2. Építészet, enteriőr

A keresztek hegye, Litvániában található. Furcsa hely, furcsa szokásokkal. Ha jól emlékszem már voltak a suliban erről a helyről fotók. Hát íme, én is jártam arra. Sőt, itt lakok a szomszédban:)

Bár az alkotó két ugyanazon a területen készített fotót küldött be egyidőben, egyrészt mivel nem jelezte, hogy ezek egy képsor részei lennének, így külön tettem fel az oldalra, másrészt azt gondolom, hogy a két kép teljesen másról beszél, mást mesél nekünk nézőknek - bár itt jegyezném meg, hogy ezt a helyzetet akár képriport leckéhez is el tudnám képzelni, természetesen a riport kritériumai szerint kiegészítve még képekkel, hogy történetet lássunk.
   Egy viszonylag sötét tónusban tartott, ettől drámai, komoly, sőt, akár komornak is mondható álló formátumú képet látunk, aminél az, hogy a kép hol készült, szinte mellékes, mert a képen látható kitárt karú szobor alak bár lehet, hogy jellegzetes figurája a helynek, de a képi megfogalmazás nem ezt a vonalat, nem a tárgyias ábrázolást akarja erősíteni a nézőben, tehát nem dokumentumképet, nem útifotót látunk, hanem egy szubjektív élmény tükröztetését. Az a távolságtartó képkivágás, amit az alkotó alkalmaz a fényekkel és árnyékokkal olyan hatást kelt, hogy ez a figura akár egy élő személy is lehetne, nem a szoborszerűség, hanem a gesztus az, ami központi elem. A nagyjából aranymetszésben lévő figura fölötti felhős, kékeszöld ég jó színkonktasztja a figurának, ráadásul a színmódosulással a reális helyzet elemelődik, nem a konkrét helyzettel foglalkozunk, hanem az üzenet érzelmi vonalával. A gesztus ebből a szögből nem csak az áldásosztás, a szakrális üzenetrendszer jelzése, hanem egyúttal a széttárt kar - azáltal, hogy a szobor picit hátrafelé dől - kap egy tehetetlen, lemondó, patetikusságát elvesztő drámai ízt is. Egyetlen kérdés, hogy miért az épített környezetbe érkezett ez a kép, hiszen ha valamihez, hát az épített környezet tárgyiasságához ennek az üzenetnek nem sok köze van. (hegyi)
értékelés:

egy rég elfeledett kép előtérbe kerülése...

Először is, ahogy írja is Bara, ez egy régebbi kép, túl nagy jelentőséget ennek nem akarok ennek tulajdonítani, de a képbe való beleírás, belerajzolás ahogy itt látjuk a Bara-art feliratot – hát, lehet szignózni egy képet, de egyrészt ezt az elektronikus formátumnál kevésbé tartom jól megoldhatónak, másrészről pedig szerintem a szignó inkább a falra kerülő képeknél jelentős, az interneten én hosszú évekig csináltam egy galériát, ezt gondolom tudjátok, és a hosszú évek tapasztalata az az, hogy a képbe írt szignó az nagyon ritka esetben szervül úgy a képpel, hogy ne hasson idegenül az elektronikus közlésnél. Tudom, hogy úgymond a saját munkákat védendő az emberek szoktak ilyen szignókat vagy layereket alkalmazni, vagy vízjeleket (amiket eddig megoldásként láttam hosszú évek alatt, abból egy se volt olyan, ami ne hatott volna idétlenül) – de igazából én itt az estiskolán ennek nem sok értelmét látom. Ennyit erről. A kép egy nagyon is 70-es évekbeli, retró vagy szocióhangulatot áraszt, és szeretném felhívni a figyelmet az ereszcsatornákra, amik mint kis vizipipák merednek ki a falsíkból, vagy arra az ajtóra, ami hát fantasztikus ott az emeleten, valami HÉV vagy buszajtóból lehetett összetákolva, egyszerűen őrületes az a fíling, amit ez a kép így sugall. Az, hogy vízparton van, hát én nem vagyok egy nagyon természetközeli csávó, nem tudom, hogy ez a növényzetből kellene kiderülnie, vagy másból, de picit én a kép fölső részéből egy ujjnyit vágtam volna, és azt lent hozzátettem volna, azért, mert a kunyhóhoz vezető út szerintem fontosabb, mint fent a tér. De egy jó fotónak tartom, egy jó képnek, abban nem vagyok 100 %-ig biztos, ezt a Bara tudja megmondani, hogy mennyire lehetett volna más irányból megközelíteni ezt, látom a kerítést, szóval nem biztos, hogy onnan lehetett volna használható képet csinálni, de engem pl. jobban izgat az a lépcső, ami felvezet az emeletre, mint ez az üres falrész. Ennyiből talán az egy fontosabb helyzet. De hát ezek a buszablakok, meg minden... hát egész egyszerűen eszméletlen. És mindazzal együtt, hogy ilyen talált tárgyakból meg fusiban van összerakva ez a ház, azért egészen korrektnek tűnik maga a megoldás, tehát ennek a kornak a lenyomatának tartom ezt, és a képet egy kordokumentumnak, úgyhogy én megadnám rá a három disznót. (hegyi)
értékelés:

Belgrád éjjel.

Itt megint ebbe a szerencsétlen épített környezetbe akarunk beleszuszakolni mindent, miközben ez a kép ez nagyon nem erről az épített környezetről szól; ez ha akarom, lehetne ágy vagy vágy, szóval én erről egy csomó mindenre tudnék asszociálni, az épített környezetre a legkevésbé, úgyhogy a Gábor segítségét várom, hogy hova tehetjük át ezt a képet, mert engem az épített környezetben ez nemigazán érdekel, ha épített környezetnek nézem, akkor ez egy igen kevéssé izgalmas kép, mert építészetileg ez semmi. Ha viszont mondjuk ágyra vagy vágyra veszem, akkor ez egy izgalmas történet, ugye látjuk ott azt a hölgyet, ugyan tele van grafittizve a hónalja meg az orra, keze, de ott fekszik ebben a nagy eladótérben – persze tudjuk a tudatunkkal, hogy ez egy plakát, és valamit reklámoz ez a néni, de mégis úgy tűnik, mintha egy ilyen góliát, egy Gulliver(ina) feküdne ott abban a boltban, és ott valamit szerelnek a testén a kis törpék, de ő itt nagy bőszen fekszik, és jön a törpe itt az utcán, még majdnem úgy is tűnik, mintha egy fegyver lenne a kezében, és kiszabadítja a Gulliverinát, aki az előző részben a Hófehérke szerepét kapta. Én ettől a játékosságtól, ettől a szürreális helyzettől is nagyon szeretem ezt a képet, úgyhogy ez három disznó – de keressünk már neki egy másik leckét, jó? (hegyi)
értékelés:

Hát, ez egy kicsit érdekes számomra, hogy ezt az épített környezetre küldi be a Bara – persze, biztosan van valami köze... ez valami hullámpala vagy nem tudom mi lehet ezekkel a deszkákkal, és itt történt valami színmódosítás is, mert kevéssé tudom elképzelni, hogy ilyen furcsa színűre festenének le deszkákat, tehát megvan a Bara trükkje ebben, megvan az is, hogy szépen osztódik ez a tér, azaz elkezdi felosztani ezt a teret hat részre. Abban már nem vagyok biztos, hogy ez az osztás véglegesen elfogadható lenne, mert egy pici ellentmondást érzek, és vannak ebben az osztatban nagyon nagy lyukak. Súlyukban egy kicsit esetlegesek ezek az osztatok. Pl. ennél a képnél ha a kép jobboldalából akár egy negyednyit levágnánk, máris jobban bemozdulna ez a dinamika, és sokkal inkább másról beszélne. Hogy ez mennyiben épített környezet, azt nem tudom, és most annyira nem is akarok keresgélni, hogy máshova hova lehetne áttenni, így fogadjuk el épített környezetre. Egy disznót tudok adni rá, mert nagyon fontos, hogy ez a fajta kompozíció jól működjön, és hogy a Bara ezt gyakorolja még, és küldjön nekünk még ebből verziókat. (hegyi)
értékelés:

A 13. leckére, az épített környezetre küldte be az alkotó ezt a képet, és számomra nem teljesen világos, hogy mennyire reális ez a helyzet – én szeretném azt hinni, hogy igen, és nem valamilyen trükköt alkalmazott itt a Feri, és így alakította ki ezt a helyzetet – bár azt is el tudnám fogadni, hogy ez csak egy mese. Mint egy Robinson sziget tulajdonképpen a kis házikókkal, a bokrokkal és fákkal. A képnek igazándiból az az ereje, hogy ezek a szántási vagy munkagép-vonalak, amik így körbefogják ezt a helyet, ezek ritmizálják, és mint egy tenger, mint vízáramlat, egy hullámzással, egy spirális körformával ölelik körbe a helyet. Egy nagyon jól komponált kép ráadásul, mert nagyon szépek azok a formai kapcsolódások, amik az égbenyúló kiszáradt fa által, a felhők által mutatkoznak. Van benne egy pici kettősség, mert ha az ember nem számítja az a pici kis házat, akkor az ember azt mondja, hogy vágyom egy ilyen kis szigetre, egy ilyen elbújási lehetőségre; miközben az a kis ház, és annak az állapota azért megkérdőjelezi ezt a vágyat, és a körbefogottság is amit ez a szántás érzékeltet. Nem látunk kitörési utat, nincs egy gyalogösvény, ahol ez a sziget megközelíthető, ez egy picit az üzenetnek ezt a pozitív jellegét ellenpontozza. Ennél jobban nem szeretnék belemenni ennek az üzenetnek az elemzésébe, mert lehetne itt hibákat keresni, vagy mondani, hogy miért nem tette oda Piroskát a szigetre vagy miért nem áll ott a Robinzon vagy Péntek – de mégis azt mondom, hogy én el tudom fogadni ezt a megoldást – akár az épített környezet leckére is, bár azt így ha én vagyok a Feri, ezt lehet, hogy a gyermekkor leckére küldöm be. De köszönöm a képet, és én ezt három disznósnak gondolom. (hegyi)
értékelés:

Egy útiképet látunk, aki már járt Velencében az tudja, hogy millió kis ilyen utcát láthatunk, és mindig az a kérdés, hogy éppen az alkotó egy ilyen utazásnál kiválaszt szituációkat, hogy miért azt mutatja nekünk, amit éppen közöl. Itt a monokróm képi ábrázolás, egy öregített, barnított formában jelenik meg. Ennek az archaizálásnak megvan a maga értelme, hiszen ez a színpadi környezet itt amit Velence jelent, ez erre alkalmas, és mivel ez a kép ebben a formájában nem egy vidám közlés, tehát megvan egy melankolikus húzása is a történetnek. Ha kompozícióban, tónusrendben nézem ezt a történetet, akkor azt mondom, hogy ez ahogy már az előző képénél is felmerült, hogy a mélységélesség megválasztásával, és az élesség elhelyezésével a háromdimenziós helyzetből tulajdonképpen egy kétdimenziós helyzetet hoz létre. Igaz, hogy itt a perspektíva valamelyest hozzáad a térélményhez, de mégis, ezek a formák erősen egy síkra vannak hozva. A fények viszont ellendolgoznak ennek, hiszen a néző át akar menni ezen a hídon, de ugyanakkor nem oda fókuszál, a hídra, ahol történik valami, vannak emberek is, hanem mivel felette világosabb tónusban szerepel a házfal, ezért oda ugrik fel mindig a tekintetünk. Tehát ha valamennyi korrekciót lehetne tenni, akár maszkolással, akkor akárha csak azonos tónusértékűre hozzuk azt a felületet akkor máris más ritmikája indul el ennek a képnek. (szőke-hegyi)
értékelés:

Mindig nehéz feladat elé állítják magukat a fotósok, amikor valami nagyon ismert formát vagy helyzetet vagy történetet szeretnének ábrázolni fotográfiai úton – ugye itt az Eiffel tornyot látjuk alulnézetben, aminek egy érdekes utalása, hogy Budapesten a Nyugati pályaudvar hasonló szerkezettel, felfogással készült, tehát nekünk is megvan a magunk Eiffel által tervezett szerkezete. Ugyanakkor azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon nehéz valami újat, valami személyeset találni és mutatni – a kép címe arról beszél, hogy így láttam én, azaz ezt a fajta személyességet próbálja a saját Eiffel-tornyom című dolgot akarja megmutatni nekünk – de hát ha visszalapozunk az estiskolán is akár, egy félévet, itt is egy nagyon hasonló beállítással találkoztunk már. Tehát itt is, a képben a megfejtés kulcsa mindig is a személyesség, az a fajta személyesség, amit oly sokszor számonkérünk a munkáitoknál, hogy hogyan kerül bele Polyák Erika ebbe a történetbe? Mert ezt a képet ilyenformán bárki, aki alááll ennek a szerkezetnek, az elkészítheti. És ezesetben nincsen más kapaszkodónk, mint az a személyes jelenlét, amivel mi rendelkeztünk csak – hogy én voltam ott, 2008 október 10-én Párizsban, ez az én történetem, az én élményem – és ezt az én-élményt kell valamilyen formában a képre ráhelyezni. Hogy milyen formán, arra nem tudok – nem is akarok tanácsot adni, azért nem, mert az a Hegyi vagy a Szőke Eiffel-tornya lesz, de mindenféleképpen ezt az irányt javaslom. Úgyhogy nagyon köszönjük ezt a leckét, és a képet, de ez a személyesség erről a képről hiányzik. (szőke-hegyi)