnek az eredeti nyelvezetében nagyon is meglepő dolgokról üzennek nekünk. És ha ezeket az összeolvasásokat megtesszük, tulajdonképpen nem is olyan rejtjelezettek. Az itt látható kép címe Kilátás. De ha az ember kellően fáradtan nézi meg ezt a weboldalt, este, vagy éjszaka, akár kiáltásnak is olvashatná mindazt, ami pedig hát elég jól láthatóan egy jövőképet, egy valós helyzetet mutat. Az ablak, ez a forma is, amely itt elég egyértelműen van elhelyezve, az elhelyezés alatt természetesen azt is értem, hogy nyilván a fotós választotta ki az elhelyezést, nem feltétlenül azt értem én ezalatt, hogy ő odatett egy zárt ablaktokot, hanem megtalálta ezt a pozíciót, vagy kompozíciót amit itt látunk és a hozzánk kapcsolódó szokásaink, a hozzánk kapcsolódó tudásunk az mindig az otthont, a házat, a családot és az otthon védelméből való kitekintést is jelenti ebben az esetben. Kell, hogy ez a kódolás akár egy Németországban élő, vagy akár egy innen távoli országban, Ausztráliában, Amerikában, Kanadában élő embernek is valami hasonlót jelentsen. Az ablak mindenütt, mindenkinek ugyanazt jelenti. A falon egy kilátás, vagy a falon egy betekintési lehetőség valahova. Ez az ablak vak. Pont azért mert a kiválasztási helyzet, ahonnan fényképezett a Bara, akkor is hogyha grafikailag ebbe valamilyen módon beleavatkozott, egy vak ablakot mutat. Egy olyan ablakot mutat, ahonnan nem látunk ki sehova és nem látunk át sehova. És még akkor sem látunk át egy másfajta álmot látva, ha ezen az ablakon keresztül a mezőn át egy települést, annak a házait vehetnénk észre. Talán, talán nem baj itt újra megemlíteni René Magritte-et, akiről már többször szó volt az oldalon és az Estiklopédiában. Talán, talán nem szemtelenség a tükör által homályosan kifejezést is használni ennek a képnek kapcsán. Nagyon fontos az, amit összegez egy tájképnél, egy manipulált tájképnél a Bara. A manipuláció alatt azt értem, hogy nem elégszik meg így sem egy egyszerű tájleíró formavilággal, pedig akkor is azt kellene mondani, hogy ez a kép nagyon szép pillanat, hanem odateszi a kézjegyet, odateszi a létállapotának a kézjegyét, a szignóját azzal, hogy szürreálissá változtatja a múltat, a leromboltat jelző formával, az ablakformával, egy zárt formával, amely ma már sehova nem fog nyílni, vagy legalábbis nem az eredeti létállapotának megfelelően fog nyílni ez az ablak, hanem valamit, ami eltörlődött, azt húzza sokszorosan alá. Épp ezért, a személyessége miatt és a „megyvegybaraiság” miatt gondolom, hogy a 13-as lecke épített környezetre jó választás, amit a Bara küldött. És mindezeket, amiket itt elmondtam ezért érzem helyénvalónak, hogy erre a leckére küldte be, merthogy azt sejtem, hogy nagyon is átgondolta, nagyon is súlypontozta a dramaturgiáját a képi üzenetnek, és csak a reményem az, hogy Bara belső útjával, a saját önkép keresésében, ezek a látszólag nevetséges kis házi feladataink segíthetnek. Mindezeket csak azért mondtam el, mert hiszem azt, hogy egyrészt talán a Bara életének is segítenek ezek az állomások és hiszem azt, hogy az ő bizalma felénk, hogy magát és a létállapotait megmutatja nekünk, az pedig ugyanígy gyógyíthat minket is, akik itt nézhetjük mindannyian. Itt attól, hogy én vagy a Zsolt beszélünk a képekről és esetleg a többiek megnézik, ugyanabban a pozícióban vagyunk a Bara szempontjából, mi mindannyian azt láthatjuk, hogy ő mit mesél nekünk és ezt én nagyon fontosnak tartom, hogy ilyen képekkel van köztünk és remélem, hogy folytatni fogja ezt a munkáját. Tehát három disznó. (szőke)
értékelés:

Egy, az Estiskolán sokszor, szívesen és szeretettel használt technika a tükröződés a témája a 13-as leckének Mariann fotóján és ezt nagyon jól és jópofán használja. Sejtésem szerint konyhai belső térben, egy konyhaszekrény tükröződésében látunk ki valószínűleg Budapestre, vagy valahova nagyvárosba, ahol nagyon fontos szerepük van ezeknek a rácsoknak, ablakrács vagy nem tudom én mi védi, ki ne essen valaki. Mert hogy ezek a rácsok függőleges és majdnem hogy vízszintes irányban is hasonlóan osztanak, osztódnak, mint ahogy a képkeretünk működik, ez ad egy teljesen új belső ritmust, ad egy formanyelvi ritmikai játékot is ebben a belső térben, és miközben hozzánk az előtérben közelebb van a tükröződést létrehozó szekrényfelület, talán ott az a mikrohullámú sütő, polcok, stb, stb, mégsem ők a főszereplők, hanem a tükröződésre állított élességen keresztül az a bizonyos távolabbi táj, ami azért fontos mert ennek a képnek elsődlegesen pont a rácsok szerepe miatt is a rabság a lényege. Bármilyen furcsa, egy olyan abszurd üzenete van a képnek amelyben, hát véleményem szerint, nem 100 százalékosan szívderítő látvány az itt pozitív módon van megfogalmazva. Tehát a szabadság, ami itt jelen van az, tulajdonképpen mégis csak be van rácsozva, az a szabadság az ugyanúgy a börtönt is jelenti a közeljövőben, és csak a távlatokban ott messze, messze látszik talán valamilyen hegy ott az épületek mögött. Szóval nagyon furcsa a logikai játéka ennek a képnek. Azért is gondolom, hogy, hogy érdemes efelé elmozdulni a megfejtésekben és talán ezt elfogadni, mert ha megnézzük a környezetet, akkor nagyon sötét tónusokkal van jelen az előtér. Nagyon, nem drámai, hanem nagyon fád, nagyon kilátástalan mindaz, ami az előtérben van jelen. Ezt egy őszinte képnek tartom, nem biztos az, hogy az Estiskolán mindig folyamatosan minden képnek örömtelinek kell lennie. Úgyhogy én ezt a képet, 13-as lecke épített környezetre három disznósnak gondolom. (szőke)
értékelés:

Én azt gondolom, hogy nagyon szép a sorozat, amit elküldtél és érdekes, ahogy jobbra, balra dőlve ezt a furcsa S alakot a három kép egymásután nézve létrehozza, én mégis szigorú vagyok és azt mondom, hogy kellene dönteni a három képből. Ez egy stúdium és a három képből el kell tudni dönteni, hogy melyik az, amelyikre azt mondjuk, hogy na ez a kép képviseli az épített környezetben a formajáték feladatot. Véleményem szerint a három kép azért érkezett be együtt, mert nincs ez a döntés meghozva és így a három kép együtt kell, hogy értelmeződjön itt jelen pillanatban. Ugyanis folyamatosan azt csinálom amíg próbálok neked válaszolni erre a képre, hogy ide-oda húzogatom a kis keresőnek a meghajtó gombját, hogy lássam egyszerre a három képet, mert hogy nyilvánvalóan mindegyik képnél van valami hiány, amit megtalálok a következőben, meg az azután következő képben. Viszont nem látok kronológiát, nem látok egy triptichon rendszert, hanem a három képet együtt tudom értelmezni. Ugyanakkor pedig a formarendszere a három képnek mégiscsak azt kell hogy mondajam, hogy nem egy, hanem három különálló kép. Ezért én azt mondom, hogy annyi lehet itt a probléma, hogy miközben a formajáték egy nagyon jó szakmai stúdium, el kell tudnod azt érni, hogy saját magaddal szemben is legyél egy picit, hogy úgy mondjam határozottabb és megtudd azokat a döntéseket hozni, hogy ez, és ez a kép az amibe a formákat összerendezem. Véleményem szerint itt nem azért van három kép, mert három különböző lépcsőt láthatunk, hanem azért, mert a következő kép máshogy tudja ugyanazt amit az első, az azután következő máshogy tudja mint a másik kettő, de ebből nem biztos, hogy az következik, hogy a három kép együttesen erős, hanem az következik, hogy a három, az én sejtésem szerint, hogy a három képnek együttesen kéne sűrítődnie, de ez nem történik meg. Én ezért erre igazából kettő disznót tudok adni. (szőke)
értékelés:

Ádámnál

A dokumentum jellegű átépítésben emlékképként rögzített fénykép ritmusokkal is foglalkozik, és inkább ezt kell elsődlegesen értelmeznünk, azért mert nincsenek olyan retro vagy szoció tárgyak, WU2 sampon vagy bármi más, aminél azt mondhatjuk, hogy igen, egy emberi létet jelző halott környezetet mutatunk be. Itt egyértelműen valamilyen építkezésnek a nyomait látjuk és ebből fakadóan színfoltok, felületek textúrák játékával dolgozik az alkotó. Háromszöges szerkezetben a sötétebb színek vannak a fölső harmadában a képnek, a két csempézett fal bontott felületei, amelyek ilyen zöldes-szürke árnyalatban vannak jelen és egy rozsdás, talán valamilyen korrodeált vas felület középen fönt megjelenő fekete foltja, és erre ráválaszolva a kép legalsó szakaszában a kád túlfolyó formájának kör alakú formájának sötétje. Ez a két legsötétebb pontja a képnek és minden más az ritmuselemként a két fal fölött a zöldjeivel, szürkéivel és az alsó részben eredetileg kád forma, de egy nagy fehér felület, ezek ritmusjátékai, amelyek uralják a felületet és ezt kell értelmeznünk, mert elsősorban tehát nem egy realisztikus, hanem egy ritmikai képet az, amit a Balázs fölrak. Ebben a ritmikai képletben pedig a bal alsó sarok az igazából nem megoldott. Ez a fehér nem tartja, hanem billenti a képet, mozog az egész, miközben a bal alsó sarokban ebbe a fehérbe valami kívánkozik, nem tudom megmondani, hogy mi, mert csak a hiányt látom, ugyanerre rá kellene rímelnie a jobb fölső sarokban valamilyen más eseménynek. Nem is a mi dolgunk eldönteni, hogy mit kellene odarakni. Azért nem, merthogy az alkotás az alkotóhoz kapcsolódik. Az biztos, hogy érzékelhető ebben a munkában, hogy a Balázs valamilyen módon vonzódik ehhez a fajta struktúravilághoz és ehhez a fajta furcsa szocióhoz, de én azt gondolom, hogy ezt képes átszűrni magán, képes átemelni. Én ezt visszaadnám ismétlésre ezt a házi feladatot, miközben azt mondom, hogy az absztrakt felé való indulása, keresése az egy nagyon jó út, csak még pontosabban kellene fogalmazni. (szőke)

Én ezt a képet nagyon szeretem és abban a pillanatban látszik, még így is, hogy elmozdult, bemozdult a kép, hogy amikor Camilla valamit élvez, valami impulzust hoz létre benne, akkor nagyon gyorsan és könnyedén, mint egy Sztálin-orgona, azonnal tud eredményeket produkálni, mint egy ilyen gyorstüzelésű hadtest. Ezt amúgy különben egy emberi arcnak sejtem én, ha én lennék Mesevirág, a két szemével és a vörös orrával, amely ordítja, hogy – pénzt nekem ide, kardot és mindent és mindent létrehozok! – ez egy jó és úgy gondolom, hogy ironikus gesztuskép az épített környezet 13-as leckére, tehát megvan a három disznó. (szőke)
értékelés:

Hát Bara, mikor láttam a képet és mondjuk megkérdezték volna tőlem, hogy na akkor ki küldte be a házi feladatot, nem biztos, hogy talált volna a saccolásom, mert csak saccolni tudtam volna, de hogy épített környezetre érkezik meg a mell egy olyan alkotótól akinek nagyon szeretem a képeit és nagyon is egy nőies személynek gondolom, hát megint csak nekem egy elég meglepő állapot ez, mert azt látom, hogy nem is kevés iróniája van a Barának, ráadásul én nem tudom, melyik szobrász építette ezt a mellet itt a képen, de, szóval nagyon sok mindent fölvet...
   Sőt én láttam az András arcát akkor, amikor ezzel a helyzettel először szembesült – nevet Zsolt.
   …úgyhogy, hát nem nagyon tudok vitatkozni, mert hát figyelj, ez van, ez van. Hát három disznó…
   - Te, a Laci mennyit simogathatta ezt, hogy mikor kész volt, hogy hmmm, hmmm, cici.
   - Na jó, úgyis levakoltatom… (szőke-hegyi)
értékelés:

Azt hittem, a Domján Péter küldte be ezt a képet, ezt nagyon komolyan mondom, amikor megláttam. De ez tök jó! - mondja András – hogy Bara péteresedik. Igen, kipróbáljátok egymás munkáját, tehát ez nagyon tetszik - mondja Hegyi. - Mariann camillásodik… - mosolyog András. De, hát ez azt jelenti, hogy a Barának is van humora!! - örvend András – Hát őrületes humora van!!
Nem csak ezt jelenti – állapítja meg Zsolt – Tudod mi volt az érdekes? Az volt az érdekes, amikor az első estiskolás kiállítás volt a Művészetek Völgyében és akik nézték a kiállítást, nem értették, hogy ez most egy alkotónak többféle képe, több alkotó, de hogyhogy egyformát csinál? Na persze, de lecke van, de mégiscsak van valami közös vonal és ez az érdekes, hogy egymás gondolatait továbbfűzve, azért ez a kép mégiscsak barás, ahhoz képest, hogy mondhatnánk, azt hogy Domján Péter is ilyet csinál, meg a Berecz Pista is csinált ilyet, stencilezett arcokról képeket, de mindegyik más. A Domján Péter Domján Péter-es, a Berecz bereczes ez meg medvegyes és én ennek nagyon örülök, hogy ugyanazokkal a dolgokkal el tudtok kezdeni játszani, olyan ez kicsit mint amikor az énekkarban egyszer csak az egyik szólista mond el egy dalt, egyszer csak a másik.
Lalalalala-lalalalala - teszi át András hangi megjelenítésbe Zsolt vizuálását. Három disznó (szőke–hegyi)
értékelés: